Versek

 

 Darvasi_fot___a_k__z__r__s_mell__.jpg

 

Darvasi László

 

Vidám mondatok III.

 

Minden vers megvolt már,
mielőtt papírra karcolták volna.
Minden házat leromboltak,
mielőtt fölépítették volna.
Minden utat elfelejtettek,
mielőtt kitaposták volna.
Minden ember halott volt már,
mielőtt megszületett volna.
Mindenki meghalt,
minden elpusztult,
minden odaveszett már,
aztán tovább élt mégis.
Lélegző utak partján állnak a házak,
a házakban dúdolnak a versek,
és élnek bennük,
mintha örökre így maradna,
az emberek.

Szerelmem, a bál
utáni morzsagyűjtő fiú, hallani,
ahogy számol, számol, számol.

Szerelem, a hamis
jegyeket mind a bicegő kalauz lánytól
vételezem.

Szerelem, mi van
a kék sarkon túl, pedig addig
semmiképpen sem juthatok el.

Szerelem, mindenik
tagomban külön fáj
az összes.

Szerelem, a szájra
gondolni csak, aki rég megevett
engem.

Rablókat vártam vendégségbe,
és ők nem is okoztak csalódást,
díszes egyenruhájukban,
hangos zeneszóval megérkeztek,
s bár addigra az udvarház elé szórtam
a kincseimet,
nappalokat és éjjeleket,
utazások emlékét,
a mozdulatlan délutánok csöndjét
ők mégis a maradékért
könyörögtek papagájhangon.
Volt közöttük egy loboncos kisfiú,
akinek gyönyörű hangja volt,
dó, re, mi,
la, la, la, lalalá
éneke tojások héját törte,
vasat repesztett,
megbolondult az összes kottám.
Neki adtam hát az utolsó
gyertyalángot, melyet aztán,
mikor a rablók jófajta borral
jócskán átitatva eltávoztak,
az ég fáradtan lüktető szívébe döfhetett.

Amiért a hit nem gondolhat.
Éhség, szomjúság, gyűlölet,
mi lenne veletek.

Kertemben él.
Nem én ültettem.
Nem én gondoztam, öntöztem,
nyírtam, neveltem.
Nem én szaggattam, ritkítottam.
Kertemben él, nem is ismerem.
Enyém.

Beszámoló egy játékkiállításról.
Hó is hullt, igencsak nagy mennyiségben.
Miért halt meg a
ringlispilre vetett kicsi ördög.
Elemet cserélni a hóhérbabában.
És igen, mert egy ólomkatona végül
mégis csak békét kötött
a rendezők főnökével.

Hinni fogok Istenben, ha
nem lesz tekintete rám,
ha nem hallja szavam, kiáltásom
ha nem tud szólítani,
ha nem ismer,
ha nem emlékszik az árnyékomra sem,
ha nem akar egy hajszálat se belőlem,
ha nem kíván,
ha nem gyűlöl,
ha még csak el sem veszít,
romlásba sem dönt,
és akkor,
de csakis akkor, amikor
mindez fennforog,
én is megteszek érte annyit,
mint bármelyik fűszálért
tennék a szokásos
heti kaszálás után.

Egy ember,
aki elbújt a kereszten.

Körberajzolni a Napfelkeltét.

A halál tudományai.
Egy gúnyolódó temető,
például.

A főnővér mellém hevert,
melyikőnk lázasabb.
Azt suttogta, meg fog halni.
De lehet, hogy csak az infúzió
csilingelt vidáman,
akár a kiszáradt szájba
hulló gyöngyök.
A főnővér mellém hevert.
Csak az fájt,
ami ezután következett,
mert alig tudtak bennünket
szétválasztani a
halotthordozó nagyfiúk.

Ezzel a kuponnal, kérlek,
bármikor kivégeztetheted magad.

Ha a bölcsesség érdem lenne.
De hát még Isten sem bölcs,
és nem is okos.
Isten csak Isten.
(Szó, szavak)

Volt pedig egy író, hajaj, aki
rémesen beteg emberektől, voltaképpen
haldoklótól nyerte az ihletet.
Ült mellettük, hallgatózott és jegyzetelt.
Egy bányászt, igen, egy bányászt,
ki pedig a nagyon végét járta,
annyira földühített,
hogy végig valótlanságokat mondott neki.
Hazug tárnák, vájatok, fejtések,
hazugságokkal megrakott csillesorok.
Mindhiába, mert a történet, hajaj,
amit ez az író végül közre adott,
mégis csak szép lett.

A világ legszebb
dolgát a takarónak választottam.
Hit, hatalom, szerelem, vers,
egyre megy.

Ünnepség után nem mehetsz haza.
Vagy hát mégis, igen.
Csakhogy otthon is ünnepelnek.

 

Már el sem tudom képzelni, milyen lenne a félelem nélküli élet. Hogy nem lenne szorongás, nem lenne semmiféle ilyen-olyan bűn, nem lenne processzus ezért vagy azért a vétekért, és az idő tenyerére helyezett dolgok árnyék nélkül vándorolnának át a kerti pázsiton. Madarak szólnának üveghangon, s mint a víg halál, átfutna a zöld fölött a könnyű rigó. Nők és férfiak zenélnének, lenne egy gazdátlan hegedű, hogy a némákra is gondol a kórus. Redőny. Értitek, zárás előtt még elbeszélgetne velem egy réges-régi redőny! A barátság sem fájna, mint a só. Olyan lenne félelem nélkül élni, mintha minden parancs kérdéssé szelídült volna, és már nem is emlékeznénk, kicsoda ordított egy szelíd, jóllehet nem félénk miért helyett.

Miért.

Hol.

Meddig még.

Haldokoltam már. Szombat volt, szerda volt, kalimpáltak az órák, haldokoltam.

Az volt a leginkább kétségbe ejtő, hogy akkor is úgy rettegtem, mint akinek nem szabadna már élni.

 

Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.


Főoldal

2020. június 29.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA