Ungvári Judit
Kisvárdai összefoglaló
Azt tartják, hogy az átmeneti időszakok mindig a legérdekesebbek, lett légyen az egyéni vagy közösségi léptékű változás. Az átalakulás folyamatában ugyanis egyszerre vannak jelen a múltbeli értékek és formák, ugyanakkor már megjelennek azok az új irányok, amelyek a következő időszak meghatározói lesznek. Ezt azonban még nem tudjuk, legfeljebb sejtjük csupán, és éppen ez a sejtelem az, ami izgalmassá, mi több, ígéretessé teheti a jövőt. Lehet találgatni, vajon mi lesz az a ma még aprónak tetsző elem, stílusjegy, ami új formákat szül, új gondolatokat alapoz meg? És mi lesz az vajon, ami megmarad a „régi világból”, a mesterek formáiból, ez előttünk haladók gondolataiból? Ehhez hasonló kérdések merültek föl bennem a Magyar Színházak 36. Kisvárdai Fesztiváljának előadásai nyomán. Szubjektív összegzés következik.
Tulajdonképpen a fentieket már a fesztivál nyitánya is remekül illusztrálta, hiszen a nyitó előadás (még versenyprogramon kívül) a marosvásárhelyi Spectrum Színház Ady és Adél című produkciója volt, Farkas Ibolya szereplésével, a színésznő éppen idén jubilál: 65 éve van a pályán. Ez a felütés egyszerre volt lenyűgöző és elgondolkodtató: a marosvásárhelyi és tulajdonképpen a Kárpát-medencei magyar nyelvű színjátszás doyenne-je mindent tud a „szakmáról”, amit tudni érdemes, az idézőjel pedig azért, mert a szakmánál többet is képvisel: megőrzött valamit egy olyan nagy – sajnos, már kihalófélben lévő – színészgeneráció világából, amely egyesítette a mesteri tudást a színészi alkotóerővel és intuícióval. Ahogyan Farkas Ibolya felépítette ezt a monodrámát, azt stúdiummá kellene tenni a színészképző intézményekben, hogy a fiatalok megtanulják, milyen tudatossággal, dinamikával, jól meglovagolt érzelmi hullámokkal, és milyen finomhangolással lehet a színésznek figurát teremteni, elmesélni egy élettörténetet, azonosulva, ám mégis kellő távolságot tartva a szereptől. Ez az a „régi világ”, amit érdemes megőrizni.
Szintén az első nap élménye volt, az immár a versenyprogramos előadások nyitó darabja, Kálmán Imre klasszikus operettje, a Csárdáskirálynő, a nagyváradi Szigligeti Színház produkciójában. Azt lehet mondani, hogy ez az aktív „középgenerációs” tudás reprezentánsa volt számomra, hiszen Novák Eszter rendezése egyszerre volt formabontó és -megtartó remeklés.
Az a szeretetteljes irónia, ahogy az alkotó rátekintett a huszadik századi békeidőket idéző műfajra, szintén stúdiumértékű, főként stilisztikai értelemben. Elkerülve az operettzsáner gyakori buktatóit, a giccses-nosztalgikus hangvételt, a slágerekre-poénokra építő, ám felszínes vagy üres karaktereket és helyzeteket, a hamis csillogást, Novák Eszter koherens és újszerű operettet hozott létre, egy 21. századi nézőpontból. Ennek legfontosabb pillére volt a finoman groteszk látásmód és poentírozás, az átélhető emberi dimenziókat felvillantó (mondhatni. pszichorealisztikus) figuraalkotás, a korabeli nagyváradi miliőt megidéző látványvilág és az ugyancsak picit groteszk elemekkel tűzdelt koreográfia. Mindez együttesen egy olyan társadalomkritikával fűszerezve, amely ma is nyilvánvaló: az elit képmutatása és a „lentiek” küzdelme, a hétköznapok moralitása és a művészlét buktatói érzékelhető mélységet adtak az előadásnak, amelynek egyik legnagyobb értékét ez a rétegzettég adta: megkaptuk a szórakoztatást és a slágereket éppúgy, mint az érzelmi átélés lehetőségét és a gondolatébresztést is. Ehhez a bravúrhoz természetesen, nagymértékben hozzájárultak az alkotótársak és a színészek. Előbbiek közül a jelmeztervező, Bajkó Blanka Alíz, a díszlettervező, Fodor Viola és a koreográfus, Bóbis László munkáját, a színészek közül pedig a Silviát játszó Tasnádi-Sáhy Noémit, a Cecíliát alakító Tóth Tündét és Kerekes Ferkó szerepében Dimény Leventét emelném ki. Az mindenképpen külön értéke ennek a nagyváradi produkciónak, hogy az egyébként prózai társulat művészei komoly énekteljesítményeket is fel tudtak mutatni, így a jól ismert dalok semmiben nem szenvedtek csorbát.
Már az első napon hallatta hangját az új generáció is, bár a fesztivál során láttunk ennél az elsőnél jóval erősebb produkciókat. A Kassai Thália Színház Az ember tragédiáját dolgozta fel – azt lehet mondani, megosztó módon. Jelentősen leredukált, Nádasdy Ádám fordítására épülő szöveggel, szerep-átértelmezésekkel és nemváltásokkal – tabukat feszegetve játszották el a kassaiak a Tragédiát Rédli Károly rendezésében. Az adaptáció ennek megfelelően, vegyes fogadtatásban részesült, nem véletlen, hogy a fesztivál Szakmai Klubjában is kapott hideget-meleget. Egyfelől méltatták az alkotók szándékát, hogy a sűrítéssel, összevonással és maibb nyelvezettel megszólaltatva a fiatalabb korosztályokhoz igyekeznek közelíteni Madách klasszikusát, hasonlóan a társulattól tavaly látott Szentivánéji álomhoz. Ám azt kiemelték, hogy míg az előző évben sikeresnek bizonyult az átirat, itt sok esetben áldozatai voltak ennek a zanzásításnak, hiszen eltűntek bizonyos dialógusok a műből, valamint hiányossá, gyökértelenné vált annak kulturális kontextusa. Az alkotók közül a dramaturg, Forgács Miklós megemlítette, hogy a gyakran tájoló kassai színház erőteljesen szembesül a „generációs nyomással”, vagyis, hogy egyszerre vannak jelen a közönségükben a konvenciókhoz jobban ragaszkodó és az azoktól teljesen leváló fiatalabb korosztályok elvárásai, amelyek között szerinte muszáj egyfajta párbeszédet kezdeményezniük. Bár úgy gondolom, ezek a szempontok valóban szükségszerűek a mai színházcsinálásban, a tavaly látott Szentivánéji álom esetében kétségtelenül jobban sikerült az átértelmezés, Matusek Attila rendezése valahogy frissebb, ütősebb előadást eredményezett. Persze az is rendkívül elgondolkodtató, hogy talán Shakespeare-t könnyebb így kezelni, hiszen eleve fordításokon keresztül kerül magyar színpadra, s nem kiabálunk szentségtörést, ha egy-egy sor másként hangzik, de mit tudunk kezdeni Madách ikonikus soraival manapság? Szinén nagy kérdés, hogy érdemes-e úgy maivá tenni valamit, hogy megnevezünk konkrét mai személyeket (Ferenc pápa, Karikó Katalin, Greta Thunberg), vagy inkább a minden korban értelmezhető aktualitást mutatjuk meg? Én a magam részéről inkább erre szavazok, az említett Csárdáskirálynő például pontosan ezt tudta, s a mindenkori elitről beszélt, mindenki értse oda, akit akar…
A fesztivál következő napján ehhez mintegy gondolatban kapcsolódva kaptunk egy sokkal izgalmasabb Madách-tematikát. A Bekecs Táncszínház Kit szerettél, Madách? című produkciója az író, felesége és anyja konfliktusoktól terhelt kapcsolatrendszerét dolgozta fel, egészen kiváló összművészeti megoldásokkal. A rendező-koreográfus, Györfi Csaba rendkívül alaposan és átgondoltan felépített előadást hozott létre két monodrámára építve: a neves Madách-kutató író, T. Pataki László: Lidércláng és Kit szerettél, Ádám? című darabjait fésülte össze, amelyek Madách Imre anyjának, Majtényi Annának, illetve feleségének, Fráter Erzsébetnek meglehetősen drámai sorsára fókuszálnak. Szándék szerint ugyan a kassai előadásban is megjelent, ám a Bekecs produkciójában egészen nyilvánvalóvá vált, hogy ez a furcsa háromszög hogyan játszott szerepet az író és műve életében. Feszes és letaglózó drámai alkotást kaptunk, amelyben a puritán egyszerűségű, nagyszerű színpadkép is alátámasztotta, milyen „keresztje” volt klasszikus szerzőnknek a két nő között vergődve (maga a színpad is kereszt alakú volt). Nagyon erős volt az a megoldás, hogy az írót megjelenítő Györfi Csaba néma szereplőként vett részt az előadásban, így valóban csak a két nő „fénytörésében” láthattuk. Külön erénye volt az előadásnak, hogy az immár táncszínházként szereplő Bekecs női szereplői (Kilyén Ilka, Ritziu Ilka-Krisztina) teljes értékű színészi alakításokat hoztak, s a mozgás mellett szövegben is kitűnően megállták a helyüket.
Akár párhuzamba is hozható a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház és a Nemzeti Színház koprodukciója Gogol Háztűznézőjéből a fesztivál elején látott Csárdáskirálynővel, legalábbis abban a tekintetben, ahogyan az alkotók a klasszikus anyagon keresztül reflektálnak a mai világunkra. A beregszásziak Háztűznézője anélkül szól a társulat egészen furcsa helyzetéről, hogy különösebben belenyúlnának a gogoli szövegbe. Igaz, hogy a keretjátékban a színészek szövegkönyvvel a kezükben próbálják a közönségnek megmagyarázni, hogy ez a „nemzetközi izé” most azt jelenti, hogy ezúttal hét színésznő és egy színész játssza el a darabot. De ez inkább olyasmi, mint amikor Shakespeare beküld egy szereplőt, aki elmagyarázza röviden, mit is fogunk látni. Ebben az esetben arra kapunk keserédes magyarázatot, hogy miért látunk nőket szinte valamennyi férfiszerepben.
S bár ez a helyzet kényszerűségből állt elő, mégis a beregszászi társulat tagjai a végletekig kihasználják ezt a plusz humorforrást, s a hangsúlyozottan „patent” műszakállak és műbajuszok mögött a komédiás kedv buzgárként tör elő: Orosz Melinda Ivan Kuzmics, udvari tanácsos szerepében lenyűgözően hozza a komplexusos, házasságtól rettegő, korosodó fickót, tökéletes átlényegüléssel, minden néma szemforgatása jelentőségteljes. Fizimiskáját ráadásul szándékoltan Gogolosra szabták. Az Ilja Fomicsot játszó Vass Magdolna szintén bravúrosan teremt figurát, minden gesztusa, minden apró rezdülése a „bajkeverő” baráté, még a haj- és szakállsimogatás is tökéletesen hiteles. Ugyanígy, a többiek is kitűnő vígjátéki karaktereket alakítanak, és kiemelendő, hogy a fiatalok között is találunk egészen elképesztően jó szereplőket, ilyen például a „macsó” Baltazár Baltazárovics tengerészt játszó Cséke Adrienn. Vidnyánszky Attila rendezése a keretjátékon túl több ponton is utal a beregszásziak sajátos helyzetére, ennek szemléletes képe, amikor Ivan Kuzmics az ablakon fennakad, se ki, se be nem bír menni, egyszerre kacagtató és szívszorító a jelenet áthallása…
Ezen a ponton kicsit felrúgnám az idei kisvárdai program lineáris ismertetését, és bizonyos csoportosításban beszélnék a látott előadásokról, annál is inkább mivel érdekes felvetések fogalmazódtak meg bennem néhány versenyprogram-előadás kapcsán. Az előbb említett beregszászi előadás koprodukcióban jött létre, ám az idei versenyprogramban volt három olyan produkció is, amelyet nem határon túli színházak és/vagy alkotók hoztak létre. Három teljesen különböző előadásról és helyzetről beszélhetünk, de a Ferencvárosi Pinceszínház, az Udvari Kamaraszínház és a Térszínház is jelen volt egy-egy darabbal a fesztiválon. A szervezők koncepciója szerint ezzel a határokat kissé elmosva, nyitni szeretnének a hazai társulatok felé is, ami önmagában dicséretes törekvés lehet, de egy nagyon fontos teoretikus kérdést vet fel, mégpedig: vajon jó-e az, ha ily módon profilt tágít a fesztivál? A programban elsőként Selmeczi Bea: Három és fél nővér című, Csehov művének folytatását megíró drámáját láthattuk, Telihay Péter rendezésében. A Ferencvárosi Pinceszínház előadásának alapanyaga érdekes játék az orosz szerző emblematikus művével, bár kétségtelen, hogy nem előzmények nélküli (ilyen például Ljudmila Petrusevszkaja: Három lány kékben című műve). Selmeczi Bea darabjának vannak erényei, ilyen például a humora, amely a szerző világát tovább tudja vinni az itt elképzelt későbbi korokban, a 20-as vagy a 60-as évek Szovjetuniójában. Ügyesen játszik a figurákkal is, itt ugyebár a „fél” nővért Natasa jelenti, az író konzekvensen végiggondolta, ahogy a négy nő változó élethelyzetei reagálnak az aktuális korra. Az előadás azonban túl hosszú, és a valóságos mondandó nélküli rendezői koncepciótlanságnak köszönhetően unalmas, nem érzek mögötte olyan alkotói spirituszt, amely revelatív erővel hatna a nézőre, s amiért azt gondolná az ember, hogy igen, ezt épp itt és éppen most színpadra kellett tenni. Szintén rejtély, miért került a versenyprogramba az Udvari Kamaraszínház produkciója, a Csurka István darabjából készült Megmaradni, amely elsősorban arra világít rá, hogy bizony, Csurka nagyon jó író volt, sőt, a problémafelvetése máig aktuális, ám az előadás gyenge megoldásai sajnos sokat rontanak az érvényes szövegen és a többségében jó színészi teljesítményen is. A hazai csoportot képviselő harmadik produkció a Térszínház Švejk-feldolgozása volt a fesztivál végén, ami már ígéretesebbnek bizonyult, mert a fiatal rendező, Kaj Ádám és a zeneszerző, Bucz Magor alkotói energiáinak köszönhetően egy formavilágában is izgalmas adaptáció született. Meghatározásuk szerint ez egy „dark operett, avagy zenés monarchiasirató”.
Ha nem is minden pontján tökéletes, de a némafilmes burleszk játékkal, monokróm vizuális hatásokkal, az egészen sajátságos zenei ötvözettel operáló produkció valóban érdekes lehet a nézőnek, főként azért, mert markánsan a fiatal generáció szemszögéből értelmezi a művet és a korszakot. A zenei világa pedig egészen különleges, inspiratív módon elegyíti a jazz, a sramli, az operett, de akár popzene elemeit is.
Ez a három előadás azonban azon is elgondolkodtatja a fesztivál sorsát nyomon követőket, hogy vajon kell-e hazai versenyprodukció? A kisvárdai szemle már egy jó pár év óta törekszik arra, hogy valóban „határnyitást” hajtson végre, de érzésem szerint ez ugyanakkor ki is lúgozza azt a profilt, amely mentén ez a mustra évről évre végigveszi a határon túli produkciókat. Ráadásul nagyon komolyan megkérdőjelezi a válogatást magát is, hiszen a határon belül évente születő, több tucatnyi előadásból miért éppen ezek reprezentálják az úgymond anyaországi színjátszást? Milyen fonal mentén fűzzük ezeket a többi előadáshoz? Érzésem szerint lehet, hogy jobb volna mégiscsak a versenyprogramon kívül megmutatni a hazai munkát, és a versenyben pedig továbbra is megtartani a határon túli profilt.
Folytatva a fesztivál produkcióinak összegzését, a következő csoportba soroltam magamban azokat az előadásokat, amelyek jól ismert művek új megközelítésű feldolgozásait próbálták megvalósítani, ám nem minden esetben jártak olyan sikerrel, mint azt, mondjuk, a Csárdáskirálynő esetében láthattuk. Ilyen volt például a Komáromi Jókai Színház előadása, az Úri muri, amely számomra egy erősen torzóban maradt kísérlet volt arra nézve, hogy a mai magyar valósághoz közelítse a móriczi világot. Bagó Bertalan rendezése először az idővel hozott totális zavarba, tudniillik sokáig azt hittem, hogy tényleg ma történik, ám bizonyos jelek egy idő után arra engedtek következtetni, hogy mégsem, hanem itt a 90-es évek világa kel életre, ugyanakkor voltak olyan jelenetek (például a szerelmi légyott Szakhmáry és Rozika között), amelyek akár Móricz korában is játszódhattak volna. Valahogy ez az eldöntetlenség körüllengte ezt az előadást, mintha az alkotók nem tudták volna pontosan, mit is kívánnak igazán bemutatni. Az, hogy a Móricz-regényben ábrázolt viszonyok mai is működnek, igazából evidencia, tehát fölöslegesnek érzem éppen a rendszerváltás körüli időket hangsúlyozni, ráadásul igen harsányan: Zámbó Jimmy és lakodalmas rock, farmerszoknyában, rikítóan színes harisnyában táncoló munkásasszonyok, satöbbi. Soknak éreztem a biciklit tologató csugariakat, akik valóban úgy néztek ki, mintha egy Háy-darabból tévedtek volna ide, csakhogy a Háy-darabok „hőseinek” mélységük van, de ezek a figurák sajnos, itt csak egy rosszízű kabarétréfa szintjén mozogtak, és ez az érzet többször is előjött az előadás folyamán. Ami végképp sokkoló volt, az a giccs túlhangsúlyozása, a műtyúk, műmacska és ilyesmik inkább csak idézőjelbe tették az egész előadás kódrendszerét, de semmiképpen nem vittek közelebb ahhoz, hogy maibbnak, húsbavágónak gondoljam a darab témáját, holott minden bizonnyal az. Az egyetlen számomra releváns értelmezési kísérlet Csörgheő Csuli figurájának a megszokotthoz képest kissé másfajta értelmezése volt, köszönhetően annak, hogy Gál Tamás habitusa, alkata is robosztus és erőteljes, így itt nem valamiféle kiégett filozófiájú, idősebb-fáradtabb Csuli-figura kelt életre, hanem egy valóságos „Keresztapa”, aki palira vesz mindenkit. Ettől eltekintve viszont ez az előadás kimondottan csalódás volt az egyébként nagyszerű színészekkel rendelkező komáromi társulattól.
Egyenletesebb színvonalú, ám legfeljebb tisztes előadás volt nálam a Csíkszeredai Csíki Játékszín Amadeusa, amely igazából nem lépett túl a közismert filmfeldolgozáson, nem mutatott meg másféle színeket. Olyannyira, hogy Mozart figurája szinte kópiaként jelent meg a Miloš Forman-film Mozart-alakja alapján. Picit a dramaturgia villantott újat egy-két helyen, ügyesen volt kiemelve Salieri Istennel való perlekedése, jó megoldásokkal operált a díszlet, illetve énektudásban is helytálló, jó színészi munkával találkozhatott a néző (Tóth Jess). Talán a legizgalmasabb kérdés az volt ezen előadás kapcsán, hogy vajon miért ezt vitte színre a „Romániába szakadt”, kolumbiai származású rendező, Alejandro Duran? Az alkotó a szakmai beszélgetésen elmesélte, leginkább az inspirálta ennek a színrevitelére, hogy a ma embere is gyakran szembesül a környezetének való megfelelés kérdésével, azzal az érzettel, ami a mai social media világában is markánsan jelen van: vagyis, hogy „nem vagyok elég jó”. Ha innen nézem, és nem a zseni-középszer aspektusából, akkor valóban érdekes lehet, de számomra nem tudta elég frissé varázsolni Peter Shaffer darabját, ami – megkockáztatom – talán kissé el is fáradt napjainkra.
Sokkal pozitívabb élmények értek székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és az Udvarhely Táncműhely Parasztoperája kapcsán, amely képes volt új színeket vinni a „kortárs klasszikus” darabba.
Elsősorban az impozáns díszlet révén, amely látványosan rakta föl a színpadra a történet szempontjából érdekes rétegzettséget: gyakorlatilag ténylegesen földrétegeket megjelenítve játszott a térrel, amelyben a múlt különböző rekvizitumai, eltemetett kellékei – sőt: csontjai – adták meg a hátterét Pintér Béla görög tragédiára emlékeztető, furcsa zenés meséjének. Ez a feldolgozás ráadásul komoly táncapparátust is felvonultatott, amely nemcsak a látványt erősítette, hanem kiemelte a történet népballada-szerűségét is. Kiemelendő Györfi Csaba rendezői-koreográfusi munkája ismét – a Kit szerettél, Madách? után itt is megmutatta kitűnő stílusérzékét az alkotó. Üdítő volt látni, hogy sikerült az alkotó csapatnak és a társulatnak saját képére formálnia a darabot, egyúttal azt is bizonyítva, hogy az megél egy másik közegben, más értelmezésben is. Ugyanilyen pozitív benyomás volt egy másik kortárs feldolgozás: Spiró György Árpád-ház című művét a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház hozta el a fesztiválra, Keszég László rendezésében. A magyar nyelvterület legkisebb taglétszámú társulatának sikerült a szükségből erényt kovácsolnia: a párszereplősre redukált összefoglaló nemcsak azt bizonyította a szerepösszevonásokkal, hogy a szabadkai színészek milyen ügyesen oldják meg az akár öt-hat figura megteremtését, hanem egy sajátos dinamikát is kölcsönöztek a műnek: a visszatérő arcok helyzetek, történeti párhuzamok elgondolkodtathatták a nézőt arról is, mennyire ismétli magát a történelem. A harmadik remek újraértelmezés Görgey Gábor: Handabasa, avagy a fátyol titka című, Vörösmarty alapján íródott darabjának előadása volt, a Zentai Magyar Kamaraszínház produkciójában. Az üde játék, a felszabadult humor, a több kitűnő színészi alakítás (különösen Mezei Kinga és Dévai Zoltán nyelvújító kettőse) a fesztivál egyik legszórakoztatóbb estéjét eredményezte.
A másik legszórakoztatóbb előadás az Újvidéki Színház beskatulyázhatatlan „őrülete”, az Urbán András rendezte Történt egyszer Újvidéken című produktuma volt, amelyet az alkotói „kisebbségi extravaganza sok zenével, tánccal, szellemekkel és indiánokkal” műfaji megjelöléssel láttak el. Bizonyítékul szolgálva arra, hogy egy kreatív alkotógárda bármilyen műfajban képes sajátosan újat létrehozni: jelesül itt egy jubileumi műsor szolgált keretül ahhoz, hogy az újvidékiek elmondják véleményüket saját színházukról, múltjukról, működésükről, speciális kisebbségi létükről, a színház és a színész helyzetéről a kisebb és nagyobb világban. Mindezt egy olyan forma segítségével (pontosabban az évfordulós műsor teljes kicsavarásával), amiről Közép-Kelet Európának ebben a felében kimondottan rossz emlékeink vannak, de az a groteszk önreflexió, amit itt láthatunk, ezt maximálisan feledteti. Két órán keresztül szakadt visítva a röhögéstől a közönség, miközben azért megtudhattunk egyet-mást az újvidéki színház fél évszázados múltjáról és a színészek problémáiról is. Az, hogy az előadást keletkezése óta több fesztiválon is díjazták, ékesen bizonyítja, hogy ez a csapat képes volt úgy beszélni a saját mikrovilágáról, hogy az sokkal tágabb horizonton is érvényes lehet.
Bocsárdi László kapcsán olyan érzése támad az embernek, hogy bármihez nyúl is, bármit állít színpadra, az rendkívül érzékeny barométerként reflektál korunk legégetőbb problémáira. Érdekes, hogy az elmúlt időszakban két kitűnő kortárs orosz darab rendezésével boncolgatta ezeket, a sepsiszentgyörgyi Viripajev-produkcióján (Iráni konferencia) keresztül, és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Kisvárdán is látott előadása segítségével, amely a szintén népszerű orosz kortárs Presznyakov-szerzőpáros műve. Mindkét előadás fesztiválsikereket hozott az alkotónak, előbbivel az Országos Színházi Találkozóról a legjobb rendezés díját, utóbbival pedig a Magyar Színházak 36. Kisvárdai fesztiváljának fődíját nyerte el a rendező. Méltán. A Csónak, avagy előttünk az özönvíz furcsa jelenkori példázat, egyfajta kortárs Noé-parafrázis, amelynek erővonalai a kisszerű hétköznapok és az apokaliptikus világvége között feszülnek. A Noévá váló Jon alakját megformáló László Csaba remekül hozza a naiv kisember-figurát, aki a társadalom végnapjait egyre határozottabban próbálja túlélni, s túléletni a sajátjaival. Bocsárdi színpadképe egyszerre minimalista és látványos: enyhén fehérre maszkolt, színes öltözékű figurák közlekednek a térben, a harsány színű díszletelemeket védőfelszerelésbe öltöztetett díszítők tologatják, a játékmód stilizált és groteszk, amit jól vesznek a marosvásárhelyi színészek. Az előadás rendkívül elgondolkodtató felvetései az emberiség jövőjéről a csónakon ugráló gorillában érik el a csúcspontot. Most akkor kezdhetjük elölről? És ez még a jobbik olvasat.
Korántsem véletlen, hogy Bocsárdi Lászlónak két rendező-tanítványa is „villantott” a fesztiválon, ám előttük még szót ejtenék Visky Andrej rendezésében A mizantrópról, amelyet a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház hozott el a találkozóra.
A mindig kísérletező kedvű gyergyói csapattal a rendező egy remek adaptációt vitt színre: Martin Crimp feldolgozását és az eredeti Molière-művet is felhasználva, Visky Andrej kiváló szövegkönyvet készített testvérével, Visky Bencével karöltve, ez a szöveg egyszerre idézi meg a klasszikus szerző költői sorait, ugyanakkor feltűnően modern. Akárcsak a szituációk, hiszen Martin Crimp átdolgozott változata a mai befolyásosok: filmsztár-celeb-influenszer-közegbe helyezi – valljuk be, nem nehéz rádöbbennünk, telitalálat, hiszen ez a világ gyakorlatilag semmiben nem különbözik attól, ahogyan a pompa és hatalom útvesztőiben bolyongó művészt elképzelhetjük a 17. század udvari intrikáinak, felszínes és léha „bulváréletének” közegében. Az elsődleges aha-élmény után szembeötlő az az igényesség, ahogyan a feldolgozást készítő Visky-testvérek a szöveganyagot kezelik. „Bármerre nézel: talpnyalás, képmutatás, megalkuvás, anyagi érdekek. A kiváltságos páholyokban henyél, műanyaggal pumpálja a testét, és kívántatja magát a tömegnek. Aki pedig lent marad a porban, csorog a nyála, kigúvadt szemekkel mered a páholyra, és tartja markát az aprópénzért. Tömeges függés. Túlélés a szeméttelepen. Magyarázd el John, hogy torzult el így az ember? A művészek pedig, akik tükröt kéne tartsanak, a hatalomhoz csatlakoznak, elnyomásról meg emberi jogokról prédikálnak, miközben úgy nyomják el a körülöttük lévőket, mint a cigi csikkeket.” – adja meg a felütést maivá formált Alceste-ünk (Faragó Zénó), aki itt drámaíróként utálkozik Jennifer (Szilágyi Míra) nevű filmsztár-barátnője sleppjén. Ez a felütés nemcsak ügyesen ülteti át korunkba a molière-i problematikát, hanem egyszersmind arcunkba vágja az örök kérdést: mi lehet a művész értelme/feladata a talmi világban? Az előadás remek és gondolatkeltő, a szerzőt megismerni vágyó fiataloknak csak ajánlani lehet, mert ez a rokokómentes, lecsupaszított modern változat kiválóan megmutatja, mennyire ugyanazt a világot éljük ma is.
És ha már Molière, még egy rendkívül izgalmas Tartuffe-feldolgozást is tartogatott a fesztivál: Szabadkai Népszínház Magyar Társulatával vitte színre Ricz Ármin a művet, amely szintén gondolatébresztő adaptációnak bizonyult. A Tartuffe-ből igazi „high-tech” verziót csinált a rendező, az egész egy mai újgazdag család jólszabott kertjében játszódik. Ugyanakkor izgalmasan többolvasatú ez a tér, a kert, mivel a színpadi látkép egyenesen a Windows-kezdőképernyőt idézi, lehetetlen zöld műpázsit, a háttérben, a vetített képen nagyon kék égen nagyon fehér felhők gomolyognak. Érdekes, hogy a 2023-as MITEM+ programjában, egy igazán autentikus társulattól, a Comédie-Française-től látott Tartuffe díszlete is erre az újgazdag miliőre hajazott, itt kicsit az az érzése volt az embernek, hogy mintha ez a kert annak az enteriőrnek a folytatása lenne. Itt viszont a szereplők is nagyon harsány színekben pompáztak, mintegy erősítve a műviség-érzetet. Elmira (Kalmár Zsuzsa) piros kosztümje, Cléante (Baráth Attila) sárga öltönye enyhe prémmel bolondítva a karjain, Damis (Nyári Ákos) úri-gangsta rikító zöld szőrbundája (díszlet- és jelmeztervező Salamon Luna).
A kellékekben is nagyon hangsúlyos a mai eszközhasználat: előkerült a roller, a lépésszámláló és a pulzusmérő, Valér (Budinčević Krisztián) villódzó szívecskés baseball-sapkát visel, Tartuffe gatyájából pedig bluetoothos rádió kerül elő. A vizuális összképhez tartozik még az időnként megjelenő kamerakép, amely hangsúlyozottan biztonsági kamera, pörgő timecode-dal. A szövegben is izgalmas ez a kor-ütköztetés, míg a többség mai szlenget használ, a molière-i verses sorok avíttságát főként Tartuffe és az őt majmoló Orgon hozza. Remek zenék egészítik ki az előadást (zeneszerző: Pálfi Ervin). Az előadás vége letaglózó pillanat. A szerzői szándékot felülíró – tegyük hozzá: kozmetikázott, a Napkirály udvarának is kompatibilis – második változat deus ex machinája ugyanis itt egy drón formájában érkezik meg, ami igen kemény üzenet. Korunkban tehát nem királyok uralkodnak felettünk, hanem a mindenható techné, amely ezesetben ítélkezik is, most éppen Orgon javára. Ugyanakkor a „kellemes” női robothangból abszolút érezhető, ugyanígy dönthetne másként is. A mesterséges intelligencia ember feletti ítélkezése, miközben mi, emberek egymást próbáljuk megkopasztani és átverni, no ez igen erősen szól. Érdemes elgondolkodni rajta.
Az izgalmas formanyelven megszólaló előadások közül ugyancsak kiemelkedik (az egyébként szintén Bocsárdi-tanítvány) Bélai Marcel rendezése. Szerintem maga a szerző, Martin McDonagh sem gondolta, hogy ilyenfajta stilizált játékmódban is megszólalhat ez a műve. Az ír szerző általában mikrorealista történetei közül A kripli valóban alkalmasnak bizonyult arra, hogy valami szublimált, önmagán túli világra reflektáljon, s ezt a rendező kivételes érzékkel bontja ki.
A zárt ír sziget nyomasztó közege konzekvens világépítéssel, a jelmezekben, a díszletekben és a játék formai megoldásaiban is megjelenik: fémkonténer-falak, szürke, szakadtas jelmezek, stilizáltra maszkolt arcok, szinte bábként mozgó figurák jellemzik a színpadi látványt. Ha létezik ötven árnyalata a szürkének, az mind megjelenik ebben a színpadképben, miközben néhol ezüstösen csillogva idézi a kaliforniai álmot, amely felé a főhős, Billy kitörni próbál. Ezt mintegy megerősítendő, a The Mamas & the Papas dala, a California Dreamin’ is felcsendül a szereplők előadásában, s teszi egyszersmind kortalanná az elvágyódást. Keserédes, szinte brechti groteszkség, példázatszerű moralitásjáték, s az orosz irodalomból is jól ismerhető „szent félkegyelmű” spirituális története elegyedik sajátosan a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának előadásában, amelynek színészei (például Szabó János Szilárd, Nagy Csongor Zsolt, Budizsa Evelyn) ismét bizonyítják (néhány példa az elmúlt évekből: Raszputyin, Woyzeck), mindenféle stílusban bravúrosak.
Átmenetiségről írtam az elején, s az utóbb emlegetett néhány kísérletező kedvű előadás talán megmutatja, hogyan érdemes hozzányúlni a színpadra termett anyaghoz. Ami valójában bármi lehet, mint láttuk, Molière-től egy ötven éves évfordulóig, a lényeg, hogy az alkotók képesek legyenek markáns üzenetet megfogalmazni azon keresztül mindarról, amiben élünk. Úgy érzem viszont, hogy a „tisztes” produkciók, a „bevált” szerzők, gondolati és színpadi klisék ideje lejárt, legalábbis számomra ezt igazolta a 2024-es kisvárdai fesztiválprogram.
A kripli fotóját Czinzel László készítette, a Svejket Ráthonyi Sára, az összes többit Gáncs Tamás.
