Bárban
(1926; vegyes technika, papír; 500×390 mm)
Basics Beatrix
Jankay Párizsban
Az első, Jankay Tibor művészeti hagyatékából rendezett állandó kiállítás 2003-ban nyílt meg Békéscsabán, a művész összes korszakának alkotásaiból válogatott műveket bemutatva. 2011 őszén a budapesti 2B Galériában Barátok Békéscsabáról címmel nyílt tárlat. 2013. novemberének végén a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban megnyílt a Jankay–Kolozsváry–Tevan Gyűjtemény állandó kiállítása, az anyag a korábbi, Csaba Center-beli kiállítóhelyről került a múzeumba. Ez egyúttal az intézménynek egy európai jelentőségű gyűjteménnyel való gyarapodását is jelentette.
Jankay Deutsch Tiborként született 1899-ben Békéscsabán. 1915-től három évig az Iparművészeti Iskola (a mai Moholy-Nagy Művészeti Egyetem elődje) növendéke, 1918-tól egy tanévet a Képzőművészeti Főiskolán töltött, Balló Ede tanítványaként. 1920-ban László bátyja révén került Zürichbe, ahol testvére az orvosi egyetemen tanult. Nem tudjuk pontosan, milyen művészeti képzésben részesült itt, és mely intézményben. 1922-ben a drezdai Királyi Művészeti Akadémián a pécsi születésű Ferdinand Dorsch (1875–1938), a későbbi rektor tanítványa lett.
A húszas-harmincas évek az utazások, ösztöndíjak, tanulmányutak időszakát jelentették Jankay életében. Sajátos szerepet kapott Békéscsaba városa – itt tanította Jankay Bolmányi Ferencet rajzolni még annak gimnazista éveiben, itt volt első önálló kiállítása a húszas években, az akkor városi kulturális központként, kultúrpalotaként működő múzeumépületben. Itt működött a vidéki kulturális élet egyik jelentős intézménye, az Auróra Kör, amely a kiállításokat is szervezte. Az „Auróra zenei, irodalmi és képzőművészeti kör” 1913. február 20-án alakult Békéscsabán, magánkezdeményezésre, az igényes kultúra terjesztésére. 1943-ig, megszűnéséig 195 hangversenyt, 125 előadást és 21 képzőművészeti kiállítást szervezett. Móricz Zsigmond 1940-es csabai felolvasóestje után saját Erdély trilógiájának első kötetére utalva „tündérkertnek” nevezte az Aurórát. A kör emblémáját, egy plakettet, Tevan Andor készítette el Guido Reni Auróra című festménye után. A kör könyvtára vasárnaponként nyitva állt a városi közönség előtt. A zenei esteken rendszeresen műsoron voltak Bartók Béla és Kodály Zoltán művei. A tárlatok mellett képzőművészeti előadásokat is rendszeresen tartottak.
Jankay elsőként az 1922-ben rendezett csoportkiállításon szerepelt itt, majd a következő évben, 1923-ban ismét, ekkor első önálló kiállításával, 72 festményt és rajzot bemutatva.
1924-ben járt először Párizsban, erre így emlékezett: „Párizs örök nyomokat hagyott bennem, ami felfokozta az élni akarást. Körül voltam véve lelkesedő művészekkel. Soha addig nem látott remekműveket ismertem meg, nagyon boldog voltam”. Párizsban az igen kedvelt és népszerű magánakadémiákat – Académie Julian, Académie Colarossi, Académie de la Grande-Chaumière – látogatta; megismerkedett Picasso-val, Matisse-szal, Utrillo-val. Az ekkor Párizsban élő magyar művészek közül a kaposvári Vaszary testvérek (Gábor és János), valamint Udvary Pál, illetve később Kolozsváry Zsigmond tartoztak a legszűkebb baráti köréhez.
Európában az 1920-as és ’30-as években Párizs számított a művészeti újítás és inspiráció legfontosabb helyének, vonzotta a festőket, a költőket és értelmiségieket. Ugyanakkor a Jankay által is látogatott magánakadémiákon már a század elején megjelentek az amerikai, kanadai, ázsiai (elsősorban japán) növendékek, és természetesen a közép-kelet-európaiak. Ahogy Bölöni György 1906-ban írta „Párizsban már magyar negyed is van. A Montparnasse-on, a Szajna bal partján felfutó hegyen. Bécsnek és Münchennek már letűnt a csillaga régen. Gyorsan fut át rajtuk a párizsi expresszvonat, és ide röpíti egyenesen a vágyó fiatalembereket. Jönnek ölelni Párizst, melynek művészemlői mindig fiatalok. Szabadabbak leszünk és fejlettebbek, ha egyenesen és közvetlenül kapcsolódunk bele a francia kultúrába.”
Az 1922 áprilisában Párizsba érkező Illyés Gyula pályakezdése is Párizshoz kötődik, a Hunok Párizsban című regényében örökítette meg: „Mi voltaképp majdnem mint autodidakták kerültünk Párizsba. (…) így kultúránk minden alkatrészét Párizsban szereztük meg”. Az 1923 őszétől 1925-ig Párizsban élő Déry Tibor számára a legfontosabb élmény és tapasztalat a szabadság volt.
Fontos volt a tanulási lehetőség, de emellett az a kulturális közeg, amit a város jelentett. Magángalériák, műkereskedők, kortárs művészeti események és a művészeti életet ismerő, az újításokat nyitott érdeklődéssel váró sajtó jellemezte Párizst. De a város otthont adott a menekülőknek is, a zsidó művészeknek, az első világháború után új szovjet rendszer egyre gyötrőbb légkörét elhagyóknak. A legtöbben néhány évet töltöttek Párizsban, de sokan véglegesen letelepedtek.
Az avantgárd irányzatok kísérletezését folytató École de Paris, Picasso, Chagall, Mondrian, Modigliani, Miro, Kandinszkij művészete is páratlan vonzerőt jelentett. A stiláris sokféleség a kísérletezésnek egyszerre volt alapja és ösztönzője, Párizst kulturális értelemben ezeknek az évtizedeknek a legfontosabb helyévé emelve.
Jankay 1925-ben visszajött Magyarországba, s a Képzőművészeti Főiskolán Vaszary János óráit látogatta. Tagja lett az 1924-ben alakult KUT-nak, a Képzőművészek Új Társaságának. 1926 tavaszán, a KUT III. tárlatán Jankay négy párizsi témájú műve volt látható, ősszel az Ernst Múzeum csoportkiállításán szerepelt, szintén párizsi képekkel is. 1928-ban ismét Párizsban és Itáliában járt, 1929 januárjában a KUT Nemzeti Szalon-beli tárlatán mutatta be műveit. 1929 tavaszán az Aurora Kör szervezte kecskeméti kiállítását, és ez évben járt először Nagybányán.
A húszas évek Jankay számára a művészi kiteljesedés időszakát jelentették. Ezt az időszakot és az ekkor keletkezett műveket igen kevéssé ismerte a hazai közönség – eddig. De hála a 2023 végén megnyílt időszaki kiállításnak, erre most mód nyílt. Jankay művei mellett Brassaï fényképei illusztrálták a két világháború közötti Párizs hangulatát a tárlaton. A szülővárosa nevét felvevő Halász Gyula (1899–1984) Párizsban tanult meg fényképezni és vált a város megörökítőjévé. Fotográfiái Jankay tematikusan csoportosított képei fölött sorakoznak, egymás hatását emelve. Azt a világot, amely nemcsak a képzőművészeti alkotásokon, de irodalmi művekben, magában az ottani életben fogalmazódott meg. A „lost generation”, az elveszett nemzedék világát, amelynek nevét Ernest Hemingway 1926-ban megjelent első regényének egy mondata adta. A pennsylvaniai író, költő, drámaíró, műgyűjtő Gertrude Stein (1874–1946) szalonjában összegyűlő művészek, akiket vásárlásokkal és anyagilag egyaránt támogatott, Jankay akkori párizsi kortársai voltak. (Nem mellesleg sokan Gertrude Steinnek tulajdonítják az elveszett nemzedék elnevezést.) Jankay e korszaka műveinek egyik legvonzóbb tulajdonsága, hogy ezt a közeget jelenítik meg számunkra, csakúgy, mint József Attila 1927. április 8-án született, Párizsi anzix című verse. A bemutatásra kiválasztott műtárgyanyag a Jankay hagyaték Békéscsabára kerülése óta eltelt évtizedekben nem szerepelt közönség előtt, „felfedezésük” révén a 20. század első fele művészetének egyik legizgalmasabb és legfontosabb korszakát ismerhetik meg a látogatók.
A szénrajzokon visszatérő szereplők a festők, könyvárusok, csavargók, olvasók, sétálók a Szajna-parton. De megjelennek a munkások is – a zsákhordó, a vándorköszörűs. A háttér, amely azonban azonos jogú szereplő az emberi alakokkal, a város egymásra torlódó, jellegzetes házai, a szűk utcák, a hidak, az épületek, a Notre-Dame. Utcai verekedés, a kávéházak világa, abszintivók, fiatalok és idősebbek, magányosak, elhagyatottak és társasági csoportok, szépek és elgyötörtek – a világ teljessége mutatkozik meg a lapokon. De láthatunk a középkori Madonnákat idéző, gyermekét szoptató nőalakot a háttérben a hídon nyüzsgő autók áradata felett, erkélyen merengő fiatal lányokat. Aktokat, a legváltozatosabb testhelyzetekben.
A két világháború közötti időszakban sokan használták a szénrajz technikáját – egyrészt az avantgárd irányzatai, különösen a kubizmus és a rajzolószén vaskos, geometrikusan ható vonalai jól megtalálták egymást, de a gyakorlati használhatósága, a munka mobilitásának lehetősége is fontos szempont volt. Békéscsaba másik híres szülöttje, Perlrott Csaba Vilmos is ezekben az évtizedekben készített különösen sok szénrajzot. Jankay pasztelljei, akvarelljei, olajképei is hasonló motívumokat ábrázolnak, mégis eltérő a hatásuk, a színeik miatt. A lilák, kékek, zöldek, sárgák finom, egymásba olvadó árnyalataiból mintegy párában és fényben bontakozik ki a város lenyűgöző arca, az emberek alakja, az ivók belseje.
Jankay művészetének kiemelkedően fontos része a két világháború közötti időszak, az ekkor készült művek. Az 1920-as években Párizsban, illetve Olaszországban készült alkotásai könnyed, finom és légies, geometrikus, a vonal erejével építő szénrajzok, pasztellek. Összevetve műveit a háború utáni időszakkal, a későbbi amerikai korszakkal, mintha nem is ugyanaz a művész készítette volna őket. Mégis, a két világháború közötti időszak, illetve a negyvenes évek művei, eddigi viszonylagos ismeretlenségük ellenére életműve legfontosabb periódusát jelentik, egy olyan korszakot, amely stilárisan jól megkülönböztethető mind a korábbiaktól, mind pedig a későbbiektől. Bellák Gábor monográfiájában nagyon találóan „derűs, világosan színezett, s nagyon erősen grafikus karakterű festészet”-nek nevezi ezt.
1929-ben, majd 1934–35-ben Amerikában járt.
1938-tól 1944-ig következett a munkaszolgálat ideje, Jankay a nagyváradi gettóból Auschwitzba tartó vonatról szökött meg, erre emlékeztetnek a Tevan kiadásban megjelent Mártírok album mellbevágóan gyötrelmes rajzai.
1948-ban véglegesen az Egyesült Államokba költözött, Jankay egy nyugodt, békés világban tanított, alkotott: a University of Redlands oktatója, 1949-tol 1977-ig a malibui Pepperdine University tanára volt. Mindkét egyetemen rajzot, festészetet, mintázást oktatott, és művészeti kurzusokat vezetett. Jankay új műfajokkal kísérletezett immár amerikai életében: kerámia- és faszobrokkal. Az egyetemi oktatás mellett volt erre ideje és ereje is.
Három alkalommal látogatott rövid időre vissza Magyarországra, 1969-ben, 1976-ban és 1979-ben. Meg is jelentek az itteni – elsősorban békéscsabai és szentendrei – témák a művein, és bemutatta azokat a Tisztelet a szülőföldnek címmel megrendezett kiállításon. A Szentendrén megnyíló új, Czóbel Béla és Barcsay Jenő életművét bemutató múzeumok mintájára a két, életében oly fontos szerepet betöltő városra kívánta hagyni életművét. Itthon azonban nem kellett; Szentendrén például „nem illett bele” a múzeumok alapításáról kialakított politikai koncepcióba. Pedig ekkor már nemcsak a saját életműve volt jelentős, hanem a gyűjteménye is; a nyugat-afrikai és óceániai törzsi művészet remekeiből álló kollekciója szintén a hagyományozás tárgya lett volna. 2000 májusában a Pepperdine University Frederick R. Weisman Művészeti Múzeumában Tibor Jankay: Celebrating the Human Spirit címmel a művész utolsó korszakát bemutató kiállítás nyílt meg. Találóbb címet nem is adhattak volna: a rendezők szerint Jankay festményei az élet szeretetét illusztrálják, ami mindvégig inspirálta.
Amerikai letelepedése előtti műveiről más értelemben mondható el ugyanez; ezeket kinti kollégái, tanítványai, kortársai kevéssé ismerték. A ragyogó, színes, figurális művekről az amerikai kritikus számára Picasso, Léger művei idéződtek fel. Jankay nyugdíjba vonulását követően Venice Beachben lett a fiatal művészek mentora, a túlélésről és a megbocsátás filozófiájáról szóló történetei ösztönözték őket munkájukban. (Az életéről szóló dokumentumfilm is A túlélés művészete címet kapta.)
Vajon mennyire került be rangjához, jelentőségéhez méltóan Jankay az itthoni művészeti köztudatba? Elég-e ehhez a szülőföld? Tudjuk-e, milyen érték van a birtokunkban? Teszünk-e érte, hogy minél többen megtudják, megismerjék értékeinket? Szülővárosa méltán kapta meg hagyatékát, az anyag végre a Munkácsy Mihály Múzeumba került, és kiállítás-sorozaton lesz látható az óriási életmű.
Az első kamarakiállítás nagyon erős kezdésnek tűnik, olyan műtárgyanyaggal, amelyhez a koncepció és a rendezés méltónak bizonyult, rögtön a 20. századi egyetemes művészettörténet egyik nagy korszakában elhelyezve és láttatva Jankay művészetét. Olyan lehetőség ez, amelyért bármely itthoni vagy éppen európai múzeum hálás lenne. S élni vele olyan kötelesség, amely kevés itthoni vagy éppen európai múzeumnak adatik meg.
Irodalom:
Bellák Gábor: Jankay Tibor. Jankay Tibor Művészeti Közalapítvány. Békéscsaba, 2003.
Ván Hajnalka: Jankay Tibor művészeti hagyatéka. In: Bárka 2009/5.
Megjelent a Bárka 2024/3-as számában.
