Ütőér

 

 Marton_Laszlo_2018_meret.jpg

 

Márton László

 

A kisbolygóra várva

 

Nemrég olvastam Hutvágner Éva Örök front című regényét. Tehetséges fiatal szerző első könyve, jól tud jeleneteket felépíteni, jó megfigyelőképessége és számottevő nyelvi ereje van. A könyv két férfi és két nő kapcsolatáról szól a mai Budapesten, valamint arról, hogy közeledik egy kisbolygó a Földhöz, és rövidesen be fog csapódni. Az alábbiakban nem a könyv értékeiről és (ha vannak ilyenek) vitatható megoldásairól, hanem az irodalomban felbukkanó természeti katasztrófáról szeretnék elmélkedni. Pontosabban arról, hogy milyen következményekkel jár, ha egy kis formátumú, viszonylag könnyen felfogható emberi katasztrófát, például egy párkapcsolat kudarcát egy nagy formátumú, nehezen felfogható természeti katasztrófa árnyékából szemlélünk. Meg arról, hogy az élő magyar irodalom milyen hagyományokra támaszkodhat, milyen lehetőségeket használhat a katasztrófa tapasztalatainak ábrázolására.

Elsőre azt mondanám, hogy az ilyen tapasztalatok a magyar történelmi és kulturális hagyományban – és így az irodalomban is – eléggé szegényesek, különösen egy másik, katasztrófáktól gyakrabban sújtott ország irodalmával összehasonlítva. Például a német nyelvű svájci irodalomban vissza-visszatérő, gyakori motívum az embereket, embercsoportokat elsöprő lavina és a településeket maga alá temető hegyomlás. Külön szemlélődés tárgya lehetne, hogy milyen cselekményszervező funkciója és milyen jelképi értéke van a meredek hegyoldalról lezúduló hó- és sziklatömegnek (esetleg víz- vagy iszapáradatnak), méghozzá egy olyan ország irodalmában, amely kimaradt mindkét világháborúból. (Arról, hogy a háborúból való kimaradás szintén felőrölheti a társadalmat, nemcsak a háborúban való részvétel, megbízhatóan tudósít Meinrad Inglin – Déry Tiborral és Ivo Andrićtyal egyívású író – Svájci tükör című monumentális regénye.) Mindig van egy nézőpont, amely közel esik vagy közel vihető a katasztrófa helyszínéhez, de kívül áll rajta – és ebből az irányból érkezik a segítség, a csoportos szolidaritás akciója, akár a helyi közösség, akár a hatóság által szervezett erő igyekszik segíteni a bajbajutottakon, majd orvosolni a pusztítást. Felvetődik továbbá a kérdés: milyen szerepe van az emberen túli akaratnak – például Isten akaratának – a szerencsétlenségben? A kérdéssel szembekerülő szerző tagadhatja Isten létezését, de akkor a helyét üresen kell hagynia, és ugyanúgy értelmeznie kell a katasztrófát, mint egy írásművet. Heinrich von Kleist, aki A chilei földrengés című elbeszélésében tiszteletbeli svájci szerzővé lép elő, azt az értelmezést sugallja, hogy Isten a főváros rombadőltével a bűnösnek nyilvánított szerelmesek mellé áll, és megmenekülésüket kívánja. Viszont lehetővé teszi az ellenkező értelmű interpretációt is, amely szerint a katasztrófa Isten haragjának jele, és ezt csak a bűnök kiirtásával (plusz a bűnösök és a bűnükből fogant csecsemő lemészárlásával) lehet enyhíteni. Ez a kétértelműség teszi igazán megdöbbentővé a város lakóinak hirtelen feltámadó vérszomjas gonoszságát.

A magyar kulturális emlékezetben talán csak az 1838-as pesti árvíz él számottevő reális katasztrófaként. Ennek sincs valami nagy lecsapódása a magyar irodalomban. Hirtelenjében csak Jókai Kárpáti Zoltánja jut eszembe. Újabb szerencsétlenségeinkért nem a természet, hanem az emberi felelőtlenség okolható, gondoljunk a tiszai ciánszennyezésre 2000-ben vagy a kolontári vörösiszap-áradatra 2010-ben. De még Babitsnak is ez jut eszébe a szokatlanul hideg télről: „mintha meg akarná mutatni a / természet, hogy még ő is létezik, / őt se lehet semmibe nézni, mert /éppoly gonosz tud lenni, mint az ember”. Így nem meglepő, hogy irodalmunk újabb nagy formátumú katasztrofista vízióiban, például Egressy Zoltán Százezer eperfájában vagy Térey János A Legkisebb Jégkorszakában a Kárpát-medencét sújtó katasztrófa nemcsak fiktív, hanem még annál is nagyobb mértékben imaginatív, vagyis nem a tapasztalat, hanem az ismert részleteket kísérteties ismertlenné formáló fantázia szülötte. Ez különösen Egressy művére jellemző: Téreynek csak el kell túloznia a mindennapi élet havazás okozta összeomlását, viszont a szélvihart követő teljes és tartós szélcsend ábrázolása még egy olyan gazdag eszköztárral rendelkező író erejét is leköti, mint Egressy. Másrészt a súlyos természeti balszerencse közepette a társadalom mindkét műben nyugodt. Ez viszont Téreynél különösen szembeötlő: míg ő kormányváltást épít a történetbe számottevő politikai konfliktusok nélkül, zökkenőmentes átadás-átvétellel, addig Egressy művében legalább némi káosz látható (azaz éppen hogy nem látható, a sűrű füstköd miatt).

Ellenpróba: amikor magyar író nem természeti, hanem társadalmi-politikai katasztrófát jelenít meg, akkor nemcsak jelentős irodalmi értéket hozhat létre, hanem hozott anyagból, kollektív tapasztalatból is dolgozhat. Szembeötlő, hogy a társadalom vagy az állam összeomlása közepette – legalábbis a magyar elbeszélő prózában – a természettel szinte soha nincs különösebb gond. Dupla képzavarral szólva: a nagy nemzeti lyukas mogyoró közepette a természet kezes bárány. Igaz ez Eötvös Magyarország 1514-benjére (a 800 oldalas remekművet röviden így foglalhatnám össze: „Gyerekek, itt perceken belül nagy baj lesz!”), Kemény Zord időjére (az is milyen jó regény!), Szabó Dezső Az elsodort falujára (az is nagy mű, főleg, ha eltekintünk a szerzői elfogultság rút alakzataitól), valamint, hogy egy mai könyvet mondjak, Zoltán Gábor Orgiájára is, amely szerintem hozzámérhető az imént említett művekhez.

Kérdés, hogy: ennek maradéktalanul örülhetünk-e? Nem járna-e jól a magyar irodalom azzal, ha a Kárpát-medence kellős közepén hirtelen felgyűrődne egy több ezer méter magas lánchegység? Ez talán még a magyar társadalomnak is hasznára válna.


Főoldal

2018. április 23.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Tompa Andrea és Bödőcs Tibor nyerte az idei Libri irodalmi díjakat 1% a Körös Irodalmi TársaságnakJúnius 24-én indul a Gyulai Várszínház 55. évadaNem ítélik oda idén az irodalmi Nobel-díjat
Ütőér
Csehy Zoltán tárcái Lövétei Lázár László tárcái Kiss Judit Ágnes tárcáiMárton László tárcái
Versek
Nagy Zsuka verseiAczél Géza: (szino)líra - torzószótárSzilágyi Kinga Magdolna verseiPál Dániel Levente versei
Prózák
Lőrincz György: Bécs fölött a Hargitát…„Legszebb munkámat mérgezik meg”Darvasi László: Akik áttáncolják a háborútHartay Csaba novellái
Kritikák
Versküllők és verssávok héthatáránHizlaló pöttyösGrecsó Krisztián: Téli naplóNem lehet megúszni!
Esszék, tanulmányok
Profán feltámadás, avagy heroikus újrakezdésA kiegyezés megítélése az 1919 és 1945 közötti magyar historiográfiábanGrendel Lajos irodalmi és közéleti szerepvállalásaiAz örök ritornell
Drámák
Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓ
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA