Párhuzamos kritikák – avagy kinek miről szól az ifjúsági irodalom? Egy tanár (Fenyő D. György) + egy diák (Gelléri Pál) ugyanarról a könyvről.
Kemény Zsófi: Én még sosem, Tilos az Á Könyvek, 2014, 320 oldal, 2990 Ft
1.
Gelléri Pál
A három jó barát és az idő
Kemény Zsófi első regényét rendkívül érdekes volt a slam poetry művei után olvasni. Egy ilyen erős műfajváltásból katasztrofális dolgok is kisülhetnek. Ez esetben, szerencsénkre, nem ez történt.
A szerző egy számomra új narrációs megoldással meséli el három kamasz történetét. Három főszeplő van: Toma, az önmarcangoló, feszültséggel telített, ellentmondásos és koraérett férfi, Ágó, a manipuláló kommunikációs zseni, és Eszter, a félénk, kíváncsi lány, aki nem tudja, mibe keveredett. A három főszereplőnek váltva olvashatjuk a gondolatait, néhol bekezdésenként vált az elbeszélés, és a párbeszédeket is az ő szemükön keresztül kísérhetjük figyelemmel. A három karakternek más a gondolkodásmódja, a megfogalmazása és a látásmódja. Egy igen praktikus módszer segít az olvasás során elkülöníteni őket: más-más betűtípussal vannak a különböző karakterekhez tartozó részek nyomtatva. Ez a megoldás teszi lehetővé ennek a narrációs formának az alkalmazását, így egy adott helyzetet különböző perspektívákból nézhetünk, például egy párbeszédet úgy követhetünk nyomon, hogy tisztában vagyunk mindkét résztvevő párhuzamosan keletkező gondolataival és kétségeivel.
A regény kiválóan prezentálja a tinédzserkori válságok jelentős részét. Láthatjuk e három kamasz kínlódását, hogy megtalálják önmagukat, Eszter és Toma esetében pedig a folyamatos tippelgetést és a kétségeket, hogy vajon környezetük mit lát belőlük. Emellett, főleg Toma esetében a hezitálást, hogy cselekedjen-e hirtelen felindulásból, átgondolás nélkül, vagy inkább tervezze meg, hogy milyen helyzetben miként viselkedjen. Ezekből a megtervezett viselkedésformákból, megnyilvánulásokból pedig elkerülhetetlenül félreértések sorozata keletkezik. Az egyik fél tesz egy visszafogott gesztust, a másik pedig addig rágja magában ezt az emléket, és annyiszor játssza le magában azt a jelenetet, hogy a végére a jelentés teljesen módosul, így az apró kis gesztusból valami meghatározó (általában szörnyű végkimenetelre számító) következtetéshez jut a szereplő. Ez a túlgondolkodás és a viselkedésformák megtervezése vezet a folyamatos félreértésekhez, aminek következtében a kommunikáció hatékonysága erősen kopik, és az embereknek folyamatos kétségeik lesznek a másik mondandójának igazságtartalmát illetően.
A három főszereplő felnőtté válásán, önmaguk megtalálásán kívül még fontos kérdés a felelősségvállalás. Tomának és Ágónak egy státuszharc következményeként kötelességévé válik gondoskodni egy állapotos lányról, így már-már apa szerepbe kerülnek. Ekkora terhet, illetve felelősséget két ilyen korú fiúnak elképesztően nehéz viselni. Toma és Ágó viszont minden lehetőséget kihasználva próbálnak megfelelni az ezzel járó feladatoknak. Ez a törekvés életük többi területének rovására megy, a jegyeik folyamatosan romlanak, a koncentrációs képességük csorbul, és nagyon ingerlékennyé válnak. Ez azért történik, mert ebben a korban még közel lehetetlen megtalálni az egyensúlyt ennyi és ilyen feladat között.
A lány, akiért felelősséggel tartoznak, Toma első szerelme volt. Első jelentős, nagy, megélt szerelme. Ágó befurakodott ebbe a kapcsolatba és tönkretette azt. Tomának így a tapasztalat, ami alapján kialakíthatja képét a párkapcsolatokról, rosszul végződött, és érzékeny pont maradt a számára. Ezért amikor Eszterrel kezd kettejük közt kialakulni valami komoly érzelem, Toma fél. Fél, hogy ő is ilyen benyomást fog tenni, mint az első, meghatározó szerelem. Ezt a regény végén ki is mondja, és ezért tudnak békésen elválni.
Az Én még sosem nem felnőtt szépirodalmi mű. Ez egy kamaszregény. Egy jó kamaszregény, ami nagyon jól mutatja be gimnazisták mindennapos kérdéseit, kétségeit és főbb problémáit. Ezekről a dolgokról őszintén beszél, ezért hiteles. Fogalmazásmódja is segít abban, hogy az olvasó könnyebben azonosuljon ezzel a korosztállyal, és ezáltal nagyobb rálátást nyerjen a kamaszkori ellentmondások és elfojtott érzelmek következményeire.
Összességében az Én még sosem jó könyv, amit érdemes elolvasni. Hitelessége és igazisága miatt ügyesen nyúl hozzá egy kényes, nehezen bemutatható témájához az életnek, a tinédzserkori válsághoz.
2.
Fenyő D. György
Felelsz vagy mersz
Általában nem szeretem, ha egy kritikus a szerzőhöz fűződő személyes kapcsolatáról ír, főleg azt nem, ha egész kritikáját arra építi. Most mégis ezt fogom tenni. Kemény Zsófi első könyvéről egészen más olvasói pozícióból írok, mint szinte bármely más könyvről: magyartanára és osztályfőnöke voltam 10 és 14 éves kora között, alsó tagozatos korában járt az általam vezetett irodalmi gyerekfoglalkozásokra, amikor nagygimnazista lett, lazult, de megmaradt a kapcsolatunk. Vagyis jól ismerem a szerzői ént, és részben éppen abból az életkorából ismerem, amelyben a regény szereplői vannak. A keletkezéstörténetre is van némi rálátásom, és előttem fekszik a regény, a kész mű.
A szerzői műhelytitkok mindig nagyon izgatják az olvasókat. A diákok hitetlenkedve kérdezik: Ezt a szerző így gondolta? Hogyan ír valaki regényt? Direkt használ fel különböző motívumokat és archetípusokat az író? Ez szándékosan tér így vissza? Hogy ír regényt egy író? Hogy ír verset egy költő?
Érdekes az a kettősség, amiben vélhetően minden műalkotás létezik: hogy egyfelől szerzőjének élettapasztalataiban, élményeiben, gondolkodásmódjában, kérdésfelvetéseiben és politikai, társadalmi, kulturális, szellemi tapasztalataiban gyökerezik, és ennyiben a szerzői én partikularitásából nő ki, másfelől pedig tudatos alkotó munka, komoly szellemi tevékenység, esztétikai alkotófolyamat eredménye. Amit egy szerző leír, az azonos és nem azonos azzal, amit átélt: azonos annyiban, amennyiben nem tud másról írni, mint ami őt foglalkoztatja (akár átélte, akár olvasott, hallott, tanult róla, ez most mindegy), és nem azonos annyiban, hogy az ember minden elbeszélés során átformálja a közvetlen tapasztalatot, mégpedig igencsak magas rendű szellemi tevékenységekkel: valamilyen írói célnak, kifejezendő iránynak vagy érzelemnek rendeli alá a tapasztalatokat, és elvégzi az értelmezés és átértelmezés, a sűrítés, a kihagyás, az átformálás, a hangsúlyozás és eljelentéktelenítés, a jelentésadás gesztusait.
Kemény Zsófi regénye a 2010-es években játszódik Budapesten, egy sűrű és a budapesti fiatalok által átélt és jól ismert, belvárosi közegben, a középiskola végén, az egyetemi évek elején, az igazi diáklétben, egy kapcsolatokkal, útkeresésekkel, találkozásokkal, intrikákkal, szerelmekkel, barátságokkal, helyezkedésekkel, és önkeresésekkel sűrűn átszőtt világban.
Több értelmezési keretet is felkínál a regény, vélhetően olvasható mindegyik módon. Az első olvasatunk a kulcsregény-típusú olvasat. A regényben megjelenő helyek azonosíthatóak, a felbukkanó slammerek név szerint szerepelnek benne, a filmekre, sorozatokra és eseményekre való utalások szintén egyértelműek. A kulcsregény-típusú olvasat mindig referenciális, és mindig egy kicsit a bennfentesség, a jólértesültség élményét adja az olvasónak, azt a melengető érzést, hogy én is odatartozom, én is ismerem őket, én is része vagyok egy – a regényben megjelenített – közösségnek. Ha így olvassuk, akkor annak a most huszonéves nemzedéknek a regényét olvassuk, amely belakta nemcsak a budapesti romkocsmák világát, de a világhálót, és azon keresztül a teljes földgolyót.
Önmagát a könyv slamregényként azonosítja, ezzel kitüntetett pozícióba helyezi a három főszereplő slam-szövegeit és azt a három slam-estet, amelyen elhangzanak. Nem áll távol ez az olvasat az előzőtől, annyiban mégis tágasabb, hogy két szépirodalmi műfajt hoz játékba egymással: a regényt és a slamet, egy prózai, nagyon kikristályosodott, tekintélyes irodalmi formát, és egy lírai, elsősorban élő előadásban létező, nagyon mulandó, efemer, de sokakat megszólító formát, a városi folklór egy fontos, ma virágzó műfaját. Ebben az olvasatban a három slamszöveget mint a három főszereplő és narrátor olyan önvallomásait olvassuk, amelyek köré a történet szerveződött, amelyek eszenciái a három alaknak és személyiségnek.
A harmadik lehetséges olvasat a tarotkártyákat emeli középpontba. Vezérmotívuma a regénynek a kártyákból történő jóslás: Eszter és Toma a regény első nagyjelentében egy kártyajóslás helyeztében ismerkednek össze, az utolsó jelenetben pedig Ágó a kártya átadásával búcsúzik el a másik két főhőstől. A kártya és a jóslás pedig egyfelől a titokzatosság, a rejtély légkörével vonja be a történetet, másfelől pedig a kiismerhetetlenség, a nálunk nagyobb hatalom, a „sors” jelenlétét sugallja. Ez azért érdekes különösen, mert ellentétben áll a regény máskülönben nagyon racionális hangulatával, a tettek lélektani motiváltságának módszerével. De érdekes játékot jelent kiismerhető és kiismerhetetlen, racionális és irracionális, huszonegyedik század eleji és valami távoli és időtlen között.
Persze ahogy egy-egy olvasatot megfogalmazunk, látni kell, hogy mindegyik benne van a regényben, a kérdés csupán az, hogy mit tekintünk szervező elvnek, melyiket látjuk hangsúlyosabbnak, mit érzünk fő- és mit mellékmotívumnak. Az például szintén evidens, hogy három tudat regényeként is olvasható a könyv. Három főszereplője van, mindhárman elbeszélői a történetnek, egymásnak adják át, és egymástól veszik át a szót. Minden fejezetnek három címe van, annak megfelelően, hogy a három nézőpontból a három főhős-narrátor hogyan fogalmazza meg azt, amit ő átélt. A három szereplő egyazon történet részese, egyikük sem kitüntetett szereplő, legfeljebb annyiban, amennyiben jellemük is eltér. Mindhárman egyaránt hősei a regénynek, és részben mindig folytatják, részben korrigálják a másik megnyilatkozásait. Nem mondanak ellent egymásnak, de mindig egy kicsit arrébb csúszik a hangsúly, amikor egy másik narrátor kezd el beszélni. Az értések és félreértések, a szándéktulajdonítások, az öntudatlan vagy szándékos átértelmezések könyve is a regény: folyamatosan arról szól, hogy valahogyan értjük a másik embert a magunk beállítódása, attitűdje, sorsa, törekvései szerint, de arról sohasem bizonyosodhatunk meg, hogy ez mennyiben azonos a szándékkal, a tett intencionált jelentésével. Mindannyiszor feltételezünk okokat, de hogy mik a másik ember cselekvésének okai, azt mindannyiszor a magunk személyisége szerint tételezzük fel. Attól is nagyon izgalmas a könyvnek ez a rétege, mert a három főhős ugyanabból a közegből és nemzedékből érkezve lényegében érti egymást – és a könyv azt a különbséget, vékony sávot mutatja be, ami a „pontosan értik egymást” és a „lényegében értik egymást” között mindig megmarad.
És persze olvasható ifjúsági regényként is: három fiatalember, aki az útját, szerelmét, kapcsolatait, kifejezésmódját és mindenekelőtt önmagát keresi – és az ő gondolkodásmódjukat, kapcsolattörténetüket bemutató nemzedéki regényként. Világa, terei, nyelve, szokáskészlete, kommunikációs módjai egyaránt az idősebb gimnazisták és a fiatal egyetemisták világába, sőt: mélyvilágába vezet be.
Vélhetően nagyon sokan fogják a ráismerés örömével olvasni ezt a könyvet. Sokan fognak kicsit irigykedni: de jó lehet annak, aki a bejárta Budapest legegzotikusabb kupolájának magasságait, és titkos barlangjának mélységeit. Magam egyfelől látom benne a Felelsz vagy mersz-et és Én még sosem-et játszó Kemény Zsófi tanítványomat, másfelől pedig látom benne egy mai szubkultúráról hiteles képet nyújtó, egy nagyon tudatosan nyelvet választó és teremtő író többrétegű, érdekes, nyugtalanító alkotását.
