Farkas Gábor
„Egy szívecske dobog bennem…”
Az írónő számos – folyóiratokban és könyveiben is megjelenő – irodalomtörténeti tanulmánya, „felnőtt” költeményei és könyvkritikái után kíváncsian vettem kezembe Lajtos Nóra első gyermekverseket tartalmazó könyvét. Az első gondolatom az volt, hogy nagyon impozáns kötetet tartok a kezemben: kemény fedeles, magasfényű papírra nyomott könyvecskét szép színes gyerekrajzokkal, és kitűnően eltalált borítóval. Mindez természetesen a kiadvány bravúrja, tehát még nem minősíti a könyv tartalmát, viszont egyértelműen kedvet csinál az olvasónak a vásárláshoz, olvasáshoz.
A kötet hátsó borítóján három idézet olvasható Lajtos Nóra gyermekverseiről fülszövegként egy gyermek-szakpszichológustól, egy gyermekirodalom-szakértőtől, valamint egy óvodapedagógustól. A pszichológus (Tabajdi Éva) a szerző érdemeként kiemeli, hogy a gyermekirodalomban sokszor nehéz belehelyezkedni a gyermekek világába („mindig egy nagy csoda”), és Lajtos Nórának ez mondókajellegű verseivel mégis sikerült. Dr. Pompor Zoltán gyermekirodalom-szakértő (a Magyar Gyerekkönyv Fórum elnöke) véleménye szerint a költő gyermekverseinek segítségével „bepillanthatunk a felnőtt és a gyerek mikrokozmoszába, ahol játékba feledkezve beszélgetnek, megismerik az őket körülölelő világot és egymásra találnak.” Az óvodapedagógus Berkes Imréné már könyvkritikusi szempontból teszi mérlegre a kötetet, és megállapítja, hogy a „ritmus varázsa, a vers hangzása, a mozgás öröme, a játékosság és még a humor is helyet kap a könyvben.” Recenzensként értelemszerű, hogy ez utóbbi vélemény alátámasztására keressünk példákat Lajtos Nóra gyermekversei közt.
Farkas Gábor
A Cserbóka harminchárom verse egy ciklus, tehát a szerző nem bontotta fejezetekre könyvét, habár ez indokolt is lehetett volna, ha tematikai/verstani szempontból górcső alá vesszük a költeményeket. Az első tíz írás a beszédet éppen elsajátító babák életkorához illeszkedő mondókajellegű vers, amelyek közül a Mondóka című didaktikai hangsúlya miatt emelendő ki, ugyanis a költemény kedves és játékos szerepet tölthet be a járás elsajátítása során is: „Egy és kettő, három, négy, / Nati baba nagyot lépj!” Ez a didaktikai jelleg érhető tetten a Napsoroló című mondókában is, mely akár óvodában is alkalmazható a hét napjainak megtanításakor (Hétfő: motyogó. / Kis kedd: kotyogó. / Szerda: szuszogó /…”. A tizenegyedik Báránytánc című költeménytől kezdve egy-egy mindennapi történés a versek ihletője. A Báránytáncban – ami egyébként ritmusában, képalkotásában Weöres Sándort idéző hagyományokra épül – a bárányfelhők vonulásának látványa az indikátor („Libegő-lebegő báránytánc, / csicsegő-csacsogó felhőránc”), de a második versszakban kitágul ez a kép az olvasóval egy álomszerű univerzumot láttatva („ropogó-csobogó égszínkék, / szuszogó-suhogó álomkép”).
A kötetnek a második szakaszában külön kategóriát alkotnak az állatmesék, melyek közül a Kitty-kotty mese bravúros reflexiója Petőfi Sándor Anyám tyúkjának, egyben jól példázza, hogy a kortárs gyermekirodalomban is jelen lehet az intertextualitás: „Tyúkanyó az udvaron, / kitty-kotty, kitty-kotty, / kapirgál egy hajnalon (…) Most tudja, hej, mi a kő, / kitty-kotty, kitty-kotty, / kiscsibe a drágakő!” A tyúkanyón kívül a versek apró történetekkel megidézik még a cicát (Cicakergető), a csigát (Csigabánat), a kutyust (Fabatkányi Irma) és a vakondot (Kisvakond gitárja), tehát mindazon állatokat, a teljesség igénye nélkül, amelyek előfordulhatnak egy kertes ház körül.
A kötet harmadik egységének tartom a Lángos mese című epikus jellegű alkotással kezdődő részt, melyben már hosszabb írások kaptak helyet. Előbbi, valamint az ezt követő írások közös jellemzője a hosszabb terjedelmen kívül a perszonalitás, azaz az életre kelt, cselekvő ételek (Lángos mese, Tejberizs-ültetvény), mese-lények (A törpe, Medvetánc) és tárgyak (Szecska-nóta) ‒ a gyermeki fantázia és a felnőtt mesélőkedv találkozását mutatják. A Szecska-nóta azért is kiemelendő, mert poétikai jellemzőiben, a dédszülő emlékét is megidézve, a legszebb magyar népdalhagyományokra reflektál: „Hej, szénája, szénája, / szól dédpapám nótája, / szecskaszagú szegletben / szalmaszálak keresztben.”
A könyv utolsó verscsokra az évszak- és ünnepversek sora, melyben ugyancsak tetten érhető a didaktikai jelleg, hiszen a kisgyermekek a családban, a bölcsődében és az óvodában egyformán elsajátíthatják az évszakok váltakozását és az ünnepeinket, mely folyamathoz hasznos segítséget nyújthatnak a felnőttek számára ezek a költemények (Tavaszi virágok, Húsvét ünnepe, Anyák napjára, Télapó, Karácsony, Szilveszter). Egy kisebb szerkesztési hibát is találtam azonban. A kötet záróversei között szerepel a Testem című, amely pontos poétikai szerkesztettségét, üzenetértékét tekintve számomra a Cserbóka című kötet legerőteljesebb darabja, viszont az évszak- és ünnepversek közé nem illeszkedik, tartalmi sajátságai végett inkább a könyv zárókölteménye lehetne: „Két kis fülemmel neszelek / minden hangot, mit csak lehet, / majd párnámra hajtom fejem, / Isten őrzi kis testemet.”
Összességében Lajtos Nóra első gyermekverskötetében is megmutatta, amellett, hogy a magyar (gyermek)irodalmi hagyományok ismeretének birtokában van, rutinosan alkalmazza a különböző poétikai eszközöket, de mindenekelőtt kitűnően tud gyermeknyelven szólni.
(Lajtos Nóra Cserbóka, gyerekrajzokkal, Hungarovox, 2022, 63 oldal, 2500 Ft)
