Esszék, tanulmányok

 

 20._Macz__k_Ibolya2.jpg

 

Maczák Ibolya

 

Apokrif próféta

Babits-motívumok Pilinszkynél

 

2021-ben lenne százéves Pilinszky János, és ugyancsak idén lesz halálának hatvanadik évfordulója. A kettős évforduló jó alkalmat kínál egyes műveinek újraolvasására, mélyebb megismerésére.

Apokrif című verséről számos elemzés született már. Ennek ellenére több Pilinszky-kutató is felhívta a figyelmet arra,[1] hogy az egyik legfontosabb, filológiai-hatástörténeti elemzés még nem készült el, hiszen érdemes lenne behatóbban elemezni Babits Mihály Pilinszkyre gyakorolt hatását. E minden bizonnyal hosszú és termékeny folyamat egyik állomása lehet az Apokrif egyes motívumainak kapcsolódó elemzése, vagyis annak vizsgálata, hatottak-e (és ha igen, milyen módon) Babits motívumai a Pilinszky-versre. S ami fő: segíti-e a kapcsolódó vizsgálat a vers jobb megértését.

 

A „Babits-prófécia”

 

„A negyvenötben összeomló Németországban elemi erővel született meg bennem a felismerés: ez az a föld, amit Isten elhagyott. Itt valóra vált Babits Mihály modern próféciája: az emberek elhagyták Istent, most Isten hagyja el a világot” – fogalmazta meg Pilinszky János egy írásában.[2] De vajon pontosan honnan származik Babits jóslata? Ezt a kérdést Jelenits István is felvetette tanulmányában[3] – Szénási Zoltán pedig a későbbiekben megválaszolta:[4] az Elza pilóta című Babits-disztópia utószavában olvasható. Babits ugyanis a következőképpen fogalmazott ebben az írásában: „A regény kihagyja Istent. Az örök harc földjét nem az Isten teremtette. S talán azon a földön, melyet az Isten teremtett, nem történhetnek ilyen dolgok. (…) De az is lehet, hogy magunkra hagy bennünket, s tűri még azt is, hogy szolgái is a harc szolgálatába lépjenek. Az Isten türelmes. Nem küld villámokat. Sőt én azt hiszem: az olyan világból, ahol nem törődnek vele: el is tűnik az Isten.”[5]

Ezek a súlyos szavak több ponton is rokoníthatók az Apokrif néhány sorával: „Mert elhagyatnak akkor mindenek…” „Sehol se vagy. Mily üres a világ…” Természetesen vita tárgya lehet, hogy valóban Istenre vonatkoztathatók-e a leírtak (vagyis az, hogy elhagyta a világot, és hogy nincs benne, üres a világ) – de ha valóban a Babits-disztópia inspirálta a verset (illetve kiemelt vonásait), a vázolt gondolat kérdésként is megfogalmazható: mi történik, ha Isten elhagyja a világot? Milyen egy Isten nélküli világ?

Az említett Babits-párhuzam még egy fontos momentumra hívja fel a figyelmet: a próféciáéra. Pilinszky ugyanis – amint a kiindulásként alkalmazott idézetből is jól látható – prófétai szerepben értelmezte Babits életművét. Ezt a meglátást tovább erősíti a nagy elődtől kölcsönzött című – Holt próféta a hegyen – írásában: „Utolsó idejében valóságosan az Ótestamentum prófétáinak sorsa teljesedett be rajta [ti. Babitson]. Többé nem húzódhatott vissza a merő esztétikumba, a gyülekező veszély vallásos és morális szerepre, vallomásra kényszerítette. Végső menedékét az esztergomi Előhegyen csendes és védett szigetnek szánta talán a barbárság »tengerszintje« felett, de ez a sziget utoljára megszűnt védett terület, zárt övezet lenni, s egy költő-próféta magaslatává változott.”[6] Babits tehát próféta Pilinszky olvasatában, sőt próféciájának tartalmáról is volt elgondolása Pilinszkynek. Az említett babitsi gondolatmenet és a babitsi magatartás, a „prófétaság” egyaránt mély benyomást gyakorolhatott Pilinszkyre – amint az műveiből is kitűnik. Így teltek napjaink című prózaverse (amelynek motívumait később a Gyerekek és katonák című színművében is feldolgozta Pilinszky) voltaképpen visszaemlékezés, melynek utolsó mondata: „Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.” Ez a kor jelenik meg Babits disztópiájában – és okkal gondolhatjuk, hogy Pilinszky Apokrifjében is. Ha ez valóban így van, az Apokrif az Így teltek napjaink párversének és az Elza pilóta sajátos parafrázisának tekinthető. A leírtak nyomán ugyanis a következőképpen (is) megfogalmazható az Apokrif alapkérdése: mi a próféta (költő) küldetése egy Istentől elhagyott (disztópikus) világban?

 

Újhold jár

 

Ha Pilinszky Apokrifjét valóban Babits disztópiája, illetve a babitsi költő-szerep is inspirálhatta, két szempontot is célszerű figyelembe venni: az irodalomtörténetit és a motívumtörténetit. Előbbit tekintve lényegében egyszerű dolga van a kutatónak: közismert tény, hogy Pilinszky a babitsi örökség révén szerveződött Újhold köréhez tartozott.

Érdemes azonban felhívni a figyelmet egy másik tényre is: Pilinszky szerkesztője is volt a folyóiratnak[7], így a legelső számnak is, melyben – egyebek mellett – Lengyel Balázs programadó, Babits örökségét taglaló cikke is napvilágot látott. Nagyon is valószínű tehát, hogy Pilinszky tudatosan foglalkozott a babitsi örökséggel, s talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt vélelmezzük, hogy inspiráló volt számára végiggondolni, milyen feladatot ad Babits költői örökségének továbbvitele – egyáltalán, mi lehet Babits költői öröksége. A fenti gondolatmenet nyomán talán nem járunk messze a valóságtól, ha egy szóval így fogalmazunk: a prófétaság.

Ennek nyomán érdemes elgondolkodni azon, mit tartott Pilinszky a művészet (költészet) egyik legfontosabb feladatának: annak kimondását, hogy „úgy lássuk a világot, ahogy az a teremtő Isten tenyerén fekszik”,[8] hiszen „a gyerekkor tapasztalatlanságában először és utoljára vagyunk az univerzum gyermekei. Rácsodálkozunk egy fára és elbeszélgetünk vele anélkül, hogy bármiféle összefüggésben elhelyeznénk. A tiszta léttel társalgunk ily módon, a nyelv kifejezhetetlen, nyelv előtti és nyelv utáni szintjén. Később alászállunk a nyelvbe, a világ összefüggéseibe, a dolgok párbeszédébe. A lét csodájából a működés, az összjáték malomkerekei közé hullunk, a természet és az értelem szintjére. Egyedül a művészet emlékezik vissza olykor-olykor a gyerekkornak még a léttel folytatott monológjára.”[9] A gyermekkori, léttel való társalgás Pilinszky megfogalmazása szerint a paradicsom (néma) nyelvén történik, s „a felnőttkor kimondható, gyakorlati nyelve olykor el-elnémul bennünk, hogy – ha csak pillanatokra is – visszatérjünk az első és paradicsomi eszmélésünk egyetlen néma és hatalmas szavához.”[10] Vagyis a gyerekkor, a fák és a Paradicsom szimbolikája szoros összefüggésben áll Pilinszky metaforáiban – es ez pontosan le is képeződik az Apokrif című versben is: a Paradicsom elvesztésének fájdalma, valamint a fa motívum („Valamikor a Paradicsom állt itt. / Félálomban újuló fájdalom: / hallani óriási fáit!”).

Összességében tehát nem elvetendő az a gondolat, hogy az Újhold létrehozása és programjának kialakítása, valamint a hozzá kapcsolódó szellemi kör inspirálhatta Pilinszkyt egy újfajta prófétai szerep megfogalmazására – amelyek pontosan meg is jelennek az Apokrifben.

 

Néhány motívum

 

Érdemes motívumtörténeti szempontból is megvizsgálni az Apokrif és a Babits-líra néhány rokon vonását. A prófétai szerep természetesen nem idegen az utóbbitól: a Jónás könyve, a Mint különös hirmondó…, illetve a Holt próféta a hegyen című versek nyomán éppenséggel maga az életmű kínálja fel ezt a lehetőséget. Nem lehetetlen, hogy néhány kapcsolódó, Babitstól kölcsönzött motívum meg is jelenik az Apokrifben:

 

Pilinszky

Babits

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

(Apokrif)

Mint a kutya silány házában,

legeslegutolsó a családban,

kiverten és sárral dobáltan,

és mégis híven és bátran

kiált egyedül a határban

fázva és szeleknek kitártan:

amit kiáltok, úgy kiáltom

vénen, magamban és ziláltan,

sárosan, rúgdalva, ruhátlan,

híven, remegve és bátran.

(Mint a kutya silány házában…)

 

Így indulok. Szemközt a pusztulással

egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

(Apokrif)

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes 
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről 
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van! 
nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van! 
 

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több 
forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem 
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit 
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

(Mint különös hirmondó…)

 

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

kit úgy szerettem. Év az évre,

de nem lankadtam mondani,

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

a már-már elfuló reményt,

hogy megjövök és megtalállak.

(Apokrif)

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült 
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre 
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor 
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb 

(Mint különös hirmondó…)

 

Ha a fenti szövegpárhuzamokra támaszkodunk, könnyen értelmezhetjük úgy (is) az Apokrif című Pilinszky-vers elbeszélőjét, mint prófétát: botjával indul, évről évre, lankadatlanul prófétál a reményről („hogy megjövök és megtalállak”). És megfordítva: a babitsi líra motívumai nyomán hangsúlyosabb szerepet és újabb értelmet kap a rabruhás vándor botja és az a tény, hogy nem lankadt a prófétálásban.

Az Apokrifben további (esetleges) babitsi indíttatású motívumok is vannak:

 

Pilinszky

Babits

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

(Apokrif)

Léckatonáim sorban állnak már, pici

földem a földből kikerítve, könnyű szál

dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan

igazságukban; ők a törvény, ők a jog,

erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,

s jel hogy vagyok;

(A gazda bekeríti házát)

 

Amennyiben igaz ez a párhuzam, a biztonság, a határok elmosódásának, eltűnésének képét sűríti. Sőt talán az a – kétségtelenül nehezen igazolható, de a magyar intertextuális hagyományban nem példátlan – filológiai sorozat is, melynek állomásai a következők:

 

Babits

Pilinszky1

Pilinszky2

hogy galambok módján lengjenek

jámbor csirkeházaink felett,

hol szelíd szárnyasként, jámboran

- mint aki jámbor, de szárnya van -

megbuvunk majd... S tárom a kaput:

búzaföld közt fut elém az ut.

(Vers a csirkeház mellől)

Nyár van és villámló meleg.

Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,

a szárnyasok, mint égő kerubok

a bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

 

Emlékszel még? Először volt a szél;

aztán a föld; aztán a ketrec.

Tűz és ganaj. És néhanap

pár szárnycsapás, pár üres reflex.

(A szerelem sivataga)

és mozdulatlan égő ketrecek.

(Apokrif)

 

 

Talán ehhez hasonló a részben már idézett hármas sorozat is:

 

Babits

Pilinszky1

Pilinszky2

Mint a kutya silány házában,

legeslegutolsó a családban,

kiverten és sárral dobáltan,

és mégis híven és bátran

kiált egyedül a határban

fázva és szeleknek kitártan:

amit kiáltok, úgy kiáltom

vénen, magamban és ziláltan,

sárosan, rúgdalva, ruhátlan,

híven, remegve és bátran.

(Mint a kutya silány házában…)

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,

a házakon s a házak tűzfalán,

a világvégi üres kutyaólban

aranykori és ugyanaz a nyár!

(Aranykori töredék)

Külön kerül az egeké, s örökre

a világvégi esett földeké,

s megint külön a kutyaólak csöndje.

(Apokrif)

 

Feltevésünket nyilvánvalóan erősítik azok az adatok, amelyek igazolják, hogy ez a típusú adaptáció nem idegen Pilinszkytől, sőt az sem, hogy saját műveit újraírja:

 

Pilinszky1

Pilinszky2

Pilinszky3

Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedül az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta.

(Így teltek napjaink)

Odakint szikrázó világosság. Betemetett alacsony hóbucka, lépcsősor. Felnövekvő csengettyűszóban miseruhába öltözött kisfiú lépked föl a jeges lépcsőkön. A tetőn valami alól kiszabadít valamit. Egy aranymintás fehér tabernákulumot. Kiveszi belőle a szentségtartót, s vele együtt visszatér a házba.

(Gyerekek és katonák)

Ki kellene, hogy szabadítsak

valamit valami alól,

keresztbe vetve csapkod szárnyam,

körmöm-lábam, tollam-karom.

 

Nem jutok el a szentségházig,

örökre hó alatt marad

az a bizonyos tabernákulum,

ami miatt, ami miatt.

(Tabernákulum)

 

Az ilyen típusú összefüggések óvatos észrevételeket engednek meg egy-egy kép tartalmát illetően is. Ilyen az Apokrif révén elhíresült deszkarés is – érdemes felhívni a figyelmet, hogy a deszkaréssel rokon „deszkaköz” szó a Frankfurt című versben fordul elő. A vers prózában írt változata – amint arra Domokos Mátyás is felhívta a figyelmet[11] – az Éhség című újságcikk. Ha a három szöveget összevetjük, érdekes összefüggésekre derülhet fény:

 

Pilinszky1

Pilinszky2

Pilinszky3

Menekültünk innen; én legalábbis menekültem. Sokáig nem emlékszem semmire, csak már a villákra. Akkor rosszul lettem. Kihajoltam a szélbe, a száguldó autó karfájának dőltem. Rázott a rosszullét, mint valami feneketlen, pusztító sírás.

(Éhség)

Akárhová, csak szabadulni innét!

Csak menekülni, szökni mielébb!

Kiüldözött, hogy még felénk se villant,

hozzánk se ért az izzó csőcselék.

Köröskörűl a mozdulatlan bánya.

Csak haza már! Alant a folyamon

egy hajó úszhatott el a közelben,

hogy csupa füst lett és csupa korom

 

a fölfutó kijárat. Át a réten!

A dombokat mohón szökellve át

a lángoló betonra. Majd a villák!

A zölden visszaáradó világ.

A lóversenytér deszkakeritése,

s a deszkaközök sortüze után

a kertek alól kiájuló hőség,

s a hirtelenül ránkszakadt magány.

(Frankfurt)

Csak most az egyszer szólhatnék veled, 
kit úgy szerettem. Év az évre, 
de nem lankadtam mondani, 
mit kisgyerek sír deszkarésbe, 
a már-már elfuló reményt, 
hogy megjövök és megtalállak. 
Torkomban lüktet közeled. 
Riadt vagyok, mint egy vadállat. 

(Apokrif)

 

Ha ez az összefüggés valóban fennáll, és figyelembe vesszük a hivatkozott szövegek egészét, a következő összefüggésre figyelhetünk fel: a szemetet faló nincstelenek lényegében szakrális cselekedetet hajtanak végre („S a KZ-lágerekben kiderült, hogy egyedül az éhező, zabáló ember nem eszik. Ő már áldozik.”)[12] – ezek szemlélője menekül a látványtól, de mégis egyesül azzal: ugyanúgy öklendezik, mint a magukat túlevők. Az Apokrif olvasatában: a nincstelenekhez hasonlóan áldozik („torkában lüktet” Isten közelsége), a tőlük elhatároló deszkakerítés (és annak rései) ellenére.

Írásomban Babits Mihály Pilinszky Jánosra gyakorolt, meglátásom szerint az Apokrifben is tükröződő hatását igyekeztem bemutatni. Vizsgálataim során különös hangsúlyt kapott Pilinszky szövegalkotói gyakorlata, illetve a motívumelemzés. Ezek kulcskérdései elsősorban az apokaliptikus pusztulást követő költői szerepre, hivatásra vonatkoznak.

Az elemzés két központi alakja tehát két próféta. Egyikük ars poeticájához határok kapcsolódnak (a „gyűlöllek távol légy alacsony tömeg” jelszavától a házát bekerítő gazda képéig): a másikéhoz a határtalanság, az egység. Lírájuk azonban – meglátásom szerint – mégsem függetleníthető egymástól. Jól példázza ezt az Apokrif című Pilinszky-vers is.



2 Szénási Zoltán, Vallás és vallomás (Kereszténység és irodalom Babits Mihály életművében – filozófiai-teológiai olvasat) http://old.mta.hu/fileadmin/I_osztaly/eloadastar/Babits_Szenasi.pdf [Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.]

 Jelenits István, Az Apokrif – a hazatérés verse. Apokrif: a Szombathelyen, Bozsokon és Velemben 2008. április 18-19-én rendezett Apokrif-konferencia szerkesztett és bővített anyaga. Szerk. Fűzfa Balázs, https://mek.oszk.hu/17800/17851/cedula.html [Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.]

[2] Pilinszky János, „Miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is” = P. J., Publicisztikai írások [Digitális Irodalmi Akadémia. Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.]

[3] Jelenits, i.m.

[4] Szénási, i.m.

[5] Idézi: Szénási, i.m.

[6] Pilinszky János, Holt próféta a hegyen = P. J., Publicisztikai írások [Digitális Irodalmi Akadémia. Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.]

[8] Pilinszky János, A gyerekkor fái = P. J., Publicisztikai írások [Digitális Irodalmi Akadémia. Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.]

[9] Pilinszky János, Naplók, töredékek. [Digitális Irodalmi Akadémia. Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.]

[10] Pilinszky János, A gyerekkor fái = P. J., Publicisztikai írások [Digitális Irodalmi Akadémia. Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.]

[11] Domokos Mátyás, Pilinszky prózában = „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról. Szerk. Tasi József, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 1997, 167. Pilinszky munkamódszeréről: „Líra és próza erős kötését Pilinszkynél jelzi, hogy prózája szövetében rendre feltűnnek azok a jellegzetes, csakis őrá valló képek, hasonlatok és kifejezések, amelyeket lírája szavak nélküli szótárából ismerünk. »A deszkarés«, az »ólajtó«, a »szalma«, a »kidöntött pléhedény«, a »moslék«, az »időtlen sírás« és így tovább. Egy Pilinszky költői szótár tudná csak igazán érzékeltetni ezeket a kifejezésbeli korrespondenciákat, az egyneműség szövettani bizonyítékait.” (Uo., 166.)

[12] Pilinszky János, Naplók, töredékek. [Digitális Irodalmi Akadémia. Utolsó letöltés: 2019. augusztus 30.] Kiemelés az eredetiben.

 

Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.


Főoldal

2021. október 05.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Egy nyomasztóan hosszú év történeteiA mérnökök háborúba mentek
Domokos Márton: Mit csinál a polcCsikós Attila: 1990
Katics ága és virága – novemberi bálok és jóslásokBabonák és libák
Márton László: Veronai lovagok harca az óriásokkalTompa Gábor verseiPoós Zoltán: Felragyogó, eszelős fény – Battonya, 1981Tóth Krisztina humoros versei
Fekete Vince: Porlik minta…Kiss László: Édes EmmaBödőcs Tibor: …ha lenne tengerünkHáy János: Szerelmes vers
Márton László: Nibelungok – Negyedik felvonásMárton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanom
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA