Csendes Toll
Majdnem minden. Avagy a láblógázás veszélyessége
Kezdjük a kereteknél, melyek nem azok. A keretek mégis mindig behatárolnak valami fontos dolgot, azért vannak. Rofusz Kinga minden idők egyik legjobb magyar meseillusztrátora, és ezzel még épp hogy valamit mondott Csendes Toll. Bárkivel összetéveszthetetlen, egyedi és jellegzetesen melankolikus képi világ, ami már szinte önmagában garancia a sikerre. Sárik Péter pedig a mai magyar aktív jazzélet egyik markánsan meghatározó alakja. Zenésztársai nem kevésbé, róluk is érdemes lenne, külön-külön mesélni. De az már egy másik mese lenne… Ez a mesekönyv egy háromirányú, zseniálisan kitalált és összehangolt támadás. Az Olvasó, a Vevő ellen. A legkellemesebb dolog, ami váratlanul érheti az emberi lényeket. Megveszi és hazaviszi. Elolvassa a gyerekének és meghallgatják együtt a cédét. És oda-vissza lapozgatják, pörgetik az álomszerűen gyönyörű képeket. És továbbálmodja a lehetőséget, ahogy Dresch Mihály egy népmesekönyvhöz ír zenét, Vukán György például az Andersen-mesékhez…
De. Megáll-e az alcím kötőjele önmagában, vagy inkább egy jól átgondolt marketingfogás szimbóluma. Kérdőjelet kéne tenni, de annak elhagyása már jelez valamit, gondolja csendesen Toll. Ugyanis nem áll meg, a részletek minden szépsége ellenére. Egy vidéki, tapasztalt, kisvárosi indián számára legalábbis nem, lévén jazzrajongó és őszülő haja ellenére javíthatatlan mesekedvelő. Amúgy majdnem minden rendben van a kiadvánnyal, Bátky András meséje jó, majdnem klasszikus, a legjobb értelemben. A cédé-mellékleten található zene is nagyszerű, a mesélők (az egyik maga a szerző) is kitesznek magukért. A már emlegetett külcsíny is az, egész és duplaoldalas rajzokkal, nagyon. Mi hát a gond valójában, kérdezem magamban Csendes Tollat. Azt mondja, a cím nagyon tetszik neki, indiános. Az alcím viszont erőltetett egy kissé és nem is pontos. Felhúzom a szemöldököm kérdően. Mi lenne a pontosabb megközelítés? Azt mondja erre halkan Csendes Toll, hogy mesejáték jazzkísérettel… Be kell látnom, igaza van.
És igaza van a mesemondónak is, mindenkinek megvan a saját kincse. Ez elég jó kiindulási alap egy meséhez. Ami pedig nem más, mint folytonos rákérdezés a világ legfontosabb dolgaira, filozofálás tehát. De roppant érthetően, tehát a filozófia szó törölhető is. És helyébe a dolgok értékét mindenkor megmutató hiány kerülhet. Ez mese közben derül ki, mialatt a főhős kislány a világ összes kincsét keresi, már szándékában is szimpatikusan lehetetlen vállalkozásként. „Nyughatatlan Micó, a család legkisebb lánygyermeke igazi mesekörnyezetben él, egyenesen az Üveghegy legtetején. Imádott papája után sóvárog, akit régóta nem látott, mert a papa messzi országokat bejárva, hosszú vándorutakat tesz. Micó, nevéhez méltóan nem bír nyugton várni, és kinyitja a papa kincses ládáját, amiről azt gondolja, olyan kincseket rejt, amiket édesapja vándorlásai során gyűjtött. A hirtelen támadt zűrzavarban Micó azt hiszi, elszöktek a kincsek, és csak egy a hűséges kísérővel, a Rézcsőrű madárral tett földet megkerülő kincskereső utazás után döbben rá, a papájának a családja jelenti a világ összes kincsét.” Meséli el frappánsan összefoglalva a szüzsét Sárik Péter zeneszerző egy interjúban.
CsT kedvence kapásból a Rézcsőrű madár lett. Aki már cilinderével és piros alapú, fehér karikás ruhájában is nagyon eredeti figura, nem beszélve róla, hogy bizonyos helyzetekben „kis híján lekonyult a rézcsőre”. És még a csendről is kiderül épp egy zenés lemezen(!), hogy micsoda nagy kincs lehet. Persze, mi okos felnőttek, indiánok és sápadtarcúak egyaránt, jól tudjuk, a zene is csendekből építkezik. A cédé érzékeny zenészei ezt hallhatóan jól tudják maguk is. Hogy a kislány, Micó számára mit is jelent ez a kincskereső akció, azt érdemes elolvasni, meghallgatni. (CsT letesztelte nyolc éves, legkisebb fián, és remekül működött. Lehet óvást bejelenteni, persze, hogy nyolcadik éve szocializálódik az indián csemete akaratlanul is jazz zenén. És ez igaz.) Hogy számunkra, apukák számára mit jelent (ami CsT szerint nagyon fontos, mivel ha nincs megfelelő és fizetőképes közvetítő, akármilyen remek dolog is megjelenhet…), arról kár is értekezni. A könyvből mindenesetre meg lehet tudni azt az alapvető igazságot is, hogy a láblógázás rettentően veszélyes dolog. Ugyanis mindenféle „őrült” gondolatunk támadhat közben. (Tegyük hozzá, ez nem kizárólag gyerek-tulajdonság.) De hát az élet már csak ilyen, néha, akár egy mese. Vagy fordítva. Uff, már így is túl sokat beszéltem!
Bátky András – Rofusz Kinga: A világ összes kincse – Jazz-mesejáték, Csimota, Budapest, 2012, 66 oldal, 3990 Ft
