Győrffy Ákos
(Szilézia, bordó-arany függönyök)
Éjszakai vonatút. Egy idő után azt sem tudom eldönteni,
ébren vagyok-e egyáltalán. Ha kinézek az ablakon,
csak távoli, imbolygó fényeket látok. Vagy arra ébredek,
hogy állunk valahol, egy ismeretlen állomáson.
Ott vagyok egy ismeretlen városban, miközben
mégsem vagyok ott. A hosszú vonatút alatt végül is
nem vagyok sehol.
Az utazás a semmibe dobja ki az embert.
Lassan világosodik.
Vonaton soha nem tudtam aludni. Ahogy repülőn sem.
Talán mert sosem mertem rábízni magam
igazán semmiféle gépre.
Erdők suhannak el, nyírrel elegyes fenyvesek.
A fák közül néha váratlanul kis tavak bukkannak elő.
A vidék domborzata alig észrevehető,
inkább tökéletlen síkság,
mint alacsony dombság.
Finoman hullámzik csak, ahogy messzebbre nézek.
Aztán a síkság kinyílik, tanyák bukkannak elő,
dűlőutak, sövények, ködfoltok a mélyebb részeken.
Néhány ilyen távoli tanyaházat sokáig nézek,
amíg ki nem úsznak lassan a vonatablak teréből.
Megpróbálom elképzelni, milyen lehet ott élni,
egy tanyaházban, valahol Sziléziában.
Kedvelt szórakozásom ez, bár a szórakozás
talán nem a legpontosabb szó erre.
Márai Sándor 1944-es Naplójában olvasom
valahol Katowice után:
„A vonat megtorpan egy normandiai falu előtt.
Felébredek, felugrom a harmadosztályú padról,
ahol kimerülten aludtam, az ablakhoz lépek.
Az őszi alkonyat bordó-arany függönyei között
dús kertet látok, almafákat,
ájulásig és roskadásig megrakva vörös,
érett gyümölccsel… Szemem megtelik könnyekkel.
A pillanat ez, mikor csalhatatlanul érzem:
itt kell maradni, leszállni, sebtiben összekapkodni
poggyászaim, itt maradni, Dieppe és Párizs
között valahol, Normandiában.”
Néha úgy tűnik, hogy ha egy erősebb szélroham
bevágna a résnyire lehúzott ablakon,
azonnal szétfoszlana az eddigi életem.
Nyomtalanul eltűnnék, mint a kémények
füstje a reggeli égen.
(Reggel majd befűthetek)
A haragos Márvány-tengerre lassan leszálló
alkonyat volt az utolsó kép,
mielőtt a repülő mögött összezárultak az esőfelhők.
Alighogy megérkeztem, máris a visszaút.
Nehéz elhinnem, hogy valóban létezik az a város,
ahol tegnap kagylót ettem
egy utcai árusnál,
medúzák lebegtek a híd alatt,
és hatalmasra nőtt tengeri sirályok
vijjogtak a mecsetek tornyai körül.
Most a kuvikok rikoltanak, ha kilépek a kertbe,
fent a hegygerincen zúgnak a fák az erős szélben.
Ha egész éjszaka így fog fújni, reggel majd befűthetek.
Megérkeztem. Vagy el sem indultam.
A kerti lámpa fénykörében medúzák lebegnek.
(Ostia, Surfacing)
Végül a tengerpartra menekültem a városból.
Rómát tudtam tovább elviselni.
Nem mintha nem lettek volna
olyan képek, amelyek majd sokáig megmaradnak.
A második világháborús angol katonai temető
a Porta San Paolo közelében,
vagy a Római Magyar Akadémia egyik tornyából
kinézve a tetőteraszok idilli rengetege.
A tenger tényleg jobban érdekelt.
Vagy csak egyszerűen látni akartam.
Korán reggel indultam el.
Legalább egy órát gyalogoltam,
mire a vasútállomásra értem.
A Tevere partját követő sétány üres volt,
néhány sirály aludt csak a támfal széles könyöklőjén.
A kora reggeli fény áttetszővé tette
a vízparti épületeket.
A telefonom képernyőjén egy lassan mozgó kék pont mutatta,
hogy merre járok épp.
A vonaton a mellettem ülő, hajléktalannak tűnő afrikai férfi
hangosan énekelt.
Egy hatalmas szatyor volt előtte,
tele felfújható állatokkal és strandlabdákkal.
Egyike volt azoknak a végtelenül szomorú látványt nyújtó árusoknak,
akik a kihalt strandokon hordozzák körbe
ezeket a krokodilokat és delfineket annak reményében,
hogy valaki majd vásárol belőlük.
A tenger látványára nem lehet felkészülni.
Egyszer csak befordulok egy sarkon,
és az utca végében megpillantom.
Egy szűk, koszos utca végén ez a horizontig elérő ragyogás.
Végül mindenhonnan csak a templomok
és a természet képei maradnak meg.
Vagy egy arc, egy ötven körüli nő arca egy kávézóból,
ahogy rámosolyog a mellette ülő férfira.
Ilyen finoman megmunkált,
a szépségét mégis szinte rejtegető arcot
soha nem láttam.
A tengerbe mélyen benyúló betonmóló
korlátján ültem aztán sokáig.
Eszembe jutott az a kövér, szeplős lány,
akit az Északi-tenger partján, Oostendében,
az üres strandon láttam húsz évvel ezelőtt.
Egy strandszékben ülve zokogott.
Az ölében egy könyv hevert,
Margaret Atwood Surfacing című regénye,
amit magyarul én is olvastam nem sokkal korábban.
Odasétáltam hozzá, és a tenger felé mutatva
valami olyasmit mondtam neki,
hogy this is the real surfacing.
Mentségemül csak annyit hozhatok fel,
hogy rettenetesen másnapos voltam
az előző éjjel elfogyasztott töméntelen rozspálinkától.
A lány erre még erőteljesebb zokogásban tört ki,
amire már nem volt válaszom.
A kihalt ostiai strandon órákig gyalogoltam.
Évekkel ezelőtt bezárt, omladozó büfék
az egyre kíméletlenebb napsütésben.
A kikötő felé tartó, pöfögő halászhajók.
Simára koptatott, hatalmas uszadékfák
a hullámtörő gát kövein.
Lassan szállingózni kezdtek az első strandolók
és velük együtt a végtelen köreiket rovó,
elgyötört arcú strandjáték-árusok.
Lemerültem, és igyekeztem minél tovább
a víz alatt maradni.
Amíg a víz alatt vagyok, olyan,
mintha egyszerre mindenhol lennék.
Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.
