Szakolczay Lajos
„Halál, halál, vén Csínom Palkó”
Gyóni Géza költészetéről
A magyar költészet értékvonulata olyan gazdag – csinos hintók és szenvedéstől nehezült szekerek egymásutánja –, hogy aki akár egyetlen verssel lesz részese, boldog lehet. Akkor is, ha nem a legfőbb helyen, hanem „egyversesként” csak a saroglyában foglalhat helyet. Gyóni (Áchim) Géza (1884. június 25. – 1917. június 25.), a huszadik századi magyar líra „ismeretlen ismerőse” a Csak egy éjszakára… című döbbenetes remekével vívta – érdemelte! – ki ezt a helyet.
Bár egyik-másik kötete csaknem a tízezres példányszámot is elérte, a lírikusnak többnyire a felejtés volt a sorsa. Az irodalomtörténet is jobbára avval tartja számon, hogy Rákosi Jenőék, kihasználván Gyóni konzervativizmusát, kijátszották Ady Endre ellen. Holott, legalább is Komlós Aladár szerint, költőnk ahhoz a csoporthoz tartozik, akik „Ady mágnes-szekeréhez tapadtak”.
Korai költészetére, a lázas szóbeszédet illetően, valóban rá lehetett sütni ezt a bélyeget. Ám Adynál, hiába a mámorban megmártózók egyezése, mindig édeskésebb volt. Azzal, hogy Schöpflin Aladár, a Nyugat nagy kritikusa egyik esszéjében a Gyóni-költészet fogyatékosságát a „gramofon-szerűségben” jelölte meg, rátapintott a költő elevenjére: forog, forog a lemez, s szinte ugyanazt a monoton hangot visszhangozza.
Ebben is van igazság. Csakhogy ez a „gramofon-szerűség” – a monotónia mellett plakát-harsányság jellemzi – az idő előrehaladtával jócskán megváltozott. Erősödött? Drámaibbá vált? Beúszott abba a zajba – az első világháború förtelmes csörömpölésébe, bombáinak vijjogásába –, amelyben, hogy hallják az üzenetet, el is kélt a szavak önkívületi állapota. Amikor az ember halál-közelbe jut, nincs kedve játszadozni. Meg kell védenie a hazát, meg kell védenie a becsületet. „Hurrá, testvér, csak most szorítsd még, / Rontsunk reájuk énekelve! / Velünk az Isten s minden szentség, / S velünk harcol Petőfi lelke. / S ha úgy akarja Végzet-úr / S rablók golyója minket is talál, – / Hurrá, testvér, a mennyországban is / Petőfi lelke vár!” (Petőfi lelke). Ez a helyzet termi meg majd – Przemyśl (1914) októberi 6/7-i rémes éjszakájáról van szó – a Csak egy éjszakára…című antológia-darabot is. Egy érzelmeket megmozgató őrült hang – veszve minden – kitárulkozását. Gyóni (Szolár) Ferenc, a költő sógora, verseinek gondozója írja a Gyóni Géza ismeretlen versei című könyvében: „1914. november 4-től 1915, március 21-ig folyt le a vár második ostroma. Ez alatt Gyóni Gézából »a kard és a lant« hőse lett”.
Amíg azonban a kezdetben bohém, önfeledten daloló, szerelmekkel játszó, kuplé-verset és politikai szatírát is szívesen író költő idáig jutott – a krasznojarszki fogolytábor szülte-erősítette téboly a vég –, élete fordulatos események tárháza volt. Költőként feküdt, költőként ébredt, s élvezte a társaság (egyetemi társak, a különféle redakciók tagjai, a bókokra éhes hölgyek) kitüntető figyelmét. Akár hazafias verset írt (A magyar ifjakhoz), akár szerelmi bókot súgott valamely nőnek vagy a „Gyönyörök Gyönyöre” asszonyának a fülébe (Szabad-e még?; Én asszonyom; Álmok asszonya; A szépségének aszkétája), verse tele volt fölfűtött érzelemmel.
Bár színpadias érzést nem mondanék, a könnyen – bizonyos szépelgő bravúrral – fogalmazott vers sokkal inkább az almanach-líra közhelyeit, fölforrósult vágyait juttatja eszünkbe, mintsem valaminő drámai én-megvallást. Ha ez utóbbival próbálkozik (gyermekvállalás), akkor is ott az „élet mérgezett csókjától” a halál mérgezett csókjáig evickélő férfi félelme. „– Sápadt, keserű ajkaim, ti, / Csak meakulpát ejtsetek. / Nincs jogotok életre hívni / Bánatra ítélt gyermeket” (Remete a bálban). Félelem a születő élettől, hogy a születő halálnak adjon helyet?
Gyóni Gézát családi tragédiák is sújtották – testvére halálával az anyja korán megtébolyodott –, búskomorsággal s itt-ott a halállal kacérkodó lelke (fiatalon sikerületlen öngyilkosságot kísérelt meg) alig tudott kitörni az önmaga által jól-rosszul faragott ketrecből. Viszont amiben hitt – Kossuth apánk eljövetelében s a vállára (minden szabad ember vállára) panyókára vetett szabadságban –, az lelkiismeretét ébren tartotta. Szerenádját olykor fordíthatta a vers nélküli vers, a hamisan csengő ön-tömjénzés felé – „Száz ezüsthúrú hárfa a lelkem. / Száz ezüsthúron cseng föl a dal” –, lírája akkor kezdett fokozatosan elmélyülni, amikor a költő „a halál apródjává” vált.
Ehhez, vagyis a különleges állapot eléréséhez az önértékelési zavar segítette – ha az imádott mestert egyszer elnyeri az óceán, a magyar égen akkor is lesz csillag (nyilván magára gondolt), miként írta az Ady Endrének című versében –, vagy a minden gátat legyőző lelkesültség, miként egyik egészen fiatalkori (1902-es) költeményének befejezése mondja? Ha az utóbbi, akkor nyílt a terep. Nem csókok előszobája ugyan, de valamiképp igazságra törekvő – vezérlő? – kalauz. „Kossuth nevével, Istenünk nevében / Fel, újult harcra, ifjak, fel tehát! / A nyílt magyar szív egy igazban éljen: / Szeresse, védje gázolt igazát!” (A magyar ifjakhoz).
„Gázolt igaz”? Történelmünk gázolta le vagy mi magunk? Az ország és hős fiai (idetartozván az írók is) estek kelepcébe, amikor oly sokáig – lásd a Nyugat mozgalmát – a háborúellenességet hangoztatták, s később mégis belesodródván a borzalomba, hősi halottként áldoztak a haza eszményének? Netán nagyhatalmi játékok szorító görcsébe került hazánk, s hogy védje igazul megszenvedett vagy csak annak hitt igazát, lépett egyet az „igazságosztó” harcmezőre, evvel is kivívva más népek csodálatát?
A katonát, a behívót nem összetépő Gyóni Gézát a parancson kívül a szíve is vitte. A „gázolt igaz” fölemelése és gyolcsba öltöztetése mint kívánalom. A hűség, az önmagához és a népéhez való hűség kinyilvánítása. 1912-ben még pacifista költeményt ír. A parancs megtagadására biztatja az ébereket, hiszen a militarista készülődésnél mint bőrkiütést okozó lázálomnál nincs becstelenebb jószág. A saját maga Cézárja akar lenni. S a maga módján igaza van.
A Cézár, én nem megyek már valódi vers, amelyben a költő nem Mona Lisa kövérségén kaffog – az említett líradarabokat alig egy év választja el egymástól –, hanem a Hatalommal perel. „Vérben úszik vad hegyek orma, / Paskolja vér, paskolja ár. / S engem a halál-dáridóra / Cézár parancsa vár. (---) // Már összeszedtem kis cókmókom. / Indulni kell. Jaj, hogy lehet. / Vérben úszik vad hegyek orma. / Cézár, én nem megyek. (---) // Élet, élet, szent gyönyörűség, / Egyetlen, mely nekem ragyog. / Cézár, az életem felett / Én is Cézár vagyok. // Melyik Isten nevében trónolsz? / Mily őrület adott jogot: / Hogy istenadta életemmel / Játszik a pallosod? // …Soracte ormán zöld az erdő, / Szívem élet-vágytól dagad, / Jer, asszonyom… A koronádat, / Cézár, védd magad. // Vagy küldj hamar pretóriánust, / Üsse szét e dacos fejet, / De bitangul a mészárszékre, / Cézár, én nem megyek.”
Hol maradt már a pozsonyi Evangélikus Theológiai Akadémia (1902), a húszévesen megkísérelt öngyilkosság (1904), a Nyugatmagyarországi Híradó és a gyóni jegyzői gyakornokoskodás (1905), az Alsódabas és Vidéke (1906), a budapesti lakozás, verseinek a Nyugat általi visszautasítása (1908/1909), az utászság Bosznia-Hercegovinában (1909), a soproni Kultúra és a soproni Napló szerkesztőségében való ténykedés (1911-1912)!
Csinálhatott bármit, itt is, ott is és amott is – mindenhol! – költőként az irodalmat művelte. Legtöbbször a női kellem, a szerelem – vagy vágyódás a szerelemre – mély (vagy sekélyes?) kútjában merült meg, de nem ódzkodott verset írni (groteszk, humoros strófákban vagy kuplé-szerűen) a közgazdaságról, a főispánokról, a kantinos leányáról, a telefonról, a soproni színészekről és előkelőségekről, a házi orvosról és a farsangról. A gúnyolódó derű éppúgy kenyere volt, mint a szívét csaknem szétfeszítő hazafias szólam (Március idusán; Kossuth apánk lelke…, stb.) Szerette a szépséget, önmaga szépségét is, kedvelte a társaságot, de még inkább a redakció tikkadt csöndjét és az üresen maradt fehér árkust, amelyen gyönygybetűivel eldanolhatta fájdalmát és örömét. Féltékenységét ugyancsak, amely még a szibériai hadifogság szerelmes verseit is égette.
Ám mégis itt talált magára – a harcmezőn. Cézár úgy változott egy másik Cézárrá, hogy közben – akarta, nem akarta – megfürdött a vérfolyamban. A toll ezután már ennek a (kapott? örökölt? vállalt?) helyzetnek áldozott. Nála a fegyverzörgésben nem hallgattak el a múzsák, sőt fölerősödött a hangjuk. „Az enyém ugyan még a legvadabb ostrom idején is rímeket ajándékozott nekem” – írja az éneket, vagyis az Ítélet napjait bevezető morfondírozásban. Przemyśl első ostromakor (szeptember) a várból kiveretett ugyan a muszka, ám milyen körülmények között! „Hullott az ólom, mint a jégeső; / Ágyuk bömböltek, mint veszett bikák, / Halált sikoltott tenger puskacső / S szivárvány-hídján amerre haladt, / Gránátok fújták a füst-glóriát.” A drámai leírás apokaliptikus befejezéssel zárul: „vércsék és varjak rút serege gyült / S két napi járón temetetlenül / a világrablók holtteste hevert.”
Ima a lengyel dombon című versét Az Est visszautasította – a rosszban is van jó –, s ezért „a levélből lelkébe íródott méreggel füröszti a versmagzatát”. A fürösztés olyannyira sikerült, hogy megszületett novemberi átok-imája, a Csak egy éjszakára… Különlegessége? Az októberi éjszaka rémségeit visszhangozza. Érzelmesen sodró, mintha a felező tizenketteseivel s a „bombarímekkel” sokkoló sorok (sor-párok) – jól kitalált forma – nem megpihenni akarnának, hanem süvítve végigrohanni a tájon, letarolva mindent, evvel is fokozva az iszonytató kínt.
A meghunyászkodó kívülállók: a pártoskodók, a vitézkedők, a „gerendatöréskor szálka-keresők”, „az uzsoragarast fogukhoz verők”, a „hitetlenek és üzérkedők”, a „hosszú csahos nyelvvel hazaszeretők” talán meg fogják érezni, hogy mit jelent az élet-halál harcban való részvétel. „Küldjétek el őket csak egy éjszakára, / Hogy emlékezzenek az anyjuk kínjára. / Csak egy éjszakára: / Hogy bujnának össze megrémülve, fázva; / Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna; / Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét, / Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még! // Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak / Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak! / Hogy esküdne mind-mind, / S hitetlen gőgjében akit sosem ismert, / Hogy hívná a Krisztust, hogy hívná az Istent: / Magyar vérem ellen soha-soha többet! / – – Csak egy éjszakára küldjétek el őket.”
A lengyelországi szenvedés, noha a Lengyel mezőkön (1915) című kötetnek otthon nagy a sikere, orosz földön, Szibériában fog folytatódni. „Halál, halál, vén Csínom Palkó, / Kivel annyiszor elkomáztunk, / Hát ez lesz, ez lesz csakugyan / A legutolsó állomásunk?” – írja a Levelek a Kálváriáról (I. rész 1915, II. rész 1917) egyik versében. A harminchárom, illetve tizenhét vers valójában szerelmes levél, az udvarló gesztus szinte eltakarja a fájdalmat. Itt még csupán a Kálvária féltékenység-keresztje látszik, mintha eme „legutolsó állomáson” a golgotai sötétség le sem ereszkedett volna.
Pedig Krasznojarszk fehér havára és jégpoklára – csaknem két évig ez lesz a börtöne – a hősiességet erező haláltudat éjfekete árnyat terített. „Latrok között a Golgotára / Uram, uram, miért űzesz engem? / Mint a titok, hallgat a puszta, / S egy varjú száll a végtelenben” (Latrok között). Kérdés van, sok is, de magyarázat nincsen. Mítoszi elvágyódás van (Turáni ének), és szinte végtelen ima: „Ránk borultán a vak sötétnek / Mi rabságunkban is te lész a szövétnek. / S kik megbűnhödtük minden bűneinket, / Dicsőséges Jobb, vezess haza minket” (A Dicsőséges Jobbhoz). Látomásai vannak – „Magyar fejfák fölneszelnek. / Süppedt sírok szája nyílik. / Holdas éjben fehér leplek: / Csont-vitézek kelnek, kelnek, / S fölvonulnak, ahogy illik” (Boldogasszony őrváltása) –, a megbocsátásért esedezik (Dosztojevszkij özvegye), az egyik oroszt elítéli – „Ott voltál. Hol a legnagyobbak – / Igazság pajzsát hová dobtad. / Hová dobtad, Gorkij önkéntes? (Gorkij önkéntes) –, a másik oroszt (pontosabban a híres triumvirátust) ajnározza: „Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyev – / S ha már a gazok elterültek holtan – / Ti jöttök majd egy Messiás-jászolban / És megváltjátok gyötrött népetek?... (Puskin nagy lelke, Tolsztoj, Turgenyev).
Egyre inkább beleéli magát a „halál apródja” szerepbe. Betegen, ziháló tüdővel is csak a vers érdekli. És bármily gyalázatosak a szibériai körülmények, a szellem szárnyalása. A priccsen nyelveket tanul, fordít (Oscar Wilde). Ha tudja is az ítéletet („Nekem magyar bárd sorsát mérték”), a megváltó szóban hisz. Eljut – fejlődés? – a forradalom igényléséig („Zengjen a völgy és minden bús halom: / Forradalom, / Téged szomjazunk eleitől fogva” – Utolsó tánc), ám a zsoltáros hang és a „megvilágosodás” sem mentheti meg a korai jóslat beteljesülésétől: „Szép élet, úgy kívánlak! S halált láttat a bölcsőm átka”.
Mítoszt meghazudtoló – beteljesítő? – vég, roncsolt idegrendszere épp harmincharmadik születésnapján mondja föl a szolgálatot. A tábor fegyvert letéve gyászolt, Gyóni Gézát tízezren kísérték utolsó útjára.
Megjelent a Bárka 2019/4-es számában.
