Papírhajó - Füttyögés és nahátozás

 Laik_Eszter.jpg

 

Laik Eszter

Mesebeszéd, másképp

 

A felnőttmese meglepően ősi műfaj: az antik bölcseletnek, a vallásos irodalomnak nélkülözhetetlen részei a példázatos tanmesék. A modernitás felnőttmeséi már egészen más tartalom miatt szólnak csak érett közönségnek – valami ilyesféle sejtéssel vesszük kézbe az És boldogan éltek? című kötetet is. Tizenhat szerző gondolta ugyanis tovább híres mesehősnők utóéletét, ahogy az alcím is utal rá. Fontos: mesehősnőkről van szó, és antológiában csakis nőírók szerepelnek átdolgozásaikkal (köztük egy kakukktojás), ami máris irodalomszociológiai kontextusba helyezi a játékot.

Sehogy sem merem leírni, hogy a meseirodalom „feminista kritikáját” kapjuk itt kézhez, részben, mert ebben a gendertudatos modernségben annyi ártalmas túlzás, félreértés, botorság tapadt a feminizmushoz (és sarjadt ki abból), hogy önmagában ijesztőnek hangoznék; másrészt olyannyira lejárt az ezredforduló táján ez a nőíró-kérdéskör a maga antológiamegjelenéseivel, hogy kissé anakronisztikusnak tűnhet most e tárgyban válogatást megjelentetni.

Pedig ez könyv nem az. Itt jön be a téma öröksége, amire nagyon is jól ráérzett a kiadó és Szederkényi Olga szerkesztő: ezek a mesék valahogy nem tudnak kikopni a kultúránkból. Holott, ha mai szemmel olvassuk őket, mind az említett genderideológia, mind a társadalomkép, mind a befogadókról, azaz a gyerekekről kialakított feltevéseik alapján hajmeresztően avíttak vagy egyenesen torzak. Tisztelet persze a kivételnek. (Külön tanulmányt érdemelne, mitől működik mégis a varázs.)

Bár nem tárgya sem e kritikának, sem az antológiának, de érdemes volna egyszer alaposan összevetni a klasszikus Grimm- és Andersen-féle mesehősnőket a magyar népmesék nőalakjaival: mennyivel rátermettebb, életrevalóbb, önálóbb lányok vonulnak fel ezekben, mint a hajukat fésülgető, szempillájukat rezegtető, csókra, megmentőre, csodára váró hercegnők és királylányok meséiben. Nem is véletlen, hogy a klasszikus (mű)mesekincs javát tűzték itt a szerzők tollhegyre, nem a népmeséket (bár van köztük népmesei eredetű szöveg, például a kínai Mulan, amelyet jellemző módon már csak a populáris giccskultúrán keresztül ismerünk Európában, a Disney-import által). Hiszen utóélet szempontjából az a mese ihlető forrás, ami vagy olyan jó, hogy – mint minden kiváló irodalmi mű – megnyitja az utat a továbbgondoláshoz, vagy olyan rossz (ideologikus, csacska, közhelyes), hogy szinte kiált a vitriol után. Mindkettőre akad példa a könyvben.

 

__s_boldogan___ltek.jpg

 

Az átdolgozásokon érződik, hogy bizonyos mesék hálásabb alapanyagnak bizonyulnak, mások meg valahogy ledobják magukról az új ruhát. Andersen Hókirálynője például már eredeti változatában is bonyodalmas, giccsesen szentimentális szimbolikájú mese, amelyre ugyan Kemény Zsófi is jól ráérez („a másnap melodramatikus szelekkel köszöntött”) mégis kevésnek bizonyul az irónia, hogy a mesét a ma olvasójának élvezhető (akár filozofikus, akár parodisztikus) regiszterbe emelje át. A másik Andersen-hős, a kis hableány Hernyák Zsókánál egy komikus szürrreál-horror hősnőjévé lép elő, aki tengerirák-lakótársának a lábait lenyiszálva jut ráklábakhoz. A baj csak az, hogy nehéz kapcsolatot találni az eredeti történet szüzséje és a továbbírt változat mondandója között, a Hernyák Zsóka-i groteszk, ami az író más műveiben pompásan működik, itt partra vetett halként tátog. (Apropó, Anna Melikian orosz rendező Ruszalka című, parédásan jó filmfeldolgozása például a vadkapitalista Oroszországba ülteti át a Hableány-szüzsét.) Karafiáth Orsolyának sem volt egyszerű dolga Pöttyös Pannival, a történet éppoly bornírt marad a felnőtté érett Annával és Petivel, csak valahogy hiányzik az idézőjel, ami elemelné a szöveget egy játékosabb szférába, marad a laposság.

A kötet egyik legkiemelkedőbb darabja – méltán lett nyitónovella – Rakovszky Zsuzsa Alice Csodaországban-átdolgozása. Olyan mélyenszántó szellemesség és írói empátia hatja át a szöveget, ami keveseknek sikerült az alkotók közül. (Újabb tanulmányt érdemelne ez is: miféle hősnőkkel tudunk felnőtt fejjel és nőként rokonszenvezni?) Mindehhez társul a tökéletesen megszólaltatott nyelv: Alice mellett gyerekkorunk kedvenc „angoljai”, Mary Poppins vagy Twist Olivér világa kel itt életre, pontosabban ezek magyar fordításának a hangulata – épp ebben áll Rakovszky Zsuzsa stílusbravúrja. A megvénült Alice szenilitása folytán zuhan vissza gyermeki állapotba (ki ne ismerné ezt, aki ápolt már idős embert), és ugyanolyan csodának éli meg átalakulását, mint egykor minden mást. Tükre, ha most belenéz, egy öreg nagynénikéje arcát mutatja. Mi, olvasók pedig nagyon is jól tudjuk, efféle „Csodaországban” élünk majd öregségünkben magunk is.

Merészet gondolt Berg Judit (az egyetlen „valódi” meseíró a kötet szerzői közül) a Hófehérke kapcsán: az eredeti Grimm-mesében a felnőtt olvasót valóban meglegyinti a perverzió szele, és Berg ezt „vérfagyasztó” humorral élezi ki. A pszichokrimiben az immár hercegnévé avanzsált, nevetségesen naiv Hófehérke meséli el benyomásait a férje kastélyának furcsaságairól – az olvasó persze már sejti, mi zajlik a sötét pincében, ahová a törpék hordják a nekrofil herceg újabb áldozatait. (És csakugyan: belegondolt már valaki a koporsóban fekvő leány szájon csókolásának mozzanatába? Vagy a szakállas, öreg törpék szerelmébe a hófehér bakfis iránt? Nem egyedülállóan bizarr momentumok a Grimm testvérpár gyűjteményéből...) Hasonlóan mulatságos színezetet kap Piroska meséje, amely Nina Yargekov – magyar származású francia írónő – átdolgozásában egy feminista kiáltvánnyá válik. Megfogalmazója, Piroska szabadszájúan lázad fel a mesék sugallta nőkép, a szófogadó, gépiesen alkalmazkodó, mindenre igent mondó mesehősszerep ellen.

Selyem Zsuzsa Seherezádé-adaptációja megrázó elbeszélés: Sahrazád és testvére „Aszad és Putyin bombái elől menekültek (…), miközben Sahrazád mindhárom fia a lázadók táborában van, híre róluk semmi, egyetlen reménye, hogy nem kerülnek élve sem az ISIS, sem a kormányerők kezébe.” Sahrazád mesélni kezd a húgának, aki egy sátorban nemrég szülte meg halott gyermekét – egy csillagról az égen, amelyből egy Budapestet is érintő menekülttörténet bontakozik ki. Selyem Zsuzsa gyakorlott kézmozdulatokkal szövi össze a mesét és a valóságot, és azt a varázslatot hajtja végre, amelyre a mese eredendően hivatott: jobbak leszünk a történet által.

Szvoren Edina filozofikus groteszkjében a számos feldolgozást megért mesét, a nagyravágyó halászfeleség történetét mozgatja „a múlt, a jelen, és megint a múlt” idősíkjai között. A halászcégnek dolgozó férfi neje valami homályos, elveszett gazdagság napjai után sóvárog gyógyíthatatlan melankóliában, s az olvasó csak a nő elbeszélésének szilánkos töredékeiből próbálja összerakni, miféle események forgathatták fel a házaspár életét. No meg a mese ismeretéből – Szvoren épp erre alapozza mesterien az elhallgatásokat, és teremti meg az izgalmas balladai homályt. 

A Rakovszky Zsuzsa- és Selyem Zsuzsa-féle megkapóan szép lírai vonulatba illeszkedik Halász Rita Óz-folytatása is, amelyben a Smaragdvárost egykor megjárt Dorothy immár özvegy, és lánya hiába próbálja meggyőzni Kansas otthonosságáról, színeiről, az asszony már csak a maga világába bezárkózva él, mindenütt szürkét lát. Mígnem jön a tornádó… „Anya integet, becsukom a fejem fölött a pinceajtót. Fel kéne menni, ide kéne hozni, ha kell, erőszakkal letuszkolni. A sarokban egymásnak döntve meglátom anyám festményeit. A fekete vonalak úgy hálózzák be a képeket, mint földet a repedések.” A forgószél című novella annak a tökéletes példája, amikor egy feldolgozás önálló életre kel, és mintegy az „anyatörténet” gyermekeként viszi tovább a hagyományt.

Olvashatunk még Boldizsár Ildikótól Csipkerózsika-átdolgozást, Aranyhaj-történetet Molnár T. Esztertől, Hamupipőkét Arany Lídiától és Ugron Zsolnától, s a kötetzáró szöveg az a bizonyos kakukktojás: Sárbogárdi Jolán meséje önmagáról. Parti Nagy Lajos teremtett nőalakja a kilencvenes évek közepén bukkant fel az irodalomban (ha jolánosan akarnánk fogalmazni: az irodalom mezején), s a kulisszahasogató szóvirágokban beszélő leányzó itt élettörténetébe avatja be az olvasót. Ha Sárbogárdin azért nem is érzünk Hamupipőke-patinát, de Parti Nagy paródiaalanya kétségkívül rokonságot mutat a nem túl életképes, szempillarezegtető mesehősnők bárgyúságával. Van hát remény, hogy nem közösíti ki a díszes társaság – és a Parti Nagy-szövegek olvasásában edzettebb olvasó sem.

Külön szót érdemel a kötetet illusztráló Szabó Imola Julianna munkája, akit sokan költőként-íróként ismernek, de szerencsére egyre több kötetben találkozhatunk a képzőművész munkáival is. Túlzás nélkül állítható, hogy a könyv értékét jelentősen emelik Szabó Imola vegyes technikájú képei, amelyek nem csupán méltó társai, értelmezői, kiegészítői a szövegeknek, de bizonyos esetekben művészi értéküket tekintve „felhúzzák” azokat. A naivitást és a bölcseletet keverő abszurd látásmód, a humor és a melankólia ötvözése olyan szerethető, kedves képi világot eredményez, amelynél jobb választást e könyvhöz nemigen lehet elképzelni.

 

(És boldogan éltek? – Mesehősnők utóélete, szerk. Szederkényi Olga, Cser Kiadó, 2018.)

 


 

Főoldal

2019. július 02.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png