Helyszíni tudósítások

5_-_Antall_Istv__n___s_Fekete___ve_-.jpg

 

Oláh András

A helyét kereső irodalom

(Beszámoló az 50. Tokaji Írótábor eseményeiről)

 

Kánikulában érkeztem Tokajba. Alig vártam, hogy valamelyik borozó árnyas teraszán ücsöröghessek a barátaimmal, ám a terveket egy szerencsétlen körülmény átírta, ugyanis bő órányit kellett várakozni a recepción. Az időt persze el tudtuk ütni, hisz számtalan ismerős várakozott az előtérben – így sokukkal szót tudtam váltani. Ezúttal egyébként a frissen felújított Mercure Hotelben biztosítottak számunkra szállást a szervezők. Az igényesen kialakított szobához rokonszenves szobatársat kaptam Lázár Balázs személyében.

A program nyitórendezvénye ezúttal a főtéren felállított szabadtéri színpadhoz volt meghirdetve, ahol szépszámú közönség jött össze. A kezdés időpontjában azonban már gyanús felhők kezdtek gyülekezni. L. Simon László köszöntőjét még meghallgathattuk, de Rátóti Zoltán szárszói találkozót felidéző előadását már egyre erősödő szél és heves eső kísérte. Az ügyesebbek esernyők alá menekültek, számomra pedig a hangosítást biztosító csapat sátra nyújtott védelmet.

A helyzet kritikus voltát felismerve gyors programmódosítás következett: fergeteges gyorsasággal levonultunk a Rákóczi Pincébe, amelynek hűvöse ezúttal valódi menedékhelynek bizonyult. Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár személyes emlékeket is felelevenítő megnyitóbeszédét már konszolidált körülmények között hallgathatták a táborlakók.

 

1_-_Hopp__l_P__ter___llamtitk_sz__de.jpg

Hoppál Péter államtitkár megnyitóbeszéde

 

Makai Gergely birtokigazgató ezúttal is tokaji borokkal kedveskedett, ami elősegítette, hogy Szentmártoni János pohárköszöntőjét követően már oldott diskurzus indulhatott el az asztalok körül. Nem is mozdultunk onnan mindaddig, amíg az eső el nem állt.

Az első napi program zárórendezvényére a Paulay Ede Színházban került sor, ahol Sütő András Káin és Ábel című drámájának Kis Domonkos Márk által színpadra álmodott változatát tekinthettük meg. Bár a darabot tavasszal már láttam, örülök, hogy ismét elcsábultam. A mű egyébként a későbbi borozáshoz is megadta az alaphangot.

Mivel Fecske Csaba barátom csupán a nyitónapon tudott részt venni, így az est hátralévő részét az ő társaságában töltöttem. Velünk tartott Finta Éva és a lánya, Eszter, Kégl Ildikó – aki Csaba hazafuvarozását is bevállalta –, valamint az Agria főszerkesztője, Ködöböcz Gábor. Ügyesen elvidámkodtuk az időt. Éjfél után sikerült csak nyugovóra térnem.

 

11_-_Asztal_k__r__l__Bertha_Zor__s_.jpeg

Asztal körül (Bartha Zoltán, Muzsnay Árpád, Kégl Ildikó, Finta Éva, Oláh András)

Másnap kissé nyűgösen ébredtem. Balázs fürgébbnek bizonyult, már talpon volt, amikor én még csak a fényekkel próbáltam barátkozni. De sokat nem vacakolhattam, mert az idő sürgetett, így aztán a gyors reggelit követően átzötyögtem a kisvonattal a Tokaji Ferenc Gimnáziumba. A délelőtti előadásokra ugyanis ott került sor.

Az írótábor meghirdetett programja az irodalom és a közélet viszonyát emelte középpontba, ami a jelek szerint sok érdeklődőt odavonzott. Gyakorlatilag teltházas lett az aula, ahol először Alexa Károly, az Életünk főszerkesztője tartott előadást „(Irodalom)történeti jelenidő” címmel. Mivel ő a ’70-es években a Kortárs, majd a Mozgó Világ szerkesztőjeként is dolgozott, komoly rálátása volt a Kádár-kor politikai nyomásgyakorlására. Indításként a tokaji írótábor első évét (1972) vette górcső alá, beemelve személyes emlékeket is. Az elmondottak alapján világossá vált, hogyan indult el irodalmunkban a szakadás folyamata, s hogyan lett belőle árokásás és szembenállás. Példaként hozta a Hitel történetét, de szóba került több kiváló költő-író (Csoóri Sándor, Nagy László, Weöres Sándor, Csurka István, Sütő András, Döbrentei Kornél) pellengérre állításának története is.

