Esszék, tanulmányok


100 évvel ezelőtt született Simonyi Imre, akinek költészete nemcsak a gyulaiak számára figyelemre méltó. Főszerkesztőnk, Elek Tibor, a költő legfontosabb kötetéről, a Különvéleményről szóló írásával emlékezik és emlékeztet rá.

 

Simonyi_Imre.jpg
Simonyi Imre
(Csigó László felvétele)

 

Elek Tibor

 

Simonyi Imre Különvéleménye

 

Simonyi Imrét sokan „a gyulai költő”-ként ismerték, s ma is a város költőjeként emlékeznek rá. Nem alaptalanul, ugyanis, bár a magyar irodalomtörténet számos olyan alkotóról tud, akinek a neve, tevékenysége valamely vidéki városhoz szorosan köthető, kevés olyanról, aki haragban, szerelemben annyira összeforrott volna a maga városával, s annyi alkotásában, versében megörökítette volna azt vagy annak egy-egy részletét, mint Simonyi Imre. Jól látszik ez a Különvélemény című válogatott verseskötetéből is, de az is, hogy nem volt ő mindig a város költője, sőt a hivatalosságok által az 1956-os forradalombeli tevékenysége miatt évtizedekig kifejezetten üldözött volt, „ellenforradalmárnak”, a „szocializmus ellenségének” titulált, de amúgy is kétes hírű, ezért nyilvántartott, megfigyelt, és inkább csak tűrt, mint támogatott, egyik verse szerint: „fölösleg-hordalék-alak”.

simonyi_kulonvelemeny.JPGE a számtalan forrásból táplálkozó, számos kortársi költői, írói világgal rokon – például az Évszám-szonettekben hozzá legközelebbiként említett hat alkotóéval (Szabó Dezső, Sinka István, Krúdy Gyula, Márai Sándor, József Attila és Németh László) –, de egyetlen irányzatba sem besorolható, etikai indíttatású, gondolatilag igényes, az individuális létkérdésektől a közösségi, nemzeti sorskérdésekig ívelő, leginkább logikai és retorikai eljárásokkal formált líravilág hátterében egy különleges sors és egy különleges egyéniség áll. Ahogy költészetének egyik legjobb ismerője, Alföldy Jenő fogalmaz: „Simonyi pontosan annyit valósított meg a költészetből, amennyi egyénisége kifejezéséhez szükséges volt. Nem többet és nem kevesebbet. Célirányosan megszerkesztett, szabatos nyelvezetű, poénra kihegyezett verseinek igen magas az indulatszintje, de az indulatokat kordában tartó formafegyelme is. Az életmű karakteres egységét is, korlátait is a küzdelmekben bővelkedő életrajz és a lelki elkötelezettség határozza meg. […] Pátosza és melankóliája, szerelmes elragadtatása és csalódottsága pontosan megfelel az életút kínálta léthelyzeteknek és lelkiállapotoknak. Ezek azonban valahogy mindig átlag fölöttiek: úgy élt, hogy élete minél alkalmasabb legyen a megverselésre. Más szóval: hogy lírai hőse minél érdekesebb legyen. Hol rajongó szerelmes volt, hol csalódott férfi, mint aki másféle állapotot nem ismer.”

Mindeközben verseiben is igyekezett hangsúlyozni a maga különvéleményét, elkülönböződését a világtól és embertársaitól: „az egyformák közt másmilyen voltál! / Másmilyen jó másmilyen rossz / másmilyen okos másmilyen ostoba. / De nem olyan! / A szomszédoknak: más utcabeli / a rokonságban: rokontalan / az ösmerősök közt: idegen. / A százszázaléknak fölösleg. / A sokadalomban pedig magányos: / mert soha nem egyeztél bele! / Az egyezményeikben: nem egyezkedtél. / Az alkuvásaikban: együtt nem alkudtál. / A zsákmányaikból: nem részeltél. / Nem hasonlítottál hozzájuk. / Nincsen enyhítő körülményed!” (Nem egyeztél bele).

Első kötete is megkésve, 1956-ban jelent meg (Tisztességes írás), de nagyobb figyelmet csak a hetvenes-nyolcvanas években megjelent kötetei kaptak (Gyulai krétarajzok, 1978; Forgácsok egy fakeresztről,1980; Két szerelem, 1984), akkorra vált igazán karakteressé költői világa.

1967-ben költözött Budapestről haza Gyulára, gyermek és ifjúkora városába, és ezután alkotta meg életműve javát, amelynek kitüntetett témája lett a város, illetve az ahhoz való viszonya. Elsősorban a „régi” (a két háború közti) Gyulát, „A drága város”-t, annak számtalan valóságos helyszínét (A Vár; A „Reinhardt” teraszán; A Gyulai Nyári-Színkör; A Komló teraszán; A gyulai korzó; Aranykereszt patika; Kis fahíd a Körösön; Törökzug; Csíkosér stb.) és hősét (Erkel Ferenc, Apor Vilmos, Kohán György stb.), de részben a saját fantáziájából és nosztalgikus hajlamaiból is teremtett várost emelte a poézis magasába, hangulatos versek, Gyulai krétarajzok tucatjaival együtt. „S itt sikerül Krúdy mester epikus tapasztalatait Simonyi Imrének a lírában alkalmaznia: a végérvényesen befejezetté vált múltat olyan megjelenítő erővel idézi fel, hogy szinte azt érezzük: mi is ott randevúzunk a várkertben, jártunk a színi előadásokra, s utána a Kék Macskába. Pedig ez képtelenség, hiszen akkor még a világon se voltunk. A megidézett régi Gyula világa tárgyias is meg lírai is, élesen exponált is, meg elmosódott is egyszerre.” (Vasy Géza) A város egyrészt létezésének volt adott/választott színtere és költészetének egyik legfőbb ihletforrása, másrészt ez a verseiben megjelenő város már a maga személyes lírai univerzumává alakult, amely költészetének olyan alapvető, általánosabb érvényű motívumaiból is épült, mint például a Szerelem (a Lányok) és a Haza (Lány; haza; Magyar; Fortissimo), vagy mint a javíthatatlan világgal és emberrel szembeni idegenségélménye („egyszemélyes fegyenctelep” – Gyula, Dob u. 6.).

„Az ifjúkor világától való kényszerű eltávolodás legalább három vonatkozásban hozta a csalódások sorozatát. A történelem menete, a szerelmi tragédiák és vereségek és a költői hivatás el nem ismertsége egymást erősítve hozta létre azt a világidegenséget, amely nem általában a világgal, hanem az adott, hibás világgal áll harcban” – írja Vasy Géza a válogatott kötet kapcsán.

A verseiben megformált eredeti költői személyiség tartása, egyenessége („De aztán mint a szálfa! / A nád maradhat állva / de csakis imbolyogva. // Te dőlj ha dőlni kell / és törj ha törni kell / – kettőbe vagy szilánkra. // De addig mint a szálfa! – Szálfa), a létezésünk egyetemes érvényű dilemmáinak érzékletes megfogalmazásai (Forgácsok egy fakeresztről), a hazához, a történelmi és a választott irodalmi hagyományvilághoz való elköteleződés poétikus megvallásai (Rendületlenül: „S ha másképp nem – hát legbelül: / hazádnak rendületlenül”; Történelmi lecke; A hazáról az utolsó szó jogán) Simonyi Imre költészetét nemcsak a gyulaiak számára teszik figyelemre méltóvá.

 

Irodalom

Alföldy Jenő: „Férfiat énekelek”, Eső, 2000/3.

Csibra István: Simonyi Imre pályaképe, Budapest, 2003, Kávé Kiadó.

Nagyné Varga Éva: A gyulai remete. Simonyi Imre költészetéről, Bárka, 2000/1.

Vasy Géza: Simonyi Imre: Különvélemény, Tiszatáj, 1988/1. 

 

Forrás: MMA Lexikon


Főoldal

2020. szeptember 14.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Versek
Lövétei Lázár László: FeketemunkaSzilágyi András verseiTompa Gábor versei Jász Attila–Csendes Toll: A bölények kipusztulása
Prózák
Bene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: HűKovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA