Ványai Fehér József
Zalán Tibor Papírvárosai
Kimerülve, eltévedve, letarolva – szétszaggatva? betegen?
Keressük a Kádár-kor nyomasztó (és mindenféle más hangulatú) légkörét leginkább kifejező irodalmi művet, sőt műveket, miközben nem, vagy alig vettük észre, hogy Zalán Tibor már megírta, legalábbis az egyiket, ha regényfolyamban is. Az irodalmi közeg viszonylag szűk tábora biztosan tud erről, de a jelentős teljesítmény több figyelmet érdemelne a szélesebb olvasói köröktől és a médiától egyaránt.
A rendszerváltás előtti évtizedek kilátástalanságát, az értelmiségi lét zsákutcás voltát kevesen ábrázolták a magyar irodalomban olyan érzékletesen és igazul, mint e könyveiben Zalán. Az igaz, hogy – Garaczitól Temesiig, és tovább – kísérleteztek a letargikus közállapotok leírásával jó páran, de szerintem a később klasszicizálható teljesítmény még nem tétetett le művészetünk képzeletbeli, közös asztalára. Abban az értelemben gondolom a „klasszikust”, ahogy Dragomán György A fehér királya nevezhető annak. A fehér király kíméletlen pontossággal, egyértelműséggel kapja el a csauizmus lényegét, minőségi irodalom, ugyanakkor bármikor ajánlható kötelező olvasmánynak középiskolásoknak, de talán már általános iskolásoknak is.
Tehát Erdélynek, s így az egységes magyar irodalomnak mégiscsak van egy korszakbeli klasszikusa – viszont a kádárizmus valódi arcának felmutatása késik. Még akkor is így van ez, ha Zalán regényfolyamában érezhető a sodrás ereje, amely elvihet minket odáig.
Az első kötetben (Papírváros – egy lassúdad regény, kimerülve) már majdnem minden fontosabb motívum és téma megjelenik, amely majd a második és a harmadik részben bukkan fel újra, és/vagy bontatik ki jobban. Az erotika, mint lávapatak, mindent elönt, itt lehet pótszer, de gyakran nem kérdőjelezhetjük meg az emberi érzelmek őszinteségét sem. Pornó ez már, vagy a nyíltan felvállalt szex hiperrealista leírása? Az író nem lépi túl a művészi ábrázolás szabta kereteket, mintha L.F. Céline világában kezdenénk utazást az éjszaka mélyére. Pusztulásmítosz bontakozik ki előttünk az ital, az alkoholfüggőség, a végsőkig fokozott testiség bemutatása közben, s maga a szerző ad kulcsot a befogadónak a nem könnyű értelmezéshez. Azt már én teszem hozzá: mindezek mögött felsejlik az élet lehető legintenzívebb megélésének igénye, szinte belső parancsa – legalábbis számomra.
De mindezeken túl azért mégiscsak történetekről, regényről, sőt regényekről van szó, s az anyag korrajz-jellegét a legerősebb jellemzőnek tartom. Forrásértékű az „egyik főhős” béketáboron belüli szenvedéstörténetének leírása az átkosbeli időkből, a kvász és a bátyuska hívószavak eligazítanak bennünket, hol esett meg mindez. Ezt az öntörvényű világot még senki sem mutatta fel ilyen kendőzetlenül a magyar irodalomban Zalán előtt – nem a háborúkról, hadifogságokról szóló „élmények” rögzítésére gondolok, mert e téren születtek érvényes alkotások, hanem a legeslegújabb kori pokoljárásokra. (A későbbi kötetekben talán csak a III/III-as kutyaszorító emberi kínjainak ábrázolásával tudta ezt felülmúlni – illetve talán inkább alulmúlni – a szerző).
A másik, beazonosítható tér Szeged, a maga szimbolikus helyszíneivel, a Dóm térre és a Béke tanszékre (stb.) akkor is ráismerhetünk, ha nem is saját nevükön említtetnek. A pusztulásprogram lefestése folytatódik, a létbe kivetettség érzete állandó, nem túl kellemes állapot lesz, amely egy hippibuli megörökítésében ölt legkarakteresebben testet, á la hetvenes évek. Talán Hajnóczy Péter novelláiban volt utoljára ilyen, önmagán túlmutató jelentősége az ivásnak, az ivászatnak, hovatovább az alkoholizmusnak, mint a Papírváros(ok)ban. Ott a szabadság hiányát jelképezte az önpusztítás – de mit jelent Zalánnál? Nos, nyilván valami hasonlót, hiszen időben nincs távol egymástól a két keletkezés-történet, de Zalán életművében talán hangsúlyosabb az egzisztencializmus szellemujjának érintése, az undor és a közöny felnagyítása, az egyes ember tragédiájának rögzítése. E prózában nincs didaktikusan kimondva, de beleérezhetjük és belegondolhatjuk a több ezer éves keresztény-zsidó kultúra XXI. századi veszélyeztetettségét, hogy a tét immáron Európa megmaradása. Éppen ezért várjuk kíváncsian a folytatást, a Papírváros negyedik és ötödik részét, hogy az író lát-e egyáltalán esélyt a humanizmus újbóli, búvópatak-szerű felbukkanására…
Ami a szövegformát illeti, több ez már, mint a „hagyományos avantgarde” kollázstechnikája, mert az alkotó sikeresen újította meg a külcsínt. Itt-ott észlelhetjük a nézőpont váltakozását, olykor minden szereplő elmeséli a történetet a saját szemszögéből. Egyszer mintha naplót olvasnánk, máskor monologizál a beszélő, aztán szabadvers következik, s mindezt változatos tipográfia teszi még érdekesebbé. Ahogy haladunk a produktum befogadásában és értelmezésében, a szerkezet egyre többet mutat magából. Több szálon, idősíkon és helyszínen át haladnak az üvegcserepeken zengő léptek, az író már-már operatőr lesz, és kameráját mozgatja, a „cselekmény” vonalára hol merőlegesen tekint, hol vele párhuzamosan halad, egyszer visszafelé néz és lát, majd előre, a múltnak álcázott jövőbe. Az új bekezdések jóval beljebb indulnak, mint ahogy ezt eddig megszokhattuk, ami egyúttal kép- és témaváltásra is módot ad, avagy filmnyelvnél maradva: vágásra.
A második kötetről Alexa Károly azt írja: „Zalán regényének a legmegrendítőbb felismerése, a XX. század démoni történelmi idejéhez leginkább kötődő üzenete az, hogy hiába akarunk kivonulni a világból, a világ nem óhajt kivonulni belőlünk. Hogy hiába vagyunk készek – előzékenyen – kimenetelni-kitántorogni a magunk létéből, egyszemélyes biológiai és transzcendens valóságunkból, a társadalom résen van, s megakadályoz még az önpusztításban is. Nem valamiféle altruizmusból, hanem azért, hogy hatalmát még ilyen elviselhetetlenül paradox módon is bizonyítsa és gyakorolja”.
A baráti országokba tett delegációs utazások valódi, nem tupírozott hangulatát még senki sem érzékeltette olyan pengeélesen, mint Zalán, sem azt, hogy mit jelentett a Varsói Szerződés és a Magyar Néphadsereg katonájának lenni. Az „előfelvételis egyetemista őszi munkán” című jelenet tragikomikus, az ellenzéki író-olvasó találkozó felidézése inkább drámai, mint vicces, nincs nagyon röhöghetnékünk.
Ezekből az „élményrögzítésekből” hajszálpontosan kihüvelyezhető, miért fuldokoltunk a fél méternél sem mélyebb langyos vízben. Zalán művét arra illetékes helyszíneken (könyvesboltok, könyvtárak) rendre a hátsó traktusokban látom, már ha egyáltalán, holott az elemi erejű múltfeltárás okán a kirakatban volna a helyük. Az a baj, hogy a kultúracsináló főhivatalokban és intézményekben inkább behunyják a szemüket, ha ilyen szintű szellemi viviszekcióval találkoznak, pedig megfelelő formában és alkalmakkor növelhető lenne a mű iránt az érdeklődés. Zalán életművének ez a része, a regényfolyam (csakúgy, mint költészete) a magyar irodalom jelentős teljesítményei közé való.
Olykor szürreális, máskor nagyon is valódinak tűnő gyermekkori élmények idéződnek fel a lapokon, megelevenedik a szocializmus nevelőotthonos környezete a maga profán módján. Visszatérő motívum a főtéri kocsma finomujjú cigányzenészeivel, megismerhetjük egyetemisták kalandjait szovjet építőtáborokban, centrumban a testiség. Ezen a vonalon egészen a rendszerváltásig jutunk, a magát átmenteni képtelen, régi rendszer embere már nem kell senkinek, az állami vállalattól elmenekült, leamortizálódott, amúgy tehetséges építészre a kapitalizmus szabadversenyes szakaszában már nincs szükség, legfeljebb portásként. Marad az ital és az ivás, mint toposz, metafora, fátum. Ha asztali vörösre és kenyérre telik, az „ellenállás” megszerveződhet, és a test átmentheti magát egy nem körvonalazott jövőnek.
Az író főalakjával együtt szállunk le a pokol kénköves bugyraiba, bár jó, ha közben tudatosítjuk magunkban és magunknak: számunkra mindez csupán intellektuális kaland, mert megélni, átélni ezt az életre veszélyes. Vigaszt a nyelvi bravúrok sorozatának élvezete nyújthat, vagy annak felismerése, hogy itt a kimondhatatlan mondatik ki.
A három kötet elolvasása után visszatértem a bevezető Thomas Mann-idézethez. Telitalálat, mintha a nagy német alkotó Zalán Tibornak küldte volna fénypostával a múltból kedvcsinálónak a Papírváros(ok) megírásához. Vagy inkább fordítva: Zalán találta meg a számára inspiráló sorokat… A lentebb nagybetűvel szedett hívószavak az első három kötet címoldalán, az utolsó kettő arra vár, hogy kiröppenhessen az idézetből.
Tehát Thomas Mann azt üzente: „Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől, félig felőrölve az alkotás lázától és rázó hidegétől, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva, túlfinomulva és elszegényedve, rideg és mesterkélt elragadtatásokban KIMERÜLVE, ELTÉVEDVE, LETAROLVA, szétszaggatva, betegen – és zokogott a bánattól és a honvágytól.”
Megjelent a Bárka 2019/3-as számában.
