Esszék, tanulmányok

 

 MolnarIlles.jpg

 

Molnár Illés

 

A repedések poétikája

Misztika a kortárs magyar költészetben

 

Lényegében kétféle költészet van: ami kifejez, és ami befejez. Az előbbi a nyelvből építkezik, azt alkotóelemként használja, az ábrázolás eszközeként. A másiknak a nyelv szükséges, de akadályozó tényező, ugyanis egy nyelvtelen tapasztalat felé törekszik, nem leírva, inkább megteremtve azt.

Hamvas Béla (Mallarmét idézve) orfikus és homéroszi költészetként különbözteti meg a kettőt, a „befejező” orpheuszi líra megromlásaként tekintve a kifejező homéroszi költészetre. Az orpheuszi líra megszelídítette a tigriseket, a halak pedig kidugják fejüket a vízből, ha meghallották. Tehát ez a költészet lényegi átalakító erővel bírt, a lét mélyére hatolt. A homéroszi poézis ezzel szemben már csak a felszínen játszik, érzéki bűbáj. Nietzsche dionüszoszi és apollóni művészeteszményt megkülönböztető esszéjében hasonlóan vélekedik: előbbi a mélyből fakadó, a lényegi, képen túli, utóbbi a felszíni, ábrázoló, és mint ilyen, másodlagos. Az irodalomtörténet alapvetően e két véglet közötti, átmenetekkel tarkított oszcillálás. Az orfikus misztikát leváltó homéroszi antikvitás korszakváltását variálja minden újabb stílusirányzat: a középkorra jövő reneszánsz, a barokkot leváltó klasszicizmus ugyanazt a mozgást ismétli. A költészet fejlődése voltaképpen az eredete felé, egy pontba tartó és a szétszóródó, kiáradó esztétika váltakozása. Innen nézve a romantikát leváltó, ezernyi izmusra szakadt modernitásnak csak olyan kései utózöngéje volt a jelentés szétszóratását hirdető posztmodern, amely a manierizmushoz vagy a rokokóhoz hasonlóan átmenetet képez a következő nagy korszakba.

Hogy a posztmodern kor pontosan mikor ért véget, arról még élénk viták zajlanak. Persze korstílusok, szellemi irányzatok pontos kezdetét és végét nincs is sok értelme jelölgetni, de a hatvanas évektől az ezredfordulóig meghúzható korszakot – vagy hogy megfoghatóbban fogalmazzunk: az 1968 tavaszától 2001. szeptember 11-ig tartó időszakot mára lezártnak tekinthetjük. Nem mintha nem tapasztalnánk napi szintű jelenvalóságát, nem mintha nem itatná át a kultúrát a gyerekirodalomtól a filmeken át a mulatós zenéig, és nem háborodnának fel napi rendszerességgel a posztmodernitás járulékos relativizmusán, pluralizmusán, dekonstrukciós törekvésein az ellenérdekelt publicisták. Nem mintha ne hatna át mindent a szkepszis, a kétely, a bizalmatlanság és – jellemző paradoxon: – a rendszerszintű rendszerellenesség.

Hogy mégis vége, épp azért mondhatjuk, mert a posztmodern az életet minden részletében átjáró jelenvalóság. Meghatározó paradigmaként már nem előre mutat, nem határozza meg a jövőt – éppen mert a jelennel teszi ezt. És ahogy a modernitásból a huszadik századi világrengető tragédiák váltották ki azt a bizalmatlanságot, amiből a nagy, átfogó magyarázatok iránti posztmodern gyanú (Lyotard) a hatvanas évekre kiforrt, úgy annak meghaladása a technológiai fejlődés és a globális terrorfenyegetettség elegyéből ered.

Az irónia, a jelentések illékonysága és szövegkörnyezettől való függősége, a nagy narratívákkal szembeni bizalmatlanság nem tűnt el azóta sem, csupán gazdagodott azzal a belátással, hogy bár a jelentések valóban kontextusfüggők, de attól még jelentések; a nagy világmagyarázatok valóban gyanúsak, és óvatosan kell bánnunk velük, de a mindennapi életünk legapróbb mozzanatait sem vagyunk képesek egységes narratíva és (mégoly megkonstruált és esetleges) identitás nélkül megélni. Ha egy szóval kell összefoglalni, akkor a modernitás jelszava a „mostantól”, a posztmoderné az „ugyanmár” volt, a kibontakozóban lévő új gondolatrendszer pedig a „mégis” jegyében fogant.

Ezt nevezi a mai angolszász bölcsészettudomány metamodernnek. A metamodernitás nem leváltja, hanem meghaladja a modernitást és a posztmodernitást. Jelszava az oszcilláció, azaz a végpontok közötti gyors ide-oda mozgás. A metamodern művészet egyszerre őszinte és ironikus, komikus és tragikus, szkeptikus és optimista. Eléggé ironikus ahhoz, hogy komolyan vehető legyen, eléggé szkeptikus, hogy bizakodása hitelességet nyerjen, és így tovább.

Gyakran halljuk: a huszadik század Nietzsche, Freud és Marx évszázada volt, de kié lesz a huszonegyedik? Mi jöhet Isten halála, a tudattalan szexuális késztetések és a termelőeszközök újraelosztásának világmagyarázata után, ami nem nosztalgikus ábrándozás, széplelkű ideologizmus vagy parttalan cinizmus?

Bár a metafizikával szembeni gyanú kora nem múlt el, a spiritualitás, az egót meghaladó lét felé törekvés mint alapvető emberi igény mára létjogot nyert a gondolkodásban. A spiritualitásnak legalábbis az antropológiai és lélektani horizontja fokozatosan a diskurzus részévé válik. Minderre jó bizonyíték az, hogy a népszerű előadóktól a kortárs gondolkodókig egyre többen hivatkoznak Carl Gustav Jungra. Freuddal szemben Jung nemcsak a szexualitás, de a spiritualitás és a művészet szerepét is meghatározó tényezőnek látta, és nem vélte a gyakorlatilag minden civilizáció megalapozó vallásos hitet puszta neurózisnak. Nem csak individuumban gondolkodott: az ember határait szélesebbre nyitotta, elméletei nyomán a kultúráról való gondolkodás részévé vált a kollektív tudattalan, az archetípusok, az individuáció. Jung megkülönböztette a perszónát (a mindennapi, kifelé mutatott ént, egót) a Selbsttől, a teljesebb, nagyobb, a tudattalant is magába foglaló éntől. Mindezt a vallásokra is rávetítette, Krisztusban például a Selbst szimbólumát látta.

A népszerű személyiségfejlesztő és önsegítő szakirodalom, a posztmaterialista, a boldogságot az anyagi világon túl is kereső fogyasztói társadalom népszerű diskurzusában Jung egyre nagyobb helyet kap, akár kimondva, akár jelöletlen idézetek formájában. Amikor extrovertált vagy introvertált személyiségről, personáról, árnyékról, kollektív tudattalanról, archetípusokról beszélünk, tulajdonképpen Jungot idézzük.

Elméletei és azok továbbgondolásai pedig egyre népszerűbbek: a jungi pszichológiára alapozó Pál Feri atya köré több ezer fős közösség szerveződött, idén pedig a kanadai politikai korrektség-ellenes konzervatív szupersztárrá lett (jungiánus) pszichológus, Jordan Peterson sikerkönyve is megjelenik magyarul. Peterson analitikus bibliaértelmezését világszerte milliók hallgatják a YouTube-on. Ha nem is a vallásos/spirituális hit, de az egón túlmutató, egyetemesebb kérdéseket feszegető közbeszéd egyre inkább kiszorítja a huszadik századot végigkísérő módszertani materializmust. Ha Istenről nem is, de az emberbe kódolt egyetemes hit- és igazságigényről már nem csak rétegkultúrákban lehet gondolkodni. A metamodern paradigma formái tehát őrzik az ideológiától való posztmodern ódzkodást, de tudják, hogy spirituális dimenzió nélkül nincs teljes élet.

A metamodern spiritualitásról való gondolkodását az integratív szemlélet jellemzi: nem annyira hittételekben, mint inkább gondolkodásformákban érhető tetten. Az amerikai ferences szerzetes, Richard Rohr a keresztény hagyomány mellett rendszeresen hivatkozik az integrál pszichológia és -filozófia buddhista hátterű gondolkodójára, Ken Wilberre, a kortárs spiritualitás egyik leghitelesebb képviseletének pedig az Anonim Alkoholisták tizenkét pontos programját tartja. Jordan Peterson úgy folytat folyamatosan sajátos bibliai apologetikát, hogy valójában egyáltalán nem hisz egy személyes Istenben vagy a megváltásban, de úgy véli, a keresztény hit lényegi pontokon segít élni. Szavait pedig egyre nagyobb tömeg issza, és – ami a siker biztos jele – egyre többen tekintenek rá káros jelenségként.

A szintén világszerte népszerű trappista szerzetes, Thomas Keating még a hetvenes években, az akkori hippik között terjedő buddhista divatra adott válaszként dolgozta ki a középpontba vezető ima gyakorlatát: a csend felé tartó imádság azonban nem keleti tanításokra, hanem egy tizennegyedik századi óangol misztikus szövegre, a Cloud of Unknowing (A Megnemismert felhője) című könyvre épül. A metamodern misztika azonban nem szöszöl felekezeti határokkal: a szemlélődő gyakorlatok buddhista, kabbalista, szúfi és keresztény formái alig különböznek egymástól. Az ima anyanyelve, akár az orfikus költészeté: a csend. Mindkettő onnan fakad, és mindkettő megváltoztatja a megtapasztalt valóságot. De hol találjuk meg mindezt a mai magyar lírában?

Röhrig Géza találóan állapította meg egy beszélgetésen, hogy a magyar költészetből – mondjuk, a lengyelhez viszonyítva – mennyire hiányzik a vertikum. Nehéz ezzel nem egyetérteni, még akkor is, ha nyilván létezik keresztény költészet, és a legtöbb nagy magyar költőnek vannak „istenes versei”, de azért az esetek többségében a magyar költőnek fontosabb dolga akadt: szerelem, haza, halál.

Még ritkább, amikor nem Istennel vívódó vagy lelkesítő, hívő verseket írtak, ha írtak, hanem eljutottak a spiritualitás azon szintjére, amit misztikának hívunk. A misztikus költő nem hittételeket ír meg vagy cáfol, nem meggyőz, nem vigasztal vagy bátorít. A misztikus költő szemlélődik. A kontemplatív esztétika lényege, hogy az igazságot nem fogalmilag, nem tételek, állítások, dogmák szintjén ragadja meg. Az igazság tapasztalata szavakkal nem átadható. Éppen ezért megírása kudarcra ítélt kísérlet, más szóval: költészet.

Bár a magyar irodalomban a misztika csak periférikusan és szigetszerűen, de mégis jelen van. A huszadik század két nagy misztikus költővel is megajándékozott minket: Weöres Sándor és Pilinszky János nyelvileg, stilárisan és gondolatilag egymás reciprokaként alkottak, mégis ugyanabba az irányba mutatva. Örvénylés, flow és mozdulatlansághoz közelítő, feszített tükrű mélység. A keresztény hagyományból és egzisztencializmusból táplálkozó, szűkszavú Pilinszky és a Hamvassal barátkozó, széles szellemi skálából ihletet merítő Weöres csak látszólag ellentétes karakterek: a csendből és a teremtés ősrobbanásának visszhangzó zenéjéből táplálkozó költészet egyaránt túl van a nyelven. Két nem evilági hang – mindketten követhetetlenek, utánozhatatlanok, és kitörölhetetlenek. Ám épp a fentiek miatt nem is váltak paradigmává, nem teremtettek, nem is teremthettek iskolát, irányzatot, mint tette azt a tárgyias, az újnépies vagy a konkrét-vizuális poétika. A nyolcvanas, majd kilencvenes években megjelenő depoetizált, ironikus lírafelfogás, a hagyományt reflektáltan játékba hozó költészeti eljárások mellett a nyelvet transzcendáló törekvések nem is kerülhettek a figyelem középpontjába.

Az elmúlt évtized szabadvers-fordulata, a Telep-csoporttal színre lépő új költőnemzedék és az ezzel egy időben felerősödött kritikai visszhangot kapó Marno János és Szijj Ferenc által képviselt „új komolyság” lírai fordulata nem számolt le az iróniával és a nyelvjátékkal, de visszafogottabb, meditatívabb, „halkabb” hangon műveli azt. Mindez a lírai átrendeződés ágyazott meg annak, hogy az elmúlt években újra figyelmet kaphattak olyan kötetek, amelyek egyfajta reflektált és fiktív, de mégis transzcendens és mitologikus létmegértésben érdekeltek. Ilyen Sirokai Mátyás két utóbbi kötete: A beat tanúinak könyve és A káprázatbeliekhez, Bajtai András Kerekebb napok vagy Áfra János Rítus című kötetei. A transzcendencia, a vertikális dimenzió, a rítus mint önmagán túlmutató, jellé váló cselekvés mindegyik fenti kötet sajátja, egyszersmind a költészet ősi lényege is, amely mintha az elmúlt években kezdene visszaszivárogni a magyar költészetbe.

A rítus azonban még nem misztika. Irányzatok, korstílusok jönnek-mennek, de a misztika, apályoktól és dagályoktól tagolva ugyan, de állandóan jelen van. De miről is beszélünk, amikor a misztikát költészeti fogalomként használjuk?  A misztikus költészet elsősorban olyan tapasztalatot közvetít, amely lényegénél fogva közölhetetlen. A misztika nyelve tehát a lehetetlent próbálja mégis. Talán éppen ez a sziszüphoszi mégis adja sajátos, meghatározó karakterét. Ahhoz, hogy az ilyen költészet működjön, el kell vinni a nyelvet saját határáig, át kell engedni rajta az élményt, és engedni kell, hogy szétrepessze azt: a repedésmentes nyelv míves esztétikája és a széttöredezett nyelv kísérleti, formabontó esztétikája között a misztikus poétika a repedések költészete.

A költészetben évtizedek óta elvárás a nyelv korlátait felmutatni, a misztika veszi a bátorságot, hogy a határokat felismerve azt állítsa: valami lényegi van azokon túl. De nem is annyira kifelé, mint inkább befelé mutat, ahogy a Pilinszky által gyakran idézett Simone Weil fogalmazta meg: „A szépség labirintus. Sokan elindulnak benne, de feleúton elfáradnak. Csak keveseknek van erejük bejutni a labirintus közepébe. Ott Isten várja, fölfalja és kiokádja őket. Akkor – e választott kevesek – kijönnek a labirintusból, megállnak a labirintus bejáratában, s az arra jövőket szelíden befelé tessékelik.

Visky András egyike azoknak, akik ma is vállalják azt a kockázatot, hogy befelé tessékeljék az arra járókat. Misztikájának sajátos íze a nagyon erősen szövegalapú, mondjuk úgy: protestáns misztika. Visky költészetében meghatározó a bibliai alapszöveg: versei lírai bibliakommentárok, amelyeket sajátos fénytörésbe helyez a szerző traumatikus önéletrajzi háttere. Alig volt több mint egy éves, amikor édesanyjával és hat testvérével együtt kitelepítették a romániai gulágra, a Duna-deltához, miközben református lelkész édesapját, a református ébredési mozgalom egyik vezetőjét, Visky Ferencet bebörtönözték. 1958-tól 1964-ig lakott kényszerlakhelyén. Ez a nyelv előtti, nyelv nélküli korai tapasztalat végigkíséri a szerző drámai és lírai életművét: annak egyik legfontosabb darabja, a Júlia című monodráma, Visky András édesanyjának fiktív monológja a legjobb példa arra, hogy az ima nyelvén, az ó- és újszövetségi kinyilatkoztatás nyelvén, Jób és Szent Ágoston nyelvén milyen erejű, aktualitású költői szöveget lehet írni a 21. században.

Mindez nem független attól, hogy Visky számára az istentapasztalat mindenekelőtt olvasástapasztalat. Ez a Gyáva embert szeretsz című kötet verseiben válik a legkönnyebben kitapinthatóvá, amelynek nyitóversében a pusztai vándorlás és a temetés képei összemosódnak, és a frigyláda egyszersmind Isten koporsója lesz.

Idézzük most teljes terjedelmében a kötet elején álló Átkelés című verset:

 

menjenek elől, mondtad, menjenek
csak, vigyék a ládát a megáradt
folyóig, vigyék, mint egy kaptárt
tele szavakkal, vállra emelve,
deszkára tapasztott füllel; legyenek

tizenketten, emlékszel, így kérted,
vigyázva emeljék vállra, amikor
elindulnak átkelni a folyón, mintha
Isten, egy isten, a világ ura feküdne

benne, irdatlan arany hegyű toll, amelyet
már senki nem vesz kézbe, senki, csak
cipelik ide-oda, fölemelik és leteszik,
szóba hozzák, mintha bizony elférne

benne, irdatlan arany hegyű toll,
a ládába zárva; miért kellene átjutni,
partot érni a másik oldalon, kőről
kőre lépni, száraz lábbal, a láttodra

ketté szakadt, háborgó folyóban?

egy másik oldal, egészen másik,
nem is föld, mező vagy hegy,
ligetek vagy dombok, annyi hely
sem, hogy lekerüljön a vállakról

a teher, egy barlang vagy néhány
régi kő kövön, ahol biztonságban
lehetne, emlékszel, egy vékony
ösvény csak, amíg a szem ellát

penge-vékony csapás, örvénylő
fehér tűz a lejáróknál, örvénylő
fekete tűz a lejáróknál, jobb
és bal oldalon, „idegeneknek tilos”,

vigyék csak, ezt mondtad, emlékszel

 

A frigyláda nemcsak koporsó, de egy használaton kívüli dísztárgy, kézbe nem vett toll díszdoboza lesz, akit megszokásból hordoznak magukkal, mégsem fér el az emberi szóban, ha „szóba hozzák”.

Akár Etty Hillesum emlékirataiban, Isten itt is az embernél keres hajlékot, búvóhelyet. Az ember terhét hordozó Isten (Ézs 53,4; Mt 8,17) és a keresztet, azaz Isten terhét hordozó ember (Lk 14,27) közül itt az utóbbi jelenik meg. A két gondolat egymás reciprokaként a keresztény lelkiség két áramát is felmutatja: a via affirmativa, a kijelentés, a megerősítés, a bátorítás útja, a hit főárama mellett mindig jelen volt a via negativa gondolata is, amely (a dekonstrukció korai formájaként) épp azt veszi számba, mit nem mondhatok Istenről, aki nem fér el a szóban. A Szent Ágostontól Aquinói Szent Tamáson és Eckhart mestertől Simone Weilig és a kortárs misztikáig terjedő hagyomány szerint ha bármit állítok Istenről, azzal már keretek közé szorítottam, tehát kisebbítettem őt. Isten lényegénél fogva túl van az emberi gondolkodás korlátait leképező dualitáson: lét-nemlét, jó-rossz, véges-végtelen, személyes-személytelen. Ezért minden róla való beszéd szükségszerűen kudarc, a végső tudásunk Istenről, hogy nem ismerjük Őt, mondja Aquinói Szent Tamás, és ez a gondolat táplálja Visky András versét is. Ugyanakkor az, hogy Isten emberi tudattal felfoghatatlan, nem jelenti azt, hogy ne kellene „vinni”, hordozni, törekedni felé. Minderről a kijelentés, a versben elhangzó: „vigyék csak” tanúskodik, ami elég ahhoz, hogy „a másik oldal, egészen másik” felé kalauzoljon a vékony ösvényen.

Visky András teljes életműve ebből a feszültségből születik: a nyelvbe foglalhatatlan trauma és a szintén nyelvbe foglalhatatlan istenélmény egybeíródik, és olyan apokaliptikus versekben ölt testet, ahol a Bárány „csupa vér az első, soha be nem teljesült szerelmünktől”, és „meg nem élt szerelmünket hordják szét az utolsó ítélet dögevő angyalai” (Nem élt idő). Költészete „nevenincs mélyből érkező moraj”, ami tudja, hogy a „metrumnál nincs rettenetesebb vigasz” (Ravatal).

Egészen más misztika Győrffy Ákosé, akinek a versei a huszonegyedik században látszólag minden előzmény nélkül új alapokra helyezték a természetlírát. Az Akutagava noteszéből, a Nem mozdul és a Havazás Amiens-ben szabadverseiből viszont magától értetődően következik a Haza és A hegyi füzet prózája. A kettő nyelve egy: egyszerre merev és sodró, körkörösen építkező szöveg, amely centrikusan szűkülő körökben közelít egy megfogalmazhatatlan lényeghez.

Ars poeticája legkézzelfoghatóbban A hegyi füzetben, ebben a nagy kockázatot vállaló, személyes, sebezhetőségig őszinte szövegben mutatkozik meg. Egyszerre napló, esszé, próza, és nyelve tömörsége okán: líra.

A szöveg „eredetije”, a címben jelölt hegyi füzet a könyvben egy elhagyott hegyi házban talált kék füzetként jelenik meg. Az elbeszélő, aki gyakran barangol a hegyekben, megtalálja az elhagyott házat, kitakarítja, és rendszeresen kezd oda feljárni. Az ott talált füzetbe írni kezd. „Azért kezdek írni ebbe az ismeretlen tulajdonos által itt hagyott, világoskék fedelű füzetbe, hogy megpróbáljak rájönni arra, mit keresek itt. És ezzel együtt arra is, miért kerestem egész életemben az ehhez hasonló helyeket.” A természettel való viszonyában tárul föl az a sajátos látás, amelyben a szemlélő és a szemlélődés tárgya már nem választható ketté: „Önmagam mélyén ropogott a befagyott tócsák jege. Ahol jártam, oda nem követhetett a tudatom. [..] Az ént el kellett hagyni hozzá, levedleni, mint a kígyóbőrt. Tele van az erdő énem levetett burkaival.” Előző kötetében, a Hazában pedig ezt olvashatjuk a könyv közepére szerkesztett novellában: „A Duna a tudat homályos mélyrétegeiben kanyarog, mindig is ott kanyargott.” Győrffynél tehát elementáris tudás a nonduális (vagy a keleti bölcseletben: advaita) bölcsesség, amelyben külső és belső táj, tér, tudás nem különül el. Ez a szemlélet fogalmazódik meg a zenéről írt passzusokban is. Amikor zenéről ír, az nem fikció: a szerző a Bajdázó és a Horhos együttes tagjaként zajokból, hosszan kitartott, visszhangoztatott hangokból, effektekből komponál sajátos, térrel bíró ambient-hangzást. „Soha nem érdekelt más zene, csak az, aminek köze van ehhez a mélyvilági hömpölygéshez.” Nem a techné, hanem a jelenlét minősége érdekli. Az alapállás, mondhatjuk Hamvassal. Vagy a flow, mondhatjuk Csíkszentmihályival. Az isteni tánc, ahogy Richard Rohr nevezi.

Egyes mondatai mögül kihalljuk Pilinszky hangját, például itt: „A tények mögé rejtőzünk állati rémületünkkel”. Vagy amikor a szegénységről ír, ahogyan Pilinszky is a szegénység metafizikájából vezette le saját evangéliumi esztétikáját, úgy Győrffynél is elkülönül szegénység és nyomor: „a nyomornak, a kitaszítottságnak, a szorongásnak csak üressége van. A szegénység csodálatos. Az ember valójában nem lehetne más, mint szegény. Csak a legszükségesebbekkel rendelkezzen. A lelki szegény az, aki birtokolja a legszükségesebbet, és tudja, hogy minden más felesleges és jelentéktelen.

Jobban értjük szegénységről írott mondatait, ha tudjuk, hogy főállásban egy hajléktalanszállón dolgozik. Egy-egy itt lakó hosszú, szürreális monológja adja a könyv legerősebb részét. A lázas, örvénylő monológok egy alternatív valóságot rajzolnak ki saját törvényszerűségeikkel, és minden abszurditásuk ellenére azt sugallják: az itt és most, amiben élünk, csak egy lehetséges rendje a létnek.

Csak ha írok, akkor vagyok keresztény.” – írja, és nem sokkal később izgalmas definícióját is adja saját kereszténység-értelmezésének: „van a lélekben egy nem gyógyuló seb. Egy védtelen, kiszolgáltatott, érzékeny terület a lélek sötét felszínén. Ezt a sebet azonosítottam (meglehet, tévesen) a kereszténységgel.” Ez a kereszténység azonban, mint minden misztikus hit, túlmegy egy-egy hittétel igaznak vagy nem igaznak vélt voltán: „Isten léte nem hit kérdése. Éppen ezért nem hitre van szükségem, hanem arra, hogy eszembe se jusson a hit. Ha eszembe jut, bajban vagyok. Ne kelljen erre gondolnom. A hitre való rákérdezés már önmagában egy súlyos krízis tünete.

Az extatikus természettapasztalat, a felfokozott intellektuális hevületű gondolatörvény és az egó levetkőzése, meghaladása mellett Győrffy írásait áthatja egy mély válságtudat. Akár Hamvas Bélánál, nála is mind benne vagyunk a pácban. „Mondják, a világ minden nappal egyre elviselhetetlenebb, így az a reggel, amire épp virradtunk, már valamennyivel rosszabb, mint az előző reggel, függetlenül attól, hogy talán épp bizakodva ébredtünk fel. Az éjszaka folyamán tovább rohadt minden, tovább lazultak az eresztékek, nagyobb lett a lék.” – írja A hegyi füzet utolsó lapjain.

Ez a válságtudat egy másik költő, az egyelőre egyetlen vékony, de szempontunkból fontos kötettel jelentkező Hegedűs Gyöngyi költészetének is integráns része. A szerző orvos és fotóművész. Itt jegyezzük meg, hogy talán nem mellékes körülmény, hogy az itt tárgyalt szerzők mindegyike alkot valamilyen, az íráson kívüli területen is: Visky András dramaturgként határeset ugyan, de ha tudjuk, hogy a színházra mint a szavak megcselekvésének terére tekint, és hogy a fizikai jelenlétnek, a hangzó szónak mekkora jelentést tulajdonít, akkor látjuk, hogy ő is a verbalitáson kívülről érkezik, akárcsak a zenész Győrffy Ákos.

Hegedűs Gyöngyi tehát fotózik: fekete-fehér íróportréit rendszeresen közlik az irodalmi lapok, verseit pedig gyakran illusztrálja saját képeivel. A pont felett című kötetének egyik első versében néhány sorban egyszerre villantja föl mindazt, amit a misztikus költészet szempontjából fontosnak tartunk: a fent említett válságtudatot, a közlendő nyelven túli, nyelvet túlterhelő voltát, és a közlés mégis-szükségességét: „az elengedett levél / egy zuhanás utáni nyelven / az elnémult fával tovább beszél.” (téli avar).

A pont felett című kötetben megjelent verseinek nagy többsége tartalmaz egy fiktív megszólítottat: Nasztaszja Filippovnát, aki A félkegyelmű szereplőjeként a versben megszólaló hangot Miskin hercegével teszi azonosíthatóvá. Miskin szemein keresztül nézve minden történés szenvedéstörténet lesz. A szemlélődő hang nem passzív: a tekintet formálja a látványt. Képei akkor a legerősebbek, amikor saját figyelmét figyeli: „a figyelem árama fordul. / akárha egy túlszabályozott folyó / visszatérne / régi medrébe. / tájba illeszt / felém, ám nem rám figyel.” (a figyelem árama) Verseinek ereje, hogy a legmetafizikusabb tartalmat és a legföldközelibb képeket úgy tudja egyben tartani, hogy az nem lesz parodisztikus: „az angyalok biohasznosulása nem a halál által történik [...] mutasson egy ártatlan angyalt, / hisz ha nem zuhan, emberhez nem juthat [...] ím, az angyal lábunk alól röppen fel, / mikor álmosan szárnyára tiprunk. / a földdel nem gondolunk embermagasságban. / a szárnytőből marokszámra kiszakadt zsenge toll / nem fér az emlék / szelektív hulladékgyűjtőjébe. / a tömörítő erő veszett el, / mi megtartja istent sejtszinten.” Egy interjúban mondja a szerző: „Dosztojevszkij szerint aki nem érzi a földet a talpa alatt, az Istent sem érzi. A valódi istentapasztalat földközeli élmény. Mi mindenfelé találkozni akarunk Istennel, ám amit ő felajánl találkozás gyanánt, az végül is a testté létel.” A testi lét fizikalitása és az erőteljes képiség nem meglepőek egy orvos-fotóművésztől, azonban az írás érzékenysége egy újabb dimenziót igényel: a fogalmi és nem fogalmi gondolkodás egyben látását. A megtestesülésről ma csak a verbális kinyilatkoztatásból értesülhetünk: „corpus helyett engesztelődünk párhuzamos corpusokkal”, a szöveg krisztusprotézissé kell, hogy váljon, „hogy fordítható legyen az írás a testre [...] a valóság másolat. a kép az eredet. fogyatékkal / él, mint isten az emberrel.” (eredet, fogyatékkal).

Akárcsak Győrffy Ákosnál, Hegedűs Gyöngyinél is sajátos, polaritást meghaladó nyelven vetődnek fel a hit kérdései. „az írás / csak arra jó, hogy vallasson: / túl bármely hittétel harsogásán, úgy / hiszem-e a test feltámadását, hogy mindegy / a pont felett / van-e kérdőjel”.

A misztika tehát, ha természeténél fogva periférikusan is, de erősödő súllyal van jelen az új, posztmodern utáni költészetben. Az itt tárgyalt költőkön túl még más szerzők életművében is megjelenik: a korábban már említett szerzők mellett a Zohár-fordító, festő-költő Uri Asaf költészetében, aki kabbalista alapokon értelmezi újra Kafkát; a Csendes Toll-magánmítoszt író Jász Attilánál, aki öndefiníciója szerint az Elveszett Hang kutatásával foglalkozik; vagy Vörös István sajátos, dekonstruált zsoltárparafrázisaiban. És persze külön tanulmányt érdemel Borbély Szilárd, aki költészetében haszid és keresztény elemeket szintetizált egy személyes szenvedésmisztikában. (Ezt a tanulmányt Száz Pál azonban már megírta, így itt mi nem térünk ki rá.) De a szenvedésből és a fájdalomból épít egy sajátosan lefojtott misztikát Schein Gábor legutóbbi verseskötete, az Üdvözlet a kontinens belsejéből is.

Ez az írás csak arra vállalkozott most, hogy körüljárja a kortárs magyar misztikus lírát, ami meglátásunk szerint a jelenkori költészet új lehetősége: a nyelv reflektáltságát megtartva, a posztmodern paradigmától nem visszahőkölve, hanem azt meghaladva képes továbblépni a puszta önmagára vonatkoztatott nyelviségen, elvinni azt a végletekig. Ha ez nem történik meg, akkor dilettáns költészettel van dolgunk, ami, tudjuk, ezen a terepen különösen gyakori. Csak az a költő képes felmutatni a fogalmi lehetőségek korlátait, aki eljut ezekhez a korlátokhoz, képes túlfeszíteni a nyelvet, nem engedve, hogy az darabokra hulljon, csak azt, hogy a szövete megrepedezzen. Ezeken a repedéseken pillanthatunk be a nyelven túliba, közelíthetünk az elmondhatatlanhoz – ez volt a költészet eredendő feladata Orfeusz óta, de a költészet időről időre letér erről az útról, majd újra felfedezi azt. Talán a következő években az orfikus költészet újabb magára találásának lehetünk tanúi.

 

Hivatkozott irodalom

Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor, Kossuth, 2013 (12. rész: Az Elysiumtól a Tűzkútig, I. Költői fordulat, 1. A személyiség fölött).

Friedrich Nietzsche: A ​tragédia születése, avagy görögség és pesszimizmus, Magvető, 2007.

Jürgen Habermas–Jean-François Lyotard–Richard Rorty: A posztmodern állapot, Századvég, Budapest, 1993.

Carl Gustav Jung: Aión, Scolar, Budapest, 2017.

Jordan B. Peterson: 12 ​szabály az élethez, XXI. Század, Budapest, 2018.

Alison Gibbons–Robin Van den Akker–Timotheus Vermeulen (szerk.): Metamodernism: Historicity, Affect, and Depth After Postmodernism, Rowman & Littlefield International, 2017.

Richard Rohr–Mike Morrell: Az isteni tánc. A Szentháromság és a belső átalakulás, Ursus Libris,  2018.

(Ismeretlen szerző): A Megnemismert felhője. http://www.ppek.hu/k797.htm

Visky András: Gyáva embert szeretsz, Jelenkor, 2008.

Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, 2016.

Hegedűs Gyöngyi: A ​pont felett, Új Forrás, 2017.

Jakus Ágnes: A halál, az angyal és a félkegyelmű (Interjú Hegedűs Gyöngyivel), Parókia, 2017. szeptember 10. http://www.parokia.hu/v/a-halal-az-angyal-es-a-felkegyelmu/

 

Megjelent a Bárka 2019/1-es számában.


Főoldal

2019. március 06.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Több mint 40 kiadó az őszi Margó fesztiválonPesText Fesztivál szeptember végén Géczi János kapta a Salvatore Quasimodo költőverseny fődíját Serényen, Kelettől Nyugatig
Ütőér
Szabó T. Anna tárcái Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcái
Versek
Vörös István versei Farkas Wellmann Éva: Inferno Oláh András versei Ungvári László Zsolt versei
Prózák
Kötter Tamás: BosszúvágyTóth Erzsébet: Én lettem volnaSzilasi László: Kései házasságHaász János: Apa csak egy volt
Kritikák
Múlt(kút)ba merülés - Oláh András verseskötetéről Kárpátalja, a halott földTúl a teljességen - a 361°-rólNyelvek, világok, határok - Tóth László Wittgenstein szóvivőjéről
Drámák
Darvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pere
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA