Esszék, tanulmányok

 

 23.Kenyeres_Zolt__n.jpg

 

Kenyeres Zoltán

 

Orpheusztól Próteuszig

 

Weöres Sándor nem született hat ujjal, mint Ady Endre, de ő valóban csodagyerek volt. Ismerve gyerekkorának történetét, nem lepődtem meg, amikor Amyval egyszer meglátogattak minket Sövény utcai kis lakásunkban, óvodás kisfiam lelkesen elé szaladt, ő pedig azt kérdezte tőlem, hogy mit olvas. Mármint, hogy a gyerek mit olvas. – Hát még csak hároméves – feleltem.  Na jó, jó – folytatta –, de mit olvas? Nem tudta elképzelni, hogy egy hároméves kisfiú még nem tud olvasni, ő annyi idős korában már tisztában volt a betűvetéssel, nem sokkal később édesanyja  németre, franciára tanította, tanúsítva, hogy a vidéki nemesség jobb része minden híresztelés és gúnyolódás ellenére Európában lakott. Elemista éveiben már túl volt Shakespeare-en, regényterveket forgatott a fejében és verseket írt: naponta. Nem is váratott soká a felfedezése, 1929 tavaszán a Pesti Hírlap kolumnás cikk kíséretében közölte verseit. Köztük volt az Öregek, amit  Kodály Zoltán megzenésített, és egyik legszebb kórusművét írta belőle. Egy 15 éves gyerek verséből. „Kedves fiam (…) te drága csodagyermek, úgy játszol nyelvünk zongoráján, mint kevesen – írta Kosztolányi néhány hónappal később.

Micsoda értetlenségeken, micsoda kritikai viharokon kellet Adynak keresztülverekednie magát az Új Versek megjelenése után, a csöngei kisfiú előtt maguktól kitárultak a kapuk. Nem kellett küzdenie az elismerésért, első perctől kezdve valami csodát láttak benne, s ez egész életében végig így volt. Egyszer Kormos István mesélte, összezördült Juhász Ferenccel. – Mert nem viselitek el, hogy zseni vagyok – vágta a szót Juhász Kormos Pista fejéhez.  – Tudod, Ferikém – válaszolta Kormos – ha zsenivel akarok találkozni, felmegyek  a Muraközi útra a Weöres Sanyihoz. Réz Pál, a hajdani Szépirodalmi Könyvkiadó híres szerkesztője arra a kérdésre, hogy irigykedett-e  valakikre, azt válaszolta, hogy nem, irigykedni nem irigykedett senkire. Na, jó, az olyan abszolút zsenire, mint a Mozart, arra igen. Meg az olyan felfoghatatlan zsenire, mint a Weöres Sanyi.

De erről  sokat írtak már, sokat beszélünk róla, mintha a ritmusbravúr, a kivételes formakészség, a gyerekdalok, játékversek tennék Weöres költészetének lényegét. Hozzátartoznak persze, és bűvöletükben élünk, de ezek ujjai bögyében voltak, kiszaladtak a kezéből. Hogy úgy mondjam, „igazi” verseiben, hosszúénekeiben, filozofáló költeményeiben, a szürrealista nyelvfelbontásokban, a grafikus versekben  azonban a költői megszólítás átalakításával foglalkozott. Egyetlen, nagy és állandó kísérletezést folyatott  a lírai Én detronizálásával és áthelyezésével egy primus inter pares zenekarba, amelynek tagjai hol szólókat, hol kamaradarabokat, hol nagyzenekari szimfóniákat adtak elő. Másképp fogalmazva ő volt az, aki véglegesen felszámolta a romantikából örökölt egyes szám első személy feltétlen uralmát a versen. Mintegy felszabadította a költészetet. Amikor évtizedekkel ezelőtt könyvet írtam róla, és romantikus esztétának neveztem a verseiből kiolvasható költői magatartást, akkor alighanem eltúloztam bizonyos jegyeket és vonásokat. Természetesen ebben a rövid kis írásban nem tudok kifejteni egy újabb elképzelést költészetének érték központjairól, de, ha elnagyolt vonásokkal is, vázolni tudok egy felmerülő kérdést.

                                                         *

Hiába jelentek meg versei 1929 tavaszán a Pesti Hírlap két egymást követő vasárnapi számában, első kötete csak öt évvel később, 1934-ben látott napvilágot. Nemzedéktársai közül többen is megelőzték. Zelk Zoltánnak már 1930-ben, Rónay Görgynek 1931-ben, Vas Istvánnak 1932-ben, Képes Gézának 1933-ban jelent meg első kötete. Mindnyájuk jellegadó vonásai közé tartozott, hogy már akadályozó tényezőnek érezték a romantika idején még problémátlan egyes szám első személy versbeli szerepét. Már Babits panaszkodott: „Csak én bírok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik  dalomban.” Ez a panasz Adynál még nem hangzott el, ő Stirner és Nietzsche nyomán még az Én természetes főszerepéből indult ki. „Góg és Magóg fia vagyok én” – ez a híres első sor, a szórend végére helyezett névmással még külön nyomatékot is adott jelentésének. És Ady egész költészetében  az Én a szólamvezető. „Én és” – formát ölt benne minden: ...Én és a világ, én és a szerelem, én és Isten, én és a magyarság, én és a nemzet.    

A Hideg van, Weöres első kötetének első verse így kezdődött: 

Köszönet a fehérségnek
és köszönet a feketeségnek.  
 

Köszönet a tarka szineknek
és köszönet a szineken túli szineknek.

Üdv nektek: Orpheus, ormos hullám,
Herostratos, homoru hullám.

(…)

Az első kötet első verse nem az Én-nel kezdődött, s amikor mégis megjelent az Én a  a kovácsok, fazekasok, kutyák, macskák, dunántúli városok általános alanyai vagy tettetett  én-jei mellett, amikor megjelent  a személyes, – mondanék olyan, a mai irodalomtörténetben szentségtörésnek számító szavakat, hogy – a valódi, életrajzi Én-je, akkor különös, lefokozott – tehát nem  felfokozott, mint Adynál, hanem lefokozott hangsúllyal szólalt meg. „Az ég alatt, a falu fölött  keress: az az én hazám.” A megnevezhető minőségek közötti lebegés, a köztes állapot, a „közöttiség” pozícióját vallotta magáénak. (A liminalitás egyébként fontos szocálpszichológiai fogalom)    Ady tele volt a valahová tartozás tudatával, néha a valahová tartozás vágyával, a „szeretném ha szeretnének” állapotáról számolt be, nem a sehová nem tartozás köztes és közömbös létformájáról.

De Weöres első kötetének nyitó versében nemcsak a klasszikus  európai  költészetben megszokott személyességet tette zárójelbe, hanem a görög-latin-zsidó-ketresztény kultúra eltökélt és határozott értékválasztásaival is felmondta a közösséget. A különbségtételt fehér és fekete között, a jó és rossz között, a csodás muzsikával vadállatokat szelidítő Orpheusz és az ephezoszi Artemisz-templomot felgyujó Herosztrárosz  az üdvözlés azonos hullámhosszán jelent meg az első sorokban. Az európai gondolati hagyományoknál távolabb látó kultúra-kereső szándékot már a kötet élén álló Lao Ce idézet is jelezte: „Aki a dolgok mögé néz, az nem úgy szeret, mint az emberek: semmit se tart többre a szénakutyáknál.”     

A keletiség-kultusz, a kínai bölcseket, a buddhizmus iránti vonzódás, az Indiába szerelmesedés többször is megnyilatkozott már a magyar irodalomban, de ez nem valami különös sajátosság, hasonló jelenségeket találunk az egész euró-amerikai irodalomban, gondoljunk csak a zen buddhizmus  divatjára, amely áthatotta az egész európai és amerikai irodalmat, sőt átterjedt viselkedési formákba, és életvezető ideológia lett belőle.  Nem  is alternatív kultúrák iránti vonzódás volt első köteteinek fő különbözni akarása.

*

Mindez a  különbözés és különbözni akarás, csak bevezetése volt igazi poétikai céljának. Ennek megértéséhez egy kis kitérőt kell tennünk a filozófiatörténet felé. Bertrand Russel még a huszadik század elején vetette fel, hogy különbség van a knowledge about és a knowledge of között. Más valamiről tudni és valamit tudni. Nálunk először Zalai Béla figyelt fel erre különböztetésre, ő az etikai rendszerezés feltételeit keresve világított rá arra, hogy mennyire más dolog valamit kívülről, adottként leírni vagy belülről kiindulva feltárni a lényegét. Az az ismeret is nagyszerű és mély lehet, amihez az előbbi révén jutunk, de mégis mindig csak "valamiről való tudás" marad és nem lehet azonos értékű a valaminek a tudásával.

Nem valószínű, hogy a fiatal Weöres ilyen elméleti kérdésekkel foglalkozott volna De tény, hogy ennek a filozófiai fölvetésnek a lényegét fogalmazta meg egy korai recenziójában. 1939-ben jelent meg Vas István Menekülő Múzsa című verseskötete, s Weöres írt róla ismertetést a Nyugatban. Arról írt, hogy vannak olyan költők, mint Füst Milán, akiknél a tartalom szinte mellékes és a versekből áradó fluidum a lényeg, az önfeledt áradás, ami olyasféle hatást kelt, mint amire csak a zene képes. Vas István másfajta költő, ő mondani akar valamit , a szubjektív világát akarja mondani, de az érzelmeit csak elbeszéli, szinte értekezésszerűen kidolgozza, nem pedig sugározza. Ez nagyon hasonló különböztetés volt kétfajta lírai költészet között, mint amiről a filozófusok beszéltek, s ezért e kis recenziót Weöres ars poeticájaként is  olvashatjuk, úgy is, mint korai korszakában fölvetett költői élettervét. Nem elbeszélni lírai tartalmakat, hanem sugározni, s nemcsak a rímmel és ritmussal, aminek egyébként utolérhetetlen mestere volt, hanem azok nélkül is, valahogy a versnek avval a titkos belső zengésével dolgozni, amiról persze már előtte is voltak akik tudtak. „A rím, a ritmus csenghet bármi szépen, valami nincs a versben, érzem” – írta Makai Emil még Adyék előtt. Erre a megnevezhetetlen, de mindig kihallható valamire (már Horváth János is felfedezte ezt) erre építve megteremteni egy újfajta lírai közvetlenséget, ez volt Weöres Sándor terve és célja.

Ezt én egy műszóval megnevezve a nem-reflexív  lírával való kísérletezésnek nevezem. A reflexió  a tárgyra irányuló gondolat visszakanyarodása az alanyra. Amikor úgy mondok valamit, hogy közben tudom, hogy mondom, amikor a versben érződik a versírás, sőt, szó van róla, amikor az elbeszélésben  megszólalnak az elbeszélő mesélés közbeni gondolatai. Az imént idézett Zalai Béla írt arról, hogy szeretnénk eljutni az Én-hez, de nem tudunk , mert mindig a tudatban vagyunk. A tudat az Én része, de nem egésze.  Talán furcsán hangzik, de az Én tudata, elzár bennünket az Én  – természetesen a tudattal együtt való –  teljes megismerésétől. Csak beszámolni tudunk érzelmeinkről indulatainkról, vágyainkról és félelmeinkről. Lehet-e ezeket, mint ő írta „sugározni” egy lírai versben, vagy a költészet bármely formájában?

Erre a tulajdonképpen képtelenségre, erre a lehetetlenre vállalkozó kísérletezéshez kapott Weöres Sándor bátorítást Hamvas Bélától. 1943-ban jelent meg Weöres első igazán jelentős verseskötete, a Medúza, benne a Rongyszőnyeg első sorozatával és olyan nagy versekkel, mint az Istar pokoljárása, a Háromrészes ének,a Pastorale, az Éjszaka csodái. A kötetet az Egyetemi Nyomda adta ki, s a nyomdához tartozó irodalmi folyóiratban, a Diáriumba Hamvas Béla írt róla kritikát.

Irodalmunk története eddig olyan költőket emelt ki – írta –, akiknek költészete tárgyi és külső jellegű. Európában is így volt. A helyzet ma megváltozott. Elkezdték az olyan költőket előnyben részesíteni, akik a külső és tárgyi világot az eredetihez visszaviszik: először a belső képhez, aztán az érzékelhetetlen belső zengéshez, végül a transzcendens léthez. (...) Mallarmé beszélgetés közben egyszer azt mondta: »La poésie était fourvoyée depuis la grande déviation homérique« – a költészet a homéroszi nagy eltévelyedés óta hamis útra futott. Mikor azt kérdezték tőle, mi volt Homérosz előtt, így szólt: »L′orphisme«. Orpheusz. (...) A homéroszi eltévelyedés következtében a költészet külső látvány, a felszín mutatványa, az érzéki bűbáj, a lebilincselő látszat szemfényvesztő varázslata lett. Homérosznál minden ragyog, még a betegség és a vétek is. Homérosz az ember figyelmét erre a felszínre tereli, ezzel áltat és ezzel kápráztat. Az orpheuszi költészet ezzel szemben az igazi költészet, amelytől a tigrisek megszelídülnek, s amelyre a halak kidugják fejüket a vízből..."

A cikk nagy hatással volt Weöresre, mert fő mondanivalója egybevágott akkori kísérletezésének irányával. Szerintem Hamvas kritikája zseniális – írta egy  levelében, roppantul örültem neki, főként azért, mert rengeteget tanultam belőle. Pompás úgy is, mint kritika; de főként pompás mint esztétikai manifesztum.(…) [K]onkrétan megnevezi és tudatosítja a mai líra továbbjutási lehetőségét; rámutat arra, amit a mostani lírikusok néhánya tapogatódzva keres: hogy a mai költészet szükségszerűen csakis orpheusi lehet, vagyis a realitással nem a felületen, nem jelenségekben találkozik, hanem csak a felső szférában: a dolgok szubsztanciájába kell hogy hatoljon, belülről élje át a dolgokat; ne »valamiről«, hanem »valamit« beszéljen. Illetve ne is beszéljen, hanem zengjen, mert az ember »valamiről« beszél és »valamit« énekel..."

Nem tudok még egy példát mondani a magyar kritika történetéből, hogy egy költő ilyen lelkes egyetértéssel fogadott volna el egy róla szóló értelmezést. Átforgató hatással volt rá Hamvas Béla, és inspirációt merített belőle. A közvetlen szellemi befolyás már egy esztendővel később megjelent A teljesség felé lapjain, de még az 1946-ban, aztán 1947-ben megjelent köteteiben is megmutatkozott.

*

Korábbi Weöresről szóló írásaimban 1946-tól, az Elysium című kötetének megjelenésétől egyetlen nagy perióduskén láttam költészetének belső alakulástörténetét az 1964-ben  megjelent Tűzkútig. Ma, alighanem felülvizsgálnám ezt a korszakolást, és alighanem megállnék 1956-nál, A hallgatás tornya című, nagy összegző és válogató kötetének megjelenésénél.

Beszélgetéseink során soha nem kérdeztem meg tőle, honnan ered a kötet különös címe. Évtizedekkel később Juhász Ferenc mesélte el a történetét. Ő járt Indiában, és látta.  A Gangesz partján áll egy magas torony, annak platójára helyezik a halott ember tetemét, és akkor a száz és ezer fölötte keringő madár lecsap rá, először a szemét vájják ki, aztán pillanatok múlva csak a puszta csontok maradnak, mintha lecsiszolták volna őket. Borzasztó? Inkább gyönyörű! Nem le a földbe, nem le  a férgek közé, hanem föl az égbe, föl.

Magam eredetileg úgy értelmeztem a kötet címét, hogy kilenc évi kényszerű hallgatás után ekkora verstorony épült.  Mert kilenc évig csak versfordításai jelenhettek meg és a gyerek versei. A kötet harminc év verseiből válogatott, de költészettörténeti jelentőségét az adta, hogy ebben jelentek meg először a hallgatás kilenc évében  keletkezett nagy versek. A Mahruh veszése, Mária mennybemenetele, Az elveszített napernyő, Medeia, Le journal, Orpheus, Minotauros, Tatavane királynő. Ezek már mind a magyar költészet remekművei közé tartoznak, Weöres az un. hosszúvers műfajával kísérletezett velük. Legtöbbjük közismert mítoszi történeteket dolgozott fel, írt át, mesélt el más formában. A hosszúvers ha mégoly mesélős formában jelenik is meg, nem a költői epika körébe tartozik, nem elbeszélőköltemény, hanem lírai kompozíció, ezért Bori Imre  hosszúéneknek nevezte őket.  A nagy világirodalmi alapminta az angol-amerikai T.S. Eliot 1922-ben megjelent Waste Land-je volt. Eliot Babitsékkal, Kosztolányiékkal volt egyidős, de nálunk ez a költői műfaj egy emberöltővel később, az 1950-es években tűnt fel. A  leghosszabb, vaskos könyvnyi terjedelmű hosszú verseket nálunk aztán Juhász Ferenc írta. Ő ebben az ízig-vérig modern műfajban rehabilitálta és visszavette a személyes, életrajzilag is hiteles Én régi szerepét, de ezt a közvetlen  személyességet feloldotta a biológiai univerzum ember-közömbös szókincsében. Weöres avval kísérletezett, hogy az előadói, narrációszerű harmadik személy, az orpheuszi muzsika hatására az olvasóban oldódjon ki, és váljon személyessé.

A hallgatás tornyával kapcsolatban még azt is meg kell jegyeznünk, Weöres akkorra már elengedte Hamvas Béla kezét. De úgy látszik, mindig szüksége volt egy határozott igen-t és határozott nem-et  mondó apafigurára, ezt a szerepet Hamvas előtt Várkonyi Nándor töltötte be, Hamvas után pedig Fülep Lajos következett, akit még pécsi éveiben ismert meg. (Emlékezzünk arra, hogy Ady versesköteteit hol Földessy Gyula, hol Hatvany Lajos állította össze.) Ez nem alapvetően fontos, de kiegészítő információ ahhoz, hogy megértsük következő nagy kötetének szerkezetét és belső kompozícióját.

                                                       *

A hallgatás tornya után ismét nyolc kötet-megjelenés nélküli év következett életében, újabb kötete csak 1964-ben jelent meg, előbb Párizsban, a Magyar Műhely kiadásában, aztán még ugyanabban az évben itthon. Ez volt a Tűzkút.    Szerintem, az én olvasatomban az egész költői pályája legjelentősebb verseskötete. A pálya csúcsa. A közvélemény és a szakirodalom a Psychét látja a legnagyobb teljesítménynek, én ennyi évtized elteltével is vállalom különvéleményemet.

Ennek a kötetnek az alapjellegét nem a hosszúvers formálta meg, hanem a szonett. Noha szerepelt benne egy rejtett szépségű hosszúének is, a Salve Regina, amelyet a gyűjteményes kötetben olvasható Mária mennybemenetele  párdarabjaként is olvashatunk.  Salve Regina, Mater misericordia/ vita, dulceo, et spes nostra, salve. (Údvözlégy Úrnőnk, irgalmasságnak asszonya! / Élet, édesség, reménycsillag, áldunk) Evvel kezdődik a középkori antifóna.

