Szil Ágnes
A tangó olyan, amilyen az életünk
Háromévi előkészítés és rövid próbafolyamat után tartották Gyulán a Pengetangó ősbemutatóját kortárs szerző, Verebes Ernő tollából, Tapasztó Ernő rendezésében, Cári Tibor nagyszerű zenéjével. Az előadásról Szil Ágnes írt kritikát.
Elképzelt helyszínen, egy régi bordély romjai között (vagy a pokolban?) indul a Pengetangó cselekménye, „egy ilyen döglött helyen, ahol nem történik soha semmi, hacsak valaki ide nem vetődik, és el nem szórakoztat, amíg a pofájába nem köpünk”, vágja a képünkbe Borges elbeszélője a dráma előhangjában. Az álomszerű költőiségű darab nem egyenes folytatása az előhangként elmondott Férfi a rózsaszín utcasarkon című (különben önmagában is jó) Borges-novellának, de megüti azt az alaphangot, amelyen aztán a musical egésze zeng.
Érzékiség és gyilkosság, ösztönök és ismétlések jelennek meg a Pengetangó című egyfelvonásosban, amelyben a szöveg egyenrangú párja Cári Tibor nagyívű zenéje. A drámamusicalt inspiráló Jorge Luis Borgest ugyanúgy foglalkoztatta a dél-amerikai tánc, ahogyan a kortárs zeneszerzőt, így kettejük gondolkodásának Verebes Ernő író, dramaturg közvetítésével történt találkozásából formálódott a szöveg zavarba ejtő egésze. Nem kérhetünk számon hagyományos történetvezetést, narrációt az előadástól, amely nagyban számít a néző befogadó szemléletére, mert több szempont és narratíva is megjelenik az időn kívül játszódó darabban, de az is lehetséges, hogy egymás után több generációt mutat be az előadás.
Tasnádi-Sáhy Noémi, Sipos Áron,
Kovács Vanda, Gerner Csaba
A tangó minden, ami egy szerelmespár között megtörténhet: találkozás, civakodás, szakítás és újra fellángoló szerelem – de legalább ennyire fontos a cím másik szava: a penge. Kések, bicskák és tőrök sokszor kerülnek a szereplők keze ügyébe, és a szereplőket nem korlátozzák erkölcsi megfontolások. Zsigeri érzelmeket, ösztönönéletet jelképez a tánc, jelenít meg az erőszak, amelytől, valljuk meg, az öreg kontinensen igencsak távol vagyunk, egyszerűbb az érzékiséget és zabolátlanságot minden erkölcsi fontolgatás nélkül megélő Dél-Amerikába, az időből kivett, kitalált időbe képzelni.
Főhősünk, Compadrito (Gerner Csaba nagyszerű alakításában) a környéken élet és halál ura, aki erőszakkal tartja maga mellett szerelmét, Manuelát (Éder Enikő), a lányt szánalmas ragaszkodásával láncolja magához. Compadrito mindazonáltal bizonytalan, másoktól függ, egészen összetörik, amikor kiderül: az apja megkéselte az anyját, a tényt teljes elméjével elutasítja. Az ő helyzetéből csak bukni lehet, elveszíteni a pénzt, a hatalmat, az ő magánya minden hatalmasság szomorú és végletes, gyötrő egyedülléte. Az uralomra törő, társait agresszióval féken tartó, illegitim ember mindaddig basáskodik a társai felett, amíg új kihívó nem érkezik a vidékre. Ő Gordon (Gulyás Attila), aki Manuelát akarja, és többször el is tűnik vele a kupleráj szobáiban. A két férfi párharca kakasviadalra hasonlít, és a jövevény halálával végződik – ebben a hurokszerűen kanyargó világban azonban nem lehet meghalni: minden újra- és újrakezdődik, más nézőpontokból, esetleg más szereposztásban történnek meg ugyanazok az események. A játékteret végérvényesen elhagyni képtelen hőseink amorálisak, szinte tobzódnak a gyilkosságban, talán nem is tudják, hogy embert ölni tilos. Őszintébben ölnek, mint ahogy üzekednek, és végül is egyre megy, miért engedik olyan közel egymást.
