Szilágyi András
A Vajda Lajos Stúdió kiállítása
A Féling Színházi Csoport huszonöt éves működését ünneplő képzőművészeti tárlat Békéscsabán*
A Vajda Lajos Stúdió kiállításának megnyitását egy idézet töredékével kezdem. Az idézet így szól: „...nekem papírom van arról, hogy látok". A Schwajda György Csoda című művében szereplő mondat a Féling Színházi Csoport felújított előadásában hangzott el. Posztmodern átiratban folytathatnám: „nekem nincs papírom arról, hogy írni tudok", vagy efZámbó István groteszk vizuális szellemterével kapcsolatban kijelenhető, „neki nincs papírja arról, hogy festő". Következésképpen, én nem vagyok író, ő pedig nem festő. Vajon mitől is függ ez a következetes meghatározatlanság? Hiszen maga a VLS megalakulása is egy abszurd dramaturgia mentén szerveződött. De nem csupán a szentendrei Vajda Lajos Stúdió megalakulásában, hanem a Békéstáji képzőművészet alternatív folyamataiban is találunk abszurd áthallásokat. Ezt többek között az igazolja, hogy a kiállításon két csabai művész is részt vesz. Ismert, hogy a hatvanas- hetvenes években minden kiállítás engedélyhez, illetve sajátosan fogalmazva „papírhoz" volt kötve. Így szerveződtek olyan illegális tárlatok is, amelyek hivatalosan nem is léteztek. Igen, hivatalosan nem, de abszurd értelemben mégis, hiszen a nem engedélyezettek idiotizmusával mégis léteztek. Miként a fenti darab játszott elszólása szerint: a lengyelek sem léteznek, ha nincs Lengyelország, így, posztmodern abszurd átiratban: még a magyarok sem fognak létezni, ha nem lesz Magyarország.
Idézzük fel a megalakulás történtét. efZámbó István és feLugossy László 1968 őszén olyan szabadtéri tárlatok rendezését határozták el Szentendrén, amelyet minden évben szerettek volna megtartani, a hivatalos szervek engedélyezése nélkül. A bomba 1970-ben „robbant", amikor az inkriminált műalkotás közelében sűrűsödő emberek (tömeg) mozgolódását egy éber önkéntes rendőr konspirációgyanúsnak, a korabeli terminológia szerint a szocialista rendszerrel szembeni ellenséges szerveződésnek minősítette. A rendőrségi riadó után persze nem csupán néhány hosszú hajú fiatalt, hanem „az előtalált ellenséges" képzőművészeket is börtönbüntetésre ítélték. A meglepetés akkor érte a résztvevőket, amikor a hatalom felajánlotta, az eddig tiltott művészcsoport alakuljon ifjúsági klubbá. Az abszurd kiteljesedése tehát a Vajda Lajos Stúdió megalakításának elősegítése volt, egyszerűen azon oknál fogva, hogy így - a megfelelő mederbe tereléssel - a további botrányok elkerülhetők. Vagyis a hatalmi taktika TILTÁS helyett TŰRÉSRE módosult.
Bármilyen furcsa, a lázadó képzőművészek az utcáról a börtönbe, a börtönből a Vajda pincébe kerültek. 1970-ben a Vajda Lajos Stúdió Aknay Jánossal és Matyófalvy Gáborral kiegészült, majd a taglétszám az idők folyamán Bukta Imrével, Wahorn Andráson, a Bizottság Együttes frontemberén kívül sok más, köztük Bereznai Péter Békéstáji kötődésű taggal, a későbbiekben pedig Gubis Mihállyal is bővült. A felvállalt program a modern magyar képzőművészet avantgárd hagyományának megújítása, illetve a dadaista, szürrealista és a konstruktivista képzőművészeti áramlatok integrálása volt. A fiatal alkotók által kiválasztott pincehelyiség legendás tárlatok helyszínévé vált, amelyek első periódusa 1978-ig tartott. A második periódusban, 1978-1988 között a Marosvásárhelyi Műhely (MAMŰ) áttelepült fiatal képzőművészeit is integrálta, köztük Krizbai Sándort is. A rendszerváltozás után kialakult helyzetben is megmaradt az összetartozás szándéka.
A hatalom irányított változásait a helyi, „viharsarki" gyakorlat is abszurd módon követte. Az ellen-kulturális attitűd ellenőrzött levezetésére a helyi hatalom a békéscsabai Gyopár Klubot kínálta fel. Az ide rendszeresen járó alkotók visszaemlékezése szerint, az aktív klubélet ellenére mind többen a besúgóktól mentes magánlakások intim keretei között kerestek menedéket. Békéscsabán a hatvanas-hetvenes években igen sok tehetséges, különböző művészi kifejezési formákat (irodalomban, zenében, képzőművészetben) kereső nemzedék volt egymáshoz préselve, akik a vasfüggöny elszigeteltsége miatt közvetett formában vették át az úgynevezett dekadens minősítésű kulturális mintákat, amelyek Nyugaton alakultak és működtek. Önérvényesítő reakcióként kialakult egy helyi protestáló, a nemzetközi- és hazai neoavantgárd formákban kifejezési lehetőséget kereső fiatal alkotók csoportja.
A csabai másként gondolkodók valóságos lámpásként világították be a porlepte utakat, a Kádár-korszak szürke hétköznapjait. Természetesen a fő szervező erő a rock and roll, illetve a beatzene, s a fenti ellenkultúrát kifejező hajviselet, öltözködés, viselkedés, de nem utolsó sorban a modern képzőművészet, valamint az amatőr színház és irodalmi mozgalom volt. Ez utóbbi független résztvevője volt a Békéscsabán 1978-ban megalakult Féling Színház is, Steinwender József vezetésével.
Mindennek eredményeképpen kialakult egy helyi kötődésű szubkultúra, amelynek motivációs tartalma: élni, szabadon élni az extravagáns különcök életét, a személyes választáson alapuló önkifejezés lehetőségét.
Még korábbról közöttük voltak (a teljesség igénye nélkül): holó Hóbel László, Lantos Jantyik László, Mengyán András, Gubis Mihály, Bereznai Péter képzőművészek, mely alkotók pályájának indulásában az alkotást korlátozó társadalmi normák ellen való tiltakozás volt a közös nevező. A szabad élet, szabad képzőművészet kifejezését kereső, úgynevezett (nagy) generáció tagjai politikailag megbízhatatlanok lettek, a rendszert el nem fogadó lázadók.
Ugyanakkor képzőművészeti szempontból egy igen fontos „abszurd inspiráló" esemény is történt. A hivatalosan társadalmi beilleszkedési zavarral küszködő alkotók közül holó Hóbel László és Lantos Jantyik László (Jatya) az aktív ellenállás menekülő útját választotta. 1968-ban Nyugatra kívántak menekülni. Taktikai érzékük azonban cserbenhagyta őket. Jugoszlávián keresztül ugyan ki is szöktek, de a prágai forradalmi események kiterjedt szigorított határellenőrzései miatt, a jugoszláv és olasz határon elfogták, majd harminc nap elzárás után visszatoloncolták őket. Ennek hosszú ideig tartó rendőrségi megfigyelés és zaklatás lett a következménye. Jól jellemzi a korabeli közállapotokat, hogy Lantos Jantyik László a Jókai Színházban 1970 tavaszán megnyitott szürreális szemléletű kiállítását annak ellenére tiltották be, hogy az „éberen alvó" cenzori szigor még írásban is engedélyezte. Az ismétlődő kiállítási tilalmak miatt Jantyik László a hivatalt újabb és újabb útlevélkérelemmel provokálta.
Végül 1971-ben a hatalmi megbízott ajánlásával úgy kapott útlevelet, hogy többé ne (is) jöjjön vissza. Azóta is Amerikában él. Bármilyen furcsa, a csabai poros mellékutcákban egy olyan ellenkultúrát képviselő nemzedék nőtt fel, amely a nemzetközi és hazai avantgárd szemléletében új, megújítható kifejezési formát talált.
A párhuzamosságokon túl eldöntendő kérdés, hogy lehetséges-e olyan öntörvényű képzőművészet megvalósítása, amely elkerüli az apologetikus módon formalizált képzési-intézményi kereteket, s amely független az ideológiai kánontól. Erre az alkotói alternatívára a szocialista korszak normatív válasza: nem lehetséges.
Ez a kizárólagos nem, a hivatalosnak minősített átpolitizált szakirodalom szerint is téves szakmai útnak minősített minden, alternatív zenei, színházi, irodalmi és képzőművészeti kezdeményezést, így a vajdások képzőművészetét is. Az idő nem őket igazolta. A vajdások, de a Féling Színház tagjai is olyan utak kerestek, amely nem elsősorban az alkotói tehetség szabad és független megnyilvánulásaiban keresi a művészet meghatározatlan titkát.
A Féling Szinházi csoportot köszöntő VLS-kiállítás tehát nem csupán annak elismerése, hogy a minőségi színjátszás, a minőségi képzőművészet nem elsősorban az intézményesültséghez kötődik, sokkal inkább alkotói szolidaritás a Féling Színház szellemiségével, törekvéseivel. A 2006-ban újjászervezett független színházi csoport rendhagyó, kísérleti előadásai, izgalmas bemutatói is bizonyítják, nem a papír, a végzettséget igazoló diploma dönti el a hiteles színházi létezést, hanem a mesterségbeli tudás és a meg nem tanulható tehetség. E feltétlen szolidaritás hitelét bizonyítja, hogy a Vajda Lajos Stúdió tagjai között igen sok, azóta Kossuth- és Munkácsy-díjjal elismert, valamint állami kitüntetésekben is részesülő képzőművészt találunk. Végezetül engedjék meg, hogy a fenti abszurditások érvelő bizonyságával megnyissam a nem profi „életművészek" ideáját követő vajdások kiállítását. Nem feledkezve meg arról, hogy a független Féling Színház társulatának is gratuláljak izgalmas előadásaikhoz és további sikeres huszonöt évet kívánjak.
* A szöveg a kiállítás megnyitó szövegének szerkesztett változata.
