Beretvás Gábor
Múltra épülő jelen
A XV. Deszka Fesztiválról
Két év szünet után, idén 2024. május 9. és 18. között rendezték meg a kortárs magyar drámák mustráját Debrecenben. Az eseménynek a Csokonai Nemzeti Színház felújított Kossuth utcai épülete, illetve a Csokonai Fórum és a Vojtina Bábszínház adott otthont. De a rendezvény a város más tereibe is beszivárgott – az Apolló moziban levetítették Hajdu Szabolcs új filmjét, a Kálmán-napot, és mellette többek között Egressy Zoltán-, Tasnádi István-, Háy János- és Németh Ákos-szövegek megfilmesítéseit. A Dósa nádor téren beszélgetések, valamint koncertek zajlottak – én például az Electro Lyrába futottam bele. A zsinagóga is teret biztosított a fesztiválnak: Visky András Kitelepítés című regényének az Árkosi Árpád rendezte háromszereplős változatát láthattuk ott.
A színház új vezetői, dr. Mátyássy Szabolcs és Szabó K. István a korábbi hagyományhoz visszatérve, a Drámaírói Kerekasztallal közösen szervezték meg fesztiváljukat. (Ez utóbbi elnöke, Németh Ákos például több szakmai beszélgetést vezetett, akárcsak a Csokonai munkatársa, Gyürky Kata – akik minden bizonnyal a szervezői munkából is bőven kivették a részüket.) A fesztiválnak nem csak megmaradt, hanem talán még növekedett is a gyermek- és ifjúsági előadások, illetve a színházi nevelés iránti érdeklődése, valamint a határon túli színházak iránti nyitottsága. Ismét volt (visszatérő) díszvendége a fesztiválnak: a Kossuth-díjas drámaíró, a debreceni színházhoz is erős szálakkal kötődő Szakonyi Károly.
Zajlottak könyvbemutatók is, izgalmas szakmai beszélgetések, melyeket több ízben Sándor L. István vezetett. A tanácskozásokon felmerültek a színház és a szöveg találkozásából fakadó kérdések, firtatták a sajátos (magyar) nyelvi környezetből való kitörés lehetőségeit, ebben a fordítók és a dramaturgok szerepét. A mesterséges intelligencia térhódításának esetleges módozatai is szóba kerültek. Többször felmerült a szerzői jogvédelem kérdése is – az internet korában állandó, orvoslást igénylő problémaként. Felvetődött, hogy a drámák jelen lehetnének a digitális adatbázisokban, ahol a rendezők jobban elérnék őket – és hogy mi módon oldható meg ez esetben a szerzők honorálása.
A beszélgetések során felidéződtek a közép-európai térség kulturális együttműködésére tett eddigi kísérletek, mint ahogy az is, hogy a posztszocialista országok közös múltja egy közös, piacképes művészi nyelvezetet is eredményezhetne, ami akár összehangolt kultúrpolitikai akarattal a térség védjegyeként is működhetne.
A XV. Deszka nagyszínpadi nyitóelőadása az Adáshiba volt. Kérdésként merülhet fel, hogy Szakonyi Károly fél évszázaddal ezelőtt írt szövege tud-e működni a mai néző számára, úgy, hogy a közös televíziózás élményét már rég felváltotta a device-használók magányossága.
Adáshiba
A tér viszonylag keveset változott az archívumokban fellelhető előadásokhoz képest. Igaz, Vereckei Rita igyekezett egy mában is vállalható átlagotthon képét megteremteni, nem kissé Ikea-bemutatóterem jelleget kölcsönözve a díszletnek. Illetve megpróbálta egy kertes ház miliőjét is megidézni. Ez így szolgáltatott némi okot arra is, hogy a középosztálybeli pár hogy fér meg egy albérlővel egy „légtérben”. A gyerekek félig-meddig kirepülőfélben vannak, de a családnak szüksége van egy efféle jövedelemkiegészítésre.
A színészek is a hetvenes évek berögzültségével bíró család normarendszerét mutatják fel. Elképzelhető lenne, hogy a családon belüli dinamikák ma is hasonlóan működnek? Vereckei jelmezei még rá is erősítenek erre.
Gáspár Sándor televíziós csatornákon szörföző Bódogja a paternalista viszonyrendszer letéteményese. Az ezúttal kissé antipatikusra formált Bódog gyanakvó és elégedetlenkedő, de nem gonosz. Leginkább őt erősíti a Zsurzs Kati által karikírozottan megformált, álmodozó Bódogné, aki szintén önműködő módon a rutinnak megfelelően éli az életét. A két veterán színész igazából dominálta is az előadást. Lévay Viktória Vandájának a csábító nő álcája mögé rejtett elkeseredése inkább hatott vígjátéki mozzanatnak, mint azt a cselekmény megkívánta volna. Kovács Tamás Döncijének tudálékossága nem teljesen volt kiaknázva, illetve a Varga Lili által megformált Saci is sikerülhetett volna hangsúlyosabbra.
Bagó Bertalan rendezése valamelyest próbálja modernizálni a darabot. Méghozzá azzal, hogy a felnőtt gyerekek a telefonjukba temetkeznek, és úgy pislantanak fél szemmel a tévére és a többiekre, illetve egy-egy a mobilból betörő információval színesítik a képet. Ebben számos vígjátéki lehetőség rejlene. Mégis, mintha meggátolná a valódi frissítésben a rendezőt az Adáshiba múltja felé érzett tisztelet.
Ha a fiatal szereplők online életmódja mint lehetőség jobban ki lett volna használva, talán a megváltó Emberfi szerepében Imre Krisztián kozmikussága is nagyobb hangsúllyal működhetett volna. A „Kelj fel, és járj!”-csodatétel jelenete egyébiránt a Szűcs úrral az előadás egyik kiemelendő momentuma volt.
Kárpáti Péter nevétől is elválaszthatatlan a misztérium, a csodavárás több művét áthatja. Az idei Deszkára a Szaturnusz gyűrűje című előadással érkezett, amelyet saját maga rendezett a budapesti Örkény Színházban. Mivel az író-rendező az Örkény színészeire, az ő élettörténetükre hangolta az előadást, élek a gyanúperrel, hogy a debreceni közönség számára elveszett néhány belsős utalás.
Veronika Keresztesová díszlete több helyszínt magába rejtett. A sokszor átkent, de még így is lepattogzott festékű vascsőszerkezet annak hatását kelti, hogy a nagy életlehetőség elszalasztása, miszerint bárkiből kiválasztott lehet, csak lassan korrodálódó emléknek és érzelemváznak marad meg. Az ezekből épített fém téglatestekre próbálunk felkapaszkodni, hogy ráfeküdve, belétekintve perspektívát váltsunk.
Ugyanis Kárpáti egy visszanézésörvénybe tessékeli be a színpadon felbukkanó figuráit. A központi szereplő (Nagy) Zsolt, egy kamionsofőr, aki várandós feleségéhez száguld haza teherautóján a lengyel-szlovák autópályán. A fáradtság kikezdte vezető az álom és ébrenlét határán két világ között tévelyeg. Szembejön a múlt, amikor még a rendszerváltás utáni miliőben fürödve, barátaival majdnem világhírű zenekarrá, a Szaturnusz gyűrűjévé avanzsáltak. A kulcsszó a „majdnem”. Ennek örvén próbálják Zsolték felgöngyölíteni, hogy a siker kapujából hogyan katapultálták vissza magukat. Az Orpheusz és Eurüdiké-történetbe dobozolt történetben Szandtner Anna a magabiztosság fémpáncéljának vértezettségével ruházza fel karakterét. Ez inverze a Józsa Bettina által megformált szülésközeli helyzetben lévő új barátnőnek.
A leghosszabbra nyúló, és talán a legemlékezetesebb jelenet a tejfakasztó kanmuri, mely egy absztinens-fogadkozásból igazi lealjasodáshoz vezet. Nem csak itt, hanem az előző jelenléteiben is kiemelkedett Znamenák István, akinek figurája még ebben a dévaj részegségben is egyfajta szimpatikus józanságot képviselt, mintegy ellenpontozva a többieket.
A magával némiképp azonos figurát alakító Jéger Zsombor nem csak a kamionba behuppanó stoppos, hanem az önmagát kereső színházi színész is, aki itt most a Fórum Kóti Árpád termében bolyongva veszíti el majdnem saját magát. Jelzem, ha a régi épületben lett volna az előadás, benne lett volna a lehetőség, hogy Jéger akár megidézze saját gyerekkorát, csokonais múltját. De persze egy előadásnak nem feltétlenül kell a vendégjáték adta játéktérhez igazítania a színpadi történéseit.
Radu Afrimék amúgy már nem voltak restek Pass Andrea eredetileg sepsiszentgyörgyi környezetre átfogalmazott Napraforgóját kicsit debreceniesíteniük. Afrimot amúgy sem érdemes a szöveghűség felől közelíteni, hiszen meglepetésekkel tarkított világa, a fikció és a valóság találkoztatása sajátos művészi kézjegye.
Napraforgó
Ugyanígy túlzsúfolt jelmez- és díszletvilága is egyediségét kifejező védjegy, ám ez most a letisztultabb formavilág felé evezett. Irina Chirilă napraforgó színű színpadképet tervezett, mely üres, sárga rajzfelületként is teljesen működőképes volt. A tér persze nem ennyire egyszerű – hatalmas kinyitható dupla ablaka az előadás „mindenképpen elsülő revolvereként” például majd mindvégig vészjósló drámai elem.
Kissé didaktikus is ily módon az előadás, a felnőtt szereplők esetében például eléggé le vannak osztva, kivel tart a néző, és kivel nem. Nekem az apa szerepét játszó Erdei Gábor volt eleve az emberem, azonosulási felületet kínálva számomra, de a színész ettől függetlenül is mély pillanatokkal ajándékozott meg.
Janka szerepében most Varsányi Szabolcs tetszeleg. Tény, hogy Janka szorongó lelkivilágához némileg hozzátehet az, hogy a széles csontú színésznek diszkomfort módon egy kislánytestbe kell összehúzódnia. Benedek Ágnes Klárija pedig egy előző Afrim-rendezésben feltűnő karakter kislány-énjét mutatja meg, meglepő módon kapcsot képezve így két különböző előadás között.
A gyerekszereplők hangsúlyozottan felnőtt-érettséggel bírnak. Az Eriket és Dzseniffert játszó Kónya-Ütő Bence és Korodi Janka némileg South Park-szereplőket idéznek meg, miközben magukban hordozzák a többségi társadalom által a romákra aggatott sztereotipikus viselkedési mintákat, beszédmodort is.
Afrim általam kedvelt világához hasonlóan nehéz elvonatkoztatni attól, amit Hajdu Szabolcs a Látókép Ensemble alkotói közösségével már letett az asztalra. A kamarakörülmények közé zárt társadalmi drámáknak ő az egyik legnagyobb szakértője. A Legközelebbi ember kevésbé van kiforrva, mint Hajdu korábbi trilógiája – az Ernelláék Farkaséknál, a Kálmán-nap, az Egy százalék indián –, de még így is a fesztivál felső karéjában képzelendő el.
Az előadást szokás szerint íróként és rendezőként is Hajdu jegyzi, illetve a legérdekesebb karaktert maga is játssza előadásában. Ezúttal alkotótársként viszont Kelemen Kristóf dramaturg van feltüntetve a színlapon.
Ez a díszlet sem hagy sok mozgásteret a színészeknek, emiatt a kapcsolati dinamikákat szöveg szinten lehetne inkább kibontani. A Kóti Árpád terem hátsó sorából azonban nem éreztem, hogy fojtogatna az egyébként zsúfolt, klausztrofób tér. Az első sorból viszont ez bizonyára másképpen hatott.
A Legközelebbi emberben a családi és párkapcsolatok mélységeire fény derül ugyan, de mégis az volt az érzésem, hogy ezeket már láttam sokkal összecsiszoltabb kivitelezésben. Mind a dráma szövege, mind a Hajdu által teremtett világ mintha direkte eltávolodni vágyna a szerző szociorealizmusától. Mintha Hajdu legalább megidézés szinten visszatalálni igyekezne mágikus realista irányvonalához, de megtorpanna félúton.
Pető Kata jelmezei a mai magyar állapotokhoz képest túlzóak lettek, akárcsak a hajviseletek. A szereplők mintha a Pomádéból vagy a Ford Fairlane kalandjaiból léptek volna elő, ezzel némi ötvenes évek retróját megélő nyolcvanas éveket lopva a miliőbe, nem igazán érthetően.
Az előadás érdekessége, hogy a családból leginkább az apa figuráját rajzolja meg, annak ellenére, hogy a figura nem tűnik fel hús-vér valójában a színen. Baki Dániel Krissze és Porogi Ádám Martinja olyan fivérek, akik közös múltbanézése némiképp irreleváns és teátrális konfliktushoz vezet. Sodró Eliza Elvirája és a Berényi Nóra Blanka által megformált Petra pedig leginkább a férfiak jellemét árnyaló párkapcsolati szál mentén működnek leginkább.
Az, hogy a színészek saját maguk ötleteiből a próbafolyamat közben építik fel a karaktereiket, az előadás szerkezetén is megfigyelhető. A rendező által játszott Bob olyan, mint egy elindított próbafolyamatba becsöppenő direktor, aki megnyitja a többiek félkész karaktereit.
Hajdunak a jelmeze is idézi az idegent. Illetve maga is hozzátesz némi kortalanságot és titokzatosságot a karakterhez, és részben talán azért is, mert ő írta a szöveg végső változatát, az ő mondatai hangzanak leginkább otthonosnak ebben a közösen kialakított, ventiláló közegben.
A fókuszba tolódó háborús állapotok miatt plusz aktualitással bírt Tasnádi István Szibériai csárdása, Hargitai Iván rendezésében. Tasnádi az I. világháborúban orosz hadifogságba esett magyar katonák esetét dolgozza fel, mely szerint a szibériai fogolytáborban a fogolycseréhez a szabadsághoz vezető út a Csárdáskirálynő című operett értő színrevitele.
A legkiemelkedőbb Quintus Konrád alakítása volt, aki egész lényével egy szenvtelen katonatisztet hozott létre. Quintus a vígjátéki sémákat úgy tudta ellenpontozni, hogy az a felnagyított érzelemvilágú operettkörnyezetből sem lógott ki, de realista módon tükrözte azt, hogy egy főtisztnek mekkora hatalma van hadiállapot idején. Illetve azt, hogy az alkotói szabadság diktatórikus környezetben hogyan porlad iziben semmivé.
Amellett, hogy Hargitai Iván úgy tolmácsolta Tasnádit, hogy az operettvilágot idéző témák, poénok és zenei betétek repítsenek végig az előadáson, az előadás feszültségkeltő hatása a végkifejletig fenn tudott maradni, annak ellenére is, hogy a sokszereplős előadásban a karakterjegyek eleve kissé egysíkúak lettek. Mindeközben a csillogó, glamúros máz alatt érezhetőek voltak a összes helyszínen a háború fokozatai.
A fesztivál általam látott előadásai közül a Jurányi ház és a FÜGE produkciója, a MILF tűnt ki leginkább, amit a Kovács ikrek – Kovács Viktor és Kovács Dominik – közösen jegyeznek. A ’one woman show’ jellegű előadást Gergye Krisztián rendezte, miközben Zsigó Anna dramaturgként működött benne közre. A Milf szerepében Pető Kata vitte a prímet, akinek igazából aládolgozott Rohonyi Barnabás a Sexymotherfucker szerepében. A két színész az életben is egy párt alkot, és mivel nem egy korosztályhoz tartoznak, a saját élethelyzeteiket, környezetük reakcióit a köztük lévő korkülönbségre bele is építették az előadásba.
MILF
A MILF díszletét részint a színésznő és a rendező, illetve Isépy Andor rakta össze fejben. A púderes pasztellszínek, a nőiességet sugalló kiegészítők közegében Pető bő szövegvilágú színpadi jelenléte nagy és pezsgő játékhalmazzá válik. A színész játéka az improvizációt idézi, annak ellenére, hogy tudható, itt patikamérlegen kimért arányokról van szó. A játék tempója lassul, gyorsul, ahogy azt a szöveg és a helyzetek épp megkövetelik. Pető standup-ol, pontosabban Dr. Pető egy negyven feletti nő érzelemvilágába húzza be a nézőt, hangsúlyozásaiban rengeteg öniróniát alkalmazva. Még akkor sem ereszt el, ha csendben van, sőt.
Az előadást persze nagyban segíti, hogy partnere, Rohonyi Barnabás, alias Sexymotherfucker is a színen van. Rohonyi sokszor csak fizikai jelenlétével támogatja meg Pető one woman showját, de a megfelelő narratív pontokon előtérbe lép, és karakterei a Pető által alakított milf egyenrangú társaivá szegődnek a színpadi történésekben. Rohonyi, ha kell, trubadúr-szerepben tündököl, ha kell, egyfajta DJ-vé avanzsál, és ha kell, akrobatikus elemeket visz az előadásba, akárcsak Pető.
A Kovács ikrek darabjának egyik érdekessége, hogy nem csupán dühös feminista kiáltványként fogalmazzák meg az érett, gyereket nevelő, egyedülálló nő élményeit, hanem egy olyan sikertörténetbe építik azt be, amelyben egy segítő, jó svádájú fiatal férfi mint kiegészítő elem, társ jelenik meg. Az előadás egy kissé a Szex és New York miliőjét idézi, mégis up to date módon próbál hétköznapi lenni. A MILF-ben láthatjuk az egyébiránt operakritikusként dolgozó nő párkeresési stációit, míg végül egy olyan férfi mellett köt ki (és/vagy a férfi köt ki mellette), aki a gyerekkel szívesen foglalkozik, akinek nem gond a házimunka, sőt, aki – ha úgy adódik – a félbehagyott kritikát is szívesen befejezi.
Nagy Fruzsi jelmezei Bárdos Katinak is köszönhetők, a rózsaszín kosztüm eleganciája mellesleg a szívecskés zoknival plusz magassarkúval számomra szexi volt. Illetve a jószerivel az előadást egy gatyában végigjátszó Rohonyi Barnabást pedig alsófronton látja el többször is viccesen a jelmeztervező. A zene Matisz Flórát dicséri, az előadást zeneileg egyébiránt komolyzenei betétek ugyanúgy öltöztetik, mint a gitárjáték, a vicces telefoncsörgés vagy akár a színpadon felállított pult, amit a színészek is használatba vesznek. Nem véletlenül időztem el a MILF-nél: ez volt számomra az idei Deszka legösszerakottabb produkciója.
A Nemzeti Színház a fiatal művészeinek lehetőséget biztosít arra is, hogy saját kútfőből dolgozzanak. A súgót Berettyán Nándor írta és rendezte is egyben. Az alapötlet nem volna rossz persze, ám fogas kérdés, hogy a színházi világ belső állapotainak leleplezését hogyan lehet megcsinálni úgy, hogy ne öncélúnak hasson, hanem a néző számára is érdekes legyen?
A súgó
Berettyánék igyekeznek ugyan elkerülni, hogy az előadás poénjai túl specifikusak legyenek, de mintha mégsem találnák meg az utat a közérthetőséghez. Berettyán vállaltan vígjátéki formában gondolkodik. A színészek különféle színészattitűdöket erősítenek fel szerepeik szerint. A bizonytalan, a rendezgető, a magyarázó, a mesélő, a kérdező, a röhögő és az elégedetlen az abszurd bolondozás felé igyekszik kormányozni a produkciót, de az ötletben lévő lehetőségek az általam látott előadásban kiaknázatlanok maradtak. Ez nem feltétlenül a színészek számlájára írandó, hiszen, hogy csak egy dolgot emeljek ki, Ifj. Vidnyánszky Attila Woyzeckjében például sokuk benne volt, és fenomenális élményt nyújtottak együtt.
Szintén nem volt a legerősebb a Lendvai Zoltán által rendezett Interaktív sem, a Szatmárnémeti Északi SzínházHarag György Társulatának aa magyar tagozatának előadásában. A szerző, Varga Lóránt a tanár témában keresett lehetőséget. A Lendvai rendezte előadásban az osztálykiránduláson felügyelő öt tanár egy többágyas szálláshelyen kezd el poharazgatni és csevegni. Ez az alapszituáció. Az előadás az egyre inkább lerészegedő tanárok tantestületen belüli dinamikáinak szinte klisészerű felvillantását mutatja meg a felszínen.
Az előadás mozzanatai azonban könnyen ismerősnek hatnak annak, aki a tanár-feldolgozásokban valamelyest is jártas. Erre Lendvai rá is erősít azzal, hogy az ismert Még egy kört mindenkinek című film zenéjével zárja a produkciót. Ez is – az ismerős díszlettel egyetemben – azt látszik alátámasztani, hogy az előadás felelősei mintha mindenhonnan nyúltak volna egy kicsit.
Eggyel vállaltabb módon, de Kucsov Borisz világa is ilyen. A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában a korábban leginkább színészként ismert Kucsov a saját művét vitte színre, és hozzá a díszletet is maga tervezte. A Félelem és reszketés Szabadkán-ban Kucsov a háttérvetítésre is nagyban épített. Mint a cím is utal rá, a gondolatébresztő alapmű Hunter S. Thomson klasszikusa, illetve gyaníthatóan inkább az abból készült Terry Gilliam-film, a Félelem és reszketés Las Vegasban volt. Képregény-drámaként hivatkoznak az előadásra. Ez annyiban mindenképpen találó, hogy az előadásban több képregény-szuperhős is megjelenik, illetve tetten érhető benne a pókember-mánia, pontosabban a Marwell univerzum, ami eleve önmagában sorsdrámák tömkelegét foglalja magába. A popkulturális elemek kaotikus egymásra dobálása pedig némiképp azzal van magyarázva, hogy a szereplők tudatmódosítókat használnak.
Félelem és reszketés Szabadkán
Az inspiráció onnan is fakadhat, hogy Szabadka Csáth Géza szülővárosa, aki, mint köztudott, bensőséges viszonyt ápolt a mákból kinyerhető vegyületekkel. Csáth egyfajta mágusként jelenik meg a színen, a Deszkán látott előadásban nem Kucsov, hanem Mészáros Gábor varázsló-jeleneteiben.
A szappanbuborékokat fújó/szívó pókember a város polgármesterének, Polgár Jenőnek (szintén egy popkulturálissá nemesült utalás) szúrja leginkább a szemét. A Búbos Dávid alakította Pókember-Raoul pedig a társadalmi romlás ellen használja fel „szupererejét”, leginkább úgy, hogy a jövőbe vetített, ugyanakkor a mában is érvényes rémképpel igyekszik szembesíteni az előadás nézőjét. Mindez annyira abszurd, nem jó értelemben, hogy elfogott tőle a feszengés. És bár tudom, hogy a szabadkai társulatnak némiképp egyedi elképzelései vannak a színházban rejlő társadalmi nevelő potenciálról, a Deszkán látott előadás magán hordozta némileg az öncélúság bélyegét. Amennyiben viszont a néző nem ismerte fel a kulturális kulcsokat, értékelhette úgy is, hogy egy dadaista performansznak volt részese. Akkor nem biztos, hogy ezt az előadást negatív élményként tette el.
A XV. Deszka egyébiránt nem csak a kortárs drámairodalomnak kedvezett. A fesztivál kínálatából például kiemelendő Szabó K. István Édes Annája, mely annak ellenére, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei némelyikén érződött némi évadzárás közeli fáradság, sokkal összeértebb volt, mint amikor otthoni terében, az Interferenciák nemzetközi fesztiválon láttam.
Édes Anna
Szabó K. István Édes Annájában a politikai klíma nincs túlhangsúlyozva. Ellenkezőleg. Fókuszában a Román Eszter által játszott Anna és a Kali Andrea által alakított Vizyné kapcsolatának dinamikája áll. A rendező tehát a gyermektelen nő és a szinte gyermeki korban lévő Anna viszonyára épít. A gyerekágyat is formázó cselédággyal való játék az előtérben példának okáért erre erősít rá, szép jeleneteket kölcsönözve a történetnek. Ám a bolyongó Anna őrületére utaló vizuált és az egyébként magában is jól működő színpadi világot nem feltétlenül volt szerencsés keverni, mint ahogy a bagoly-szimbólum behozására is egyéb módot találhattak volna ki. Ettől eltekintve ez az Édes Anna-feldolgozás a kolozsváriak egyik legerősebbje. Külön kiemelendő a cselédek kara, akiknek dalra fakadását Cári Tibor zeneszerző segítette. Illetve fontosnak tartom megemlíteni a Deszkán látott előadásból Bogdán Zsolt remeklését, akinek karikírozott Vizyje most volt a helyén igazán, sokszor adva egy-egy friss löketet az előadás menetének.
Külön érdekességnek szokott számítani a Deszkán a FORTE társulat játéka. Ezúttal a Földeáki Nóra és Horváth Csaba nevével fémjelzett előadás Ady Endre nem annyira ismert novellaírói munkásságára épített. Az Apró véres balladák a FORTE szövegekre és élő zenére alapozott mozgásszínháza. A több kis etapból álló füzér egy általam addig alig ismert Ady szociografikus és egyben meseszerű világára nyitotta rá a szememet. Földeákiék játéka mindeközben a humor és a tragikum közötti széles skálán hullámoztattak.
A Lukács Miklós Cimbiózis Trió zenészei bár a színpadi háttér dobogóin helyezkedtek el, de a zenészek kifejező arcjátéka(i) onnan is hatással volt rám. Mimikális reakcióik nem „csak” saját zenei trialógjukra vonatkozóan jelentek ugyanis meg, hanem a színészi játékra, a mozgás és a zene kapcsolatára is reagáló gesztusnyelvként. Ezáltal a zenészek, színészekké is előlépve, mintegy együtt játszottak a többiekkel.
A élő zene szintén fontos elemként jelent meg a Pécsi Nemzeti Színház Tar Sándor-novellákat alapul vevő A mi utcánk-előadásában. A több szerepet játszó Köves Ferenc Tar figuráit párbeszéd közben ábrázolja, úgy, hogy közben magyarázó módon narrátorként is monologizál. Ezáltal az író külső szemszöge is megjelenik a színpadon.
A színész Tar figuráin keresztül úgy fest meg egy, a középkorú debrecenieknek még ismerős világképet, hogy közben a rendszerváltás utáni kor elmúlására is utal egyben. Figyeltem, hogy a nézőtéren azok, akik már a XXI. században születhettek, nehezen viselték Tar Köves-féle tolmácsolását.
Köves regionális tájszólásban beszélteti figuráit. A Deszka közönségében tapinthatóan ez némi otthonosságérzetet keltett. Tar Sándor alföldiségét a nyelvezetben is megragadó Köves a szociális térkép szélére sodródott emberekre, a rendszerváltás veszteseire nyitott rá. Azonban a Szabó Attila által kreált színpadon létrejövő világnak nem lehetett igazán érezni végig az alkoholszagát. A rendezőnek viszont az a megoldása, hogy a részeg ember botorkáló mozgását a színész a színpadra fektetett gumiabroncsokon bukdácsolva valósítsa meg, kifejezetten tetszett. És bár végig a színészen voltak inkább a fények, a nagybőgőn közreműködő Szabó Kornél Dénes zenei támogatása jót tett, oldott a kissé töményre sikerült előadás túlnyújtottságán.
Az élőzenének nagy szerepe volt egyébiránt Fábián Péter Barguzin — Lehullt csillag fénye című, saját maga által rendezett darabjában. A színpad rendezői balján ül Rozs Tamás és csapata, akik az ősmagyar sztyeppei népek rituálisnak ható zenéjével adnak az évszázadokon átívelő történetnek valamiféle ősi transzcendens zenei aláfestést. A Ciróka Bábszínház előadása azok közé tartozott, ahol a szöveg és a forma felemelő módon egymásra talált. Nem csupán a zene és a színpadi jelenlét talált itt kiemelkedő módon egymásra, hanem a rendező Petőfi szövegeit felhasználva teremtett nyelvi változásokon átívelő környezetet. Illetve fontos kiemelni, hogy az előadás külön egy sámándobra utaló díszletelemen keresztül felfrissítette az árnyjáték hagyományát.
A szerző Petőfi születésének 200-ik évfordulójára teszi a történet egyik síkját, kecskeméti történetre alapozva. E városból indult útjára az a misszió, mely Petőfi csontjainak megtalálásával borzolta fel a közvéleményt. A földi maradványokról később kiderült, hogy női csontok. Ez adhatott ihletet Fábián drámai elemekkel tarkított, de alapjában nagyon is vicces darabjához és annak színreviteléhez.
Az egyik legenda szerint Petőfi fogságba került, majd a messzi keletre szállították, ahol szerelembe esett, és utódokat nemzett. A régész Petőfi-kutató – Fülöp József megformálásában – a rokonság nyomába ered, és feltett szándéka az, hogy a költő csontjait hazahozza. A sztyeppeik különféleképpen – gyanakvással, örömmel, elutasítással – fogadják a távoli rokont.
A másik kiemelendő szál a Petőfi Sándor, ez esetben Zander, 48-as honvéd szerelembe esése a vad pusztai lánnyal, Darimával. A főszereplő, Madácsi István mellett Darvas Emőke tündököl leginkább az előadás során mint Darima – aki az autonóm nő prototípusaként fogalmazódik meg. Ez is azt jelzi, hogy Fábián bár nevettet, de a mai társadalmat is foglalkoztató kérdésekre is kutatja a választ. A női és a nemzeti identitás, a történelembe vetett hit, az idegenség, a kulturális rokonság keresése mind felbukkan az előadásban. Ehhez hívja segítségül Petőfi költeményeit a vendégszövegeket szívesen használó Fábián.
Az idei Deszka azt juttatta eszembe, hogy amikor új csűrt építenek, a régiből egy deszkát mindig az újba is beépítenek, hogy ezzel vigyék tovább a hagyományt. A felújított színházépület és a nem oly régen játéktérként működő FÓRUM legalábbis ezt a hangulatot idézi meg. Ahogy az idei fesztivál színházi előadásai is, megfejelve a színházi nevelési előadásokkal. A múlt egy szeletére újat építeni. Lehetőleg tartósat.
Fotók: Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen
Megjelenik a Bárka 2024/4-es számában.