Ebbe a miliőbe érkezik Európából egy Fiatalember (Sipos Áron), aki (a nézőkkel együtt) kívülállóként kerül be a romos bordélyba, de hamar bevonódik ebbe a világba. Kísérője az eleinte gyanútlan Lány (Tasnádi-Sáhy Noémi), aki argentin, és már az orvos nagyapja is errefelé élt: megölte egy haldokló, akin segíteni próbált, de az mégis meg akart halni.
A szereplőknek – a nézőpontváltások okán – nincs igazi jellemük, sokkal inkább hierarchiájuk, kapcsolatrendszerük érdemel figyelmet: egyedül Compadrito és a világtalan Homérosz (Sipos Imre) alakja tűnik ki, aki a bordély szalonja fölött, a többi szereplőtől távol játszik.
Sipos Imre (Homérosz)
Homérosz – már a neve szerint is – elkülönül a többi szereplőtől: mitikus lényként maradt itt a keresztény világban, s jóllehet vak, mindenre emlékszik, ami generációk alatt történt, és ha megítélése szerint a szereplők nem jól reprodukálják az eseményeket, akkor az egészet újrajátszatja, esetleg más szereposztásban (ezt felfoghatjuk úgy is, mint a generációk folyton megismétlődő bűneit). Mindig más kerül a fénybe, más a gyilkos, új az áldozat, először a férfiak esnek egymásnak, aztán a nők. Homérosz kinyújtott karja az Őrző (Tapasztó Ernő rendező, aki Beszterczey Attila helyett ugrott be az eső miatti pótnapon). Készséggel ad a szereplők kezébe kést és tőröket, s kuporog engedelmesen St. Belba (Kovács Vanda) oldalán. St. Belba (amely szent egyébként nem létezik a katolikus pantheonban), a harmadik mágikus személy a darabban: ő jelöli ki a szereplők hatósugarát és küzdőterét, de maga is kiszolgáltatott Gordon iránti anyáskodó szerelmének, tűrni kénytelen a többiek gúnyolódását. A társai felett szinte mindenható hatalommal bír, maga azonban nyolc ízben rugaszkodik neki, hogy a dalát elénekelje, s ezzel mintegy refrént ad a történetnek. Két titokzatos, bónusz-szereplővel is találkozunk, akikre a többiek a darab eleje óta várnak: a korábban távozott Manuela és Gordon tér vissza Erószként és Thanatoszként, akik – legalábbis nevük alapján – Homérosz világához kapcsolódnak. Mire is vár az ember? A mindent lebíró szerelemre és halálra, előbbi kegyelem dolga, utóbbi biztos osztályrészünk.
Gulyás Attila, Éder Enikő, Gerner Csaba, Kovács Vanda
Compadrito félelme, hogy elveszíti a befolyását, hogy szertefoszlik a hatalma, és kénytelen visszavonulni, a darab végén valósággá válik: a férfi egyedül a színpadon, mindentől megfosztva eltűnik a háttérben, megsemmisül. Látjuk, hogy semmit sem ér az erőszakkal szerzett szerelem, mert végül az erejébe burkolódzó, felfuvalkodott ember egyedül marad, kifakul és elhalványul, mint egy régi fotó: ennek szimbóluma a zárókép.
Három teátrum, a Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az Esztergomi Várszínház koprodukciójában, Tapasztó Ernő rendezésében, de a színészek ötleteit maximálisan figyelembe véve jött létre a különleges ősbemutató, melynek álomszerű, a várszínház adottságait okosan kihasználó díszletét Szvatek Péter, stílusban tartott jelmezeit Papp Janó jegyzi. A szokásosnál rövidebb próbafolyamat és a kevéssé szerencsés időjárás miatti beugrás okán Murvai Dávid koreográfiája a tangót nem tudta teljes szépségében megmutatni, annál nagyszerűbb volt azonban Cári Tibor egységességében is sokszínű, a nézőt lebilincselő zenéje, amelyet az alkotó a színpadon, a nézők szeme láttára, élőben játszott. Mindehhez egyetlen fontos tényezőt kell még hozzátennünk: az ősbemutató neki-nekilóduló esőben is kitartó, nagyszerű közönségét, amely vastapssal jutalmazta ezt a nem könnyű előadást.
