Képzőművészet
Szakolczay Lajos
Zuhanás - szentek és szatírok
Simonyi Emö kiállítása az egri Templom Galériában
Simonyi Emö tárlatán az expresszionizmus diadalmát látjuk: testek kavargó forgását, egzotikus, gyakran görcsbe merevedett táncát - kihívó dinamikus színvilággal. A halhatatlan, a németországi hagyományban még ma is eleven Brücke csoport szolgáltatta az alapot a valóságot mitológiával elegyítő, a testet mindig kiszolgáltatott helyzetben ábrázoló megjelenítéshez. Ám a harminc éve Münchenben festészeti anatómiát tanító mester, akinek élményvilága jobbára a XX. század második feléhez köthető - ne hangozzék nagyképűen - túl is lépett elődei "konszolidált" (igaz, a korban sokat támadott) festészeti nyelvén.
A látás és láttatás eme formáját, több helyről származó összetevőivel, brutálisnak is nevezhetnénk, amely a mitológiai, bibliai, némelykor a klasszikusokhoz forduló, azokat idéző - az alapélményt fölkavaróan személyes élménynek mutató - segítséggel korunk kiszolgáltatott emberének kálváriáját közvetíti. A bukás győzedelmének is mondhatnánk az apszis egébe nyújtózó, több mint hét méter magas profán oltárképet, a Zuhanást (2010).
A bukó, pörgő, zuhanó, az idő konzervdobozában nem belepréselt, de szédületes spirálmozgásával azt egybetartó testek - hányféle pózban, az alázatostól a cirkusziig viselt testbörtönben - a szenvedésnek, a kiszolgáltatottságnak, a fizikai törvényektől való megszabadulásnak épp azt a megnevezhetetlen, egy kissé bizarr, ám drámaian szívszorító létkoordinátáját adják, amely csöppet sem egyszerű korunkra jellemző.
Egy szent oltárképen - valaha templomként funkcionáló kiállítótérben vagyunk - mindig fölfelé szállt, a menny égboltozatát is áttörte az áldás, az Ige. Itt megcsalatott, szinte kéjjel zuhanó emberbokraiban lefelé tart, akárha a Purgatóriumban akarna landolni. Mintha evvel a térkockákat folytonosan tágító, ám a kürtő falát áttörni sosem képes zuhanással meg lehetne váltani azt az emberiség szégyenének nevezett huszadik századi zuhanást, amely a humánumot rabszíjra fűzte, hogy kést szoríthasson a torkának.
A látás és láttatás eme formáját, több helyről származó összetevőivel, brutálisnak is nevezhetnénk, amely a mitológiai, bibliai, némelykor a klasszikusokhoz forduló, azokat idéző - az alapélményt fölkavaróan személyes élménynek mutató - segítséggel korunk kiszolgáltatott emberének kálváriáját közvetíti. A bukás győzedelmének is mondhatnánk az apszis egébe nyújtózó, több mint hét méter magas profán oltárképet, a Zuhanást (2010).
A bukó, pörgő, zuhanó, az idő konzervdobozában nem belepréselt, de szédületes spirálmozgásával azt egybetartó testek - hányféle pózban, az alázatostól a cirkusziig viselt testbörtönben - a szenvedésnek, a kiszolgáltatottságnak, a fizikai törvényektől való megszabadulásnak épp azt a megnevezhetetlen, egy kissé bizarr, ám drámaian szívszorító létkoordinátáját adják, amely csöppet sem egyszerű korunkra jellemző.
Egy szent oltárképen - valaha templomként funkcionáló kiállítótérben vagyunk - mindig fölfelé szállt, a menny égboltozatát is áttörte az áldás, az Ige. Itt megcsalatott, szinte kéjjel zuhanó emberbokraiban lefelé tart, akárha a Purgatóriumban akarna landolni. Mintha evvel a térkockákat folytonosan tágító, ám a kürtő falát áttörni sosem képes zuhanással meg lehetne váltani azt az emberiség szégyenének nevezett huszadik századi zuhanást, amely a humánumot rabszíjra fűzte, hogy kést szoríthasson a torkának.
Simonyi Emö: Cunami
Az iszonytató "egyensúlyhelyzet" sokkszerű ábrázolása - akár természeti, akár társadalmi vihar villáma hasítja a leget - mindvégig az életmű fókuszát képző (talán legfontosabb) elem. Nem véletlen, hogy a Nolde kék-zöld tengerviharait emberhullámokkal megidéző, sőt túllépő katasztrófaképek (Cúnami II.-V. - 2010) - mutatis mutandis - a Zuhanás legközelebbi rokonai. Nincs föld és nincs ég. A háttér egyszer attraktív tengerhullám, másszor antik építészeti elemeket (és azok romjait) rejtő kulissza. Ha a széttört oszlopok darabjai a kapálódzó emberi testekkel elegyednek, a testháló különleges kicsengést kap: tárgyi kellékekkel megakadályozni nem, csak elodázhatni lehet a pusztulást.
Érdekes, amit a művész - bepillantást engedve műhelyébe - a falak kultikus hatásáról, szerepéről ír. Védő, óvó, valamit (valakit) valami ellen lezárni akaró vagy továbbgörgető funkciójuk - legyen az a kínai Nagy Fal, a jeruzsálemi Siratófal vagy az egri vár bevehetetlen fala - olyan időbeli gát, amely zár és nyit, elválaszt és összeköt, továbbvisz és maradásra ösztönöz. A művész művelődéstörténeti alapozású ihletét - Piranesi felejthetetlen rajzait is a szeme sarkában hordozva - az egri vár fala, a zuhanást szimbolizáló meredek - hívta elő. Ám a sok évszázadszázad előtti harc bástyája - félelmekből (?), a jelen valóságának tudott-megsejtett drámáiból (?) - Simonyinál valahol a bensőben épült föl.
Érdekes, amit a művész - bepillantást engedve műhelyébe - a falak kultikus hatásáról, szerepéről ír. Védő, óvó, valamit (valakit) valami ellen lezárni akaró vagy továbbgörgető funkciójuk - legyen az a kínai Nagy Fal, a jeruzsálemi Siratófal vagy az egri vár bevehetetlen fala - olyan időbeli gát, amely zár és nyit, elválaszt és összeköt, továbbvisz és maradásra ösztönöz. A művész művelődéstörténeti alapozású ihletét - Piranesi felejthetetlen rajzait is a szeme sarkában hordozva - az egri vár fala, a zuhanást szimbolizáló meredek - hívta elő. Ám a sok évszázadszázad előtti harc bástyája - félelmekből (?), a jelen valóságának tudott-megsejtett drámáiból (?) - Simonyinál valahol a bensőben épült föl.
A megpörgő, halálugrást végző figurák - meztelen testek - egymással való párbeszéde (mint ahogyan a Cunami-sorozat partra sosem vetett, örökké hányódó-hánykolódó alakjainak disputája is) a mozgásimitáció szabadságán kívül a szimbolikus jelbeszédben gyökerezik. Természetesen költészeti - festőpoétikai - megidézéssel van dolgunk, hiszen ez a zárt láncú haláltánc (vagy afelé törekvő, a korpusz kiszolgáltatottságát is jól elénk vetítő lendület) túlmegy a reáliákon. Időben parttalan - így nincs beazonosítható ideje -, és megvalósításában is csupán az esztétika törvényeinek áldoz a művész.
A torz alakokból, Isten kitaszított gyermekeiből alakított gúla - menedékzátony az érzéketlenség tengerén - sem azért megrendítő, mert gyermekkori élményt idéz föl, s van jól fölismerhető valóság-alapja (a Pszichiátriai Intézet bezárása), hanem azért, mert Brueghel huszadik századi vak serege - zavarodottságba fúló modern létimánk megannyi szentje - csengőt rázva, cilindert igazítva, ételhordót cipelve és kezében galambot szorongatva - a test, az érintés melegében összezár. A zuhanó testek, görcsbe szorult végtagok korábbi eldorádója ebben a szerkezetre is kiható tömörítésben (csak a szemek keresik a semmit) a béke szigetévé szelídül (Kitaszítva I.-II. - Lipótmező - 2010). Némi föloldást, a groteszk fényében megmártózó humorral, csak a színházias Róma márványkádjában lubickoló püspök és a test elernyedését szolgáló kíséret ad (Fürdő - 2009).
A torz alakokból, Isten kitaszított gyermekeiből alakított gúla - menedékzátony az érzéketlenség tengerén - sem azért megrendítő, mert gyermekkori élményt idéz föl, s van jól fölismerhető valóság-alapja (a Pszichiátriai Intézet bezárása), hanem azért, mert Brueghel huszadik századi vak serege - zavarodottságba fúló modern létimánk megannyi szentje - csengőt rázva, cilindert igazítva, ételhordót cipelve és kezében galambot szorongatva - a test, az érintés melegében összezár. A zuhanó testek, görcsbe szorult végtagok korábbi eldorádója ebben a szerkezetre is kiható tömörítésben (csak a szemek keresik a semmit) a béke szigetévé szelídül (Kitaszítva I.-II. - Lipótmező - 2010). Némi föloldást, a groteszk fényében megmártózó humorral, csak a színházias Róma márványkádjában lubickoló püspök és a test elernyedését szolgáló kíséret ad (Fürdő - 2009).
Simonyi Emö: Figaró
A mítoszi homályból vagy képzeletünk, rémlátomásunk legmélyebb bugyraiból vörös lángcsóvát, mint ruhát magukra öltő szörnyek (Chimérák - 1986; Tűzistenek - 1985) torz - torzított alakjukkal, statikus - a testet elveszejtő vagy éppenséggel a csontokra rakódott izmok szilárdságát hangsúlyozó - birokvágyukkal hatnak. Sosemvolt testrészek szakadnak el törzsüktől, illetve a tűzpompát koronaként viselve helyettesítik a fejet. Simonyi Emö, mert rakoncátlan festőecsetje ki-kitör a hámból, szívesen veszi át egy-egy klasszikus (Greco, Blake) témáját, amely a saját expresszív vonalvezetése által (nem kevésbé modernizálva) válik az hommage-szerű megidézésen jóval túllépve saját művé. Kevésszer láttuk a Laokoónt (1997) álló s fekvő testek megfeszítettségében így robbanni, s a Kék oroszlán I. (1997) is vad szerkezeti statikájával, a támadó, támadásra készülő "mozdulatlansággal" a rémlátomások rémlátomásává válik. Az embert a fölzabálás előtt vizslató mitológiai szörny, a bikafejű Minótaurosz (1991) - a Kék oroszlánnal ellentétben itt nincs szellős háttér - az ülő-guggoló pózban úgy lesi áldozatát (bal lábfeje a széttrancsírozandó arc közelében), hogy nincs kétségünk a tragikus vég bekövetkezte felől.
Simonyi Emönél tehát a szépség brutalitása, még inkább a pengeélen táncoló, az alkotó félelmét leplező megannyi alkotás-lélektani helyzet úgy nyer létjogot - lásd a Figaró (2009) mesterembereinek illúziótlan, a szép külső apropóján az áldozatban halálfélelmet keltő cselekedetét -, hogy az élveteg szatírok, Dionüszosz érzelemkarámjának elmaradhatatlan kísérői innen is vannak a (görög) mitológián, meg túl is. Innen, mert élvezvén szabadságukat, beállnak embernek (borbélynak), és túl, mert mítoszi gyökereik a munka-incselkedéssel szinte elpárolognak. A mozgáshelyzeteiben szintén robbanó Kődobálók (2009) úgy - nyilván tudatos - főhajtás Jordaens előtt, hogy a Simonyi Emő-i hangulatfölidézés, drámai testkultuszban gyökerező látomás kizárólag a művészre jellemző expresszív testfoltok, izzó érzelemkisülések feszültségét mutatja.
2011. szeptember 26.
