Kereskényiné Cseh Edit
Tizennégy évesen az auschwitzi vonaton
Beszélgetése Hirsch Gáborral
2013-ban, a Tevan Alapítvány kiadásában jelent meg a Békéscsaba–Auschwitz-Birkenau retúr című könyved, amelyet a stutthofi koncentrációs táborban megölt édesanyád, az Auschwitzban meggyilkolt rokonságod, osztálytársaid és Békéscsaba zsidóságának emlékére ajánlasz. Több mint két évtizedes, kitartó kutatómunkád eredményeit teszed közzé a kötetben és a CD-mellékleten. Hogyan született meg ez a kiadvány?
A könyv megírása egy hosszabb folyamat volt, elsősorban azt szerettem volna tudni, hogy mennyire megbízható az emlékezetem, s így megpróbáltam tisztázni különböző levéltárakban és sorstársakkal történő beszélgetésekben, hogy mi is történt. Így kerültem kapcsolatba 1994-ben az auschwitzi múzeum történészeivel és levéltárosával. A múzeumban különböző kópiákat találtam, de mind a felszabadulás utáni időszakról szólt.
Utána megpróbáltam kapcsolatot teremteni Svájcban élő túlélőkkel, remélve, hogy egyes eseményeket könnyebben tudunk közösen rekonstruálni. Így alapítottam meg a Kontaktstelle für Überlebende des Holocaust csoportot 1994-ben. Kétezer körül, az auschwitzi múzeum kérésére, írtam egy angol nyelvű kéziratot I was born in Békéscsaba címmel, ami 2001-ben, a Pro Memoria sorozat 14. számában jelent meg. Néhány évvel később, 2009-ben, a Kontaktstelle … kezdeményezett egy német nyelvű Memoiren sorozatot, ami tizenkét füzetből áll. Hét cseh és szlovák, három magyar, egy-egy német és lengyel túlélő vett részt az akcióban. Többek közt én is kibővítettem kéziratomat. Az alacsony példányszámú sorozatot a külügy támogatta, s célunk az volt, hogy különböző dokumentációs központoknak eljuttassuk. Ekkor született meg az ötlet, hogy saját visszaemlékezésemet dokumentumokkal kiegészítve, könyv alakban is elkészítsem, és mellékeljek egy CD-t, amellyel igyekszem – a lehetőségekhez képest – a leírtakat képekkel, újságkivágásokkal, okmánykivonatokkal alátámasztani. Így kezdtem neki a német nyelvű kiadáshoz, ami 2010-ben készült el, Als 14-jähriger durch Auschwitz-Birkenau címmel. Miután az anyagot összeszedtem, gondoltam, megpróbálom magyarul is megírni, hogy a Békés megyeiek, a csabaiak is kapjanak egy többé-kevésbé objektív képet, hogy mi történt Csabán, mi lett az egykor mintegy kétezer ötszáz főt számláló csabai zsidó népesség sorsa. Ismereteim szerint ma talán negyven zsidó él a városban.
Miközben családod történetét mutatod be és saját, gyermekként átélt megpróbáltatásaidat osztod meg az olvasóval, képet kapunk a békéscsabai zsidóság sorsáról, pusztulásáról is. Miként éltétek meg a zsidótörvények, a fokozatos jogfosztás és kirekesztés időszakát a német megszállásig?
Az első hátrányát a zsidóságomnak 1938-ban, az Anschlusskor éreztem. Szeretett német nevelőnőmnek haza kellett térni Németországba, nem volt szabad zsidóknál dolgoznia. Egy másik kellemetlen élmény 1940-ben, a csabai strandon ért, ahol J. Iván szememre hányta, hogy mi zsidók nem vagyunk igazi hazafiak, mert az angoloknak drukkolunk. Pár hét múlva, a gimnázium első évfolyamán, egy osztályba kerültünk Ivánnal. A háború után, ha jól emlékszem, egy angol nyelvű gimnáziumban folytatta tanulmányait.
Mint már említettem, a háborús években, 1940-töl már gimnáziumba jártam, és tizenkét éves kortól kötelező volt a katonai előkészítő leventeszolgálat. Mi, zsidó fiúk, e helyett a későbbi munkaszolgálatnak megfelelő kiképzést kaptuk, mint úgynevezett "kisegítő előképzős ifjak", hogy később ásóval és lapáttal megálljuk a helyünket. A kiképzőnk egyszer bejött édesapámhoz az üzletbe. Hogy miről beszéltek nem tudom, mindenesetre látogatása után könnyebb lett a helyzetem a gyakorlatokon.
Néha kijártunk a Körösre evezni, és egy ilyen alkalommal suhancok megdobáltak bennünket a hídról kavicsokkal. Amikor édesapám kiszállt a csónakból, hogy felelősségre vonja őket, elfutottak.
Ha eredménytelenül is, de a CSUE (Csabai Úszó Egyesület) tagja voltam, ahonnan, mint zsidót kitettek. Emlékszem arra is, hogy édesapám alkalmazott rádiójavításra inasként egy érettségizett zsidó fiút, akit a numerus clausus miatt nem vettek fel az egyetemre.
A 40-es években nagybátyámék (Altmann és Hirsch cég) nem tudták tartani keresztény alkalmazottjukat, édesapám vette át, s így sikerült öreg zsidó könyvelőnket, Fischer bácsit tovább alkalmazni.
Édesapám, mint az első világháború kitüntetett katonája (kisezüst), bizonyos mértékig kivételezett volt, ennek ellenére félt, hogy egy esetleges újabb zsidótörvény alapján nem tarthatja meg üzletét a főutcán, s így az 1942-ben tervezett házunkban egy sarkot beépítetlenül hagyott, hogy szükség esetén odaköltöztethesse a vállalkozást.
A német katonaság megjelenése 1944 márciusának végén sorsdöntő változást eredményezett a honi, így a csabai zsidóság életében is. Megérkezett Adolf Eichmann, akinek vezetésével Magyarországon is megkezdték az Endlösung, a zsidó kérdés végső megoldásának előkészületeit. Az üldözöttek helyzetértékelését valószínűleg igen jól példázza egy, a könyvedben idézett túlélő utólagos vélekedése: „Ha valamiféle tudomásom lett volna Auschwitzról, semmiféle hatalom ezen a földön nem tudott volna kényszeríteni, hogy felszálljak a vagonba, másrészt viszont nem létezett olyan hatalom, akinek elhittem volna, hogy egy hely, mint Auschwitz, létezhet ezen a földtekén.” Milyen út vezetett szülővárosodban a deportáló tehervagonokig?
Az ország megszállása után a zsidóellenes fellépések lavinaszerűen megerősödtek. Április 4-én, a német hatóságok utasítására, a belügyminisztérium körrendeletet adott ki, miszerint az egész ország területén több példányban összeírásokat kell készíteni a zsidó személyekről. E listák túlnyomó részét a háború végén megsemmisítették, úgyhogy csak egyes megyék, települések listái maradtak fenn. Így pl. Debrecen, mint a VI. debreceni csendőrkerület parancsnoksága és egyben a IV. deportálási zóna központja, kivételt képezett. A debreceni levéltárban megmaradtak a Békés, Bihar, Csanád, Hajdú és Szolnok megyék zsidó cenzusai, az ún. „Jaross-listák”, többek közt a csabai is.
Annak ellenére, hogy édesapám hallgatta BBC adásait, nem voltunk elkészülve arra, ami bekövetkezett. Április 5-én megjelent egy szigorú rendelet a megkülönböztető „sárga csillag” viseléséről. Egy 1944. május 8-i, a Körösvidék c. napilapban közölt újságcikk megemlítette a zsidók tervezett elkülönítését, és részletesen felsorolta, hogy miket vihetnek a zsidók magukkal. A következő határozat még erősebben korlátozta életkörülményeinket. A Körösvidék május 11-i száma a város zsidó lakosságának a zsinagóga környékén való gettószerű elkülönítéséről informált. Egyik osztálytársam szülei, akik Kétegyháza környékén, egy tanyán laktak, viszonylag elszigetelve, felajánlották, hogy náluk kivárhatom a háború végét. A szovjet hadsereg talán hetven kilométerre volt, és a háború közeli végére számítottunk, így visszautasítottuk az ajánlatot azzal az indokkal, hogy a család maradjon együtt.
1944. május 19-én édesapám leszerződtetett üzemében villanyszerelő inasnak, azzal a gondolattal, hogy esetleges kényszermunkánál hivatkozhatok arra, hogy szakember vagyok. A szerződés az ipartestületi regisztratúra szerint pár nappal az összeköltöztetés után történt.
