Kalász Márton portréja 2011-ből
Halmai Tamás
Toronyiránt
Kalász Márton újhölderlini költészetéről
„Tapasztaltunk sokat,
hisz reggel óta Beszéd a lényünk, emberek,
s hallunk egymásról, de csakhamar Dallá leszünk.”
(Friedrich Hölderlin: Békeünnep, ford. Bernáth István)
„Csakhogy a saját adottságot éppúgy meg kell tanulni, ahogy az idegent.”
(Hölderlin levele Casimir Böhlendorffhoz; Nürtingen Stuttgartnál, 1801. december 4.; ford. Pongrácz Tibor)
1
Mikor a nyolcvanas–kilencvenes évek magyar irodalomtudománya és filozófiai eszmélkedése Jausson és Gadameren keresztül Heideggerig talált vissza (lásd Bacsó Béla vagy Kulcsár Szabó Ernő iskolateremtő munkásságát!), Heidegger olvasatain át Hölderlin költészetére is horizontja nyílott. De nemcsak az egyetemi kultúra preferenciái, a hermeneutika és a recepcióesztétika érdeklődési irányai tüntették ki elemző figyelemmel a német költőt: a primer irodalom is jelentékeny klasszikusra ismert benne, talán nem függetlenül a Berlin és Budapest között megélénkülő irodalmi, művészeti és infrastrukturális kapcsolatoktól.
Jellemző műve e korszaknak Báthori Csaba szépírói tettként is értékelhető műfordításkötete (Hölderlin a toronyban, 1995), Kukorelly Endre jeleket szétszóró-újrarendező posztmodern hommage-a (H.Ö.L.D.E.R.L.I.N., 1998) vagy Kocziszky Éva érzékeny kismonográfiája (Hölderlin. Költészet a sötét Nap fényénél, 1994).
2
Kalász Márton életművében a Sötét seb (1996) című szonettkötet szereplírai hangoltsága előtt-után is fel-felbukkan Hölderlin alakja, neve, motívuma. A Szállásban (1978) a tisztátalanságot érintő öngúny („Egymás szennyétől hólyagos / zagyva vér-csokrot vihetünk / magunk dicsőségére gyász / öltönyt s uszályt felölthetünk”) a panasz retorikáját a reménytelenséggel egyenértékű abnormalitás kinyilvánításában hasznosítja: „Világ tébolyára kevés / sót hinthetünk világra szét / ki veszte szárnyt kiálthatunk / ki párt ki forgandó eszét” (Hölderlin tornya felé).
A rózsafestő (2000) lapjain két szomszédos szonett is az emlékvesztő fenyegetettség emberi kondíciójával vet számot, de már nem a keserű fájdalmasság szólamait hangosítja ki. Az iménti példa négyes jambusi dinamikáját, formálisan is dallá egyszerűsített intencióját bonyodalmasabb, méltányosabb szövegtan és szövegkép váltja fel. Az egyik költemény mintegy a „Kilazíthatnak” feltételességéből bontja ki a „ránk felelő zugok” menekítő mozzanatát – és az elvonttá rajzolt gyűrűallegória mesei szépségét, mely emelkedett tónusával dacol a mondottak szorító kényszere (a királyhoz igazodás parancsa) ellen: „Kilazíthatnak észrevétlenül / mindegyik világból. […] Nem szerep végül – el-eltevődnünk / ránk felelő zugokba, emlék se, minta se. Istenem, mi is volt! / Nem merülhetett tenger bíbor mélyére már, kinek másfelől muszáj volt / fölhoznia kis gyűrűt is – amint másnap se más ujjára, bő evő / király asztalához kell vinnünk” (Hölderlin; Rajna-töredék). A másik vers „télvég ködös derűje” és „lejtrétek” kronotopikus tájképzetei közt még figyelmet fordít ugyan a hiány (a töredékesség) alakzataira („semmilyen”, „csak”), de következtetésében mégiscsak az oltalomszerű külső segítség („békítő”) hite nyer jogot: „…s körülöttünk mióta / semmilyen összhangzat; csak békítő hang” (Hölderlin; séta-töredék).
Nemcsak e művek, hanem – legalábbis a hetvenes–nyolcvanas évek mind mérvadóbb absztrakt-gondolati elszánásától fogva – az életmű maga is illethető az újhölderlini címkével. Érdemes e ponton hosszasabban idézni azokat az életrajzi vonatkozású beszélgetésrészeket, melyek a költő figyelmi rendjének perdöntő módosulásáról vallanak:
„Tudatosan visszakerültem abba a világba, amelyet gyerekkoromban csak ösztönösen érezhettem, az engem mindig is érdeklő német szellemiségbe (ezen azt a kulturális szellemet értem, amelyben Hölderlin lett az összegzés). S ennek az élménynek meglett a hozadéka is, elkezdtem ilyen verseket írni. […] Hölderlin elképzelése szerint az ember, mint csillag a pályáján, a természetközelségtől elindul az értelem felé. És úgy teljesíti ki az életét, hogy szellemileg a legmagasabb fokot éri el. Ebbe a vallás ugyanúgy beletartozik, mint a filozófia. Hölderlinnek két nagy eszményképe volt: Dionüszosz és Krisztus. A körülötte lévő pietizmus és kereszténység ezt a kettősséget egy kicsit furcsállotta, de nála Dionüszosz nem a bor és a vígság istene, mint megszoktuk, hanem az értelemé. Ezért is nevezi Fáklyavivőnek. […] Valószínűleg egy olyan modellt akartam adni, a nagy hölderlini műből való visszatükrözésként, hogy az emberi kirekesztettség és gondolkodásunk felemássága – alapélmény. Hölderlinnél tapasztalható evvel kapcsolatban bizonyos makacsság, hogy mindezek ellenére hinnünk kell a nagy, a legnagyobb dolgokban. És ez számomra is az értelem és az érzelem. Dionüszosz és Krisztus. Krisztus, aki a jóságot és a tökéletességet jelenti. És hát ne feledjük, az erkölcs summája. Nem tudom neked ezt másképp kifejezni.
– Éljünk ebben a megsebzettségben, mert ez erkölcsi erő is?
– Igen, azt hiszem.”
(A megsebzettség mint erkölcsi erő. Szakolczay Lajos beszélgetése Kalász Mártonnal, in: K. M.: Gyermek-Bábel. Novellák, versek, tárcák, Szent István Társulat, Budapest, 2015, 153–156.)
Az életrajzi önreflexió persze megrekedhetne a tisztán anekdotikus érdekességek műfaji övezetében – ám itt világos az összefüggés a poétikai praxissal. A kalászi esztétikát a német nyelv és irodalom – mindenekelőtt pedig Hölderlin költészete – legalább két szinten befolyásolta, identikus érvénnyel. Egyrészt a látásmód metafizikai tágassága származtatható erről a történeti-európai horizontról (amely tágasságnak része a poézis valóságalapító hatalmába vetett orfikus bizalom); másrészt a beszédmód emelkedett-klasszicizáló szándékai (origójukban a versnyelvtan elliptikusan töredezett-törődött állagával) is e kontextusban vetkezhetik le az avíttasság gyanúját.
Más szóval: Kalász a kétszáz év előtti szellemtársnak nemcsak agrammatikusságba hajló retorikai veretességét, de gondolati költészetté hangszerelt metafizikáját is saját munkásságába szervesítette; eközben Babitshoz, Illyéshez szinte a József Attila-i dallamformák megkerülésével nyúlt vissza.
3
A német klasszika és preromantika gazdag eszméleti világában is külön univerzum Hölderlin lírája, ez a napistenhitekhez gyermeki bizalommal férkőző, hellenizáltan krisztiánus versnyelvi misztika. Az európai metafizikus költészet jelentős pillanatával van dolgunk. Egyetértőleg idézhetjük Pilinszky János csöndes sejtését: „Hölderlinnél csak azok voltak szerencsétlenebbek végül is, akik nem ismerték föl őt.” (A költői jelenlét, kérdező: Domokos Mátyás, hangfelvétel, Magyar Rádió, 1980. július.) Báthori Csaba ellenméregként adódó megállapítása is idekívánkozik: „Vannak, akik csak a magány pillanatától számítják magukat embernek: számukra nem lezáratlan a Hölderlin-akta, számukra csupán egyetlen Hölderlin-élet létezik.” (Hölderlin a toronyban. 1806–1843. Szövegdokumentumok. Új Mandátum Könyvkiadó, 1995, 10.)
S végtére mi az, amivel Kalász Márton megtoldja a hölderlini örökséget? Mindenekelőtt és értelemszerűen: a magyar nyelv lexikai és szintaktikai lehetőségeivel, egy nemzeti nyelvi hagyomány ragokban és rímekben újraélhető emlékezetével. Ezen túlmenően a kortársi vonatkozások (referenciák, allúziók, motívumok és tematikák) eleven szcenikai jelenlétével. Végül – ami talán a leglényegibb elem – a bárányra függesztett tekintet békéjével, a kerti miliőben elnyert, pietás nyugalom alkalmaival, a lírai eszmélet katolicitásba rétegzett teorémáival. Röviden: a megengeszteltség adományával.
Ettől hölderlini ez a verskultúra, ettől újhölderlini ez a széptan.
Megjelent a Bárka 2023/1-es számában.