Márkus Béla irodalomtörténész költői kérdéssel kezdte előadását: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” Ám az általa elmondottak igazolják, hogy igenis van értelme a visszatekintésnek. Márkus Béla – Cseres Tibor kiadatlan naplóját vizsgálva – a tárgyalt időszak fiatal írógenerációját emelte a figyelem középpontjába. Az előadó az 1969-es lillafüredi találkozót tekinti olyan pontnak, ami alapot adott ennek a nemzedéknek ahhoz, hogy pár évvel később hivatalos fórumot hozzanak létre FIJAK (Fiatal Írók József Attila Köre) néven. Igaz, a szervezet nem bizonyul hosszú életűnek, mert a hatalom hamarosan felfüggesztette a működését, ám az erjedés mégis elindult. Ebben a folyamatban kiemelkedőnek ítéli Ratkó József és Lezsák Sándor szerepét, aki Lakitelken teremtett újabb lehetőséget egy írótalálkozóra 1979-ben. De szóba kerül Illyés nevezetes Herder-esszéje (Válasz Herdernek és Adynak), valamint környező országok magyar kisebbségeit érintő kérdések is: a Carta ’77, Duray Miklós meghurcolása, a 80-as években nagy vihart kavaró Lancranjan-cikk körül kialakuló vita, az újvidéki Új Symposion merész vállalkozása, amikor közzétették Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című versét. Persze olyan hazai viharokra is utalt az előadó, mint Csurka amerikai szereplése, vagy a Nagy Gáspár-versek körül kialakuló bonyodalmak (Új Forrás, Tiszatáj), aminek következtében az írószövetség működését is felfüggesztette a hatalom.

Az időrendileg is egymásra épülő előadásokat Mezey KatalinA szabad újrakezdés illúziója” című elemzése zárta, aki kiemelte, hogy a publikációs tér bővítése, új lehetőségek biztosítása már a Kádár-korban is felmerült. A hatalom ezért engedélyezte az Új Írás című folyóirat indítását. De a politika ekkor még erősen rajta tartotta a szemét a publikálásra kínált alkotásokon, működtette a cenzúrát. A rendszerváltás azonban szélesebb utat tört. Bárki lapot, kiadót alapíthatott. Jónéhány könyvterjesztő azt is megtette, hogy saját kiadót hozott létre a nyereséges terjesztés reményében. Mezey Katalin kiemelte, hogy ma már nélkülözhetetlen a reklám szerepe az irodalomban is, mert „amiről nem tudunk, azt miért szeressük”.

Az előadások után a felújított Millenniumi Irodalmi Emlékparkban került sor a 100 évvel ezelőtt született Fekete Gyula író és Antall István rádiós szerkesztő domborművének felavatására. Mindkettőjüket ismertem. Nem csak Tokajból. Épp ezért különösen meghatott Lezsák Sándor és Völgyi-Tóth Zsuzsa emlékezése. Az eseményt megtisztelte jelenlétével az író fia, valamint Antall István özvegye és lánya is. (Az emléktáblák két Munkácsy-díjas képzőművész – Pető Hunor és Pogány Gábor Benő – alkotásai.)

 

 5_-_Antall_Istv__n___s_Fekete___ve_-.jpg

Antall István és Fekete Gyula domborműve

 

Az ebédet követően ezúttal is alkalom nyílt némi baráti diskurzusra. A melegre való tekintettel azonban – Ködöböcz Gábor kapacitálására – ezúttal szemérmetlenül a sörözés mellett döntöttem. Így volt alkalmunk megismerkedni az egyik vendéglátóipari egységben egy helyi készítésű, rendkívül ízletes búzasörrel.