Ezentúl hadd maradjak közeledben
bár fátylad elmúlását nem ígéred,


Ez pedig a Weöres-vers első két sora. A katolikus liturgiai ének egyértelműen Szűz Máriát szólítja meg, Weöres nem.  A fátyol szó arra utal, hogy nem látjuk tisztán az arcát. Lehet Mária is, de lehet az Éj királynője (Beney Zsuza pl. így elemzete a verset), aztán később Éva is szerepel benne és szerepel  Lilith is. Mert a Weöres Sándor első pillanattól kezdve makacsul ragaszkodott ahhoz a gondolathoz , hogy az ellentétes minőségek együtt, egyszerre, és szó szoros értelemben véve karöltve léteznek. Ezt hirdette már a kötet címe is: tűzkút. Tűz és víz. Nem választani kell közöttük, nem elutasítani a feketét a fehérrel szemben, a jót a rosszal szemben, hanem fölébük emelkedni, mindig föl és nem ellen. A Tűzkút-kötet pedig nem más, mint százötvenegy vers vándorlása, peregrinációja e felé a szellemi stáció felé. A kötet első ciklusának az a címe, hogy Graduale, ami liturgikusan a miseénekek könyvét jelenti, de szó szerint lépcsőének, lépcsőkön felfelé a mise szent lényege felé. Aztán következik a Hang vonulása, majd az Átváltozások.      

A Tűzkút után még következett a 1968-ban a  Merülő Saturnus, 1972-ben a Psyché, 1980-ban az Ének a határtalanról, 1987-ben a Kútbanéző, és a halála után néhány hónappal A sebzett föld éneke. (Ez utóbb immár posztumusz kötetben van páratlanul érdekes álomleírás, egy – ahogy ő nevezi – spirituális rokokó jelenet). De mindezekkel együtt számomra máig ü Tűzkút-kötet a pálya legmagasabb pontja, s azon belül is az Átváltozások-ciklus harminc szonettje. 

Az átváltozás misztériuma a katolikus mise lényege. Az átváltozás  nem alakcserélés, nem azt jelenti, hogy elhagy egy alakformát és másikat ölt magára, hanem azt, hogy a másikkal együtt most már több lesz.

*

Az „én”, vagyis az individuum meghatározása és az emberi életben, valamint az emberi társadalomban betöltött szerepe évszázadok óta viták középpontjában áll. Vannak, akik szembeállítják a kollektívummal és csökkenteni akarják  szerepét, és vannak, akik éppen a kollektívum alapkövének tartják s féltve őrizik. Weöres Sándor pályakezdésétől ellene volt az individuum szónak, ha az azt jelenti, hogy oszthatatlan. Ő ezt az oszthatatlan én-t bővíthetőnek tartotta. Nem osztható, de bővíthető. S erről szól a harminc szonett.

A parton Proteus alakoskodik:
most majdnem isten, most a lehetetlen,
most számtalan hűs gyönggyé szerteröppen

(…)

És ez a százféle gyöngy, ez a százféle alak, Hszi-csün hercegnőtől Hekatéig mind ő. És persze ugyanakkor mindegyik más. Az individuálpszichológia nagy megteremtője, Freud már az az Álomfejtésben, 1900-ban  arról írt, hogy az álmainkban szereplő személyek mind mi vagyunk. A mások is az Én. Ezt a viszonyt majd Freud után néhány évtizeddel a francia Jacques Lacan úgy fordítja meg, hogy én az a másik. A „tükör stádiumról” szóló híres elméletében arról ír, hogy a kisgyerek akkor döbben rá önmagára, amikor a tükörben meglátja magát. Az ott ő, de egyszersmind egy  másik. Ezek a szavak, az én, mint „más”, aztán az én, mint  „másik” és a „másság” a mai társadalomtudományok egyik főszereplője lett. S mint a mi korunkban minden ezek a szavak is politikai alakot  öltöttek, s ma  a politikai liberalizmus  hívószavai közé tartoznak.                 

De a proteusi lét, az én sokszorozódása Weöres költészetében nem politikai fogalomként szerepel, nem a rasszizmus kontra liberalizmus ellentétpárba illeszkedik, hanem az emberi kapcsolatait elveszített, elszigetelődött „én” kitörése. Ha a modern filozófiatörténetben analógiát keresünk, akkor abban a gondolatkörben működik költészetként, amely a „semmivel” szembenéző és szorongó ember állapotát elemzi. De a „gyönggyé szerteröppen”  az nem a szorongó, magába bezárt én szava, hanem nyitottságé és  tágasságé. Az idézett versben Proteus tengerré változik.

A szorongás, az Angst témája a pszichológiának, témája a szociológiának, az olyan filozófusok pedig, mint Martin Heidegger a semmivel szemben való lét alap megjelenésének tekintik a szorongást, S a szorongás az a lélekállapot, amelyben feltárul a  semmivel szemben való lét. Weöres Proteusza  evvel a létezés alapmegnyilvánulásának tekintett szorongással folytat párbeszédet. A szorongásban feltáruló semmi végtelenségével szemben az átváltozások és átváltozhatóságok végtelenségében keres egy másfajta lélekminőséget. A semmi végtelenségével szemben a „mindenből minden lehet” végtelenségét hívja elő  Az ezt a varázslatot lehetővé tevő, másfajta lélekminőség pedig a derű.

Mi a derű? A derű, legtöbbször kívülről nem is látható, a derű egy szellemi magatartás, lelkiállapot, a föl, fölé, a bizonyosság a „fölé” lehetőségében. Ez a lélekállapot nyilatkozik meg ebben a harminc szonettben. A szonett a legkötötteb versforma, szabálya megköti a rímet, a ritmust, megköti a versszakok számát s a  versszakokon belül a verssorokat, a két nyolcsoros és a két háromsoros szakasz között még tartalmi szabályt is felállít. Azért különös remekmű Weöres szonettciklusa, mert éppen e sok kötöttség teljesítése közben hívja fel figyelmünket a  szorongást feloldó „minden lehet” derűjére. A teljes kötöttségben a lehetőségek szabad kötetlenségére. S tulajdonképpen Weöres egész költői beállítódása ennek jegyében áll.

Egyedüli példaként a magyar irodalomban. A magyar irodalomban van humor, gúny, irónia, tréfa, játékos kedv, vidámság. Egy-egy rövid ideig, kisebb szakaszokban fel-feltűnnek ezek a minőségek, nem egyszer remekműveket alkotva. De abban az értelemben vett derű, (ahogy én használom), ahogy Weöres Sándor költészetében megjelenik, nincs derű. Maga a magyar néplélek (tudom, nem lehet ilyen általánosításokat tenni, mégis mondom), maga a magyar néplélek nem derűs. Inkább komor, a történelem leckéit megtanulva inkább rosszra váró. Irodalmunk alaphangja is inkább a panasz, a vereség tudat, a valóságnélküli reménykedés, a „régi dicsőségünk hol késel?” az „üdvözlet a győzőnek”. Miért kellet azt kiáltani, hogy „talpra magyar”? Hát nem állt készenlétben? Mit csinált? Merengett, búsongott? Politizálgatott? Micsoda különbség azt mondani, hogy „gyerünk, gyerekek”, allons enfents.

A derű nem politikai, nem is társadalomelméleti fogalom. A derű kifejezhető és megélhető, de nem megmagyarázható. A politika szótárával legkevésbé az. Ezért bármennyire ámulat és bámulat tárgya Weöres Sándor költészete, a magyar nyelvnek ez a csodája, az un. nemzeti költők között mégsem szokták felsorolni a nevét. Kisajátítani sem akarja magának a mai végletesen megosztott értelmiség egyik csoportja sem. Ennek az állapotnak az olyan beállítottságú irodalomtörténész, mint amilyen én vagyok, aki a mai harcokat tekintve egyetért Lao-ce-vel és semmit sem tart többre a szénakutyáknál, csak örülni tud. Maradjon ki ez a nagy költészet a mai játékterekből.

 

Megjelent a Bárka 2019/5-ös számában.


Főoldal

2019. október 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png