Sáfár Gyula

 

A békési zsidó ingatlanok

tulajdonosváltásai 1944 után

 

Írásomban arra a kérdésre keresem a választ, hogy mi történt a zsidóság ingatlanjaival Békés településen 1944-ben, valamint a Békési Járásbíróság iratanyagában található telekkönyvek segítségével megkísérlem néhány példán keresztül bemutatni ezek tulajdonviszonyainak változását a II. világháború utáni évtizedekben.

A zsidóság a 19. század első felében települt le Békésen. 1828-ban két zsidó családfőt írtak össze. 1840 körül megnyitották a zsidó temetőt. 1851-ben már 154 zsidó lakost számlált a település, ahova az első rabbi, Fonféder Mordecháj 1860 körül érkezett. 1861-ben két tanerős iskola létesült, 1865-ben felépült a hitközség első imaháza a korabeli Zsidó – a mai Ady – utcában. Az imaház felépülésével megkezdődött a zsidó hitéleti központ kialakulása a Zsidó utcában és környékén, közel a település központjához, az Élővíz-csatorna túloldalán. A zsinagóga mellett felépült az iskola és a rabbi lakása is. A békési hitközség az ortodox-neológ szakadás után a neológ irányzatot választotta. Számos egyesület is alakult, amelyek elsősorban jótékony célt szolgáltak. 1907-re annyira rossz állapotba került a zsinagóga, hogy a főszolgabíró bezáratta, az új épület 1909-ban épült fel a régi imaház mellett, az akkori Popovits Szilveszter, a mai Ady utcában.[1]

A legnagyobb létszámot 1880-ban érte el a hitközség, ekkor 519 híve volt. Az első világháborút követő időszakban folyamatos csökkenés figyelhető meg, 1930-ban már csak 317 főt számlált. 1931-ben megszűnt az iskola, az Izraelita Nőegylet sem működött már az 1940-es évek elejétől. Ebben az időben a hitközség jelentősebb családjai orvosok, ügyvédek, valamint kereskedők közül kerültek ki. A módosabbak közé számított a malomtulajdonos Kormos, a cipőkereskedő és rőfösüzlet-tulajdonos Pintér, valamint az ecetgyáros Blau család, de a legtöbb békési zsidó família szerényebb körülmények között élt. 1942-ben megkezdődött a férfiak behívása munkaszolgálatra, több család beköltözött Békéscsabára, illetve sokan kikeresztelkedtek, így 1944 áprilisában már csak 171 tagot számlált a hitközség. A hitközség elnöki tisztét ekkor dr. Fodor József orvos töltötte be. A rabbi pedig dr. Rosenzweig Rezső volt.

1944. május közepén Békésen először két, majd végül négy gettót alakítottak ki. Az elsőt a zsidó hitközség épületeiben, a kántor lakásában, a zsidó iskolában és a hitközség tanácstermében. A másodikat az Ágoston-féle szövőgyárban, ide gyűjtötték össze a legtöbb embert. A harmadikat a Szarvasi út 14. szám alatt a Blau-féle ecetgyárban, a negyediket pedig a Szarvasi út 20. szám alatt, László Izidor házában hozták létre. 1944. június 16-án összeterelték a gettóházak lakóit, mintegy 180 embert, és a békéscsabai gyűjtőtáborba szállították őket. Itt 10 napot töltöttek, majd innen indultak el 1944. június 26-án Auschwitzba.

A munkaszolgálatosok közül mintegy 30-an tértek vissza Békésre. 1945 márciusában érkezett haza a békéscsabai gyűjtőtáborból kimenekített Pintér Bertalanné, vele együtt a szülei és a lánya, Pintér Márta. 1945 júniusától jöttek haza a túlélők, a 180 deportáltból mindössze tizenhárman.[2]

1944. április 16-án hirdették ki az 1600/1944. M. E. sz. rendeletet, amely a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről rendelkezett. A rendelet 3. §-a szerint az ingatlanok is bejelentési kötelezettség alá estek. Nemcsak a pénzügyigazgatósághoz, hanem a telekkönyvi hatósághoz is be kellett jelenteni őket a fekvési hely, telekkönyvi betét- és helyrajzi szám, terület, városi ingatlanoknál utca, házszám feltüntetésével. A telekkönyv B lapjára, a rendeletre való hivatkozással, fel kellett jegyezni, hogy „az ingatlan tulajdonosa zsidó”. A feljegyzés hatálya szerint az ingatlant jogügylettel sem elidegeníteni, sem megterhelni nem lehetett.

A telekkönyvezést ebben az időben a járásbíróságok végezték. A Békési Járásbíróság levéltárban őrzött iratanyagában nemcsak a telekkönyvek vannak meg, hanem külön sorozatot képeznek a hozzájuk érkezett beadványok is. Itt megtalálhatók az említett ingatlanokra vonatkozó bejelentések is. Ezek szinte kivétel nélkül 1944. április 26-án és április 27-én történtek. Az egyes közlések alapján a járásbíróság mint telekkönyvi hatóság rendelkezett arról, hogy a telekkönyvi iroda jegyezze be a vonatkozó telekkönyvi betét B lapjára, hogy az ingatlan tulajdonosa zsidó. Az iratok között mintegy ötven ingatlanra vonatkozó bejelentés található, a rajtuk szereplő telekkönyvi szám alapján a telekkönyvek is azonosíthatók, és rendelkezésre állnak az iratanyagban. Az azonosítható ötven ingatlanról kijelenthető, hogy szinte teljesen lefedi a békési zsidóság 1944 áprilisában birtokolt ingatlanállományát.[3]

A zsidóság gettóba kényszerítése után, 1944 júniusában, elkezdődött az ingatlanjaik úgynevezett hasznosítása, kérelmezése, kiutalása. A Belügyminiszter 40.400/1944. III. sz. rendelete szerint a községek elöljáróságainak kimutatást kellett készíteniük arról, hogy milyen zsidó ingatlanokra van szükségük. A jegyzékbe ezeket három csoportba elkülönítve kellett felvenni, az egyes csoportokon belüli sürgősségi sorrend megjelölésével. Az első csoportba kerültek a községháza, a községi tisztviselői lakás, az egészségház, a napközi otthonos óvoda, a leventeintézmény, a községi üzemek és egyéb hasonló célokra igényelt ingatlanok. A másodikba sorolták be az iskolának, tanítói lakásnak szánt épületeket, a harmadikba pedig azokat vették fel, amelyekbe a fontosabb köztestületeket kívánták elhelyezni. A fentieknek megfelelően Békésen, az elkészült kimutatás szerint, az első csoportba sorolt ingatlanokat főjegyzői lakás, orvosi lakás, jegyzői és segédjegyzői lakás, napköziotthon, tűzoltószertár és laktanya, villamosüzem, leventeotthon céljára kívánták hasznosítani. A második csoportba az izraelita hitközség ingatlanai kerültek, amelyeket egyházi célra szántak.[4]

A békési községi iratanyagban található egy iratcsomó, amely a zsidó ingatlanokra vonatkozó kiutalási kérelmeket tartalmazza. A kérelem elfogadásáról a főszolgabíró határozott, előtte azonban kikérte a községi elöljáróság javaslatát is. A már említett kategóriáknak megfelelően előnyben részesítették a községi, intézményi ingatlanigényeket, de számos magánszemély is az igénylők között volt. Szociális alapon is utaltak ki lakást, például kibombázott frontkatona is jutott ily módon lakáshoz Békésen. Ha azonban az ingatlant egy intézmény és egy magánszemély is igényelte, általában az előbbit részesítették előnyben. Lényeges, hogy kiutalt lakások nem mentek át a kérelmező tulajdonába, hanem csak bérletként vehették igénybe azokat. A lakbért általában a község állapította meg a főszolgabíró utasítására „a helyi viszonyoknak” megfelelően. Például a Magyar Nemzeti Szocialista Pártnak párthelyiség céljára megítélt lakásért havonta 480 pengő bérleti díjat állapított meg a község. Ezt előre havonként vagy a tulajdonosok zárolt számlájára kellett befizetni, vagy az a formula szerepel a határozatokon, hogy a pénzügyigazgatóság által megállapított számlára fizesse be az igénybevevő. A főszolgabíró a kérelmeket az 1610/1944. M. E. rendeletben, a részére biztosított jogkör alapján bírálta el. A jogszabály 1. §-a rendelkezett arról, hogy lakáshoz juttatás, valamint közhivatalok és közérdekű intézmények elhelyezése céljából zsidó lakásokat is igénybe lehetett venni. Az igényelt lakásoknál azt, hogy kinek utalták ki az ingatlant, nem vezették rá a telekkönyv tulajdoni lapjára, mert a tulajdonviszonyokban hivatalosan nem történt változás.

A fentieknek megfelelően indult meg a zsidó tulajdonban lévő ingatlanok igénylése. Farkas Márton Kossuth u. 26. sz. alatti lakását a Nemzeti Munkaközpont részére utalták ki. A főszolgabíró határozata szerint a házban lévő ingóságok, bútorok, szőnyegek, képek egyik szobába való elhelyezése után csak az üresen maradt lakrészt vehette igénybe a Nemzeti Munkaközpont.

Özv. Weisz Ferencné Kossuth u. 20. sz. alatti lakásának kiürített helyiségeit a békési iparos tanonciskola részére utalta ki a főszolgabíró. Az ingóságokat a villanylámpa és a kályhák kivételével ebben az esetben is egy külön szobába hordtak össze, amely lakrészt a pénzügyőrségnek hivatalosan le kellett pecsételni, csak az üresen maradt helyiségeket vehette igénybe az iparos tanonciskola. A lakbért özvegy Weisz Ferencné zárolt számlájára kellett havonta előre befizetni.

Havas Jakab Rákóczi utca 4. sz. alatti házát a békési pénzügyőri szakasz kapta meg. A Bleuer testvérek Szánthó Albert utca 8. sz. alatti házát a községi főjegyzői, Fleischer Sándor Szánthó Albert utca 18. sz. alatti ingatlanját pedig a községi jegyzői hivatalos lakás céljára vette igénybe a községi elöljáróság.

A Békési Evangélikus Missziós egyházközség a rabbiházat és a zsinagógát kérte lelkészlak és templom céljára, amely kérelemnek a főszolgabíró helyt adott, és mindkét épületet kiutalta az egyház részére. A határozat indoklása szerint a békési evangélikus egyházközség sem lelkészlakkal, sem templommal nem rendelkezett eddig, ezért „az istentagadó bolsevizmus és a kereszténység most folyó súlyos küzdelmében feltétlenül szükségesnek mutatkozik az evang. keresztény lelkek megerősítésére megfelelő templomhelyiség igénybevétele.” Utóbbi véghatározat 1944. június végén kelt, de például Ágoston Jenőné Kossuth u. 34/b sz. alatti ingatlanját 1944. szeptember 18-án utalták ki egy keresztény tulajdonosnak, akinek az üzemét hadiüzemmé nyilvánították. Mivel csak egy egészségtelen kis helyiségben volt kénytelen dolgozni, ezért folyamodott megfelelő helyiség iránt. Ez volt az utolsó, az iratok között található ingatlankiutalás.[5] Felmerül a kérdés, hogy azok, akiknek kiadták az ingatlanokat, meddig laktak ott, vagy beköltöztek-e egyáltalán, ugyanis az említett utolsó határozat kelte után öt nappal, 1944. szeptember 23-án a közigazgatási szervek a front közeledtére eltávoztak Békés vármegye székhelyéről, Gyuláról. 1944. október 6-án pedig már a szovjetek vonultak be Gyulára. A fenti néhány példából is következtetni lehet arra, hogy a keresztény társadalom élénk érdeklődést mutatott a zsidó ingatlanok iránt.

A telekkönyvi anyagban összesen ötven olyan telekkönyv található, amelynek tulajdoni lapján az a bejegyzés szerepel, hogy tulajdonosa zsidó az 1600/1944 rendelet alapján. A tulajdoni lapok szerint az ingatlanok két csoportja különíthető el. Zömében a tulajdonos örökösének, túlélő családtagjainak javára jegyezték be a tulajdonjogot, hagyatékátadó végzés alapján. Sok esetben előfordult, hogy az illető nem békési illetőségű volt, de ha mégis, és az örökös az ingatlant később eladta, általában helyi lakosok vásárolták meg. A másik csoport, ez a kevesebb, amikor az állam javára jegyzik be az ingatlant. Nyolc esetben fordul elő, hogy a tulajdoni lapokon az szerepel, hogy az 1952. évi 4. sz. tvr. alapján[6] a Magyar Állam lett a tulajdonos. Ezek között olyat is találunk, hogy az 1600/1944 alapján a zsidó tulajdonosra utaló bejegyzést követően a 10490/1945 M. E. rendelet 9. §-a szerint[7] azt a szöveget tüntették fel, hogy az Elhagyott Javak Kormánybiztosának engedélye nélkül el nem idegeníthető. Majd megtörtént a hagyatékátadó végzés alapján az örökös részére a tulajdonjog bejegyzése, azután pedig az állam javára jegyezték be az 1952. 4. sz. tvr-re való hivatkozással, tehát államosították az ingatlant. Végül az 1960-as években vétel útján új tulajdonosokhoz került az ingatlan. Esetenként előfordult, hogy az 1952-es államosítást később, 1958-ban vagy 1959-ben jegyezték be.

Ha megkíséreljük néhány ingatlan példáján keresztül a tulajdonviszonyok rekonstruálását, a következőket látjuk. A Széchenyi tér 5. sz. alatti házat 1916-ban vásárolta meg Pintér Jakab és neje. A ház tulajdoni lapján megtaláljuk a már említett 1600/1944. M. E. rendeletre vonatkozó bejegyzést, illetve 1947-es datálással a 10490/1945. M. E. rendelet 9. §-ra utaló bejegyzést, majd a tulajdonjogot 1948-ban az örökösök javára jegyezték be. Az 1952. 4. tvr. alapján államosították az ingatlant, azonban az államosításra utaló bejegyzést törölték 1955-ben, és a tulajdonjogot az eredeti állapotba állították vissza, tehát Pintérék visszakapták az ingatlant vagy egy részét.[8] Az épületben népbolt, majd a Bélmegyer Áruház működött, később pedig Gyöngyösi Géza boltja, emiatt a békésiek sokáig „Géza boltjaként” ismerték. Ekkor a Pintér család a Szánthó Albert utcai épületszárnyban élt.[9]

A Rákóczi utca 4. számú ingatlan tulajdonjoga a hagyatékátadó végzés alapján az örököst illette meg, majd az ingatlant államosították, ennek tényét 1958-ban jegyezték be, majd a következő bejegyzés szerint az ingatlan kezelője a Dél-magyarországi Áramszolgáltató Vállalat Békéscsabai Üzletigazgatósága lett. Ugyanakkor Blauék ecetgyára (Szarvasi út 14.) tulajdoni lapjáról kiderül egy törvényi hivatkozásból, hogy a tulajdonos nem tért haza, az ingatlant Békés község javára jegyezték be, majd 1959-ben vétel jogcímen a Békési Járműjavító KTSZ lett a tulajdonos.

A Kispince utca 58. és 60. sz. alatti ingatlanok esetében sem tért vissza a tulajdonos, ezekben az esetekben a 10490/1945. M. E. rendeletre hivatkozó bejegyzést törölték a pénzügyminisztérium elhagyott javakat felszámoló ügyosztályának határozata alapján, majd az 1952. 4. tvr.-re hivatkozással az ingatlanokat államosították. Az 1960-as években az egyik ingatlanból társasház lett, a másik ingatlan vétel útján új tulajdonosokhoz, magánszemélyekhez került. 1944-ben mindkettő özvegy Kormos Sámuelné Friedlander Szeréna tulajdona volt.

A Kossuth u. 20. számú ingatlan a 19. sz. végén épült, eredetileg a Schultz-féle vendéglő működött benne. Tulajdonosa 1924-től az akkor még kiskorú Weisz Mariska volt. Az ingatlan tulajdoni lapján az 1600/1944-re hivatkozó bejegyzést egy 1976-os bejegyzés követi, amely szerint a tulajdonos vétel útján a Csaba Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezet lett. Itt a bejegyzések hiányában először arra lehetett következtetni, hogy visszatérhetett az eredeti tulajdonos, majd ő adhatta el az ingatlant, bár a két bejegyzés között hosszú idő, 32 év telt el. Egy tanácsi ügyirat szerint azonban már 1971-ben a szövetkezet békési részlege működött az ingatlanban. A tulajdonos ekkor Öregh Imréné budapesti lakos volt, akivel a szövetkezet bérleti szerződést kötött. 1971-ben a ház lakásnak használt részéből kiköltözött az addigi bérlő, az így felszabadult ingatlanrészt a szövetkezet üzembővítés céljára kívánta felhasználni, amit a járási hivatal igazgatási osztálya végül engedélyezett.[10] Az épület, amint láttuk, ezután a Háziipari Szövetkezet tulajdonába került. Ebben az esetben a telekkönyvi bejegyzések meglehetősen hiányosak, így csak az egyéb kapcsolódó iratok segítségével lehet a tulajdonviszonyokról tisztább képet kapni.

A 2840. számú telekkönyvi betét tartalmazta az izraelita hitközség ingatlanjait, a temetőt, a zsinagógát és a rabbiházat.[11] Sajnos ez a tulajdoni lap is elég zavaros képet mutat, feltételezhető, hogy az ingatlanok visszakerültek a hitközség tulajdonába, valamint hogy a Szarvasi u. 4. sz. alatti épületet megvásárolta egy magánszemély 1956-ban. Számos bejegyzés más telekkönyvi betétekbe való át- és visszajegyzésekre vonatkozik, amelyek csak tovább kuszálják a képet. 1977-ben egy kisajátításra vonatkozó bejegyzés után a betét megszűnt. Az említett. Szarvasi u. 4. sz. alatti ingatlant az 1970-es években lebontották a környék többi földszintes lakóházával együtt, a helyükön emeletes tömblakások épültek. A hitközség épületei közül csak a zsinagóga maradt meg, de azt először kultúrházzá alakították át, napjainkban pedig már magántulajdonban van.

Összegezve megállapítható, hogy a zsidó ingatlanok tulajdonosviszonyait, tulajdonosváltásait a telekkönyvekből rekonstruálni rendkívül nehéz feladat, több esetben csak feltételezni tudjuk, hogyan került az ingatlan a későbbi tulajdonosok birtokába. Esetenként a bejegyzések hiánya, máskor pedig a bejegyzések kuszasága miatt nem állapíthatók meg pontosan a tulajdonviszonyok. Valószínűleg sokkal pontosabb képet kapnánk, ha a telekkönyvi bejegyzések alapjául szolgáló iratanyag is a rendelkezésünkre állna, azonban ezek az iratok az 1945 utáni néhány évből csak töredékesen, az 1950 utáni időszakból pedig egyáltalán nem is kerültek a levéltárba.