Az 1943 márciusában befejezett házunk szintén egyike lett a zsidó házaknak. A régi házrész kisebb lakásában egy hét gyerekes ortodox család élt, nem tudom, hogy hozzájuk költöztettek-e valakit. A mi házrészünket három-négy személyre tervezték. Azokban a napokban édesapámon, édesanyámon és rajtam kívül édesapám nagynénjét, özv. Hilf Rudolfnét lányával és családjával (Horváth Sándor, Horváth Sándorné és Böske), Rusz Jenőt feleségével, Rusz Lipótot feleségével és a tíz éves Gyurikával, azon kívül egy testvérpárt, Rosenthal Mariskát és Rácz Ödönt szállásolták be hozzánk, s így összesen tizennégyen laktunk a lakásunkban. Az új lakótársak csak a legszükségesebb dolgokat hozhatták magukkal.
Naponta két órára hagyhattuk el a zsidó házakat, délelőtt tíz és tizenkét óra közt, hogy élelmiszert vásároljunk magunknak, miután a keresztény lakosság igényeit kielégítették. Ekkor tudtunk főzésre, ivásra alkalmas vizet hozni az artézi kutakról. Ebben az időben nagyon el voltunk szigetelve, úgy a szomszédoktól, mint a nem zsidó lakosságtól.
Helyzetünk napról napra rosszabbodott: június első heteiben a város zsidóságát áttelepítették a dohánybeváltó/szárító épületeibe, a vasútállomás közelébe. A csabai, csaknem két és félezer érintett polgáron kívül Békés megye több településének a zsidósága is idekerült, úgyhogy talán négyezer személyt zsúfoltak össze a gyűjtőtáborban. Mindenkinek annyi hely jutott, amennyit szalmazsákja elfoglalt. Csak abszolút minimális mennyiségű holmit vihettünk magunkkal, amit elbírtunk.
Szenvedtünk az éhségtől, a zsúfoltságtól, az őrök és a csendőrök kegyetlenségétől. Ha az összeköltözéskor a magánéletet hiányoltuk, itt még sokkal rosszabb lett helyzetünk. Az egészségügyi állapotok leírhatatlanok voltak. A WC helyett egy árkot ástak, ami felett egy gerendát helyeztek el. Egyesek elvesztették az egyensúlyukat, és beleestek a latrinába. A „pénzverdében” napirenden voltak a kihallgatások, a jobb módú nőket – mivel a férfiak munkaszolgálaton voltak – veréssel, kínzással kényszerítették, hogy megmondják, hol, kinél rejtettek el ékszert, pénzt, értéktárgyakat. Így kényszerítették édesanyámat is, hogy megmondja a szűcs nevét, akinek perzsabundáját átadta megőrzésre.
Az alatt az idő alatt, amíg a gettóban tartózkodtunk, tizenhárom haláleset történt, ezek között több öngyilkosság is előfordult. A temetési költségeket a lefoglalt zsidó vagyonokból fedezték.
Június 25-én indították az első transzportot. Amint később kiderült, őket a debreceni gyűjtőközpontba szállították, ahol a csoportot két részre osztották. Egy részüket a debreceniekkel Kassán keresztül Ausztriába, Strasshof / Wiener Neustadtba vitték, ahol túlnyomó részük túlélte a háborút. Másik részüket, szintén debreceniekkel, Auschwitzba deportálták. Ezek közül kevesen tértek vissza.
A Békéscsabán hátramaradottakat a következő napon, június 26-án vagonírozták be, húsz nappal azután, hogy a szövetségesek Normandiában sikeresen partra szálltak (1944. június 6). Nyolcvan-kilencvenöt személyt zsúfoltak be egy-egy tehervagonba – amelyekkel máskor élőállatokat szállítottak –, egy vödör szolgált toalettként és egy másikban ivóvizet kaptunk. A vagon zárt volt, csak a ráccsal és szögesdróttal lezárt kicsi ablakok engedtek be egy kevés friss levegőt.
1944. június 29-én érkeztetek meg Auschwitzba. Több napot töltöttetek, embertelen körülmények között, a vasúti kocsikban, nem tudtátok hová szállítanak Benneteket. Mit jelentett a célállomásra történő megérkezés, hogyan alakult a sorsotok, a Te sorsod? Hogyan élted túl a birkenaui haláltábort?
Háromnapi utazás után, nyári hőségben, rosszul szellőztetett, zsúfolt vasúti kocsikban érkeztünk meg Auschwitz II.-be, más néven Birkenauba, a „megsemmisítő” táborba. Útközben a vagonokat egyszer nyitották ki, Kassán, hogy a WC-ként szolgáló vödröket kiürítsük, és hogy ivóvizet kapjunk. A magyar őrök helyett a kocsikat német kísérők vették át. A transzportokat itt összeírták, e szerint a csabai szerelvényen 3118 személy volt. A kényszerpihenő után még két napig tartott az utazás.
Mint később tanúvallomásokból kiderült, a csabai transzporton kívül még három érkezett ezen a napon, Szegedről, Kecskemétről és Nagyváradról, összesen 11 778 emberrel.
Valószínűleg túlzottan el voltam saját magammal foglalva, s így nem emlékszem, hogyan váltam el édesanyámtól. A vagonból nem vihettünk semmit sem magunkkal. A rámpa mellett estünk át az első szelekción, miután szétválasztották és külön csoportokba sorolták a férfiakat és a nőket. Az egyes csoportokban elválasztották egymástól a munkaképeseket a gyengébbektől. A munkaképtelennek minősített embereket, testi hibásakat, öregeket, gyerekeket nem láttuk soha többé. Unokatestvérem és én a munkaképesek közé kerültünk. Első utunk a „szaunába” vezetett. Útközben a BIId és BIIc táborokból figyelmeztettek, hogy semmit nem tudunk a táborba bevinni, inkább adjuk nekik, s a szauna után visszakapjuk. Nem hittünk nekik, s így ami keveset magunkkal vittünk, a szaunában elvették. Kopaszon, minden szőrszál lenyírása után, rabruhában kerültünk be az úgynevezett cigánytáborba. Az első barakkparancsnokaink is birodalmi cigányok voltak.
Szállásunk a cigánytábor 32 lakóbarakkjának egyike, a 11-es volt. A páratlan oldalon voltak a zsidók, a páros oldalon a cigányok, családostól. A barakkok kb. negyven méter hosszúak és kilenc méter szélesek lehettek. Ezeket az ablak nélküli faépítményeket eredetileg lóistállóknak tervezték, amelyeknek csak a tetőzetnél voltak szellőző nyílásaik. A barakkokat egy középen vízszintesen végigfutó kémény választotta ketté. Csak éjjel volt szabad benn tartózkodnunk, priccsek nem voltak, a cementpadlóra kirakott deszkákon aludtunk, mégpedig úgy, hogy egyikünk a hátával a falat támasztva leült, a szétterpesztett combja közt helyezkedett el a következő, s így ment ez a kéményig. Egy-egy éjszaka ezerkétszáz személy is volt a barakkunkban.
A cigánytábor átmeneti tábornak számított, így inkább csak alkalmi munkákat végeztünk. Ennek a tábornak az volt a feladata, hogy munkaerőt biztosítson a többi tábornak, ha azok szakembereket, munkásokat igényeltek. A többség általában igen rövid időt töltött Birkenauban. A munkaerő kiválasztása egyben a legyengültek, munkaképtelenek szelektálására, megsemmisítésére is szolgált. Hosszú ideig nem ismertük a szelekciók célját. Barakkunkból láthattuk a krematóriumok kéményét, de kérdésünkre azt a válaszolták, hogy azok pékségek. Hogy nem tudták, vagy nem akartak pánikot kelteni köztünk, fiatalok közt, nem tudom.
A cigánytáborban a nagy zsidó ünnepeken két szelekción estem át. Mind a két esetben igen nagy szerencsével, egy utólagos válogatás alkalmával kerültem vissza a kiszelektáltak közül a munkaképesek közé. Ekkor már tizenhárom hete voltunk a táborban, s így lassan megtudtuk, hogy mit jelent a szelekció, és milyen végzetes következményei vannak.
Az élelmezés gyenge volt, s így napról napra erőtlenebbek lettünk. A funkcionáriusok az élelem, a kenyér nagy részét ellopták. Az éhségen, zsúfoltságon, nem kielégítő testápolási viszonyokon kívül a barakkparancsnokok szadizmusa és brutalitása miatt is sokat szenvedtünk. Így amikor januárban a tábort evakuálták, olyan gyenge voltam, hogy minden veszély ellenére betegnek jelentkeztem, mert nem mertem vállalkozni egy több kilométeres menetelésre. Amikor a szovjet hadsereg 1945. január 27-én a tábort felszabadította, nem tudtam rendesen járni. Csak a falnak támaszkodva, vagy négykézláb jutottam el a WC-ig. Tizenöt éves és 27 kg voltam.
A szovjet csapatok megjelenése számotokra a szabadságot, a szörnyűségektől, a teljes kiszolgáltatottságtól, létbizonytalanságtól való megszabadulást hozta. Haza lehetett térni, de a kaotikus, háborús viszonyok közt nem is volt ez olyan egyszerű. Melyek voltak kényszerű utazásod újabb állomásai?
Mint említettem, a felszabadulás napjaiban – számos sorstársamhoz hasonlóan – nagyon le voltam gyengülve, kísértetiesen néztem ki, s így egy szanitéc támogatott a szögesdrótos kerítéshez, ahol dokumentumfilmre vettek. Néhány napig maradtunk még Birkenauban, majd öszvéres kocsikkal átvittek bennünket a talán három kilométerre lévő auschwitzi főtáborba, ahol orvosi kezelést, ápolást kaptunk.
Hónapokig tartott, míg kissé megerősödtünk. Akik bátrabbak és jobb kondícióban voltak, egyénileg keltek útra hazafelé. Én transzportra vártam, ami március vége felé össze is állt, de csak a hatvan kilométerre lévő Katowicéig jutottunk el, s itt egy újabb táborba kerültünk. Hetek múlva újabb transzportot állítottak össze, de ez is haza helyett a bukovinai Csernyivcibe (ma Ukrajna) vezetett. Itt megint eltöltöttünk pár hetet, s megéltük a nyugati front feltétel nélküli kapitulációját. Utunk tovább Fehéroroszországba, Sluckba vitt. Az orosz táborok ellátása miatt nem panaszkodhatok, ennivaló volt – ha egyhangú is –, de elegendő. Dolgoznunk a tábor rendben tartásán kívül nem kellett. Az egyedüli, ami deprimáló volt, hogy nem tudtunk hozzátartozóinkról semmit, sem levél, sem más kommunikációs lehetőség nem volt.
Augusztus vége felé indult a transzportunk hazafelé. Előtte röviddel, augusztus 14-én, megjelent a Hírek az elhurcoltakról című újságban egy cikk:Deportáltak Oroszországban, Sluck címmel. Az újság közölte azok listáját (849 személy), akik hazaszállításukra vártak. Szeptember 7-én érkeztünk meg a romániai Jászvásáron (Iasi) és Békéscsabán keresztül a budapesti Keleti pályaudvarra.
Kamaszként hurcoltak el, majd olyan eseményeket éltél át, amelyek az úgymond „meglett” felnőtteknek is rettenetes lelki és testi megpróbáltatásokat jelentettek. Elvesztetted imádott édesanyádat. Hogyan tudtad mindezt feldolgozni, hogyan tudtál visszailleszkedni, hogyan fogadtak Benneteket az itthoniak? Miként alakult az életed a visszatérés után?
Édesapámat, amikor mi gettóba kerültünk, munkaszolgálatra sorolták be. A debreceni 106/304. században szolgált. Debrecen már 1944. október 19-én felszabadult, Békéscsaba pedig több mint tíz nappal korábban, így édesapám még 1944 folyamán hazatért. Sikerült házát és a kifosztott üzletet visszaigényelni, úgyhogy amikor hazaérkeztem, többé-kevésbé normális körülmények vártak. Édesapám megérkezésemkor üzleti ügyben Pesten volt. Csabán való átutazásunk alkalmával sikerült deportálásból visszatért nagybátyámat értesíteni, s ő táviratozott édesapámnak, így megérkezésemkor már az állomáson várt. Nagybátyáim, mivel családjaik az auschwitzi deportálásból nem tértek vissza, szintén nálunk laktak, sőt több munkaszolgálatról, táborból visszatérő személy is nálunk töltötte az első napokat.
Röviddel visszatérésem után édesapám magántanulóként beíratott a gimnáziumba, hogy az elvesztett időt behozzam, és tanulmányaimat az egykori osztályommal folytathassam. Így sok idő nem maradt a múlt feletti siránkozásra, és rá voltam kényszerítve, hogy a jelennel foglalkozzam.
Ha nem is emlékszem vissza konkrét antiszemita megnyilvánulásra, ennek ellenére nem éreztem jól magam a régi környezetben, és 1946-ban édesapám beíratott a pesti Zsidó Gimnáziumba, ami viszont a tanulmányi eredményemre negatív hatással volt, négy tárgyból buktam meg.
Ezután Szegedre mentem a villamos-ipari technikumba, ahol az első évben az iskola tanulóotthonában laktam. Egy éjszaka „felavattak”, aminek következtében pár napot kórházban kellett töltenem. Hogy „a felavatás” antiszemita megnyilvánulás volt-e, vagy sem, nem tudom, de én voltam az egyedüli, aki a kollégiumban ilyen procedúrán átesett.
A technikum elvégzését követően, miután édesapám üzletét kényszerből feladta, a család Pestre költözött. Mivel nem vettek fel az egyetemre, technikusként dolgoztam az EMG-ben (Elektronikus Mérőműszerek Gyára). Egy volt technikumi osztálytársam felhívta a figyelmem egy újonnan alapított Műszaki Tanárképző Főiskolára, ahol 1954-ben megkaptam a technikumi tanári oklevelet. Ezzel egy időben, mint technikus dolgoztam az Orion Rádiógyárban, és egy különbözeti vizsga után folytattam tanulmányaimat a pesti Műegyetem esti tagozatán. 1956 novemberének végén, a forradalom leverését követően, elhagytam az országot. Rövid ausztriai tartózkodás után Svájcba kerültem, ahol magyarországi vizsgáim egy részét elfogadták, s így az ötödik szemesztertől folytathattam tanulmányaimat. Két év után, 1958-ban, az ETH-án (Eidgenössische Technische Hochschule) diplomáztam, majd öt évig ugyanott alkalmaztak, mint tudományos munkatársat. Utána kutatómérnökként dolgoztam különböző cégeknél. 1995 óta nyugdíjban vagyok.
Korábban említetted, hogy a második világháború idején Békéscsaba zsidó, illetve zsidónak minősített lakossága mintegy két és félezer főt számlált. Könyvedben teljes terjedelemben közlöd a gettózást és deportálást megelőző áprilisi csabai zsidó összeírást (a már említett Jaross-listát), amelynek elkészítésére a hitközségeket kötelezték. Csabán két hitközség működött. A neológ 1237, az ortodox 812 személyt írt össze. A zsidóüldözés áldozatainak számát pontosan soha nem tudjuk meg. Kutatásaid alapján hányan szenvedtek mártírhalált, és hányan tértek vissza, illetve élték túl a megpróbáltatásokat?
Az utóbbi húsz esztendőben rendszeresen járok Csabára, és minden évben részt veszek június utolsó vasárnapján a deportáltak emlékére tartott mártír istentiszteleten. Egy ilyen alkalommal meglátogattam a Munkácsy múzeumot is, ahol egy kiállítás volt a második világháborúról, s az egyik vitrinben felfedeztem egy listát a bezárt csabai zsidó üzletekről. Amikor további okmányokról érdeklődtem, közölték, hogy azok Gyulán, a Békés Megyei Levéltárban vannak.
Emlékszem, szabadságod alatt mentél be a levéltárba, és ott megmutattad a deportálással kapcsolatos iratanyagot. Ettől az időtől fogva a csabai mártír istentiszteleteket összekötöttem a gyulai gyógyfürdővel és a levéltári látogatással. Mikor a kilencvenes években a „Haláleset-felvételi nyilvántartás” hozzáférhetővé vált, elkezdtem a holttá nyilvánítottak összeírását. Az első adatok 1946-ból származtak, és a bejegyzések 1951-ig tartottak. A csabai városházán Pál Miklós is gyűjtött az anyakönyvekből holttá nyilvánításokat. Így összesen 751 nevet gyűjtöttem össze Pál Miklós adataival kiegészítve. Sajnos a lista nem teljes, így pl. nagybátyám, Hirsch Imre Lajos (neológ Jaross-lista 53. szám), feleségét 1949-ben (újraházasodás miatt) holttá nyilváníttatta, de kiskorú gyerekeit, a hétéves Józsefet (1937) és a három hónapos Pétert (1944. márc. 17.) nem. Máig sem tudom megmagyarázni, hogy miért, nem hinném, hogy anyagi oka lett volna. Talán nagybátyám nem akarta akceptálni, hogy fiai nem élnek. Hasonló volt a helyzet a házunkban lakott Friedmann családnál is (ortodox Jaross-lista 17–25. szám). A kilenc tagú családból senki nem szerepelt a holttá nyilvánítottak között, annak ellenére, hogy valószínűtlen, hogy a kis gyerekekből egy is életben maradt volna.
Bizonyára még sokan vannak olyanok, ahol a családból senki nem jött vissza, nem voltak hozzátartozók vagy nem volt jelentős vagyonuk, hogy bíróság által, hivatalból holttá nyilvánítsák őket. Hogy hányan tértek vissza, nem tudnám megmondani. Elemi osztályomból a tizenhat gyerek közül négyen maradtunk életben, a gimnáziumi osztályomból öt zsidó tanuló közül ketten. L. Péter Ausztriában, én Auschwitzban éltem túl a Shoát. Nem emlékszem, hogy valaki is kérdezte volna, hogy mi van Gara Gabival vagy Schlesinger Jóskával?
2004-ben gimnáziumi osztályunk tagjai az Erzsébethelyi Plébánián találkoztak. Egykori osztálytársunk, Bielek Gábor, büszkén mutatta az 1993-ban átadott új templomot. A templom hatalmas seccojának (falfestmény) egyik részlete Auschwitzot szimbolizálja a szentté avatott Maximilian Kolbéval és a szintén szentté avatott, zsidóból konvertált Edith Stein karmelita apácával. Amit hiányoltam, az egy-két sárgacsillagos nő, gyerek, férfi, aki a több mint kétezer csabai áldozatnak és mártírhalált szenvedett osztálytársainknak állítana emléket.
Bizonyára kevesen tudják, hogy a berlini holokauszt emlékmű mellett lévő kiállításon, ahol többek között tizenöt közép- és kelet-európai család történetének felvázolásával mutatják be a lehetséges holokauszt sorsokat, a békéscsabai Hirsch családnak, a Te családodnak is van egy tablója. Tudtommal a családi fotók mellett a Békés Megyei Levéltár néhány kapcsolatos dokumentuma is szerepel ezen a tablón. Örömmel vennénk, ha a felkérés és a fotók, dokumentumok kiválasztásának történetét megosztanád a Bárka olvasóival!
A kilencvenes években leveleztem a H-NET / Holocaust fórumon, részben általános deportálással kapcsolatos témákról és természetesen a csabai deportálással kapcsolatban is. Így kaptam 2002-ben egy e-mailt, amelyet az akkor még tervezésben lévő kiállítás, a Denkmal für die ermordeten Juden Europas egyik munkatársa írt, és érdeklődött, hogy rendelkezem-e családi képekkel és más okmányokkal, amiket felhasználhatnának.
2003-ban a muzeológus eljött Svájcba, ahol összeválogattunk egypár alkalmas dokumentumot: a Békés Megyei Levéltárból Jánossy Gyula polgármester levelét, amelyben száz zsidó házat jelölt ki az összeköltöztetésre, és a „Kiürített zsidólakásokból összeszedett élőállatokról” szóló kimutatást, azonkívül édesanyám Auschwitzból küldött levelezőlapját, valamint édesapám gyomai munkaszolgálaton készült képét. Ezután még egy ideig eltartott, míg több család közül a Hirschre esett a választás. 2005-ben meghívtak feleségemmel és fiammal együtt Berlinbe, a kiállítás megnyitására.
Svájcban élsz, de minden évben ellátogatsz Magyarországra, így tájékozott vagy az itteni viszonyokat illetően. Mi a véleményed arról, hogy a mai magyar társadalom milyen mértékben dolgozta fel a zsidóüldözés, a holokauszt történéseit? Megtettünk-e, megteszünk-e mindent - a lehetőségekhez képest – ennek érdekében, úgy, ahogyan azt például a németek tették és teszik?
Mint már említettem, talán húsz esztendeje, hogy június utolsó vasárnapján rendszeresen ellátogatok Békéscsabára, a deportálásunk megemlékezésére. Gyakran olvasom az interneten a Népszabadság, Népszava, Magyar Nemzet újságokat. Feltűnő, különösen a hozzászólásokban, a gyűlölködő, rasszista hang, a romák és zsidók ellen való uszítás, ami nálunk Svájcban vagy Németországban ilyen nyíltan elképzelhetetlen.
Köszönöm a válaszokat!
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