A délutáni plenáris ülésen a Rákóczi Pince és Udvarház teraszán zajlott. Soltész Márton irodalomtörténész a Tokaji Írótábor történetének elhíresült 1986-os epizódját állította mondanivalója középpontjába. Ez volt az az esemény, amely miatt a következő évben tiltólistára került a tábor, és nem lehetett megrendezni az összejövetelt. A besúgói jelentések és a tábori jegyzőkönyvek nyomán tökéletes kép rajzolódik ki a történtekről. De a rendszer repedései is megmutatkoznak. Csoóri és Csurka írásai ekkor már a nyugati sajtóban is megjelentek, a Szabad Európa Rádióban is visszhangra találtak. Hiába a Tiszatáj elleni hatalmi tiltás (a Nagy Gáspár-vers miatt), az erjedés folyamata már nem megállítható. Soltész Márton szemléletesen felvázolta azt a nézetkülönbséget is, ami a kompromisszumra hajló idősebb alkotók és a demonstratív fellépést sürgető fiatalok (pl. Csengey, Mányoki) között feszült. A magukat kompromittálni nem akarók közül néhányan ki is léptek az írószövetségből. A tokaji tábortól eltiltott írók azonban új fórumot teremtettek: Lakitelken találkoztak.

A délutáni program következő előadója, Bertha Zoltán irodalomtörténész a Czine Mihály és Kodály Zoltán által is megfogalmazott vélekedést alátámasztva a „Harangzúgásos” magyar irodalomról beszélt, a címmel is érzékeltetve azt a zaklatott – ugyanakkor fennkölt – állapotot, amely az elmúlt századok magyar irodalmi életét jellemezte. „Folytonos benne a harangzúgás, a Halotti beszédtől Adyig” – írta egykor Czine Mihály. Bertha Zoltán pedig sorra veszi erdélyi és határon inneni klasszikusainkat (Ady Endre, Áprily Lajos, Tamási Áron, Hervay Gizella, Páskándi József, Illyés Gyula), akiknek alkotásai mindezt alátámasztják. Dsida Jenőt idézve: „mindig magunkért, soha mások ellen”. Ugyanakkor figyelmeztet bennünket a romlásra, nemzetünk fogyására, a kiüresedő határon túli falvakra és templomokra, elnémuló harangokra (pl. Marosszentimre).

Kelemen Erzsébet az irodalomnak a magyar nemzeti identitás formálásában és erősítésében nyújtott szerepéről tartott előadást. L. Simon László „Római szekér” című munkájából idézve azt igyekezett érzékeltetni, hogy a múltbéli kultúrpolitika kérdései felé fordulás célja nem kizárólag valamiféle állapotfelmérés és múltba tekintés, hanem a jövőbe mutató stratégiai gondolkodás ösztönzése. A nemzeti karakter megőrzésének fontosságát hangsúlyozta, kiemelve, hogy a megmaradás záloga az önazonosság.

Rövid kávészünetet követően került sor az 1986-os Tokaji Írótábor eddig kiadatlan évkönyvének bemutatására. A kiadványt Soltész Márton szerkesztette, akivel Bertha Zoltán folytatott élménydús beszélgetést. Sáray László (az írótábor korábbi titkára) pedig azt is elmesélte, hogyan sikerült kimentenie az 1989-es iratmegsemmisítési akció alatt az írótábori jegyzőkönyveket. A diskurzus során arra is fény derült, hogy készülőben van egy kismonográfia is, amely az írótábor félévszázados történetét dolgozza fel.

A beszélgetést követően kivételesen nem bomlott fel a tábori rend, senki nem sietett sehová, mert a vacsorára is a Rákóczi Pince teraszán került sor, majd pedig a Tokaj-Hétszőlő Zrt. nevében Makai Gergely birtokigazgató invitálta meg a jelenlévőket egy minden tekintetben színvonalas borkóstolásra. A hangulatot Gáspár Tibor színművész fokozta, aki borversekkel ajándékozta meg a hat fordulós próbának kitett írókat.

Ám ezzel még mindig nem ért véget a nap, mert a főtéri színpadon a Sárik Péter Trió adott nagy sikerű koncertet Bartók-átiratokból. (Az ifjúkori EL&P-s zenei élményeimet felidéző Allegro barbaro hallatán magam is megborzongtam.) Az egyik darabba sikerült beépíteniük a zenészeknek az épp akkor megkonduló harang zúgását is. A zárásként eljátszott mű (Este a székelyeknél) pedig méltó befejezése volt ennek a csodálatos programsorozatnak.

Mindemellett a szerdai nap sem maradt izgalommentes. Délelőtt egy többórás kerekasztal-beszélgetés csábította a teraszra a közönséget. L. Simon László érdeme, hogy sikerült egymás mellé ültetni különböző irányzatokhoz tartozó alkotókat. Mindezt az „Egy irodalmi nemzedék a rendszerváltozás forgatagában” címmel tette, s a vitaalapot pedig Zalán Tibor „Arctalan nemzedék” című írása képezte. A beszélgetés résztvevői (Kukorelly Endre, Petőcz András, Turczi István és Zalán Tibor) – ha akadtak is vitás pontok – abban egyetértettek, hogy generációjuk nem alkotott egységes nemzedéket, hiszen különböző irányzatú csoportosulások alkották, és sokkal inkább a széthúzás jeleit mutatták, mintsem az együtt gondolkodásét. Az egyetlen közös pont talán az volt, hogy „berobbanjanak” végre a köztudatba, hiszen az akkori elit nemigen akart tudomást venni róluk. Valamelyest enyhülést jelentett, amikor a JAK-füzetek sorozat révén az eddig szóhoz nem jutók is publikálhatták munkáikat.

 7_-_Irodalmi_vita__Zal__n_Tibotv__n_.jpg

 Irodalmi vita (Zalán Tibor, Petőcz András, L. Simon László, Kukorelly Endre és Turczi István)

 

L. Simon László kérdésére – miszerint érdekelte-e a politika az alkotókat 1981-ben – eltérő válaszok születtek. Megfogalmazódott az is, hogy akadt, aki a JAK-tól semmiképp sem politikai állásfoglalásokat, hanem esztétikai vitákat várt. Szóba kerültek egyéni sorsok, elhangzottak azok a nevek, akik az egykori JAK-osokból a rendszerváltozás előkészítői lettek (Csengey Dénes, Elek István, Lezsák Sándor, Tamás Gáspár Miklós). Mindemellett azonban Kukorelly Endre szerint maximum a „ruszkik haza”-szemléletben volt kimutathatóan közös álláspontja ennek a generációnak. De megerősítette, hogy a párbeszéd – még ha „a barátságos egyet nem értés” nyomja is rá a bélyegét – rendkívül fontos.

A diskurzus figyelemélénkítő voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az ebédlőasztalnál, majd a levezető borozás és kávézás közben is újra felbukkant közöttünk a téma.

A délutáni program folyóirat-bemutatóval indult. A Magyar Kultúra című magazin eddig megjelent számait Bonczidai Éva főszerkesztő tárta a közönség elé. Nem csupán az eddigi eredményekről számolt be, hanem a jövőbeni terveket is ismertette. Eszerint a következő évi Petőfi-bicentenáriumra is készülnek tematikus számok.

8_-_Bonczidai___va_el__ad__sa.jpg

Bonczidai Éva előadása

 

Ezt követően a Tokaji Írótábor korábbi díjazottjai olvastak fel műveikből. A rendezvényt Sturm László moderálta. A felolvasó alkotók között két prózaíró akadt (Bene Zoltán és Csender Levente). A túlsúlyt a költők adták: Iancu Laura, Karácsonyi Zsolt, Király Zoltán, Kürti László, Lázár Balázs, Szentmártoni János, Végh Attila, Vörös István és Zsille Gábor. Kitűnő – érzelmekre ható – darabokat hallhattunk. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Lázár Balázst utóbb kendőzetlenül szembe dicsértem József Attila-átiratáért, a „mama.hu” című versért.)

9_-_A_kor__bbi___vek_Tokaji___s__sa.jpeg 

 A korábbi évek Tokaji Írótábor-díjasainak felolvasása

 

A vacsorát követően a főtéri színpadon az Eleven Költők Társasága lépett fel. A délutáni programban szereplő költők egy-egy megzenésített versét adták elő nagy sikerrel. Őket pedig a Pély Barna Band koncertje követte. Közel éjfélig tartott a felfokozott hangulat.

Az esemény zárónapján – Bertha Zoltán moderálása mellett – Horváth Júlia Borbála író, antropológus, Borvendég Zsuzsanna történész és Stumpf István, a Tokaj-Hegyalja Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke tartott előadást.

Horváth Júlia Borbála a szociográfia újszerű szerepét vizsgálta – s egyúttal irodalomtörténeti áttekintést is adott a műfajról. Szóba kerültek a botrányok és perek, külön hangsúlyt kapott a Mozgó Világ, a Forrás és a Tiszatáj szerepe a ’70-es évek irodalmi- és közéleti figyelmének alakításában, és persze Fekete Gyula máig aktuális munkája, az „Európa öngyilkossága”. Az előadó azon meggyőződésének adott hangot, hogy a „szociográfia lelkiismereti műfaj”.

Borvendég Zsuzsanna a magyar kultúrában máig élő szocializmusról, a kádári rendszer lebontására tett befejezetlen kísérletről beszélt, megemlítve olyan – apróságnak látszó – tüneteket, minthogy az országos könyvtár még ma is annak a Szabó Ervinnek a nevét viseli, aki 1917-ben közreműködött egy merénylet kitervelésében. Az előadó köntörfalazástól mentes, nyílt szókimondása sokak figyelmét felkeltette.

A záróelőadásban Stumpf István egyfajta jövőképet próbált felvázolni a kultúra, a tudomány és a politika hármas egységében. Kiindulásként azonban ő is a múlt felé fordult: Bessenyei György szavait idézte a láncra vetett szabadságról, és Klebelsberg Kunó figyelmeztetését arra vonatkozóan, hogy ha nem védjük meg kultúránkat, elveszíthetünk mindent. Gondolatait Csengey Dénestől vett idézettel zárta, miszerint az író feladata, hogy „szabadságszerűvé tegye a világot személyes szabadságharca révén”.

A jubileum alkalmából ünnepélyes keretek között került sor a felújított Millenniumi Irodalmi Emlékpark hivatalos átadására. Ennek keretében először faültetéssel emlékeztek a jelenlévők Hubay Miklósra, aki az írótábor elnöki tisztét is betöltötte. Az esemény kapcsán Sáray László idézte föl az íróhoz kötődő emlékeit. Ezt követően Oláh János költő-szerkesztő emlékfájának elültetésére került sor, ahol a költő fia, Lackfi János versekkel tisztelgett a szeretett édesapa előtt. A faültetésben pedig a költő özvegye, Mezey Katalin, és lánya, Oláh Katalin is közreműködött. A megújult emlékparkot Koncz Zsófia miniszterhelyettes, országgyűlési képviselő adta át.

 

13_-_Fa__ltet__s_Hubay_Mikl__set__re.jpg

Faültetés Hubay Miklós és Oláh János tiszteletére

 

A négynapos irodalmi találkozó ünnepélyes díjkiosztóval zárult. Először a Magyar Írószövetség Debüt-díjasai vehették át okleveleiket első kötetükért. Díjban részesült Gál János költő, Fehér Csenge prózaíró és Szeder Réka költő. Ezt követően a „hordó-díjak” átadására került sor. Nagyhordó-díjban részesült Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész, művészetkritikus. Hordó-díjjal Jónás Zoltán rendezőt, Pósa Zoltán írót és Salamon Konrád történészt tüntette ki az elnökség. A Tokaji Írótábor díját pedig Soltész Márton irodalomtörténész, a tábor monográfusa kapta. A kitüntetéseket Koncz Zsófia miniszterhelyettes és Stumpf István, a Tokaj-Hegyalja Egyetemért Alapítvány kuratóriumi elnöke adta át. A díjazottak munkásságát L. Simon László, Szentmártoni János és Bertha Zoltán méltatta.

 

21_-_A_Tokaji___r__t__bor_d__jon__1_.jpg

A Tokaji Írótábor díját Soltész Márton vehette át

 

Szakolczay Lajos csodálatos népdallal köszönte meg a kitüntetést. Hangja és ölelése a hazafelé vezető úton is elkísért.


 

Főoldal

 

2022. augusztus 28.
Vöröskéry Dóra tárcáiEgressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Margetin István: A suliban majd ne így meséldSüveg Szilvia: A fiú
Új év, új bor – avagy januári szőlőségeinkKarácsony (Német)gyulán
Csobánka Zsuzsa Emese: TériszonyBirtalan Andrea verseiKarkó Ádám verseiKarácsonyi Zsolt versei
Kontra Ferenc: Egy pohár vízLackfi János: Üres buborék marad a helyénSzilágyi-Nagy Ildikó: RehabSzakács István Péter: Darina
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png