Herczeg Ákos
Jelenlét és hiány
Az önelvesztés és önkiteljesítés formái Ady Endre szerelmi lírájában
A szerelmi tematika az Ady-életművön belül minden bizonnyal annak is köszönhetően került kitüntetett szerepbe, azaz tért vissza kitartóan egy-egy ciklus erejéig az 1912-es A menekülő Élet kötetig, hogy képes volt újra és újra – különösen az első időszakban, mindenekelőtt különféle szimbolizációs eljárásokkal – ellentartani a tematikával szembeni elvárások beigazolódásának. A Léda asszony zsoltárai (Új versek), A Léda aranyszobra (Vér és arany), a Léda ajkai közt és a Halálvirág: a csók (Az Illés szekerén), valamint A szerelem titkai (Minden-Titkok versei) ciklusok az önkimondó lírai megszólalást elbizonytalanító poétika gazdag játékterét nyitották meg, ami egészen az „elbocsáttatás” emblematikus költeményéig a költői világteremtés változatos, igaz, önismétléstől, olykor sablonos megoldásoktól sem mentes lehetőségét jelentette. E meglehetősen tágan értelmezhető verscsoport sikerültebb darabjainak egyik szembetűnő sajátossága az, hogy még ha azonosítható is a versbeszéd kvázi szerelmi megnyilatkozásként, mégsem állítható, hogy az én szólama nyomán könnyűszerrel megalkotható volna a jelzett én–te reláció természetrajza. Mert bár a másikhoz fordulás gyakori retorikai alaphelyzete, a másik megszólítása, sőt néven nevezése, a bensőséges viszonyt kifejező többes szám használata, az érzelmi érintettségre történő (noha rendszerint nehezen dekódolható) ismétlődő hivatkozás, vagy épp a női fél iránti vágybeszéd kimeríthetetlen tárháza látszólag a szerelmi jelenet rekonstruálhatóságát ígéri, pontosan az azonosíthatóságot biztosítani hivatott tematikai elemek jelentéssokszorozódása, a versbeli deixisek elbizonytalanítása nyomán nem képes az olvasás nyugvópontra jutni. Az első pillantásra egy hétköznapi szerelmi történést leíró A másik kettő című költemény például a beszélő potenciális megkettőződéséből következő szemantikai „csavar” révén bizonyul bonyolult(abb) írásműnek, mint ami a deklaráltan hétköznapi (mondhatni, közhelyes) alaphelyzetből elsőre várható. A vers elején ábrázolt intim szituáció körüli zavart részben a második szakasz múlt idejű első sora okozza: az utolsó versszak ismétlése felől nézve válhat ugyanis a lineáris olvasás során az elbeszélés jelenére is vonatkoztatható „Piros kertek közt futott az utunk, / Piros, bolond tűz lángolt szíveinkben” kijelentés múlt és jelen értékszembesítő, az én időbeli osztottságát felmutató struktúra megalapozójává. A „piros kertekből” felbukkanó ifjú pár ezen rekurzív szöveghely által mintegy az önmagára ismerés lehetőségét nyújtva az elvesztett szerelmi lángolás felidézője lesz, az együttlét mámorának azt az intenzitását hozva elő az elfeledettségből, amelynek hiányáról voltaképp hiábavalóan igyekezett a két fél az árulkodó külső jelek eltitkolásával („Egymás szemébe nézni nem tudunk”) és az érzés kifejezésének mesterkéltségével, egymás „áltatásával” („Csókoljuk egymást biztatón, vadul”) tudomást nem venni.
Míg e versben úgy tűnhet, az emlékezés katalizátora lehet az érzés intenzitásának, ami nélkül a szerelem – és ez rendre visszatérő belátása az Ady-verseknek – pusztán ismételhető aktusok (mint amilyen a csók) sorozatává degradálódik, az életmű szóban forgó része alapvetően az élet eseményszerűségét jelentő mámoros állapot fenntarthatatlan természetét igazolja vissza. A Vér és arany kötet említett ciklusát nyitó Csolnak a Holt-tengeren például jól láthatóan nem számol a szerelmi élmény revitalizálásának lehetőségével. Az ismételt egymásba olvadás, ami metaforikusan az én lelkét jelképező Holt-tenger és az abba „beevező” asszony révén megy végbe a versben, a pillanat kivételessége („Piros-fekete glóriával” érkezik a másik, miközben „az élet nagy ünnepet ül”) ellenére sem képes a „béke és halálos öregség” által eluralt lélekben úgyszólván „hullámokat vetni”, sem a „csónak”, illetőleg a rajta ülő „szomorúságát” feloldani. Ugyancsak a másik elérhetetlenségével („Álmodva nézlek”) szembesít a Léda a kertben, azt a kérdést hagyva hátra a felhők alakját magukra öltő szerelmesek metaforájával, hogy e távolság nyomán csupán esetlegesen, „himbálva váltott csókok” révén mi őrizhető meg a másik iránti kielégítetlen lángolásból. Az intenzitás múlásának eme, önmagában persze nem túl nagy horderejű – csupán elfedés, „csalás”, megtévesztés által felülírható – törvényszerűsége mögött nagyrészt az eksztázist megőrizni, újra és újra generálni hivatott másiknak való kiszolgáltatottság áll, annak a másiknak az uralhatatlansága, aki számára az én ugyancsak mint az intenzitás elvesztésének kitett kontrollálhatatlan identitás lesz a szerelem legfőbb veszélyforrása. Azonban épp a mindenkori másik el- vagy kisajátíthatatlansága okán lesz a szerelem a mámor megőrzésének, legalábbis a látszat fenntartásának „csaló játék”-a (A Léda arany-szobra). A benne részt vevők létfeltételét vagy identitását jelentő elragadtatottság, erre látunk példát a Szent Június hivása című versben, független a másik érzelmi involváltságától, így az én csupán külső tényezőtől remélheti enerváltságának elleplezését. „Öreg és hűvös az én ajkam / S fejem körül lángol a Nyár / És Léda csügg az ajkamon. / Szent Junius, könyörülj rajtam.” A lanyhuló szerelem e költemény tanúsága szerint azonban nem olyasmi, amit a napszúrásként, tehát egyfajta mulandó (nem éppen kellemes) bódulat formájában végtére is a másik megtévesztése céljából remélt felébredő vágy tartósan feledtetni képes. „Napszúrásként küldd rám a Vágyat, / Szájam friss gyermek-száj legyen”. A szemben álló felek a beteljesülést eleve akadályozó kölcsönös aszimmetriáját látva nem véletlen, hogy néhol egyenesen az önmagára kirótt átok radikális beszédaktusa lesz az, ami a testi szerelemben történő feloldódás illuzórikusságát leleplezi. Igaz, a Jőjj, Léda, megölellek sorai éppen arról tanúskodnak, hogy a másik hívása, az iránta érzett vágyakozás még a vállalt szenvedéssel járó drasztikus önkorlátozás ellenére is leküzdhetetlen hatalomnak bizonyul. „Ha csókosan remeg feléd, / Fakadjon föl az ajkam. // Öled hívó, meleg, puha, / Mint a boszorkány-pelyhek / Altató, bűnös vánkosa: / Jőjj, Léda, megölellek.” Noha Ady szerelmi lírája távolról sem a másik oldalán megtalált boldogság naiv felfogásának ad hangot, mindez nem jelenti azt, hogy a szerelem ne volna mégis áhított állapot, olyannyira, hogy máshol még az énnel szemben álló félnek (és viszont) okozott fájdalom is képes felértékelődni mint a múlásnak kitett összetartozás megőrzésének kulcsa. Az Örök harc és nász című versben ennek jegyében válik a szeretet legfőbb kifejeződésévé a bántás: az intimitás helyett a szerelmi relációnak az a módja idealizálódik, amely – az általa kiváltani remélt ellenreakció intenzitása nyomán – a leginkább alkalmas a viszonyulás cirkulációját fenntartani és az örökkévalóként csak „harcként” elgondolható „nász” továbbélését szavatolni. „Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy, / Szívemben százszor, százszor megöllek, / Űzlek, gyűlöllek.”
A gyilkos szerelmi indulat kifejeződése persze nem egyedi eset az életműben: egy korábbi, nem kevésbé ismert költemény az iméntinél jóval radikálisabban fogalmazza meg, hogy nem annyira a másikat destruáló érzelmi túlfűtöttség jelenti a férfi–nő relációra a legfőbb veszélyt, hanem a másik fél iránti mámor elvesztése. Sőt, Ady első párizsi tartózkodásának egyik korai költői termése, A fehér csönd tabudöntögető jelenetei egyértelművé teszik, hogy a kölcsönös, akár a másik megsemmisítésére is törő felindultság egyenesen az együttlétet megtartó erővé válhat a szerelmi szituációban. A vers eksztatikus sorai mind az emberi érzékelés egyfajta nullpontját, ingereken túli tapasztalatát leképező központi szimbólum megtörését célozzák; azt az állapotot tehát, amelyben – voltaképp a szerelmi lángolás, az intenzitás elvesztése nyomán – a másikkal való konnexió lehetősége kérdőjeleződik meg. „Karollak, vonlak s mégsem érlek el: / Itt a fehér csönd, a fehér lepel.” Az olykor brutalitásba hajló vitalitás mögött észre kell vennünk, hogy a fehérség és a némaság rémét különböző érzékszervi stimulánsok révén távoztatja magától az én („sikolts belé”, „bársony-test”, „sima illatos haj”, „kék vér”, „átkozz, tépj, marj”), ami nem csupán a másik iránt érzett vonzalom megőrzése tekintetében nélkülözhetetlen mozzanat, hanem ebben a vershelyzetben a szerelmi mámor egyenesen a létezés alapfeltételévé válik. „Megállt az élet, nincsen több sora, / Nincs kínja, csókja, könnye, mámora, […] Megöl a csend, ez a fehér lepel: / Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.” A zárlat ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy az élet eme intenzitása éppúgy jelenti az én számára a létezés alappillérét, mint az életet végső soron ellehetetlenítő extremitást: a mámor elvesztése és ezzel párhuzamosan a másik távolkerülése, illetve, épp ellenkezőleg, a közelsége is egyformán az elmúlás rettenetét hordozza az én számára. Nem csoda, hogy számos esetben kapcsolódik össze a másikon keresztül elérhető eksztázis kitüntetettsége a halál közelségének tapasztalatával, méghozzá oly módon, hogy hol Léda elérhetetlensége válik megsemmisítő erővé („Van valakim, aki Minden, / Aki elhagy, aki itthagy […] Hogy ha elmegy, meghalok.” Léda Párisba készül), hol pedig fordítva, a vágyott intimitás számolja föl a létezés feltételeit. „Epében, könnyben és mézben, / Halálosan, tudatosan / Elfogyni az ölelésben: / Ezt akarom. // Ilyen nagy, halk, lelki vészben / Legyek majd csontváz, víg halott, / Elfogyni az ölelésben: / Ezt akarom.” (Elfogyni az ölelésben) Hogy a másik hiánya és a jelenléte hasonló hatáseffektussal bír az énre nézve, az a Szívek messze egymástól című versben is megmutatkozik: ugyanis eldöntetlen, hogy a mámor felfokozottsága, vagy inkább annak nélkülözése vezet a „szív” halálához. „Valahol egy szívnek kell lenni, / Bomlott, beteg szegény, / Megölte a vágy és a mámor / Éppúgy, mint az enyém.”
A szerelem által megélhető érzelmi szélsőség (amelyhez mellesleg a szerelemmel összekapcsolt halál közelségének borzongató élménye is hozzájárul) nem előzmény nélküli fejlemény az Ady-lírában, tekintve, hogy az eredetileg 1902-ben írt, az Új versekben A csókok átka címen megjelent költemény a teremtés vízióját, azaz voltaképp ugyancsak az élet lehetőségfeltételét társítja a mámorban fogant csókokhoz. Az emberi interakció eme – később Ady szerelmi lírájában különös fontossággal bíró – formájának genealogikusan tehát a szerelmeseket és egyáltalán, az embert továbblendítő energiához, semmint az együttlét erotikus tartalmához van köze,[1] ami kizárólag az intenzitás mértékétől függően tekinthető valóban többnek, mint a szerelmi aktus „kötelezően” ismételt eleme. A csók mint a lét felfokozott tapasztalatát elérhetővé tevő mozzanat erőtlenségében, „tunyaságában” voltaképp az élet szentségét tagadja meg, és végső soron annak esélyét zárja ki, hogy az egyén a másik által önmagát teljesítse ki. „S átok a csók, átok az élet, / Ha nincs a csóknak mámora.” Jellemző módon elvétve kerülnek szóba Ady szerelmi költészetének egoisztikus vonásai az Elbocsátó, szép üzenet közismert, a szakirodalomban egyhangúan „megsemmisítőként”, „igazságtalanként” aposztrofált költeményén túl, az pedig különösen ritkán hangsúlyozódik, hogy mindez jelzetten egy kölcsönösségen alapuló viszonyrendszerben tételeződik. Holott e versvilág szerelemfelfogásának fontos eleme a mindenkori te kisajátításának a kétirányúsága, melynek nyomán ugyanolyan joggal veszi birtokba az én a másikat, és különül ki a mámor révén a „szürkék” közül, Nietzschével szólva, haladja meg önmagát (ahogy A csókok átka című versben látható), mint fordítva. Alighanem azért is válhatott Ady egyik első és legfontosabb, vissza-visszatérő „témájává” a szerelem, méghozzá rendre az érzés intenzitása, annak fenntarthatósága, kimerülése felől nézve, mert ezen keresztül képes az ember (művészi értelemben is) teremtővé vagy – A csókok átka teremtésmítosza tükrében – a létrejövés mint energiaátvitel eseményének tevékeny részesévé válni. A másik tehát egyfajta médiumként funkcionál a létezés és ezáltal az én önmaga mélysége megtapasztalásának folyamatában. Innen nézve a hagyományos szerelmi líra etikáját felforgató Add nekem a szemeidet nem pusztán azon belátásánál fogva lehet figyelemre méltó költemény, hogy a másik tekintete az én számára önmagának ismeretlen, végeredményben azonban elsajátíthatatlan („irigylendő”) távlatát hordozza, hanem mert a szeretet azon axiómáját fogalmazza meg a századforduló költészetében egyedülálló bátorsággal, hogy a másik iránt érzett érzelem voltaképp a saját létezés lehetőségét jelenti, így tulajdonképpen tekinthető önszeretetnek: ugyanis azt az életet megszentelő, élni érdemessé avató intenzitást biztosítja, melyhez az énnek a megszólított nélkül nincs hozzáférése. „Add nekem a szemeidet, / Hogy vénülő arcomba ássam, / Hogy én magam pompásnak lássam. […] Add nekem a te szemeidet. / Magam szeretem, ha szeretlek / S írigye vagyok a szemednek.” Aligha véletlen, hogy a „szemek csókolásának” – a csók erotikus vonatkozásaitól hangsúlyozottan mentes – gesztusa több versben is felbukkan. A lelkeddel hálni például – utalva a lélek szemekben tükröződő rejtett lényegiségére – nem titkoltan a megismerés egyedülálló lehetőségét kapcsolja a csókhoz, kizárva a testiség relációját. „Szeretném megcsókolni / Két vakszemed, a halványt, / Két kies völgyét a te szép fejednek. // Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni, / Belopózni fejedbe, / Szűz szeretnék maradni / S valami újat lelni, kitalálni.” A szememet csókold című költemény viszont már a csók általi tapasztalatszerzés kétirányúságára mutat rá: míg az imént azt láthattuk, a csók a másikhoz való hozzáférés eszközét jelenti az én számára, utóbbi versben nemcsak a csókot adó, hanem a kapó fél is részesül e testi interakció feltáró potenciáljából, nyitva hagyva ugyanakkor, hogy az egymásba olvadás során az én vagy a te titkaira nyílik a beszélő szemének csókolása által rálátás. „A szememet csókold, / Hadd lássam a mélyben / Az elásott kincseket.” A szerelem titkai ciklusban (Minden-Titkok versei) szereplő, az Add nekem a szemeidet „válaszversének” tekinthető Nem adom vissza határsértő gesztusa („Visszaadok én mindent, / Ha visszaadni lehet. / De nem adom vissza / A szemed.”) alighanem a megszólított már szóba hozott közvetítő funkciójával magyarázható: a másik tekintetének eltulajdonításával voltaképp az én önmaga és a másik titkának, a létezés másképp hozzá nem férhető „kincseinek” birtoklása sajátítódik ki az elválás retorikai alaphelyzetében. Azé a létezésé tehát, amely a versek által színre vitt szélsőséges élményszerűségében csakis a szerelmi interakció során válhat megtapasztalhatóvá.
