Németh S. Katalin
Állat(ság)ok a magyar irodalom-
és művelődéstörténetben
Nagy az Isten állatkertje… Állat(ság)ok a magyar irodalom- és művelődéstörténetben
A címként választott közmondást gyakran használjuk, kiegészítve, többféle variációban ismeretes. Hangulata többnyire humoros, gúnyolódó, főleg a hozzá illesztett konnotáció miatt, és a legkevésbé sem vonatkozik az állatokra. Tartalmát illetően a leggyakoribb az emberek negatív jellemzésére való hivatkozás: sok bolond, ostoba ember van a világon. Erre utal – miként Paczolay Gyula kiváló közmondásgyűjtő feldolgozásaiban is szerepel – az angol, észt, finn, német, németalföldi forrás is. De előfordul – Zsigmond József gyűjtése szerint – az északi csángómagyaroknál, „nagy az Isten csordája” formában, amely ugyancsak a „sok bolondja vagyon az Istennek” jelentéssel bír. További kiegészítése, amely inkább a mai nyelvhasználatban fordul elő: „nagy az Isten állatkertje, csak alacsony a kerítése”. Ez a szlengbe is átszivárgott mondás annyira népszerű lett, hogy zenei klip is készült belőle. A Road hard rock együttes egyik videóklipje is Az Isten állatkertje címen látható, hallható, A dzsungel könyvére utaló Akelának, a 90-es évek kedvelt heavy metal együttesének Farkasmesék című nótája ugyancsak a „Nagy az Isten állatkertje” közmondással kezdődik.
Meséskönyv is megjelent ezzel a címmel. Talán nem véletlen, hogy Klein-Varga Noéminek és Nádori Gergelynek a kolozsvári Koinónia Kiadónál közreadott Nagy az Isten állatkertje című gyerekkönyvéről éppen a barkaonline.hu oldalon jelent meg ismertetés. A Biblia kilenc jól ismert állatáról szóló humoros, ironikus, de ismeretterjesztésnek is hasznos elbeszélések valóban az állatokról szólnak, bár vonatkoztathatók az emberekre is.
A nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület 2015 áprilisában stílszerűen a város állatkertjében szervezett konferenciát a fentebb már értelmezett címmel, ám a tanácskozás lényegéről sokkal többet eláruló alcímmel: Állat(ság)ok a magyar irodalom- és művelődéstörténetben. A Mercs István által szerkesztett, Ács Pál előszavával ellátott kötet már nem a közmondás humorához vagy gúnyolódásához köthető, hanem tematikus művelődéstörténetet nyújt, több évszázadon és nagyon is különféle szerzők munkásságán átívelve. Ács Pál kiváló előszava nem csupán utalva az egyes tanulmányok eltérő nézőpontjára kelti fel az olvasó figyelmét, hanem saját felfogását is tükrözi, állat és ember világának összetartozásáról vagy éppen különbözőségeiről.
A kötet kronologikus szerkesztésű tanulmányai az idők fölötti népköltészettől kiindulva kortárs íróink világáig vezetnek, nagyon is eltérő irodalmi személyiségek és irodalomtörténeti megközelítések felsorakoztatásával. Talán feltűnik az olvasónak, hogy az eddigi mondatok egyáltalán nem szóltak az állatokról, és a kötet végigolvasásával is hasonló lesz az élményünk, minden tanulmányban állatok szerepelnek, de minden szerző az emberekről ír. Már általános iskolai közhely, hogy az állatmesék emberekre vonatkoztatható tanulságokat rögzítenek a kisiskolás fejekben, az ezópuszi mesék éppúgy emberi viselkedésnormákat tanítanak, mint az állatokat példaként előszámláló közmondások vagy gyerekeknek szánt mondókák. Az állatvilág tudatos feltérképezése, az nagy állatkert rendszerbe foglalása leginkább Pliniustól eredeztethető, de a késő-antik Physiologus is hasonló hatással dicsekedhet. Lukácsy Sándor a barokk prédikációkat újraolvasó, -értelmező dolgozatában a magyar hitszónokok etológiai érdeklődését vezeti vissza a fent nevezett iratra: „a Physiologus nevezetű irat, valószínűleg időszámításunk II. századából [ismeretes]. Többnyire állatokról, ritkábban növényekről és kövekről szól. Ismeretlen szerzője, vélhetőleg kereszténnyé lett alexandriai zsidó, görögül írta. Több redakciója maradt fenn, s mivel sikerkönyv volt, jó korán elkészültek latin, etióp, örmény, szír, arab és egyéb nyelvű fordításai. A középkor mindvégig kedvelte, utánozta, kiegészítette (Sevillai Szent Izidor, Vincentius Bellovacensis stb.), nemzeti nyelvű bestiáriumok versbe fogalmazták (Philippe de Thaon, Guillaume le Clerc stb.). Tudománya hozzánk is eljutott: Temesvári Pelbárt betűrendbe szedett szimbolikus állattant kompilált (az Aureum Rosarium Theologiae második kötetében); sok nyomtatott kiadása volt, kódexíróink másolták. A Physiologus (egyszerre szerzői név és könyvcím) módszere és ötletei később is lépten-nyomon feltűnnek 17-18. századi prédikátorainknál. Ők már nem az eredetiből merítettek, de szelleme közvetítők által sokáig hatott, és éltető retorikai erőt adott a hitszónoklatoknak.” (Lukácsy Sándor: Magyar Bestiárium. Holmi, 1994, 1307.)
A népköltészet állatvilága tűnik a legegyszerűbbnek. Küllős Imola három gyűjteményt, Kallós Zoltán, Vargyas Lajos, Faragó József munkáit tanulmányozta, rendszerezve a szereplő állatfajtákat, a hozzájuk sztereotípiaként köthető tulajdonságokat, az elbeszélt cselekményekben betöltött szerepüket és a tájegységi változásokat. A kiváló folklorista megkísérli a népköltészetben felsorolt állatvilág teljességét feltérképezni, miközben arra a megfigyelésre jut, hogy a 18. századra, a balladák világának kiteljesedésére egyre kevésbé kapnak szerepet a hétköznapi élet állatai (kutya, macska, kakas, egér), az egyértelműen negatív élményeket okozó állatok (bolha, tetvek) pedig egyáltalán nem. A 16. századdal induló műköltészet már tudatosan alkalmazta a biblikus és az antikvitásból eredeztethető humanista sztereotípiákat éppúgy, mint az empirikusan tapasztalt természeti jelenségeket. Szentmártoni Szabó Géza Valós és legendás állatok Balassinál és kortársainál című írásában ugyanúgy megelevenednek Noé bárkájának magyar ember, de más által sem látott szörnyei, mint a végvári vitézek mindennapjainak domesztikált állatai, legnagyobb számban a madarak, az emlősök, legfőképp a nélkülözhetetlen paripák és vadászatot segítő madarak. A vitézi élet kísérői pozitív tulajdonságokat hordoznak, ha a valóságban nem is, de versben megidézett alakjuk csak kellemes élményekhez kötődik (jó ló, hamar agár, szép fülemüle, szép sólymok, darvak, rárószárnyon járó hamar lovak). A kitalált, de a költészetben nagyon kedvelt, mert a fantáziának szabad szárnyalást megengedő madarakat Jankovics József sorakoztatta fel Főnixek és Kardos Griffek: Állatszimbólumok Gyöngyösi István költészetében című dolgozatában. A görög és latin hagyományokhoz tudatosan kötődő Gyöngyösi felhasználja a külföldi szöveghagyományt éppúgy, mint a fabulás régiségeket, a magyar történeti hagyományban szereplő állatmetaforákat. Bestiáriumában, ha szabad rendkívül motívumgazdag költészetét így nevezni, a „porából megélemedett Főnixtől” kezdve a – másutt negatív emlékeket ébresztő – molyig és bolhákig állatok tömege szerepel. A hatalmas Gyöngyösi-életművet példaszerű pontossággal feldolgozó Jankovics-féle kritikai kiadás még az összehasonlító állatkatalógusra is figyel, ezért állapítja meg, hogy a témája szerint leginkább indokolt Chariclia használja fel a legritkább esetben az állatmetaforákat, és a soha nem látott délvidék (Etiópia) zoológiája a Héliodórosz Aithiopikáját jól ismerő utolsó elbeszélésben alig kap szerepet. A madárvilág sokszínűsége Gyöngyösinél is, mint számtalan más költőnknél, elsősorban a megismert szülőföld gazdagságához köthető. Csörsz Rumen István írásának címét olvasva (A nyúl, a farkas és a pitypalatty: Moralizáló versek a 17-18. századi magyar közköltészetből), bármily meglepő, először Esterházy Péter jut az olvasó eszébe. A meghökkentő gondolattársítás mindjárt érthetőbb lesz, ha figyelemmel kísérjük Csörsz Rumen István motívumhagyományozási okfejtését, amelynek kiindulópontja Turóczi-Trostler József a Nyul éneke című műve német eredetének feltárása. Csörsz Rumen István, mint filológus, énekes, zenész, polihisztor a dallam változásainak útját is nyomon követi, fejtegetése a Hobo Blues Band 1984-es Vadászat című lemezéig vezet. Ahogy a kora újkori nyúlének Hans Sachstól eljut Hobóig, úgy kapcsolódik ide Hans Magnus Enzensberger Osterhase című aktualizált meséje a fordító-átdolgozó Esterházy Péter Egy házy nyúl csodálatos élete című felnőtteknek szóló meséskönyvéig. Az üldözött nyúl mellett a dolgozat címében említett farkas a feltételezésekkel ellentétben nem a nyúl ellensége, hanem mindketten az emberéi, a vadászat célpontjai. A Turóczi-Trostler által írt, ugyancsak Hans Sachsig visszavezethető A farkas panasza ugyanazokat az üldöztetéseket panaszolja fel, mint A nyúl éneke. A Pitypalatty-nóta már a harmadik változata az ártatlan állatok és a vadászó emberek konfliktusának. A senkinek sem ártó apró madárka (fürjecske) ugyanúgy örökös félelemben él, mint a külsőjükben, viselkedésükben teljesen eltérő társai, a korábban számtalan változatban megénekelt nyúl vagy farkas. Csupán egyetlen helyen kerül elő a pitypalatty, és kap magyarázatot arra, miért is üldözik az emberek. Ez ugyan nem a Csörsz Rumen István által elemzett moralizáló versek között található, hanem Buda Attila tanulmányában: „A fürj szomorúan mondja el, hogy az erdőből ki van tiltva s valóban, fészkelése, életmódja elkerüli a sűrűket. De mi a magyarázat erre? Krisztus megátkozta őt, hiszen a Gecsemáné kertben, amikor a római zsoldosok megkérdezték tőle, látta-e, azt válaszolta: »pitty-palatty«. A zsoldosok nem tudtak magyarul, mert így értették: »itt szalad, itt szalad«.”
A közköltészet moralizáló állatos történeteihez szervesen kapcsolódik Lengyel Réka tanulmánya, a „Mesélő tükrök”. Az ifjabb Hatvani István állatmeséinek forrásai. A kevésbé ismert debreceni szerző, akinek apja híres debreceni professzor volt, 1799-ben jelentette meg francia és német szerzők meséiből fordított, illetve átdolgozott gyűjteményét. Az iskolai oktatásban nagy népszerűségre szert tevő tanulságos történetek célja nem elsősorban az állatok tulajdonságainak megismertetése, hanem az emberekre vonatkoztatható erkölcsi tanulságok könnyen elsajátítható, egyben szórakoztató rögzítése volt. Éppen ezért Lengyel Réka dolgozatában nem az állatok jellemzésére, antropomorfizálásának feldolgozására teszi a hangsúlyt, hanem Hatvani fordítástechnikájának, a verses mesék kötetté szerkesztésének módszerét, filológiai értelmezését kívánja megismertetni.
Hegedüs Béla Mit jelent a kaméleon? című tanulmánya olyan állat 18. századi leírását elemzi, amely két azonos korban élt természettudós-író, a német Stephan Schultz és a magyar Kalmár György a világról vallott eltérő értelmezésével, ugyanazon állat leírása alapján az emberi fejlődésről alkotott differenciáltságot illusztrálja.
Tudomány és szépirodalom összeolvadásának érdekes példáját tárja az olvasó elé Buda Attila tanulmánya: Historizmus és ornitológia: Magyarország madarai szépirodalmi tárgyalásban a XIX. század végén. A magyar szépirodalom történetében szinte teljesen elfeledett szerző, K. Nagy Sándor ügyvéd 1908-ban adta ki A madár-bírák. Elbeszélik a madarak című szépirodalmi köntösbe bújtatott ornitológiai művét. Ugyan a szerző élete nagyobbik részét még a 19. században élte le, mégsem véletlen, hogy a könyv már a 20. században megváltozott etológiai szemlélethez köthető. Szinte mindent tud a madarakról, de már nem a rácsodálkozás naivitásával közeledik feléjük, hanem a madarakat szólaltatja meg, emberi világszemlélettel, emóciók kifejezésével. Itt fordul elő az előadások sorában először, hogy a közvetlen politika is hangot kap a madár-bírák szavaiban. Az országgyűlést összehívó kőmadarak a „kihaló-félben lévő turul-nyelven” szólítják fel társaikat, a költöző madarak pedig a korszak társadalmi problémájára, a kivándorlásra utalva a Trianon előtti Magyarország jelképei. Ugyanakkor a madarak tényleges viselkedését jól ismerő szerző nyitva hagyja a világ megismerésének akceptálható lehetőségét is, a szülőföld mellett a „mindenütt meg tudok élni” nyitottságát. Buda Attila Weöres Sándor Három veréb hat szemmel antológiájába illesztené a „madár-bírák” szövegét, kicsit félreértve a költő szándékát, aki nem a madarak katalogizálását, hanem a világ (adott esetben a magyar költészet) tarkaságát, a kánonból kimaradók sokszínűségét akarta demonstrálni: „Három veréb hat szemmel: a jó szellemek segítségül hívása, akik hárman hatfelé tekintve vigyázzanak a megboldogultra...” (Weöres Sándor antológiájának első kiadása, Bp., 1977. 47.)
Filológiai bravúr Cséve Anna tanulmánya Móricz Zsigmond verses állatmeséiről: A szent hasú tarka tehén és a borivó galamb. A Móricz-életművét, könyvgyűjteményét és írásai kéziratban maradt részét kiválóan ismerő muzeológus irodalomtörténész sok irodalomtörténeti értelmezés után végre komolyan veszi a nagy elbeszélő kapcsolatát a népköltészettel és a mesék világával, összekapcsolja az orális hagyomány feldolgozását a művészi tudatosság megvalósításával. Mindezt Cséve Anna a kézirattárban található tematikusan kijegyzetelt mesegyűjtemények és az átdolgozásokról, fáradságos javításokról tanúskodó Móricz-autográfok alapos tanulmányozásával is bizonyítja, illusztrációként pedig A sas és az ökörszem című verses mese eddig kiadatlan szövegét és a kézirat első lapjának fotóját mutatja be.
Politikai szatíra, a huszadik század egyik irányultságát gyakran változtató, de örökké feltámadó műfaja Nagy Lajos Képtelen természetrajz című műve. Mercs István (akinek a kötet szerkesztését is köszönhetjük) olyan kötetet elemez, amelynek csekély köze van az zoológiához, a természet konkrét megtapasztalásához, de annál több a korabeli sajtó és politikai állásfoglalások karikírozott nyelvezetéhez, az emberi természetrajz csípős nyelvű bírálatához. Nagy Lajos keserű humora pontosan találó nyílvesszőket bocsát ki a sematikus oktatás és a szélsőjobboldali sajtó antiszemita megnyilvánulásai felé. A Képtelen természetrajz által meghonosított műfaj napjainkban is tovább él, kiváló etológusunk, Csányi Vilmos Háziasított majom című írásában kortársainkról ír Nagy Lajos stílusában (tiszatajonline.hu. letöltve: 2019. december 8.). Mercs István A tyúknak két lába van, mégis kotlik című írásában találóan idézi Kosztolányi Dezsőt, aki szerint Nagy Lajos humorában a „látszólagos léhasága mögött tartalmas lélek van, a torz fintor mögött fájdalom és bölcsesség.”
Az ülésszak előadásának értékelése számtalan szempont alapján lehetséges, amelyet terjedelem hiányában lehetetlen megvalósítani. Ha megpróbálnánk akár alfabetikus rendben, akár rendszertani csoportosításban előszámlálni a magyar írók által említett állatokat, akkor is oldalakat tenne ki a felsorolás. Ha valós vagy vélt tulajdonságaik alapján tennénk összehasonlítást, az is érdekes azonosságokra vagy éppen egymásnak ellentmondó értékelésekre hívná fel az olvasó figyelmét, nem elsősorban arra a következtetésre jutva, hogy a tulajdonságok nem is az állatokra, hanem a velük foglalkozó emberekre, jelen esetben írókra jellemzőek. Nem véletlenül került egymás mellé két jelentős huszadik századi szerző kutyával foglalkozó írás – Mészáros Tibor Az állatok királya – a kutya. Szerény bestiárium Márai Sándor művei alapján, és Takács Miklós Szempontok Déry Tibor Niki című regényének újra-értelmezéséhez. Márai terjedelmes életművében sok állat szerepel sokféle helyzetben, Csutora, a lázadó és lázító, harapós dög, majd utódja, a gazdája tulajdonságait jobban tükröző Jimmy, aki „állat, de már ismeri az emberi anyagot”, egymásnak ellentétjei, Márai is más hangon ír róluk. Mindkettőjükhöz ragaszkodik, még ha ezt iróniába bújtatva titkolja is. Jól érezhető azonban, hogy konfliktusoktól terhes, lázadó együttélése Csutorával mélyebb nyomokat hagyott benne, mint a hangulatváltozásait kísérteties pontossággal megérző, gondjaiban osztozó Jimmy. Az emberekről többnyire kevés elismeréssel nyilatkozó Márai az állatokat, a kutyákat is inkább saját hol harcos, lázadó, hol megértő, vigasztaló viselkedése miatt kedveli, és nem „az emberi jellem állatokat is megrontó tulajdonsága miatt”. Déry Tibor Nikijében úgyszintén erőteljes az irónia, címszereplő kutyája azonban sokkal inkább ember és állat hatalmi viszonyának, kényszerű helyzetének átéléseként jelenítődik meg. Déry kutyáiról ugyan olvashatunk máshol is, a mostani összeállításból sajnálatosan hiányzó Bertha Bulcsú Egy író állatkertje című kötetében gyakori szereplő a kutya, Dérynél tett látogatása kapcsán viszont interjúkötetében író és kutya kapcsolatát is megeleveníti, a regénybeli Niki a hétköznapi visszaemlékezés fájdalmával szerepel. A kisregény 1956-ban jelent meg, az író börtönévei alatt vesztette el Nikit, érthető tehát, hogy a kétféle ábrázolás, a regénybeli irónia, a hatalommal való szembenállás és a családtagként megsirató visszaemlékezés az interjúban kétféle Nikit állít elénk.
A konferencia állatos előadásaiból némileg kiütközik Kőszeghy Péteré, a Szúnyogok és nemeskócsagok. In memoriam Gáli József. A cím ellenére a 8,5 íves, posztumusz novelláskötet nem ember és állat viszonylatáról beszél, hanem a kevéssé ismert, tragikus életű szerzőnek állít megrendítő emléket. „Elmondom az életed állatokban”, ez a novelláskötet második részének kezdő mondata, a kegyetlenségek, szenvedések és a mindezt szenvtelenül szemlélő kívülálló, „egy mindentlátó, azaz az Isten. Egy Gáli-tudó vélhetőleg ateista Isten”, aki emberi szenvedéssel nem mérhető történeteket mesél el, egy állativá vált emberi sorsot.
Fekete István a mai középkorúak számára a legkedveltebb, mindenesetre a legolvasottabb – mert iskolai tananyagnak számító – állatregények szerzője. Hogy miként vált a leminősítő jelzőként alkalmazott ifjúsági szerzővé, azt Sánta Gábor Fekete István szamara című dolgozatában be is mutatja, azonban elemzésének tárgya egy különös, és a közismert állatmeséktől, Fekete-történetektől eltérő megjelenítése a szokatlan jellemű szamárnak. A Kele című gólyaregény szereplője nem tartozik a kedvelt antropomorfizált állatalakok közé, akik a szerző agrárvégzettsége és természetjárása okán állatként viselkednek, de embermódra gondolkodnak: negatív emberi tulajdonságokat, az alakoskodó, szerepet játszó, álszent emberek magatartását jeleníti meg. A szabadságot választó Kelével és gólyatársaival szemben Miska, a szamár a rabok nyelvén beszél, ezért is marad gazdái világában, és maradhat ki jellemének egy része az 1955-ben megjelent regény első változatából.
Fekete István rejtett erkölcsi tanításait közvetítő írásainak nagy része a hazai katolikus kiadványokban jelent meg – bár a megváltozott társadalmat, a szocialista mezőgazdaságot dicsérő ifjúságnevelő regényei a kötelező olvasmányok sorát gazdagították (Tüskevár, Téli berek) –, a katolikus pap-költő, Sík Sándor versei a szűkebb nyilvánosság előtt egyértelműen a szakrális hagyomány morális kötelezettségére figyelmeztetnek. Nagy Balázs írásában – Sík Sándor költészetének állatszimbólumai – a piarista irodalomprofesszor széles kiterjedésű klasszikus műveltségét és a Biblia jelképrendszerét tükrözve természetismeretét és erkölcsi tisztaságát, megbocsátó szelídségét emeli ki. A költői és a papi hivatás egysége akkor nyilvánul meg szimbólumokká nemesedő módon, amikor a háború után helyét keresi az új társadalom ellentmondásos, ám számára csak feltételekkel elfogadható világában.
Szelídség és fájdalmas nosztalgia uralja Áprily Lajos verseit. Karádi Zsolt Fecskék, őzek, farkasok. A természet és az állatok Áprily Lajos költészetében című dolgozata nemcsak Áprily verseit tárgyalja, de – főleg – klasszikus orosz műfordításait a költeményekkel egységben szemlélve rámutat, hogy a költő a szépséget, az elveszett világ utáni vágyakozást és az új otthon (Visegrád) környékén megtalált örök természetet emeli éteri magasságokba. Tüskés Tibor írta Áprilyról: „olyasmit tud, amit már csak kevesen. […] nevükön szólítja a madarakat – nyaktekercs, pirók, ökörszem, pipiske, pinty, aranymálinkó, – költészetté bűvöli a meteorológiát – verset az éji viharról, júniusi égzengésről, heves májusi napról, langyos esőről”. Az állatszimbolika Visegrád hegyeit és Erdély havasait kapcsolja össze, az elvesztett otthon helyett teremt szerethető, mert szeretni muszáj új világot.
Fekete István állatos regényét említve utaltunk már az ifjúsági irodalom kategóriájába szorított, de felnőtteknek (is) szóló írásokra. Valami hasonló történik Lázár Ervinnel is, akinek meséi Gerliczki András tanulmányában nyernek új értelmezést (Lázár Ervin teremtményei: A Négyszögletű Kerek Erdő világa). A gyerekek mesevilágáról nyilatkozva Lázár azt mondta egyszer: „Sokan számon kérik rajtam a nagy művet. Csak azt tudom rá válaszolni, az én nagy művem ez a kicsi”. Miként a gyerekeknek (vagy inkább felnőtteknek?) szóló klasszikus mesék, Milne Micimackója és Saint-Exupéry A kis hercege is kicsinek tartott nagy mű, mesék állatszereplőkkel felnőtteknek. Lázár szereplői, mesebeli állatfigurái mind kitalált egyéniségek, sok emberismerettel, felnőttekhez méltó okossággal, vagy talán a felnőttek által is megirigyelt bölcsességgel. Az író úgy teremt állatszereplőket, hogy nevük is örökre egyéni, összetéveszthetetlen, és a Négyszögletű Kerek Erdő is annyira valóságos, hogy még a tolnai gyerekek is megtalálták (vagy mégsem?).
Végh Balázs Béla Gyermekversek állatvilága – útmutató című írásában tíz (Kovács András Ferenc parafrázisát is hozzászámolva tizenegy) kortárs költő versének segítségével ad útmutatót a tudomány fejlődését költészetben kamatoztatható ábrázolástechnikák megismeréséhez.
A gyakran hasonló alapállásból kiinduló állatszimbólumok vagy antropomorfizáló állategyéniségek szépirodalomba emelésétől, tanulságos állatmeséktől és természetközeli valóságábrázolásoktól lényegesen különbözik Márton László Te egy állat vagy! – provokatív – című kötete, melyet Margócsy István elemez (Ki az az állat?). Márton nem ír tanmeséket, nem ruházza föl állatait emberi tulajdonságokkal, miként a középkor bestiáriumai, minden állat a saját természetével reagál élethelyzetére, amelyet – sajnos – az ember teremtett meg. „Az állatok e világban rabok” – írja Margócsy, és nem tudjuk feledni, hogy Fekete István szamara is a rabok nyelvén beszél. Abban a világban, melynek természetes közege a rabság, az állat nem ember, de az ember sem ember, otthona az idegenség, az otthontalan világban, melyet létrehozott, sem ember, sem állat nem találja meg vágyott nyugalmát.
A kötet előszavát író Ács Pál Rilke-idézettel fejezi be tanulmányát, a Nyolcadik duinói elégia szavaival igyekszik a szerző „emberként megérteni az állatokban, azt, ami nem emberi”. A kötet tanulmányainak elolvasása után válaszul ugyancsak Rilke-idézettel zárjuk írásunkat: „Angyal nem, nem is ember, és a fülelő állatok észreveszik már, hogy mily bizonytalanul vagyunk mi otthon a megfejtett világban.” (Nemes Nagy Ágnes fordítása).
(Lektorálta és az előszót írta: Ács Pál. A kötetet szerkesztette: Mercs István. Nyíregyháza, 2019, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 294 l. (Modus Hodiernus 9.)
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
