Esszék, tanulmányok

 

 Cso__ri_m__ret.jpg

 

Jánosi Zoltán

 

Tengerre hullt diólevél

Csoóri Sándor és a „bartóki” modell

 

Költői, szociográfia-alkotói, filmforgatókönyv-szerző, kultúraszervező és szerkesztői munkássága mellett Csoóri Sándor számottevő esszéírói életművel is rendelkezik, amelynek jelentős részét a magyar szépirodalommal foglalkozó írások adják. Ezek között is külön csoportot képez a „bartóki” modell értelmezésének fénykörében megképződött esszésora. E munkák részint a népköltészet természete, részint az egyes írói munkásságok, részint az egyetemes kulturális antropológia, részint magának Bartóknak az életműve köré sűrűsödve mutatnak fel olyan elméleti koncepciót, amely az „új egyetemesség” fogalmával érintkezően a „bartóki” modell kategóriáját a magyar irodalomtudomány szempontjaiból is újszerűen s további gondolatokra inspirálóan járja körül.

Az ebben a tárgykörben született Csoóri-esszék legáltalánosabb és leginkább aktuális történelmi és civilizációs hátterét az adja, hogy a 20. század második felében a tudományos erőfeszítések, a kontinensek között lerövidült távolságok következtében az ember közvetlen tudati és lelki-közelébe kerülő, addig ismeretlen kulturális értékek alapjaiban kezdték ki az egy centrumú, egy kultúrájú művészeti hegemonitások európai és Európán kívüli szféráit: mindenekelőtt az euro-atlanti és a moszkvai centrumokat. A hirtelen az ember egyedi léte: konkrét tér- és időbeli szituáltsága köré rakodó különböző történelmi és civilizációs időrétegek, valamint az ezekkel együtt táguló-mozgó térdimenziók erői fokozatosan helyezték más megvilágításba a nyugati vagy a marxista szabású örökségtől eltérő, sajátosan identikus – közöttük a primitív s az archaikus – kultúrákat, továbbá a harmadik világ, a volt gyarmatok szellemi és irodalmi életét is. Amelyeknek a magyar kultúrában is megképződött analóg jelenségeit az irodalomtudomány egy része mindaddig – ideológiai vagy esztétikai alapokon – a valós jelentőségéhez képest alászorította; egy másik része viszont – különösen Bartók fellépésétől és irodalomra gyakorolt hatásától fogva – az egyetemes tendenciákhoz igyekezett kapcsolni. A magyar irodalom „bartóki” vonalának az egyetemes irodalmi „eseményekbe” emeléséhez Csoóri Sándornak tehát elsősorban a korszakkal szimultán módon együtt táguló tér- és időélménye és a magyar kultúrát e koordináták közé helyező szándéka szolgáltatta az alapot. A „bartóki” modell lényegi forrását nyújtó mélykultúrára tekintésének újszerű látószögéről – a releváns felismeréseket indukáló, kitágult tér- és idővektorok metaforizálásával – így vall: „A népi kultúrához is a modern művészetek, közelebbről a modern kultúra gólyalábain állva jutottam el. Sajnos nem hétmérföldes léptekkel, ahogy hinni lehetne, hanem fokról fokra.”1

Miközben Csoórit az emberi lét és művészet időbeli egésze és térbeli gazdagsága, s abban természetesen központi érdekkel a magyar irodalom öröksége és helyzete izgatja, az emberi kultúra legszélső pólusainak övezetéig jut el. A „bartóki” új egyetemesség gondolatrendszerének fókuszában álló Tenger és diólevél című tanulmányában ezzel összefüggésben idézi Malraux képzeletbeli múzeumát, amelynek révén már a szinte elérhető teljes idő és tér válik a magát antropológiai teljességében is értelmezni akaró ember látóterévé. A művészetet elemző új koordinátarendszernek – írja – „a legbeszédesebb kifejezője Malraux képzeletbeli múzeuma, amely Európa kizárólagos képviselete helyett az egész világ képzeletét vállalja. (…) A Képzeletbeli Múzeum olyan korszakban gyűjti össze az egymásra következő vagy egymástól különböző civilizációk alkotásait, amikor a stílusokat már nem a „természet” interpretálásának tekintjük, hanem a világ jelenségeinek.”2 S ő maga is szemléletes képben vallja meg ezt az elementáris módon új felismerésekre ösztöntő létélményt. „A Central Park-beli múzeumban fáradtan, s kissé keserűen húzódtam be a múzeum egyik ablakmélyedésébe. S véletlenül úgy adódott, hogy látószögembe egyszerre kerültek be Manhattan felhőkarcolói és a teremben levő óceániai faragott totemoszlopok… A legősibb és a legújabb az ember ízlésvilágának megsértése nélkül, szemem láttára szerelmes szövetségre lépett.”3 E látvány rádöbbentő-tudatosító, az író addigi elemző törekvéseit is újra felfedeztető sugallatára teszi fel ismét a kérdést: „S ha a felhőkarcoló és a totemoszlop nem idegen egymástól, miért lenne idegen az utcán száguldó autókhoz, az űrrepülés steril szertartásaihoz a népdal? Miért lenne idegen egy egészen másfajta hagyomány, mint amit elzsibbadt képzeletünkkel megszoktunk eddig?”4 Csoóri a magyar kultúra „bartóki” modelljét, mint az annak alkatából természetesen következő és folytatható új egyetemességet, ebbe a hatalmas, antropológiai természetű tér-idős szemléleti mezőbe kapcsolja bele. S ezért tartja fontosnak a kortárs írók, sőt a teljes nemzet „bartóki” gesztusokon nyugvó tájékozódását is az ennek a modellnek az egyik lényegi alapját képező népi kultúráról: „Népi kultúránk nemzeti kultúránk része, nem pedig érdekes hajtása – mondja. – Nem rozmaringfa, nem tulipánfa, hanem az idő mögül megszólaló erdő. Valamikori örömök, átkok, panaszok, szerelmek, fölbuzdulások bujtató rengetege. A történelmünkből máig hiányzó történelem. Hiszen aki Balassiból, Bethlen Miklósból, Petőfiből, Adyból vagy Bartókból ismeri a magyarságot, akarva akaratlanul is csak az érem egyik oldalát látja. … ismernie kell régi táncaink egy-egy mozdulatba sűrített vallomását:…, ezek a dobbanások a mi földrengéseink, ezek a csujjogatások a mi égverő májusfáink. Ismernie balladáinkat, hogy így ítéltünk meg életet, halált.”5

Csoóri Sándor – a hazai irodalomelmélet egészét tekintve is – érzékeli úttörően, mindezekkel összhangban, azt is, hogy a világkultúrában mennyire fontos szerepe lett azoknak a korábban lokálisnak, marginálisnak minősített tradícióknak, amelyek a 20. század néprajzi kutatásainak fényeiben váltak mind ismertebbekké, érzékelhetőbbekké és tudatos forrásaivá az irodalmaknak is. „Elém rajzolódott az a néprajzi forradalom, amely legalább 70 éve robbantotta ki a maga kis helyi háborúit a kultúrában és a művészetekben világszerte. Csöndesebben vagy zajosabban, mindenesetre elháríthatatlanul. Gondoljuk csak el, hogy a néger szobrászat fölfedezésétől a mexikói festészeten át a mai táncház-mozgalomig, a Húsvét-szigeti szobrok megbámulásától az egész földkerekségre kiterjedő népzenei reneszánszig mi mindent ide sorolhatnánk! Különösen megerősödött ez a néprajzi forradalom a második világháború után, amikor a harmadik világ népei múltjukkal és kultúrájukkal együtt színre léptek.”6 A szerzőnek ez a plurális – globális térben és kronometriában gondolkodó – és a magyar irodalmi „bartóki” modellt az új egyetemesség fogalmához kapcsoló kultúraérzékelése a hatvanas évektől tágult ki fokozatosan az Európán kívüli világ mértékpontjai felé.

Az író „bartóki” modellhez kötődő, a folklór és az archaikus kultúra integrációját a 20. század művészete felől értelmező felismeréseit – csak néhány fontosabb szerzőt idézve fel – a magyar irodalmi gondolkodásban közvetlenebb módon a fekete kultúrára pillantó Radnóti Miklós (Karunga, a holtak ura, Ének a négerről, aki a városba ment), a finnugor örökségre figyelő Bán Aladár, a „bartóki” modell esélyét az irodalomban fölvető Németh László (Tejtestvérek, 1932, Összehasonlító népköltészettan,1933, Egy folyóirat terve stb., 1954, 1956, Magyar műhely,1956 stb.), majd a több részelemét igényesen megvilágító Illyés Gyula (Egy szerzői esten,1932, Magyarok, 1936, A franciák sajátja, 1942, Helyünk a világirodalomban, 1963, Bartók és a költők, 1963, A világosság szürrealistája, 1968, Magyar irodalom-világirodalom,1969, A lángelme neveltetése, 1977 stb.) és Gulyás Pál (Út a Kalevalához, 1937), valamint természetesen Sinka István és Erdélyi József költészete készíti leginkább elő. A történeti szellem részben e gondolkodás erőinek, irányainak hozadékaként, részben az író tudatos tájékozódásaként s az egyetemes művészet kihívásaként nyílik fel esszéiben a „bartóki” modell összetevőire s a világkultúrában élő kapcsolataira. A magyar kutatások előzményeire tekintve Csoóri Sándornak azt az alapelvét, hogy a „népköltészetben minden, Európában eddig történelmileg kialakult stílusnak megtaláljuk az őspéldáját. Tehát nemcsak a realizmusét, hanem a szürrealizmusét, a szimbolizmusét, a groteszkét, sőt helyenként még a naturalizmusét is”7, a maga korának lehetőségei között Bán Aladár már 1909-ben megérintette az Elina halála című finn népdráma fordításának előszavában. „Különösen azért érdekes ez a költemény – írja Bán Aladár –, mert bizonyítéka annak, hogy a népköltésben megtalálhatjuk a műköltés minden fajának a csíráját…”8 Radnóti Miklós, Fónagy Iván majd Weöres Sándor műfordításban, műalkotásban, tanulmányokban azt igazolták, hogy az addig primitívnek tekintett kultúrák hogyan váltak előbb az avantgárdnak, azután későbbi irodalmi folyamatoknak az ösztönző erőivé. A magyar irodalomtörténeti gondolkodás e témához kapcsolódó előzményláncában távolabbról, de hasonló gondolatimpulzusokkal tűnik fel Gyulai Pál, Arany János, Erdélyi János, Vargha Gyula, Greguss Ágost, Vikár Béla, Lükő Gábor, majd később Voigt Vilmos, Pomogáts Béla, Koczkás Sándor, Czine Mihály, Képes Géza, Tornai József, Görömbei András, N. Horváth Béla, Vasy Géza és mások neve is. Elődei és kortársai meglátásainak részelemeit Csoóri koncepciója ugyanakkor nagyszabásúan és a teljes körű átgondolás felismertető erejével kapcsolja bele az egyetemes civilizációs mozgásokat megjelenítő 20. és 21. századi kultúra- és irodalomelméletekbe, s ezzel együtt a tudomány új felismeréseinek áramaiba.

Paul Ricoeur írta például, hogy „minden hermeneutika végső céljainak egyike a kulturális távolság ellenében folytatott küzdelem,”9 és hasonlókat fogalmaznak meg a századvég s ezredelő gyakran hivatkozott elméleti szerzői, Jauss és Gadamer, továbbá az ősi kultúrákat a jelen szeme elé emelő Jan és Aleida Assmann is. A hagyománynak és a magyar kultúrának, valamint a hasonló vonásokat hordozó világirodalomnak a Csoóri adott tárgyú esszéin át történő összeérintése nagy szemléletességgel mutat rá arra, hogy a szerzőjük mennyire szorosan együtt lélegzett az egyetemes kultúra ebben a témakörben fogant törekvéseinek papírra vetőivel. Időrendbe helyezve a legfontosabb Csoóri-írásokat: a Szántottam gyöpöt 1966-ban születik, az Egykor elindula tizenkét kőmíves 1969-es, az Élni az idő közepén 1971-es, a Csipkekoronák 1972-es datálású. A Népköltészet és Petőfi 1973-ban, a Szélfúvás, avagy homok a szájban 1974-es, a Tenger és diólevél az 1977-es, az Egy csokonais pillanat az 1979-es dátumot viseli. Ezután is születnek az írónak a „bartóki” modellt érintő munkái, de az alapkoncepció később csak részmegállapításaiban fog gazdagodni.

A világirodalom kortárs törekvéseihez illeszkedés és a jelentőség felmutatása szempontjából is egyaránt fontos, hogy amikor az első, ezt a témakört érintő nagy hatású Csoóri-írás, a Szántottam gyöpöt napvilágot lát (1966), épp akkor van készülőben García Márquez életművében az archaikus és népi regiszterekre figyelő irodalmi gondolkodást a világirodalomban robbanásszerűen tudatosító Száz év magány, amely 1967-ben hagyja el a nyomdát. Pontosan a Szántottam gyöpöt megjelenésének évében (1966-ban) lát napvilágot Dzsingiz Ajtmatovnak a kirgiz népi kultúrát a világirodalom színvonalán fókuszba állító A versenyló halála című regénye. Miguel Ángel Asturias a Csoóri-esszé megjelenését követő évben (1967-ben) kap irodalmi Nobel-díjat azért az életművéért, amelynek jelentős rétegén szűrődnek át az indián hagyományok, legendák. A Csoóri-esszé előtt egy évvel, 1965-ben adta ki népköltészeti gyűjteményét a szerb Vasco Popa, akinek nemzete folklórját újszerűen integráló költészete (a Nyughatatlan mező című kötetével, 1965) szerzett országos elismerést. Latin-Amerikában Roberto Fernandez Retamar a ’60-as évek végétől kezdi írni azokat a tanulmányait, amelyek az euro-atlanti elméletek kötelezőnek láttatott tételeivel szemben egy máig gyűrűző szellemi mozgalom erejével vetik föl a specifikus latin-amerikai irodalomelmélet lehetőségét, amelyben jelentős szerepet kap az archaikus-folklorikus örökség, az erkölcsi tartalom és a sorsalakító, eleven hősök visszaemelésének szándéka is.

S a szorosabb irodalmi-irodalomelméleti kapcsolatokon túl erősen beágyazódik Csoóri „bartóki” esszésorozata a világkultúra egyéb ágaiba – sőt a kultúra területén megnyilatkozó politikai szabadságmozgalmakba – is. Az Egykor elindula tizenkét kőmíves megjelenésének esztendejében (1969-ben) az első Pán-Afrikai Kulturális Fesztiválon tartja meg híres beszédét az afrikai kultúráról a brazzaville-kongói Henri Lopés, aki előadásában helyenként szinte (a számára természetesen ismeretlen) Csoóri-nézetekre visszhangozva ekképp kér helyet az egyetemes kultúrában az afrikai művészetnek és benne a népművészetnek: „mi másban lelhetnénk magyarázatot arra, hogy Afrika fekete népe képes volt túlélni a történelem legnagyobb deportálását, a hódítást, a rabszolgaságot…., ha nem azokban a dalokban, amelyeket a rabszolgaszállító hajók fenekén énekeltek, azokban a dalokban, amelyek azelőtt a természet elleni harcukban és abban segítették őket, hogy felülemelkedjenek az iszonyú embertelenség miatt szenvedéssé lett életen, hogy szembenézzenek a halállal? Mi másban lelhetnénk magyarázatot a fennmaradásukra, ha nem az Ife, Bandiaga vagy M’bouli szobrászai faragta, őrző és oltalmazó álarcok megőrzésében, ha nem az Afrikát erős és büszke férfinak ábrázoló mesék és mítoszok továbbélésében; ha nem a gyapotültetvények felügyelőjének korbácsa után is megnyugvást nyújtó ősi táncokban? (…) A remény, a fáradtság és a kétségbeesés pillanataiban az embernek álmokra van szüksége. Ilyen álmokat nyújt a művészet. S tulajdonképpen a közös remények és álmok megőrzését nevezzük nemzeti kultúrának.”10 Feltűnő kultúrtörténeti jelenség, és Csoóri „bartóki” s etnográfiai tájékozódása összefüggésében is külön kiemelendő az, hogy a világkultúrában ismertté váló afrikai, valamint latin-amerikai írók és költők egy része (Jomo Kamau wa Ngangi Kenyatta, Leopold Sédar Senghor, Miguel Ángel Asturias és mások) nemcsak költő, író hanem néprajzkutató vagy folklórgyűjtő is volt egy személyben, s mintegy a Bartók Béla-i, a Kodály Zoltán-i gesztust ismételte meg, a Csoóriéval párhuzamos utakon lépkedve a hazájában.

A gondolkodástörténeti előzményekhez és az egyetemes elméleti kapcsolódáshoz egyaránt hozzátartozik az is, hogy a hagyományos, nyugati (euro-atlanti) centrumok hangsúlyozásához képest Csoóri Sándor gondolkodásában a „bartóki” modell egyik motiváló részeként nyilatkozik meg a „peremlét” tudata is. (Részint a Németh László által, például a Most, punte, silta, Tejtestvérek című munkáiban vázoltakhoz hasonlóan, de annál már jóval tágasabb impulzusok között, s nagyobb kultúrageográfiai körök befogadására nyitottan). S ez egyaránt párhuzamos egyes latin-amerikai teoretikusoknak (Roberto Fernandez Retamar, Antonio Cornejo Polar, Hernán Vidal, Desiderio Navarro, Raul Bueno, George Yudice) és a posztmodern egyes jelentős gondolkodóinak (Hans Robert Jauss, Carlos Rincon, John Barth) a meglátásaival, akik a peremlétet és -tudatot a 20. századi kultúrát alapjaiban megújítani képes, új horizontokat képző erőforrásként minősítik. Amikor Csoóri tehát azt írta le, hogy „ami azonban az európai áramlatokhoz képest maradiságnak, perem-jellegnek látszott, a kiteljesedő Bartókban, József Attilában, sőt a gondolat más övezeteit járó Németh Lászlóban is, a szintézisteremtés alapja lett”11, s a „közös emberi múltat” fürkésző Németh László és az Európát egyszerre vállaló és tagadó, a múltból, az archaikumból, a folklórból egy „új civilizáció melegágyát” teremtő Bartók példáit említi egy új kultúra példázataiként12, egyaránt jár a latin-amerikai irodalomelmélet és az utolsó évtizedek posztmodern kultúrája által nagy jelentőséggel említett, a hagyományos centrumokkal szemben a peremvilágokra fókuszáló teoretikai terepeken.

Csoóri szellemisége tehát együtt mozog az ezredvégnek az emberi létet globálisan, időben-térben együtt látó, az életre, a fejlődési „egyidejűtlenségek” közepette is szinkronban tekintő nagy intellektuális mozgalmaival. Elődei és közvetlenebb kortársai közül ezért jóval inkább a szellemi rokona Picasso, akit Párizs modernségében is megigéztek az afrikai szobrok, az olasz esztéta-etnográfus-filozófus Cocchiara, aki a 20. század felgyorsult világában élő ember modern maszkjai, arcai mögött is „az örök vadembert” keresi, s az etnográfusok közül például Meletyinszkij, Eliade, Tokarev, Erdélyi Zsuzsanna és Voigt Vilmos – akik a jelenbe is áttörő archaikus kultúra gyökereit és aktuális irányait párhuzamosan térképezték föl –, mint a magyar tudományban előbb a marxizmus, később a posztmodern izoláltabb belső körzeteiben otthonos tudós kortársai. S rokona továbbá Nagy László, aki a Notre-Dame árnyékában is a székely népművészetet idézi fel, táskamagnóról székely népballadákat hallgat, vagy Octavio Paz, aki nem restellte leírni: „az egyik legszebb költemény, amit valaha is olvastam (fordításban persze!) egy történelem nélküli népnek, a pigmeusoknak egy gyászéneke.”13     

A magyar jelenségek – különösen József Attila és Nagy László költészetén illusztrált – sorozatos világirodalmi egybekapcsolásaival és perspektíváival e sokáig mostoha sorsú hagyományértelmezést Csoóri Sándor nagyszabásúan mozdítja ki abból a – lényegében a két világháború közötti „népi” irodalomhoz kapcsolt, korlátozott – jelentéskörből, ami a folklórra alapozó irodalom legmakacsabb záró gyűrűjét adta. Ez elsősorban a „népi” irodalomhoz, különösen a lírához integrálható archaikus-folklorisztikus kódokat és a velük együtt megjelenő eszmei szemléletformákat egy alapjaiban hátrafelé néző, a modernséggel (s a világirodalmi posztmodernnel is) szemben álló, az akut időből egyre inkább kisodródó ízlésnormához kötötte.

Csoóri Sándor az egyetemes művészeti alakulatok horizontján – elemzéseit a húszas-harmincas évektől indítva – egy multikulturális dialogicitás organikusságában mutatja meg az archaikumra, folklórra alapozó magyar líra kapcsolatait és értékeit. Elsősorban azzal, hogy József Attila kísérleteit meggyőző hitelességgel állítja be az egyetemes művészet analóg szellemi térhálózatába. A hetedik, a Bánat, a Medvetánc, az Áradat , a Regös ének, A kanász, a Klárisok szerzőjének a világkultúra folklórátlényegítésébe kapcsolásával egyidejűen rombolja le a jelentőség- és karakterszűkítő „munkásköltői” minősítés és a leegyszerűsített, a „népi vonásokat is felmutató”, „a falu világát is értelmező” alkotókép konzervatív-egyoldalú vonásait. Csoórinak a József Attiláról való teljesebb gondolkodást bátran megérintő „bartóki” korrekciója ezt a világirodalmi jelentőséget az archaikum és a modernség egyetemes színvonalú egybekapcsoltságának szintjén ismerteti fel a költő műveiben.14 „Mindenség-élményeinek ugyanaz a gyökere, mint Picasso fétis-élményének. (...) És ha Picasso elcsúszott szemű, fölcserélt végtagú alakjai mögött ott láthatjuk az ősi kultúrák formakincsét, József Attila versteremtő készségében is ott hallhatjuk sisteregni az ősköltészet föltörő forrászaját.”15

A József Attila-értelmezés után a folyamat evolúcióját az író gondolatai – Csanádi Imre, Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc lírájára vonatkoztatva – már a „bartóki” előzményekből fölhangzó „új egyetemesség” színvonalán és esztétikai mércéje szerint értelmezik tovább. Az „új egyetemesség” poétikai és világképi értékeinek alapvető tartalmait a Tenger és diólevél szerzője elsősorban Nagy László költészete köré építve mutatja fel.16 Csoórinak a Nagy László „bartóki” erejét tudatosító szerepét Görömbei András hangsúlyos kiemeléssel erősíti meg: „Csoóri Sándor nemzedéktársai közül Bartók és József Attila ösztönzését leggazdagabban, legtöbb önálló eredménnyel Nagy László költészete fejlesztette tovább. Népiség és modernség bartóki jellegű találkozása a kortárs irodalomban az ő életművében a legteljesebb. Csoóri Sándor bartóki ösztönzésű új egyetemesség koncepciójához a kortársak közül az ő költészete adta a legtöbb érvet.”17 A zámolyi író Nagy László-elemzéseit éppen a „bartóki” tartalmú egyetemesség érintkező pontjai miatt érdemes röviden egybevetni Jauss Száz év magány-értelmezésének néhány megállapításával.

„A zöld angyalszárnyak világnagy szelet kavarva port, hamut és bibliás titokzatosságot” csapnak a „szemünk közé” – írja Csoóri a Zöld Angyalról. 18 „Mert e tomboló lény, e romlást hozó zöld martalóc szülőhazája legnyilvánvalóbban a »Jelenések könyve«. (…) A zöld angyal valóban mítosz. (…) A vers elejétől végéig egyetlen drámai beszámoló arról, hogy vége van egy világnak, a parasztinak, amelyik szép volt, utálatos volt, nyomasztó és megváltásra ítélt, vége van, tehát le kell vele számolni. E versben, mint az utolsó ítélet utáni napon a paraszti életforma, a falusi lét, a földművelő ember tárgyai, kellékei mind-mind kirakodásra kerülnek…” Jauss Száz év magány-analíziséből az alábbi sorok pontosan rímelnek Csoóri Sándor megállapításaira: „Macondo belső terében a szakrális időt… mitikus események reprezentálják…” „A civilizáció a maga bíráival, vasútjával, banánültetvényeivel az idillikus létet is eléri és tönkreteszi.”19 „Nem sejtett borzalmakkal üt azonban vissza az ellenséges természet elfeledett hatalma: az iparosodás gazdasági csodájára… ősvilági katasztrófák következnek; …, mely az elrothadt Macondót a föld színével teszi egyenlővé….”20 

A legtermészetesebb, hogy a mitizálás és a folklór s az archaikum átizzított vonulatai vonatkozásában önmagukat kínálják fel Csoóri és Jauss, illetve a két értelmezett alkotó látásmódja, fogalmai és világképe közötti analógiák. Ebben „a fantazmagórikus enciklopédiában” a szerző „a periferikus latin-amerikai világ eposzának polifon nagyformába” öntésére vállalkozott. (…) „A Száz év magány formálisan a bahtyini polifon (menipposzi) regény Rabelais és Dosztojevszkij által előképezett tradíciójában áll”21 – írja Jauss. Csoóri Sándor a fogalmak és a forrásként idézett nevek hasonló konnotációit gyűrűzteti Nagy László életművének megközelítésekor. „A pántos paraszti pólya szorításából kibontakozva közvetlenül, a mindenség pántos szorításába nő át, bárányos éggel, s körülfelhőzve Dosztojevszkij sötét hajával. Tündérkedéssel, démonisággal. Először bizonyítva mítoszi arányúan, hogy lovak, tehenek, csírázó krumplik, disznóbelek, döccenő köszörűkövek a Tejút csillagaival kivert lószerszámok ugyanúgy lehetnek az emberi teljesség metaforái, mint istenek, filozófiák, angyalbrigádok.” „Az emlékek kivilágított polcain ott a gyerekkor, s ott van az ifjúság: istenasszonyként villogó arabs kanca, fekete banyák, mesék kohótorkú sárkányai, vérkorpás malacok, gyereket evő disznók, pünkösdök, húsvétok, zászlósak, harangosak, Mária lovai a körmenetben, a világháború szennyétől szerelemre mosdatott katonalányok géppisztolyosan, páncélozott melltartóban.” „Balladák, regék és a történelem áramütései rázzák a versolvasót.”22 „…A népdalszerű versektől az emberiségversekig jutott el. Mintha ebből a parasztudvarból a levegőre támaszkodva föltornázta volna magát a Holdig.”23

Nagy László „bartóki” modellként felfogott programjának tanulsága alapvetően hangzik egybe Csoóri Sándor értelmezésében nemcsak a Jausséval, hanem archaikum és egyetemesség vonatkozásában mindazzal, ami a latin-amerikai irodalomelmélet egy jelentős ágából is kiolvasható. „Végérvényesen kiderült, hogy az osztályhelyzet szűk rámáira kifeszített paraszti fogékonyság, hajlam és érzékenység az egyetemesség rámáira is kifeszíthető.” 24

Csoóri Sándor egy hatalmas ívű egyetemes rehabilitációval párhuzamosan, annak magyarországi élvonalában gondolkodik tehát egy – előbb marxista, aztán posztmodern öltözetben megjelenő – e vonatkozásban konzervatív-anakronisztikus gondolkodás ellenében a népi és az archaikus kultúráról, a magyar és a világirodalomról. Munkáival azt bizonyítja be, hogy az utóbbi 50 évben Magyarországon a népi kultúra új asszimilációja: a „bartóki” modell szempontjából mind a kérdező-, mind pedig az elvárás-horizont hamis vagy elégtelen volt. Esszéinek metaforikus nyelvén leszaggatja azokat a sztereotípiákat, amelyek a felvilágosodás, a romantika, a népi, nemzeti irányzat, a ’20-as, ’30-as évek szociális törekvései és a marxista irodalom-felfogás, illetve ideológia idejétmúlt kötelékeibe voltak képesek csupán bekapcsolni a népi kultúrát szervesítő „bartóki” irodalmat.

Csoóri Sándornak a népi és archaikus kultúra kapcsolatát a kortárs művészet összefüggésében és egyedi szerzők életművében is elemző esszéi Bartók kottavonalainak s a rájuk rajzolt hangjegyeknek az irodalmi meghosszabbításai, újragondolásai. Bennük az író keze Bartók zongorát érintő vagy karmesteri pálcát megragadó kezének lendületével mozdult meg egy félig eltakart világ értékeinek felmutatásáért. Ezeknek az értékeknek a fényei ott csillognak ma is a – tengeren túl és Kárpát-medencei életünkben egyaránt – „bartóki” ritmusokkal pörgő, eleven diólevélen.

 

Jegyzetek

1. Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: Cs. S.: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek. 1961-1994. Második kötet. Budapest, 1994. 694.
2. Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In. i. m.: 754.
3. Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 760.
4. Uo.
5. Csoóri Sándor: Egy találkozó után. In: i.m.: 685.
6. Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 769.
7. Csoóri Sándor: Szántottam gyöpöt. In: i.m. 649.
8. In: Domokos Péter: A finn irodalom fogadtatása Magyarországon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972. 25.
9. Paul Ricoeur: Mi a szöveg? In: Olvasáselméletek I. Szerkesztette: Dobos István. Debrecen, 2001.37. Vö. továbbá: Bókay Antal: Irodalomtudomány a modern és a posztmodern korban. Budapest, 1997. 318. „Mindig és mindenki benne áll a hagyományban, függetlenül attól, hogy ezt mennyire vallja be. A tradíció nem olyan, mint a kabátunk, hanem olyan, mint a bőrünk, tudhatunk róla, de kibújni nem tudunk belőle. A hagyomány ráadásul »megszólít bennünket«, ránk kényszeríti önmagát. Minden történetiség mélyén valójában a hagyomány érvényesülése áll...” 318.
10. Henri Lopés: Az afrikai kultúráról. Szil Péter fordítása. In: Néger kiáltás. Fekete-Afrika. Irodalmi és politikai antológia. Válogatta és szerkesztette: Simor András. Kozmosz Könyvek, 1972. 143-144.
11. Vö.: Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i. m.: 755.
12. Uo.
13. Octavio Paz: Latin-amerikai költészet? In: Ariel és Kalibán. A latin-amerikai esszé klasszikusai. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984. Fordította Scholz László. 382.
14. Vö.: Görömbei András: Csoóri Sándor. Pozsony, 2003. 106.
15. Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. In: i.m: 727.
16. Lásd a Szélfúvás avagy homok a szájban. In: i.m.: 689. és többek között A Zöld Angyal, a Nagy László földi vonulása, az „Elérte a láng a képzeletet” című tanulmányokat.
17. Görömbei András i. m.: 185.
18. Csoóri Sándor: A Zöld Angyal. In: Cs. S.: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek. 1961-1994. Első kötet. Budapest, 1994. 427-428.
19. Hans-Robert Jauss: Az irodalmi posztmodernség. Visszapillantás egy vitatott korküszöbre. In: A magyar irodalmi posztmodernség. Szerkesztette és az előszót írta: Szirák Péter. Debrecen, 2001. 109.
20. Uo. 108.
21. Uo. 107.
22. Csoóri Sándor: „Elérte a láng a képzeletet” In: Cs. S.: Tenger és diólevél. Összegyűjtött esszék, naplók, beszédek. 1961-1994. Első kötet. Budapest, 1994. 429.
23. Csoóri Sándor: Nagy László háza. In: i.m. (lásd 22. sz. jegyzet) 457.
24. Csoóri Sándor: „Elérte a láng a képzeletet” In: i.m. (lásd 22. sz. jegyzet) 434.

 

Megjelent a Bárka 2017/4-es számában.


Főoldal

2017. augusztus 17.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA