Csendélet (olaj, farost, 50*60 cm)
Szilágyi András
Szakrális fényreménység
Szeverényi Mihály békéscsabai festőművész kiállítása a Féling Színpad Galériájában*
Engedjék meg, hogy a kiállítás megnyitóját Blaise Pascal (1669-16770) francia filozófus Gondolatok a vallásról és egyéb témákról címmel kiadott művéből ismert gondolattal kezdjem: „Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál. Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz is elegendő hozzá, hogy megölje. De még ha eltaposná a mindenség, akkor is nemesebb lenne, mint a gyilkosa, mert ő tudja, hogy meghal; a mindenség azonban nem sejti, hogy mennyivel erősebb nála."
A „gondolkodó nádszál" metaforája a kiállítás szempontjából különösen időszerű, mert összekapcsolja az emberi létezésben megtapasztalt kétségbeesést és kiválasztottságot, olyan lénynek állítva be az embert, akin a puszta ész nem segíthet. Ez a gondolat vezet át bennünket a művészettörténeti korok képidejéhez is, ami egyre illúziókeltőbb a mai ember számára. Hiszen a világképteremtő, erejét elvesztő képzőművészet azzal, hogy egy egységes korstílus helyett a modern kifejező formák képidejét folytonosan a jövőbe helyezte: egyre távolodott valamikori önmagától. Nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a réginek tűnő „új" alkotói magatartás esztétikai igénye már a művészet fogalmának, érvényességi határainak kitágításának igényével lép fel. A képzőművészet jelenlegi „stílus által kiégett korában" már nem csupán a multikulturális, globális tér-idődimenziók, hanem az alkotói érdekkörbe vont nemzeti, társadalmi és vallási dimenziók is új értelmezést kapnak. Az értelmező diskurzusba Magyarországon az egyházművészet bekapcsolódott.
Rákérdezésük nem csupán a festészeti korok (és mestereik) „örök értékű" hagyományaira, hanem elsősorban a szekularizálódó világ és a bibliai történések aktuális vizuális összefüggéseire reflektál. Hiszen az egyház művészetben nem csupán a képzőművészet története, hanem az esztétikai funkció változása is követhető. A mágia, a mítosz, a vallás történelmi viszonyai minden korban kifejezték az alkotói közgondolkodást. Korunk gazdasági, morális válsága miatt az egyházi művészet közvetlen szakrális jellege is a fent említett távolságot igyekszik csökkenteni. Így a magyar, illetve békéstáji kortárs képzőművészet vallási dimenziója is kifejezi a körülöttünk kialakult szellemi vákuumot is, amely a metafizikai dimenziók hiányára utal. Szeverényi Mihály keresztény szemléletű festészetet művel, számára a festmény témája, felülete, színe szakrális gondolatokat jelöl. A mai ember különböző vallások hívőjeként viszonyul a valósághoz, és a keresztény hit már nem az egész társadalmat átfogóan meghatározó paradigma. Mégis vagy ennek ellenére Szeverényi alkotói módszerében éppen az ikonográfiai rokonítás az, amely alapvetően ciklusba/ciklusokba rendezi a műveket. A művek vizuális szellemtere a keresztény hit lelkiségére épül, miközben megfigyelhető, hogy keresztény ikonográfia szakrális tartalma már-már formaelemmé válik. Pontosabban maga a forma válik jelentéssé.
Ebben az értelemben alkotásai a keresztény hit művészeti apológiájának tekinthetők, de természetesen nem hitviták tűzében ábrázolt felekezeti igazságról, hanem az alkotó megvallott keresztény hitéről, szemléletét kiteljesítő szakrális képkontemplációról van szó.
Szeverényi Mihály 1952-ben született Békéscsabán. Vallomása szerint már tizenhárom évesen tudta, hogy festő lesz. A kiválasztottság érzésében egy, a jézusi szeretetet közvetítő pedagógus rajztanár, Gazsy Endre erősítette meg. S bár a vallási neveléssel átszellemített apai szigor a fodrász szakmát jelölte ki számára, nem engedett a személyes elhivatottság parancsából. Ez a konok hűség önmagához és vállalt elhivatottságához példaadó. Erre bizonyság, hogy a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakát is majd harmincévesen végezte el. Tanulmányai alatt Novák András és Dér István festőművészek voltak a mesterei. Azon túl, hogy eredeti szakmája mellett immár negyven éve fest, tagja lett a Független Alkotó Képzőművészek Csoportjának és a Békéstáji Művészeti Társaságnak is. Egyházi munkái között megtaláljuk a békéscsabai református templom üvegablakainak tervét, valamint békéscsabai Evangélikus Nagytemplom oltárképét. Tudjuk, hogy a bibliai történeteket feldolgozó festészet legnagyobb kihívása: vajon a transzcendens élmény nem válik-e didaktikussá. A kihívás nem csupán szakmai, hanem emberi is. Mégis, ami Szeverényi művészetében azonnal szembetűnő, az nem csupán a szakrális képvilágot átszellemítő hagyománytisztelet.
A keresztény világkép hagyománya szerint az embernek pontosan kijelölt helye van a határok közé zárt véges világban. A hierarchikus elrendezés szerint az ember, az átlátható természeten belül, az isteni értelem tükröződését, illetve visszfényét látja. De korunkban már a tér és idő végtelen nyitottsága is vallási, spirituális elemmé vált. Szeverényi vizuális szellemterében valaminő tátongó szakadék érzékelhető az ember és természet, az ember és ember, valamint az ember és Isten között. Képértelmezésében a mai kor embere magányos, hitetlen és tévelygő. A foltformák „narratív" artikulálása szerint nemcsak a természeti, de a földi világban is elvesztette az ember biztonságérzetét, vagyis Isten nélkül, lelki kapaszkodó nélkül az ember töredékes marad. Ez a felismerés arra ösztökéli az alkotót, hogy nem csupán lelki nyugalmat nyújtson, hanem a művészeti élményen keresztül a hit útjára vezesse a tévelygőket. A művészi élmény hitelessége persze nem szorítható teológiai dimenziók közé, de Szeverényi Mihály képvilága a színformák fragmentumokra épített szabálytalansága, lebegése, de a képszerkesztés ellenpontozása is mintegy azt sugallja, hogy korunk kitüntetett észkultusza nem alkothat hidat ember és Isten között. Azon túl, hogy a hiteles kép önellentmondás is, hiszen olyasvalamit próbál helyettesíteni, amit valóságosnak tartunk. Vagyis az alkotó vizuális szellemtere elsősorban teológiai alapvetésű, nem filozófiai.
Hiszen azzal, hogy Isten meghaladja az emberi értelem erejét, minden olyan próbálkozás hiábavalónak tűnik számára, amely racionális kép-fogalmak érveivel bizonyíthatná Isten létét. Ebben az értelemben az Isten nélkül, a benne való hit nélkül, az igazság megismerése lehetetlen. Mindezt azért volt fontos kiemelni, mert Szeverényi korábbi alkotói ciklusában nem csupán a mai modern ember drámai léthelyzetét, hanem stációkon át Krisztus áldozati küzdelmét is követhettük. A most kiállított művekben egyre koncentráltabban, egyre elvontabban jelennek meg titokzatos belső terek, templombelsők. Levonható következtetés, hogy Szeverényi vizuális világában az Isten létezése olyan erős kötődés, amely az áldozatvállaló Krisztus képi igézetében artikulálódik. Képtereiben kapuk, ajtók, ablakok nyílnak, de a vörös, a szürke, a zöldek, a majdnem fekete, a kopott okkerek és átjárható kékek áttünései éppen csak jelzik a térmélységet. A zord természeti és társadalmi világot - a templom ablakformáin át - a fentről bezúduló fény, illetve „fényreménység" ellenpontozza, de jellemzően úgy, hogy az absztrakt és a figurális ábrázolás közötti áthatás eklektikus stíluselemek ellentéteiben feszül.
Szeverényi műteremtésében az áldozati lét, a fent és a lent különbsége, a feláldoztatás alázata és érzelmi mélysége igen fontos gondolat. Leginkább itt érzékelhető az alkotói feltárultság belső energiája, ahogy kenődik, formálódik a festett anyag. Ebből az egészet elvesztő töredezettségből, a tisztaságot megőrző, szakrális térbe emelő inspiráció tiszta pontját, fényerejét, fényreményét, Isten rejtekező jelenvalóságát teszi bizonyossá, miközben a képterekben vergődő emberek között fel-felsejlik Krisztus szimbolikus alakja is.
Szeverényi Mihály tulajdonképpen korunk felgyorsult felejtése ellen hoz képi áldozatot, mert a fogyasztásban felmagasztosuló, tömegesedő ember elfordul az életet (életét) megváltó áldozati szembesüléstől Sőt önzésében megveti azt. A modern utáni ember elfelejti, hogy létezésében számon tartott, elfelejti, hogy „kinek a tekintete" előtt folyik élete, s kivált azt, hogy a korunkból hiányzó Krisztus az európai kultúrában nem téphető le a keresztről. Ezt, sokan megpróbálták/megpróbálják, köztük „emberi és állati" ragadozók. Olyan hitvalló művészet ez, amelyben az áldozatvállalás, az emberi méltóság, a keresztény erkölcsiség hiánya az embert (az emberiséget) a képszéli üresség pereméhez, akár megsemmisüléshez sodorhatja. A kevésbé vagy jobb válaszoknak nincs értelmük, mert az úgynevezett válaszok, a művek szakrális lélekteréből fakadnak.
* A fenti szöveg a kiállítás megnyitó szövegének szerkesztett változata.
