Fazekas Sándor

 

Az ezerarcú hős

Kazinczy Ferenc Hamlet-fordításáról

 

1790-ben Kazinczy Ferenc Schröder erősen átírt német változata[1] alapján elkészítette az első magyar nyelvű Hamlet-variánst,[2] amely megdöbbentő a mai néző számára: ebben Hamlet nem hal meg, hanem Claudius megölése után ő kerül Dánia trónjára. Schröder munkáját szomorújátéknak, Trauerspielnek nevezi. Ez az átirat egy igen érdekes drámatörténeti jelenség megnyilvánulása, és sokféle kérdést vet fel.

A Hamlet német recepciója igen terjedelmes; mint Borbély Szilárd Kazinczy művének kritikai kiadásához fűzött jegyzetei írják, Schröder többféle kortárs német verziót is figyelembe vett. Az első változata számára a legfontosabb lökést Heufeld Hamletje adta, amelyet 1773-ban látott, Prágában; a cselekmény dramaturgiai átalakítását jelentős részben tőle merítette, amellett, hogy visszahozta a Heufeld által kihagyott Hamlet-monológok jelentős részét.[3] E változat meghozta a végleges áttörést a Hamlet számára a németajkú színpadokon, Közép-Kelet Európában, így többek között Pozsonyban is, ahol Kazinczy látta az előadást. Friedrich Ludwig Schröder[4] (1744-1816) a német színház egyik mértékadó személyisége, aki a Sturm und Drang színházreformjának egyik vezéregyénisége volt. Célja a szomorújáték kialakítása és megerősítése, amely az ő olvasatában még érezhetően a klasszicista szabályok hatása alatt áll, ám azok kiüresedésével rövidesen a színház új, haladó, polgári értékrendű irányzata lett, először Diderot, majd a Schröder igazgatósága alatt dramaturgként működő Lessing kezdeményezésére, ebből az irányból kell tehát néznünk Schröder Shakespeare-átdolgozásait is. Schröder a német Trauerspiel, azaz szomorújáték egyik megteremtője, amelynek legismertebb alkotója Lessing (Emilia Gallotti, Miss Sarah Sampson, Bölcs Náthán), illetve Friedrich Schiller (Ármány és szerelem). Schröder felfogásának másik összetevője a 18. század végi érzékenység-kultusz: Shakespeare véres, erőszakos jeleneteit, tragikus befejezéseit igyekezett kora érzékeny közönségének ízléséhez szabni. Átiratokat készített a Bárd színműveiből, amelyek szelídítettek a vérgőzös shakespeare-i tragédiákon. Nála sem Othello, sem Desdemona nem hal meg, s ezt a változtatást a közönség reakciójával indokolja: egy alkalommal színházukban lejátszották az eredeti Othellót, és a tragikus végkifejlet hatására több koraszülés is megindult a nézőtéren.[5] Ennek megfelelően Schröder érzékeny korához alkalmazta a műveket, és a befejezést rendre pozitív végkifejletté tette, megkímélve nézőközönségét a véres tettek és a tragikus értékvesztés sokkjától. Mint látni fogjuk, ez a nézetrendszer eltávolodott valamelyest Diderot tanításaitól, bár annyiban rokonítható azzal, hogy utóbbi szerint az ember életében összesen egy vagy két valódi tragédia történik, így nem valószerű állandóan felfokozott indulatokat és végsőkig kiélezett helyzeteket látnunk a színpadon. Hamlet tehát megöli a trónbitorló Claudiust, majd pedig Dánia új, legitim uralkodója lesz. Habár a cselekményt jelentős mértékben átformálja, többet is megőriz a Hamlet monológjaiból, így a dán királyfi alakja nem torzul el teljesen: megtart valamit önmagából, ám idealizált, bűneitől megtisztított formában.

Fried István e fordításról írott tanulmányának[6] jelentős és a kritikai kiadás által is többször hivatkozott eredménye, hogy számot vet egyrészt az 1790-es első kiadás politikai beágyazottságával, másrészt pedig azzal a folyamatos erőfeszítéssel, amely Kazinczyt a Hamlettel kapcsolatos részleges kudarca ellenére is a magyar színház egyik fontos alkotójává tette. Fried igen szigorúan ítéli meg Kazinczy 1790-es, még prózában készült fordítását, beszámol azonban azokról a töredékben maradt, de nagyon fontos kísérletekről, amelyekkel igyekezett javítani az elsőként elkészült szövegen, és ezeket már sikerültebbeknek tartja. Az első kísérlet több okból sem lehetett kielégítő. Az erőteljes nacionalista politikai üzenet, amelyet Kazinczy előszava megfogalmaz, nehezen egyeztethető össze egy német szerző Bécsben és Pozsonyban, német nyelven született és sikerré vált darabjával. Maga az ajánlás is hirtelen ötlettől vezérelve születhetett, mert a kritikai kiadás jegyzetei szerint utólagos kiegészítésként nyomtatták a számozatlan lapokra, emiatt sem gondolható hát, hogy a Hamlet valamiféle szövegszerű anyagában is jelentős politikai célzatú torzításon átment „magyarítás” volna. Amint Fried példái és saját vizsgálataim is mutatják, Kazinczy fordít, nem magyarít. A szakirodalomban felbukkanó[7] félreértést az okozhatja, hogy több helyen, ahol az eredetiben egy túlságosan cirkalmasnak tartott, a magyar színházi közönség által nehezen értett mitológiai hasonlat vagy allegória van, azt Kazinczy leegyszerűsítve, lényegre törően adja vissza, s ennyiben valóban alkalmazza szövegét a magyar közönség háttérismereteihez. Nincs példa viszont a nevek és a helyszínek magyaros átírására: Schröder jár el így, elődjét, Heufeldet követve, hogy az angol darab helyenként erősen latinos hangzású neveit dános csengésűvé tegye (Poloniusból például Oldenholm lesz).

Kazinczy fordítását politikai céllal készítette, egy forrongó korszakban, amikor Magyarország remélt egy magyarbarát (netán: magyar) uralkodót választani, II. József után. Ír hozzá egy igen hazafias előszót, nemcsak címzettje, Prónay, de saját legitimációja céljával is, hiszen ő maga is kollaboráns hírébe keveredett. Hatását azonban e darab és előszava nem éri el: a német földről beáramló idegen anyagot látják benne. Hamlet túlél, és megöli, vagyis letaszítja a trónról a jogtalan uralkodót: ennyiben, a Macbethtel együtt, indokolható a kortárs politikai helyzettel kapcsolatosan felvetett párhuzam. Azt mondja az alcím, hogy „ahogyan az a magyar színpadokra kerülhet”, és ezzel utal a korábbi változatoktól való távolságra. A nosztrifikációt nem a helyszínek vagy a nevek magyarossá változtatása, hanem a radikális politikai olvasatot sugalló előszó viszi véghez. Sirató dolgozata koncepciójában a dramaturgiára, és a másfajta színpadi hagyományok (az angol reneszánsz színház, a német felvilágosodás-kori színház, illetve az ekkor megszülető és formálódó magyar színházi élet) eltéréseire és azonosságaira koncentrál az előadások tükrében, én viszont a fordítások szövegét szeretném összevetni egymással, Kazinczy teljes, prózában írott variánsából kiindulva.

Az első felvonás második színében először pillanthatunk be Hamlet gondolataiba. Kazinczynál Hamlet első mondata így szól: „Ó, hogy ez a kemény – igenis kemény hús ellágyulhatna, elolvadhatna, s könnyekké csepeghetne!”[8] A hús eltérő anyagokká változik a különböző verziókban. Az angol eredetiben, Shakespeare-nél dew szerepel,[9] Arany fordításában például az eredetihez híven harmat áll.[10] Schrödernél a szentimentalizmus szabályai szerint Hamlet azt szeretné, ha a hús könnyekké oldódhatna fel (in Thränen aufgelöst zerrinnen möchte)[11]; Nádasdynál azonban egy új metafora, a gőz jön elő. Ezúttal igen izgalmas tehát a helyzet: ha jól értjük, Nádasdy egy saját metaforát illeszt a harmat helyére. Az eredeti angol szokatlan alakja azonban izgalmas értelmezésekre ad lehetőséget, hiszen a harmat már a középkorban is az illékonyság, múlandóság metaforája volt. Itt mintha arról szólna a szöveg, hogy bárcsak a gonoszság hatására a test megszűnhetne létezni, és elpárologhatna, akárcsak a harmat a reggeli napsütésben, s ezzel el lehetne kerülni az evilági konfliktust a rossz erőivel. Nádasdy változatában a gőz a romantikát idéző indulatot, hevességet kölcsönöz a képnek, amely eredetileg melankolikus, enervált volt – már ha megfelelően sikerül értelmeznünk az angol kifejezést. Itt tehát picit módosul Hamlet karakterének interpretációja is.

A Schröder-féle Trauerspiel szívesen heroizálja Hamlet atyját, és az eszményítés Hamletre is vonatkozik. Az eredeti angol változat párbajjelenetének inkriminált, Hamletet deheroizáló mondata egy testes főhősre látszik utalni: „He’s fat, and scant of breath,”[12] mondja Gertrud Hamletre, azaz szó szerint: kövér, és kifogyott a lélegzete. Aranynál a következő sor miatt „Tikkad, mert kövér”[13] szerepel. Ez a kérdés Kazinczynál nem merülhet fel, hiszen Schröder átírja a darab dramaturgiáját – Hamlet nem izzad, mivel nem is párbajozik. Bár Schrödernél az egész párbajjelenet mindenestül kimarad, Hamlet eszményítésének problémájára ez a megváltozott befejezés markáns választ ad. Hamlet megbánja a Poloniusnak megfelelő Oldenholm meggyilkolását, és elnézést kér Laertestől. Saját elmebajára hivatkozik, mondván: nem volt önmaga, amikor a tettet elkövette. Ez az elem a történet egyik kulcsmomentuma, amelynek igen mélyreható következményei vannak: őrülete nem lehet színlelt, csakis őszinte, hiszen máskülönben Hamlet hazudna Laertesnek, ami egy ilyen, romantikus jellegű interpretációban nem illik ehhez a karakterhez. A párbajjelenet egész egyszerűen elmarad, és egy mérgezési kísérletté alakul át: Claudius igyekszik borral megmérgezni Hamletet, a neki szánt méregpoharat azonban – akárcsak az eredeti darabban – Gertrud üríti ki. A királynő haldoklása közben leleplezi Claudiust: amellett, hogy ez a részlet az eredetiben is így szerepel, a jelenet Schrödernél mintha a racine-i Phaedra dramaturgiájának hatását is magán viselné, amelynek értékrendje jól egybecseng a romantikus érzelem- és szenvedélykultusszal. A szomorújáték ebben az olvasatban nem tűr nyílt erőszakot, agresszivitást és vérfürdőt a színpadon, így az érzékenység (Empfindsamkeit) nevében el kellett távolítani a Shakespeare-féle darabokra nagyon jellemző erőszakos és véres jeleneteket. A magyar szakirodalom[14] Lessing hatásának tulajdonítja ezt az „érzékenyítő” mozzanatot, de ennek nem leltem nyomát a német szerző műveiben: Shakespeare-t mindig az egyik legkiválóbb, a saját kor számára mintaadó szerzőként mutatja be. A félreértést az okozza, hogy a kiadás által említett Joseph Sonnenfels, a bécsi Burgtheater teoretikusa Lessing tekintélyére hivatkozik, amikor a Shakespeare-darabok kigyomlálandó durvaságáról szól, ezt a hivatkozást azonban meglátásom szerint csak fel akarja használni saját nézetei védelmére. Sonnenfels klasszicista szempontból kritizálja Shakespeare-t, de a merev, boileau-i klasszicizmustól Lessing polgári dráma-koncepciója jelentős mértékben eltért.[15] Az osztrák ráadásul riválist látott Lessingben: az ő intrikáinak köszönhető, hogy a németet nem hívták meg Bécsbe. Már Lessing elődje és mestere, Denis Diderot is ellentmondásosan nyilatkozik ebben a kérdésben, Színészparadoxon című írásában. Több helyütt elismerően említi Shakespeare-t, a jelen poétáit azonban a következő intelemben részesíti: „Írók, költők, érzékeny, kényes s szeszélyes nemzetem fiai, eszetekbe ne jusson túltenni Racine zengzetes, gyengéd és szívreható elégiáin; Shakespeare vad vérengzéseitől menten elfordulna e sok gyenge, s minden hevesebb megrázkódtatástól irtózó lélek.”[16] Rá jellemzően éleslátó sorok ezek, amelyek jól ismerik saját korának érzékenység-kultuszát, ugyanakkor mindebből a rá olyannyira jellemző irónia is kiolvasható saját korának túlfinomult ízlését illetően.

Schröder maga is, mint a hamburgi Deutsches Theater igazgatója és vezető színésze, a bécsi Burgtheater Sonnenfelsének tanaival összhangban, a francia klasszicista színházi felfogás nyomán bírálta Shakespeare bizonyos vonásait (az arisztotelészi műfajok keverése, stílusbeli heterogenitás), és a saját korukat megelőző teoretikusok mély értékítéletével szemben a finom lelkű közönség ítéletét helyezte előtérbe. Nem vitás, hogy ez a választás elméleti megfontolások helyett a közönségsikert részesíti előnyben, elsősorban az arisztokrata réteg ízlését kiszolgálva.[17]

A Hamlet talán leghíresebb monológja a harmadik felvonás első színében található „Lenni vagy nem lenni, az itt a kérdés” kezdősorral híressé vált részlet. Ezt a kezdősort Arany Jánosnak szokás tulajdonítani, pedig ő „A lét, vagy a nem-lét kérdése ez” sort írta bele eredetileg a darabba,[18] s az elsőként idézett sor Vajda Pétertől való, aki 1839-ben lefordította a drámát, amelyet a Nemzeti Színház Arany János 1868-as, klasszikus változatáig sikerrel játszott (1793, Kazinczy fordításának kolozsvári bemutatója és 1839 között a Schröder-Kazinczy-féle változat volt ismeretes a magyar színpadokon). Azért cserélték ki Arany sorát Vajda Péterére, mert az utóbbi jambikus lüktetése pontosabb. Az „itt” szócska valójában nem szerepel az angolban (mint az közismert, a nevezetes sor „To be, or not to be; that is the question”[19]). Nádasdy jegyzetei szerint a kanonikussá vált Vajda Péter-sor félreérthetővé is teszi a szöveget, mert mintha nem egy egyetemes kérdésfeltevésre, hanem magára az aktuális helyzetre utalna. Szerintem ez nem zavaró momentum, az „itt”-tel arra is utalhat, hogy valahogyan igyekszik Hamlet a dolgok felszíne mögé látni. Nádasdy változata szerint: „Lenni vagy nem lenni, ez a nagy kérdés”.[20]

Még nehezebben értelmezhető locusok azok, amelyek egy mai jelentéssel ismert szót tartalmaznak, valójában azonban volt egy régebbi jelentésük, mely latin filozófiai terminusra vezethető vissza. Nos, szó szerint ez az eset áll fenn a monológ egyik szava, a conscience esetében. A szó latin eredetije, amelynek etimológiája az angol változat jelentéstartományait meghatározta, a conscientia, amelynek használatával több tanulmány is foglalkozott. Már a legkorábbi kimutatható nyomoknál, Cicero és Publilius Syrius variánsainál előjön a szó önálló használata mellett a conscientia animi,[21] amely lelkiismeret szavunk eredetijeként értelmezhető. Ebből a némiképp tautologikus szókapcsolatból, elvonással keletkezhetett a conscientia ’ismeret, tudat’ jelentése, hiszen előtte az antik anyagban a conscientia a lelkiismerettel egyenértékű kifejezés lehetett, az említett latin szerzők mellett Shakespeare egyik fontos antik mintájánál, Senecánál is. A „Lenni vagy nem lenni”-monológ a Hamlet talán leghíresebb részlete. Az angol eredetiben a monológ számunkra most izgalmas befejezése a következőképpen hangzik:

„Thus conscience does make coward of us all,
And thus the native hue of resolution
Is sicklied o’er with the pale cast of thought,
And enterprises of great pith and moment,
With this regard their currents turn awry,
And lose the name of action.”[22]

A monológrészlet szövege Schrödernél:

„So macht uns die Gewissen zu Feigen, so schwindet die frische Farbe des Enstchlusses unter dem blassen Farbe des Nachdenkens, und Unternehmungen, die gross und ehrenvoll sind, wenden ihren Strohm abwärts, und hören auf, wirksam zu sein.”[23]

A vitatott szó helyén pedig a német eredetiben a Gewiss kifejezés szerepel, amely szintén lelkiismeretet jelent, ám visszavezethető a wissen (tudni) német igére is. A lelkiismeret kifejezésben magyarul, németül és angolul egyaránt megtalálható az ismeretre, tudásra utaló szó. Kazinczy magyar fordítása a következőképpen hangzik:

„Így tesz a lelki esméret bennünket gyávákká; így oszlik széllyel az eltökéllett végezés eleven színe az elmélkedés halavány fényje előtt, s fel-tételeink, mellyek nagyok és nemesek, megfordítják folyamatjokat, s meg szünnek hatni.”[24]

A fordított részlet a színt fénnyel helyettesíti, az értelem fényének toposzát illeszti a szövegbe Kazinczy, s itt némiképp átformálja Schröder metaforikáját, amivel az igét is megváltoztatja: nem festi le a halványabb szín az élénkebbet, hanem a fénye kifakítja az eltökélt szándék színeit. Talán képzavarnak érezte, ezért írta át, de itt is látható, hogy egy tehetséges költővel állunk szemben, aki érzékeny a metaforika finomabb rétegei iránt is.

A német eredeti nyomán tehát Kazinczy lelkiismeretnek fordítja a szót, és így tesz Nádasdy Ádám is, hiszen az angol conscience szó mai jelentése kétséget kizárólag megegyezik ezzel. Nádasdy azonban lábjegyzetben felhívja a figyelmet a problémára: „Tudat: az eredetiben conscience, mely kétértelmű: »lelkiismeret«, tehát a bűntudat belső hangja; illetve »tudat, megértés«, azaz, hogy az ember fölfogja, mi vár rá.[25] Arany János ugyanezt a kifejezést öntudatnak fordítja, és az idézet másik kulcspontját is gondolatként (thought):

„[…] Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből,
S elveszti tett nevét.”[26]

Hogy stílszerű legyek, az itt a kérdés, vajon miért nem lesz öngyilkos az ember, ha tökéletesen felfogja életének tragikus reménytelenségét? Ha a szót lelkiismeretnek fordítjuk, akkor elvisszük a monológot a katolikus értelmezés irányába: mivel bűnösök vagyunk, félünk a haláltól, ezért ez a félelem tart vissza bennünket az öngyilkosság (máskülönben halálos) bűnétől. Aranynál azonban az öntudat az, és a tudat, amely visszatart bennünket a haláltól: azért nem végzünk magunkkal, mert félünk a halál tudatunk számára ismeretlen tartományától. Nézetem szerint a kontextus egyértelműen ez utóbbi értelmezést támasztja alá.

Shakespeare a szót kétféle értelemben használja. Az Oxford Shakespeare szószedete szerint tudatként, az elme mentális képességeként kell érteni, s furcsa módon ebben a szószedetben a lelkiismeret jelentés egyáltalán nem szerepel. Az általam elérhető Onions-féle glosszárium[27] azonban a lelkiismeret jelentést részesíti előnyben, gyakran éppen ezzel a Hamlet-hellyel alátámasztva. Shakespeare CLI. szonettjében viszont Szabó Lőrinc lelkiismeretként fordítja, s itt mintha valóban ez a lelkiismeret jelentés lenne a dominánsabb. Ez persze nem zárja ki, hogy a szonettnek egy másik fordítása is lehetséges, amely a conscience-et Shakespeare drámáinak (többek között a Hamletnek) megfelelően tudatként, vagy öntudatként magyarítja, legalábbis a szó előfordulásainak egy részében.