Transz

Behunyta a szemét.

Víz, pára, pára, víz, vízpermet, föld, fény, fénypermet. Hullámzik a víz, a hullámzás felerősödik, gyengül, olyan mintha benne lenne, olyan mintha a víz a testében hullámozna. Mintha a teste hullámozna a vízben. Magzatvíz. Kilenc hónapnyi élményvilág, kilenc hónap lényegvilág; amikor még nem voltak kérdései, amikor még nem voltak gondolatai, amikor még nem voltak érzései. De nem. Érzései biztos voltak. Vagy ha azok nem is, érzetei igen. Szűrődés. Pára. Meleg érzet. Fényérzet. Hangérzet. Hangok. Hangokat hall. Különféle tónusú hangokat. Zenét hall. Nem tudja, hogy zene. Ritmikus, ütemes, magas és mély megszólalások. Ezt sem tudja. Csak érzi. Selymes, le-felsikló hang, a másik élet hangjai, a méhen kívüli élet hangjai, egy másik világ hangjai, a túlvilág hangjai; ahogy meg-megmozdul a vízben, ezt a hangot hallja, e felé a hang felé fordul, érzi a testet, amely hordja, e testnek majd minden rezdülését. Rátapad a méhfalra, neki ütődik, tompán, puhán, mintha ringatnák.

Akárhová néz, fény. Égre szegezett tekintet. Hogy elkapja a megfelelő perspektívát, forgatja a fejét. Nem tudja elkapni a megfelelő perspektívát. Máskor, egy önkéntelen mozdulatban majd minden feltárul: ahogy elhalad előtte egy férfi a sétányon, ahogy eltáncol előtte egy nő a tengerparton. Kiemelkedik előtte egy bálna, ötven-hatvan méter hosszú, hatalmas test, az egész néhány méterrel a szeme előtt történik. Épp a déli tengereken tartózkodott, háza a Csendes-óceánban volt, cölöpökre épített faház. A vízen él, visszatért a vízhez, az élethez, az életet adó vízhez, amely nemcsak életet ad, de formát és keretet mindennek. A tengeren él, együtt él a tenger állataival, növényeivel. El sem hiszi, hogy volt ilyen, hogy ilyen is volt. Amióta kiszakadt az Első Világból, amióta a Harmadik és Negyedik Világban él, azóta találkozott először önmagával. Azzal a magával, akit sohasem ismert. Most sem ismeri, de érzi, tudja, hogy van. Érzetek, melyekkel sohasem törődött.

Most egyedül az érzetei alapján tájékozódik. Nem érvel, nem indokol, nem magyaráz. Nem is kell hinnie. Elég, hogy érzi. Ha érzi, talán el is fogja hinni.

Kinyitja a szemét. Körbenéz a teremben.

Érzi, hogy valami rettenetes dolog történt.

Nem tudja, mi.

Még sohasem fordult elő vele, hogy felébred valahol, történetesen egy ágyon, körbenéz, egy teremben találja magát, és nem tudja megállapítani, nem tudja megmondani, hol van, nem tudja, hogy került oda, ahol van. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy az egészet csak álmodja. Korábban hányszor előfordult, hogy egy rémületes álomból ébredve, amikor már többé-kevésbé felfogta, hogy ébren van, nem tudta eldönteni, kinek vagy minek higgyen. A józan eszének, a saját szemének, vagy a hatodik, esetleg a hetedik érzékének, amely azt súgja, egyik sem igaz, valahol egy köztes állapotban van. Itt is van, meg ott is van. Gyerekkorában hányszor eljátszott ezzel a gondolattal. Álomjátéknak nevezte. Álmodja, hogy álmodik, és az álom végén majd visszaálmodja magát egy másik világba, ahol már érteni fogja a szabályokat, a rendet, hogy mi miért és hogyan történik. Az álomjátékot később képzeletjátékkal cserélte fel, melynek során sohasem tudta megbízható módon eldönteni, hogy a valóságnak épp melyik részével van dolga. Valóság nincs, mondta. A valóságot ki kell találni. A valóság csak a képzeleten keresztül mutatkozik meg. Nem látjuk a világot. Csak annyit látunk belőle, amennyit beleképzelünk.

Hányszor eljátszott az utolsó óra, az utolsó nap gondolatával is. Fekszik majd valahol, és egyszerre csak rádöbben, hogy ez az utolsó órája. Nincs több idő. Egyedül maradt. Ebben a játékban valóban egyedül marad, nem találhat ki semmit.

Egy pillanatra átfutott rajta, hogy most valami hasonló játszódik le vele. Emberek vannak körülötte, akik nem az okerin nyelvet beszélik, hanem egy teljesen más nyelvet. Nem tudta kitalálni, milyen nyelvet.

Amióta Boentungán élt, nem volt semmi különösebb célja. Csak élni akart. Hetvenegy évesen érkezett a szigetre. Vajon milyen tervei is lehettek volna? Semmi különös. Élni akart, aztán valamikor meghalni, úgy, mint mindenki. Hogy mit jelentett az „élni”? Tengerparton lenni, naponta legalább kétszer hosszasan úszni, aztán fürödni, csak lenni a vízben, aztán napozni, sétálni, enni, inni, kicsit olvasni, és gondolkodni. Gondolkodni mindazokon a dolgokon, melyekre addig nem volt ideje. Gondolkodni azokon a dolgokon is, melyek addig megestek vele. Ezt találta ki.

Emlékeznie kellett volna, hogy mi történt, de nem tudott. Csak annyit tudott, hogy a terem, ahol fekszik, nem Boetungán van.

Vajon milyen körülmények között került Tubogóra? Saját maga jött ide, vagy valakik idehozták? Nem ismerte a szigetet. Amióta Okeriniában élt, ideje nagy részét utazással töltötte; több száz szigetet bejárt, Halisamin azonban sohasem volt, még csak nem is hallott róla.

Az archipelágó majd minden szigete külön világ, más-más nyelvvel, kultúrával, szokásokkal. Sok szigetnek egyszerre több királya is van, a királyok a közösségek vezetői. Az állam, a mindenkori központi kormány hiába küldött egyes szigetekre bürokratákat, hiába küldte rájuk a rendfenntartó erőket, ezeken a szigeteken a helyiek csakis a királyaiknak engedelmeskedtek. Betartották a törvényt, igyekeztek törvénytisztelő állampolgárok lenni, már amennyiben ez Okeriniában egyáltalán lehetséges. De ez csak a kötelező rész volt, mert az állam, mint olyan, számukra egyszerűen nem létezett. Azon a napon, amikor Torjai megérkezett Boetungára, az egyik király épp meghalt. Néhány héttel később a király két szolgáját holtan találták egy kunyhóban; mint utólag kiderült, önszántukból vetettek véget az életüknek, mert királyuk halálával életüknek megszűnt az értelme.

Okeriniában minden egyes sziget más. Összehasonlíthatatlan területek, és ha vannak is köztük egyezések, a hasonlóságok ellenére is különböznek. Akár a szigetlakók, hisz minden egyes ember alapvetően és lényegileg különbözik a másiktól. Torjai az archipelágóban értette meg, hogy az utóbbi száz-kétszáz évben mennyire uniformizálódott minden. Munkája során több száz hittérítőbe botlott: franciákba, németekbe, amerikaiakba, spanyolokba. Okerinia egészen távoli szigetein, ahol az iszlám az elmúlt évszázadokban nem tudta megvetni a lábát, főként az amerikai kisegyházak képviselőivel volt dolga. Keserűen nézte, ahogy a dollármilliókkal érkező New England-i újapostolok győzködik a falufőnököket, hogy az embereknek miért kell az animizmusról Krisztus követésére áttérniük. Konstatálnia kellett, hogy nemcsak a vallások, a nyelvek tűnnek el, hanem a különféle, sajátos gondolkodásmódok is. Mindenki egy kaptafára magyarázza és értelmezi a világot. Amikor ennek első jeleivel és nyomaival találkozott, rendkívül elkeseredett. Már nem dolgozott tudományos munkán, már nem írta az összehasonlító vallástörténeti esszéit, emellett azonban nem tudott elmenni.

A pára és a fény. Ahogy a pára átszitál a levegőn, színes permettel von be mindent; színes festmények, színes alakzatok mindenütt. A kék ég hirtelen szürkébe vált. Felhőjátékok, pillanatonként változó alakok és figurák, változásuk követhetetlen. Egyszerre eszeveszett kavarodás, a forróság hideggel keveredik. Ez már a hajnali pára. Tíz éven át majd mindennap ugyanezt csinálta. Tenger, úszás, séta, tenger, úszás. Tenger és tenger. Figyelni a víz mozgását. Közben hallgatni, hogy mit mesél és mond a tenger. Az óceán.

Azon tűnődik, milyen lehet a délután. Rajta kívül már csak két férfi fekszik a teremben, a többiek mind meghaltak. Mint kiderült, az összes betegtársa Halisami–szigeti volt. Időközben elmúltak a rosszullétei, a képzelődések is abbamaradtak. Őérte még mindig nem jött senki. De hát ki is jöhetett volna, senkit sem értesített, nem volt senki, akit értesíthetett volna. Azon gondolkodik, hogy a felhők milyen alakzatokban ereszkednek a víz fölé, miként rajzolják és festik át az eget: félgömböt tartó ív, alatta egyre sűrűsödő, kékeslila pára – amilyen ütemben távolodik a Föld a Naptól, olyan ütemben kezd a természet másféle intenzitással lenni; ugyanazok a folyamatok más és más hatással. El nem tudta képzelni, milyen messze vannak a tengertől, de nem lehettek messze, valami miatt ezt érezte.

Hangosan mormolja maga elé a mondatait, közben gondolatban másolni kezdi őket egy papírra. Látja maga előtt a mondatait. Az a mondat, melyet nem lát, számára nem is létezik. A papír volt a médium. Nem az elméje, hanem a papír. Ki kellett vetülnie valamire. Ez lehetett volna a digitális tér is, de inkább a papírt választotta, az előbbi bármit magába szív, magába enged, követeli, szinte kikényszeríti az áttétel áttételességét, amin keresztül eltűnik az egész lényege. A dolgot magával a dologgal magyarázni? Igen is, meg nem is. Akár a fogalmazási kényszer.

Torjai már megint a kényszerről gondolkodik; a kényszertől nem tud szabadulni, a szabadságtól fél. Azért sem tud a kényszertől szabadulni, mert fogoly; le kellene állnia az automatikus gondolkodással. Ha automatikus a dolog, akkor az nem gondolkodás, hanem valaminek a mechanikus ismétlése. Nem, nem igaz, így semmiképpen sem igaz. A belülről jövő impulzus nem egy automatikus működés folyományaként szakad ki belőle, nem akként tör fel; automatikusnak tűnik, de nem az. Az szakad ki belőle, ami foglalkoztatja. Már nem hazudhat magának. Hókuszpókusz? Igen is, meg nem is. Inkább az előbbi. Hókuszpókusz. Csak lenne egy kicsit invenciózusabb. Mondjuk azon a területen, amin épp jár. A hókuszpókusz csinálja őt? Igen is, meg nem is. Ezzel legalább tisztában van. Legalább ezt tudja. Követi magát. Így követi végig az egészet. Így kezd bele. Így végzi. Igen, itt vannak a fehér lapok a fejében, átmásolja a dolgait a fákról, a vízről, az állatokról, mindenről, ami eszébe jut. Azt is, hogy mit ne, mit miért ne, és mit igen, mit és miért igen, és hogyan, és miért ne így, vagy ha így, akkor azt miért így. Nem indokolni kell, hanem érvényessé tenni, mást közben érvényteleníteni. Az érvényesség csak az érvénytelenítéshez képest nyer értelmet, amennyiben értelemről van szó. Arról. Mindezt természetesen. Rendszerezve. Rendszer nélkül. Játékosan. Arról viszont nem akar beszélni, hogy mi tette őt tönkre. Rég kezdődött, nagyon régen. Még gyerekkorában. Talán akkor, amikor kint ült a Szent Anna tó partján. Talán később. Amikor a marosvásárhelyi polgári iskolába járt. Esetleg Bukarestben. Vagy Londonban? Talán. Nem tudja. És most már nem is számít. Hisz mit számít, hogy milyen körülmények között zajlott le az egész? Számít, nagyon is számít. Tudnia kell. Kérdéses. Ha beszélne róla, akkor feltehetőleg a körülményekkel jönne elő, azzal állna elő. Vagyis rögtön védekezik. Hogy ilyen és ilyen helyzetben volt, az egészet egészen másképp gondolta, hogy az elején semmi sem mutatott arra, hogy a dolog ilyen irányba fog menni, és hogy őt is meg lehetne érteni, mert mindennek ellenére ő nem az a típus, aki csak úgy tönkretenne valakit, például magát, egy olyan valakit, aki közel áll hozzá, aki egészen közel áll hozzá.

Nem emlékszik rá, ezért képzeli. Csak azt tudja elképzelni, ami az emlékezetében van. Minden egymáson; egymásra passzírozva.

Rostok.

Évgyűrűk.

Nem elfojtás, nem védekezés. Sohase volt ideje arra, hogy feldolgozza mindazt, amit átélt. Nem akar úgy távozni, hogy az ügyeit, a dolgait ne rendezte volna.

Az ébredés első másodperceiben mi jut eszébe?

Nem akar gondolni rá.

Mielőtt öntudatra ébredt, hogy volt? Nem tud gondolni rá. Visszatérni a biologikumhoz. A sejtekben, a szövetekben, a csontban, a bőrben, a hámszövetben, a hártyában, a nyálkahártyában: ott kell keresnie. Ott fogja megtalálni.

Nem találja meg.

Jelzések előre.

Az értelemadás tetszőlegessége.

Nem az az érdekes, hogy igaz vagy sem, hanem az, hogy hiszünk-e benne.

Nehezen fog kimászni a saját dolgából.

Hiába.

Úgysem.

A belátás nem pótolhatja az átélést.

Képtelen egymástól elkülöníteni a múltakat; ezen múltak egymással összefüggő koordinátarendszereit sem érti, amit pedig éreznie kellene, azt nem érzi. Egyedül azt érzi, amit a maga önkényes módján érezni akar, amit bizonyos kényszerek alatt kötelezőnek gondol érezni. Ő az érzés érzése előtt is gondolkodik, nála az érzelmet megelőzi a gondolkodás. Tehát nem az érzések és az érzelmek zűrzavaráról van szó, hanem az érzések hiányáról; magára vonatkoztatottan szinte semmit sem akar tudomásul venni, a mások bőrébe bújva, érzelemhelyettesítőként lenni pedig már nincs sem kedve, és főképp ideje. Az egész pluszkontrollt feltételezne, de erre képtelen.

Hol volt már az álomkutatás-projekt! Álomleírás. Az öntudatlan, az ösztönös, a tudatalatti meg a hasonló zavaros mesék. Vágyak.

Nem. A tudatos percek. Az ébrenlét első másodperceinek mechanizmusai. Mi, honnan jön. Miért jön?

Valami más legyen a formája. Legyünk angyalok. Legyünk égő lelkek. Ezek leszünk. Ördögök és angyalok, lelkek és kísértetek.

Egymásba fordulnak.

A teret betöltik. Saját magukat is őrzik. Látni. Jelenlét. Tartás. Ahogy van, ahogy vannak. Ellenőrizhetetlen. Mert mindenütt ott vannak. A fény útja. A nézés útja. A fény a nézésen.

Saját térből egy másik térbe. Az előtti és az utáni világ határa. Látogatók. Közben és köztük transz. Álommá lett felfoghatatlanságok.

Egymást kontrasztolják.

Mindig ezt vizsgálták. Ezért sem jutottak eddig messzebbre.

Teste kontrasztolja a lelkét. Lelke kontrasztolja a testét.

A köztes van. A köztes, amiről később megint valami más derül majd ki.

Torjai Áron tudta, mindent el fog hibázni. Valamit szükségképpen el fog hibázni. A tökéletességre törekvők hiú ábrándja. Hiúsága. Mert végtére ez is hiúsági kérdés. Hogy te majd megoldod, a többiek nem tudták, de te majd megoldod. Még hetvennyolc évesen is arra gondolni, hogy csak azért rontottál el mindent, csak azért sikerült félre az életed, mert az elején, a legelején nem találtad meg a megfelelő nézőpontot. Ahonnan nézni lehet a dolgokat. Embert, Istent, világot, életet, létezést. Néha arra gondolt, hogy megtalálta a megfelelő nézőpontot. Aztán jött egy nap, ami mindent átírt. Mindent, amit előtte gondolt.

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában.

Főoldal

2023. július 18.

Vissza