Balogh Gyula

Vallásos motívumok

Krúdy Gyula ifjúkori elbeszéléseiben

1895-ben jelent meg Krúdy Bibliai virágok című parafrázisa, melyben az elbeszélő a tékozló fiú történetének elismételhetetlenségén, a hazatérés lehetetlenségén keseregve, a keresztény szakralitás bizonyos elemeire rájátszva hozza létre a szövegben a modernség és a hagyomány dichotómiáját. Persze a Krúdy-művek nemcsak a zsidó-keresztény vallások jellegzetességeit hozzák játékba, hanem a népi vallásosság, a néphit elemibb tapasztalatait is. Krúdyról ismeretes, hogy számára a babona, a hiedelemvilágok működése is élő tapasztalat volt, az ezekből származó motívumok pedig búvópatakként bukkannak elő az életmű bizonyos szakaszaiban. Mindamellett hogy az emberiség kultúrájából kitörölhetetlenek a vallásos viselkedésminták, olykor a transzcendens felé való vonzódás robbanásszerűen divattá is szerveződik. Ilyen volt a századfordulón a spiritizmus, a különböző gnosztikus tanok, a szellemidézés, a varázslatba vetett hit megerősödése. A korszellemnek ezen mozgásaira pedig Krúdy is markánsan reagált.

Természetesen az életmű egészére jellemző egy ilyen irányú érdeklődés, ezúttal azonban az egészen korai szövegekben vizsgálom a vallásos élmény, a transzcendens megjelenési formáinak reflektált, átpoetizált ábrázolását. Hogy az ezen időszakban tendenciózusan erősödő jelenség minél kontrasztosabban kerüljön elénk, Krúdy 1892-től l895-ig, és 1901-től 1902-ig megjelent szövegeiből válogatok, és azokat egymással párhuzamba állítva tárgyalom. Szempontrendszerem, úgy vélem, elvezethet arra, hogy a Krúdy későbbi munkáiban is fontos szerepet betöltő szakrális elemek előképeit ne csak a 19. századi hagyomány hordozójaként, ne valami örökké nyughatatlan, elvágyódó ironikus nosztalgiaként, hanem a modernitás sorskérdéseire adott válaszlehetőségként is értelmezni tudjuk.

Szemle

Minden bizonnyal a témát illető erős ideologikus beidegződéseknek köszönhető, hogy a Krúdy-recepcióban meglepően alulreprezentáltak a szövegek vallásos megnyilvánulásait, a transzcendencia megjelenési formáit és funkcióit kutató nézőpontok. Hiszen az ideológiát visszakereső és a vele védő-támadó diskurzust létesítő tájékozódás nemcsak sajátos fogalmazásmódot, hanem megszokott olvasási stratégiát is eredményezett. Az így keletkezett olvasatok viszont az adott motívumok műbéli jelentőségének kihasználását is elhárították. Az egyoldalú szemléletmód esetünkben azért is döntő jelentőségű, mert az alapvetően vallásos környezetben nevelkedett ifjú Krúdy műveire sokszor csak az így megalapozott hagyomány szemüvegén keresztül láthatunk rá. Természetesen nem célom ezen olvasási stratégia áthagyományozódásának összefüggésrendszereit feltárni, pusztán a téma iránti múltbeli érdektelenség lehetséges okára próbáltam célozni. Részletes szakirodalmi szemlére ezúttal szintén nincsen mód, mégis meg kell említenem Czére Béla, Bori Imre, Szauder József nevét, akik, ha nem is szisztematikus módon, de egyes szövegeikben érintették a téma bizonyos szegmenseit. Ténylegesen azonban csak a rendszerváltozást követően tűntek fel a Krúdy-szövegekben kimutatható vallási jelenségeket vizsgáló dolgozatok, melyek megközelítési szempontjai közül, úgy vélem, most elégséges, ha csak felvillantok néhányat. Termékeny megközelítésnek vélem Kemény Gáborét, aki tanulmányában,[1] bár nem egyedüliként,[2] a szövegek erotikus és szakrális tartalmainak összefonódásaira hívja fel a figyelmet. Krúdy művészetének kettőségeit sorolva John Lukacs szintén rámutat az életmű egyszerre erotikus és „keresztény”[3] mivoltára. Máriapócs és egyáltalán a magyarországi Mária-kultusz jelentőségéről ír Kelemen Zoltán, aki bizonyos regények motívumhálózataiban Szűz Mária tiszteletének referencialitását látja.[4]

De a recepció nem feledkezik meg a babonaságokat, az álomfejtés hagyományát játékba hozó Krúdy-szövegek kommentálásáról sem,[5] a néphitek, boszorkányok szerepéről.[6] A véráldozat funkcióit, Czére Béla felvetéséből[7] kiindulva, Kemenes Géfin László tárgyalja.[8] De olyan is akad, aki szintén Czére, sőt végső soron Mátrai László javaslatát továbbgondolva Krúdy bizonyos alkotói eljárásaiban panteista filozófiát lát tükröződni, és miszticizmusról beszél.[9] A miszticizmus egyébiránt nagyon is fontos vonása a Krúdy-prózának, így, mielőtt a konkrét szövegrészek bemutatására rátérnénk, ennek a vonzódásnak részben a századforduló gondolkodásában keresendő gyökereiről ejtenék szót.

„Az előző századok legbecsesebb értékének, a haldokló egyéniségnek jajszava a miszticizmus. Mielőtt elpusztul, még valami csodát művel, azzal az erejével, mely sehol se nyilatkozhat meg, megöli az élőket, feltámasztja a halottakat, az ébrenlétet álommá, az álmot ébrenlétté varázsolja, a számára ellenséges valóságot megmásitja, erőszakosan. Boldog korban nincsenek misztikusok.”[10] Írja az Éjfél címmel megjelent novellaantológia előszavában Kosztolányi. De erről a szellemiségről beszél Thomka Beáta is, mikor rámutat, a kísértetek, a halál, a halott város, az álom, a varázsló, a lidérc, a halál fekete kutyája, a halott kedves látogatásának motívumaival eljátszó művekben a kísérteties „nem csupán hangulati tényező, hanem par excellence készség, ráhangoltság, a teljes sebezhetőség, az érzéki, szellemi és »szellemi« megkísérthetőség jelképe.”[11] E gondolat, amelyet leginkább a weberi Entzauberung[12] kifejezésből származó Wiederverzauberung fogalmával foglalhatnánk össze, mely tulajdonképpen a racionalizmusba vetett hitből való kiábrándultságot és a világ újra varázslatossággal való megtöltődésének az igényét jelenti, a kor egyik olyan fontos tapasztalata, amely révén a transzcendenciára való nyitottság végül is dokumentálhatóvá erősödik.

Fogalomkészlet

A vallásszociológia egyik alapvetése, hogy bár a vallás eleve széles fogalmi kört jelöl, minden emberben van valamilyen képesség annak felfogására, befogadására és gyakorlására. Előd István úgy fogalmaz: „A vallásosság elsősorban természetfölötti erők és lények létezésébe vetett hitet, érzelmi és akarati tudatvilágot, viselkedést jelent. A vallásos tudat és a vallásos viselkedés olyan »tárgyakra« irányul, amelyek összessége rendszert alkot, és legtöbbször ezt a rendszert nevezzük vallásnak.”[13] Erről a struktúráról beszél Durkheim is, mikor a vallást a szent dolgokra vonatkozó hitek és gyakorlatok egységes rendszerének nevezi. A különböző vallásos viselkedésmintáknak tehát – legyenek azok bár dogmatikusak vagy népi vallásosságban gyökerezők, esetleg az okkult körébe tartozók; tartozzanak bár a szentet és a profánt a lét két lehetséges módozataként feltételező, vagy a világot egy egészként elképzelő animista, panteista világfelfogáshoz – mégis vannak alapvető, közös vonásaik. Ezeket összegzi máig időtálló Die Religion der Menschheit című 1960-ban megjelent összehasonlító vallástudományi munkájában Friedrich Heiler.[14]

Krúdyra, ahogy már korábban utaltam rá, nem jellemző, hogy valamely tételes valláshoz kötné a szövegeit, tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy inkább egyfajta szinkretizmust jelenít meg bennük. A vallásos elemek szövegbeli szerepét kimutatni Krúdynál ettől függetlenül összetett feladat, hiszen azok legtöbbször nem is a cselekményben, nem a történet fősodrában, hanem csak az úgynevezett szövegháttérben kapnak helyet. „Vannak ugyanis szövegrészletek Krúdy műveiben, amelyeket az olvasó rendszerint nem érzékel jelentősebb mértékben, csupán a mű összhatásában összegeződött benyomásként fog fel. Kimutathatóan azonban ebben az összhatásban nem a regénycselekmény játszik főszerepet, hanem a szövegháttérnek az »anyaga«, amit általában a Krúdy-szövegek mélyrétegeiben is tartunk.” Ezt a leleményt nevezi Bori Imre a regények kapcsán Krúdy-effektusnak. Ahol az úgynevezett életanyag átkerül a cselekményből a szövegháttér szférájába: „míg a regénycselekmény elértéktelenedésének, közhelyszerűvé válásának, fordulatai megfogyatkozásának vagyunk szemtanúi, a szövegháttér jelentős mértékben gazdagodni kezd, mind mozgalmasabbá válik, s informatív szerepe éppen úgy nagyobb lesz, mint érzelmi-gondolati mondanivalót hordozó feladata.”[15]

A pálya kezdetén

A Krúdy-életműkiadás legelső darabja a Miért ölte meg Káin Ábelt? című parafrázis, melyben Ábel drámaíróként, Káin színikritikusként jelenik meg, konfliktusuk értelemszerűen ebből is adódik. „– Ez dráma? Ha e verseket egy fiatal asszonynak olvasod fel, az idétleneket szülne.”[16] – hangzik el Káin kritikája, melyet aztán a mítosz dramaturgiája szerint Ábel halála követ. De Krúdyt különösképp foglalkoztatta a tékozló fiú esete is, erről tanúskodik 1917-es, ezen a címen megjelent írása.[17] Ám e motívum viszont már több, jóval korábbi szövegében is felfedezhető, ilyen a hazatérő Egy rossz fiú naplójából című történet,[18] de ezt idézi az Egy rossz fiú esete is.[19] Különösen érdekes azonban ezek közül az elbeszélő vívódását közvetítő Bibliai virágok[20] című írás: „S kerestem az igazi költészetet. […]  És nem találtam […] egészen véletlenül történt egy késő novemberi délutánon […] Kezembe akadt anyám kapcsos Bibliája. Megtaláltam benne a tékozló fiú meséjét.” A nyitóképet követően az elbeszélő létrehozza a bibliai mesék és a modern költészet dichotómiáját, amellyel egyben a kor frusztráló élettempóját is kritika alá helyezi. Az elbeszélés rezignált zárlata azonban ismét a századvég modern emberének szemléletét tükrözi: „A Bibliára hajolva zokogtak, folytak a könnyeim, sirattam a tékozló fiút, aki nem tért meg soha, hanem elveszett, elveszett örökre.” Bár ezúttal sem visz igazán előre az életrajzi olvasat, azért érdekes, hogy ezekben a történetekben a szerző előszeretettel cseréli ki a megbocsájtó apa alakját az anyáéra, amely jól jellemzi Krúdy és apja kapcsolatát.

A parafrezálás mellett Krúdy kedvelt eszköze a bibliai nevek szövegvilágba emelése. „[A]z élet célja a nő, Éva leánya.”[21] Szintén a teremtéstörténet neveivel játszik el a Thewr Ádám című elbeszélésében: „Ádám II. képviselő volt. [felesége, Éva] Egy este mondta, átölelve a férfi nyakát: – Gondold, hogy én Éva vagyok s most a Paradicsomban vagy. Csak a Sátán hiányzik…”[22] Bár  a példákat még hosszasan sorolhatnám, úgy gondolom, már így is kitűnik, hogy a legismertebb történetekből merítő bibliai motivika az írói életmű ezen szakaszában még nem juttat el minket mélyebb összefüggések felismeréséig, és még pusztán hangulatfestő jelentőségűnek tűnik. Úgy, ahogy a Krúdy szóhasználatában már ekkor felfedezhető szent és profán közötti különbségtétel is csak az olyan későbbi művek fényében kap jelentőséget, mint az Ady Endre éjszakái, A Hét bagoly vagy a Régi pesti históriák. Ahol a szentek és bolondok, a szent és köznapi közti distinkció egy szélesebb szubkultúrát, a lump művészek körét is jelöli, amelynek nem mellesleg feltétele a családi kötöttségektől mentes életmenet is, amely a profán ember számára érthetetlen életvezetés.

Ha már szóba hoztam a transzcendenssel valamiféle látens kapcsolatba lépő alakokat, érdemes kiemelni Krúdy kuruzsló, boszorkány figuráit, akik bár rendszeres vendégei a korpusznak, a korai írásokban szintén még csak hangulatelemként, népmesei jellegű allűrökből rajzolódnak ki. Csak egy példát idéznék, a Falusi kisasszonyok című történet boszorkányleírását, ami azért is érdemel külön figyelmet, mert az a többek szerint panteista látásmódra utaló eljárás segítségével készült, amelyen például Czére a személyleírásokat és természeti képeket egymásba montázsoló képalkotást érti: „Ráncos, földszínű a férfiak arca errefelé, rongyos szűrökben járnak, s favágásból él az egész vármegye. Az asszonyok pedig, ahányat láttam, mind hegyes könyökű, nagy fogú teremtés. Formátlan, görbe hegyek vannak a falu körül, most füstölögtek azok a ködös reggelen.”[23] Az egészen korai szövegek kapcsán még meg kell említenem, hogy milyen gyakran tűnik fel bennük az élet körfogásának motívuma, melyet sok esetben a sírhant és a vadgalambpár közé pozícionált elbeszélő alakja jelenít meg. Ilyen a Temetőben című szöveg,[24] de a Falusi kisasszonyok története is, amelyben az elröppenő galambok és az ártatlanságot jelző levendula képének játékba hozásával az elbeszélő egyszerre az udvarlás, végső soron az új élet szárba szökkentésének sikertelenségéről is tudósít: „Leültünk a sír mellé. Egy vadgalamb turbékolt felettünk a száraz akácfán. Én megfogtam a Boris kezét, és ő mindjárt a vállamra hajtotta fejét, úgy hallgatta a gerlice búgását. A galamb továbbrepült, és én úgy találtam, hogy Boris nem sokkal különbözik azoktól a papkisasszonyoktól, akik oly nagyon szerelmesek néha és levendulaszagúak.”[25]

A századfordulón

Mivel Krúdy 1901 és 1902 közötti időszakában a népi ünnepek, hiedelmek, szokások már a szövegek rutinszerű alkotóelemeivé válnak, fókuszom ezután olyan példákra helyezem át, mint az a két szöveg, amely az egyházi ünnepek megjelenítésének segítségével egymással közvetlen kapcsolatba hozza a szexualitást és szakralitást. A Szeretek egy asszonyt[26] szövegében az elbeszélő a nagypénteki szertartás alatt le sem tudja venni a szemét egy nőről, akinek mozdulatait folyamatosan kommentálja: „Most feláll. Jön felém. Érzem, hogy elvörösödöm.” A százéves ember templom körül ődöngő János bácsijának szólama szintén elég szoros kapcsolatot teremt a két szféra között: „– Mentek imádkozni? Csak menjetek, a Szent Antal majd segít. Huncutkodtatok, ugye, egész héten? Hej, a holdvilág tudna csak mesélni felőletek.”[27]

Krúdy felfedezhető bibliai műveltségére korábban is tettem már utalást. Ezúttal egy olyan példát említek, amelyből az is kitűnhet, hogy ismeretei nem merültek ki a köztudatban mélyen benne gyökeredző motívumok elismétlésében. Egy ilyen szöveg Krúdy koldustanyán játszódó A pajzsos embere. Magával a pajzsos alakjával korábban már Kemény Gábor is foglalkozott,[28] bár tanulmánya publikálása idején még nem jelentek meg a Kalligram Krúdy-kiadásai, melyekben a figura a Kemény által bemutatottnál jóval korábbi előfordulásaira is rábukkanhatunk.[29] Olyanra is, ahol Krúdy maga fejti meg az allegóriát: „A bibliai pajzsos ember, a nyomorúság, szegénység, éhség.”[30] Az 1901-es A pajzsos ember azért is érdemel külön említést, mert úgy teremt mély atmoszférát, hogy szereplői a vallásos magatartások egészen különböző fajtáit produkálják. A szövegháttér elemeiből jól kirajzolódik, hogy Krúdytól már ekkor sem volt idegen az a fajta szinkretista látásmód, ahol egy bibliai hivatkozású címmel ellátott szövegben a transzcendens csak „nagy ismeretlenként” van megnevezve,[31] míg a szereplői szólamok a néphit legkülönbözőbb színeiben pompáznak: „Babonából teszem. Egy cigány lókötő mindig ajándékot vitt az öreganyjának, az aztán leimádkozta róla a veszedelmet. […] Én minden hibám mellett vallásos ember vagyok. Egyszer megtanultam imádkozni, mert a sors és az élet megtanítottak rá. Nem felejtettem el. Ha nagyon szomorú vagyok, […] ha elmegyek a hegyekbe kóborolni éjjel az erdőbe és a hegyek közé, akkor felfohászkodom a csillagfényes magasságba.”[32]

Az Alvilág

Krúdy kozmoszában természetes az átjárás a túlvilág és az evilág között, legyen szó bár egy sétáról a lápon vagy egy nagyvárosi mulatozásról, a rémalakok szabadon közlekednek a szférák között. Utóbbi eset, a recepció által emlegetett haláltáncok egyik archetípusa fogalmazódik meg a Peppa búja Alvilág nevű kocsmájának leírásában: „Szörnyen mulatságos hely volt a pince. Valami démoni jókedv uralkodott a fenekén, aminek hullámai a tetőig csaptak a kánkán förgetegében. A főváros éjjeli mulatóiban törzsvendég voltam, és az Alvilágot se mellőzhettem. A sarokba meghúzódva sátáni kárörömmel konstatáltam, hogy még mindig meg tudnak bolondulni a nappali komoly polgárok, ha köröttük tánc van, és zene szól.”[33] Egy más típusú, tüzes alvilág jelenik meg Az ördög nótája démoni harcterén: „Egy fél óra múlva valami rettenetes üvöltés verte fel az éjszakát. Farkasállat nem üvölt úgy, mint az ember […] Egyszerre lángvörös fény világította meg a kaszárnyát.”[34] S bár a sötét, kísérteties elemek ekkortájt megszaporodnak a novellákban – „A domboldalon két tüzes szem jelent meg a homályban, mintha az ördög jönne a messziségből. A vonat volt.”[35] –, a sátán olykor a csábító képében is feltűnik. A Kaland az ördöggel című novella női főszereplőjét egy visszatérő motívum szerint a torony ördöge öleli magához: „A művésznő pedig a torony ablakában hirtelen azt érezte, hogy két kar nyúl utána hátulról, és egy borostás ajak megcsókolja meztelen nyakát. Hagymaszaga volt a csóknak, a művésznő még csak sikoltani se mert.”[36]

Ha már a rémalakokról esett szó, hadd említsem Krúdy egy kalandregényes epizódjelenetét, ahol a főhős XX. Ramszesszel álmodik: „A régi király törzse száraz bőrbe volt varrva, s midőn jókedvemből a király hasára ütöttem, a bőr elszakadt, és kerek aranytallérok gurultak ki a királyból.”[37] A fáraó esete a mi szempontunkból azért különösen érdekes, mivel a novella folytatásában a múmia valóban életre kel, sőt a segítségével, bár igen humorosan, a reinkarnáció tana is a szövegbe emelődik: „A múmia ott állt a koporsó mellett, és kitárta csonttá aszott karjait. – Ki vagy? – kérdeztem. – Huszadik Ramszesz vagyok háromezer év óta – felelte a múmia. – Hát azelőtt ki voltál? A múmia gondolkozott: – Tulpe Franciska voltam, német nevelőnő egy Kairói gyárosnál.”[38] Az álom, képzelet és a valóság terét egybejátszó Ramszesz-történet nem az egyetlen ebben az időszakban, mely már határozott előképe sok későbbi Krúdy-mű alapszituációjának. 1898-ban jelenik meg például Krúdy Kísértetek-sorozata a Pesti Hírlap oldalain, melyben a podolini piaristák rejtélye mellett egy boszorkányszombat lidércei és egy kutya (talán) elhunyt gazdája is színre lép. Bár e történetek külön-külön is izgalmas szempontokat kínálnak, most mégis egy későbbi kísértethistóriát, a halott lovas figurájával eljátszó boszorkányos történetet emelem példáim sorába, melynek gyermekalakja önkéntelenül az ifjú Krúdyt juttatja eszünkbe: „Ma már talán nem hinnék egy locsogó vénasszony beszédeinek, de akkor […] egy koravén kisgyermek aggodalmasságával lestem az öreg halálokat, akik minden alkalommal, amikor erre jártak, belovagoltak a rácsos kapun. […] Mindjárt legelöl a nagyapám lovagolt, mellette pedig a nagyapám apja. Aztán sorban a többi ismerősök, atyafiak”.[39]

Az ismert toposz szerint az élete egykori párját éjjel meglátogató lovas kísértet története mellett a másik példám szintén egy olyan írás, amelyben a szerelmes könnyedén lépi át élet és halál mezsgyéjét. A Szindbád-típusú novellák őstípusával találkozunk A dédapám képe. Egy férfi könyvéből című írásban, amelynek főhősét egy színésznő látogatja meg. A hölgy folyton a kísértetek felé tereli a beszélgetés medrét. Míg aztán szó esik a főhős dédapjának falon lógó képéről is, melyről a színésznőnek rögtön eszébe jut egy korábbi álma, amelyben az öreg gavallér udvarolt neki. A történeten aztán úgy összekapnak, hogy a nő hazautazik. A főhős pedig agyonlövi dédapja gúnyosan mosolygó képét: „Egy különösen hosszú, nedves téli estén levettem a pisztolyt a falról, és addig lövöldöztem az öregúrba, amíg ronggyá szakadt rámái között.”[40]

Bár korábbi szövegekben is fel-feltűnik már egy-egy bolyongó Szindbád figura, úgy vélem, e két utóbbi eset szorosan érintkezik az úgynevezett érett Krúdy-korszak Szindbád-alakjaival. Tallózó, tablószerű értekezésem végére, megsejtve a Krúdy-olvasás egy ígéretes irányát, egyelőre itt, a hölgyeknek álmukban udvarló gavallérok kísértetének megidézése után tennék pontot.