Márton László
Apa a túlvilágon
Az alábbiakban egy Barbara Grinzinger nevű, magyar származású osztrák nőről esik szó.
Bécsben ismerkedtem meg vele, 1990 tavaszán.
Azóta már meghalt.
Huszonnégy éves volt, amikor 1956 végén, friss orvosi diplomával a zsebében, kimenekült Ausztriába. Így tehát megismerkedésünkkor ötvenhét-ötvennyolc éves lehetett, és még mindig csinos volt. Egy rendezvény szünetében szólított meg. Hibátlanul, de erős akcentussal beszélt magyarul. Bemutatkozott, és azt mondta, hogy egy Budán élő rokonától, Titkos Iréntől hallotta a nevemet.
Azt is mondta, hogy üljünk le beszélgetni, ha ráérek. Mondjuk, másnap délben. Rám akarja bízni az életét.
Ez meglepően hangzott, de azokban a hónapokban egy sor olyasmit tapasztaltam, amit azelőtt el sem képzelhettem volna.
Szombathelyen beszédbe elegyedtem egy idősebb osztrák férfival, akiről kiderült, hogy a bécsi Szent Ruprecht-templom dékánja, és felajánlotta: ha már úgyis tudok németül, tartsak prédikációt a Szent Ruprecht-templomban, majd ő kijelöli nekem a bibliai szöveghelyet. Nem baj, ha nem hiszek Istenben. Prédikáljak a hitetlenségről!
Mosonmagyaróvár és Hegyeshalom között egy tizenhét-tizennyolc éves erdélyi magyar lány elmondta, mielőtt érvényes útlevél híján az osztrák határőrök részint lelökdösték, részint leráncigálták a vonatról, hogyan kezdődött Kolozsvárott a karácsony előtti napokban a lövöldözés, hogyan zuhantak arccal a kövezetre az osztálytársai, és milyen volt Marosvásárhely főtere alig egy hónappal azelőtt, 1990 március vége felé, amikor térdig ért az üvegszilánk, és összetorlódtak a lángoló autóbuszok.
Passauban egy bárpultnál egy velem nagyjából egyidős nő megkérdezte: ha Magyarországról jöttem, akkor ugye meg tudom neki magyarázni, mi az, hogy keresztesnyilas? Tudniillik eddig még sohasem jutott eszébe, hogy megkérdezze. Így mondta: keresztesnyilas. Merthogy az ő apukája keresztesnyilas volt, azért kellett a háború végén Bajoroszágba menekülnie, de ő sohasem tudta meg az apukájától, hogy kik voltak azok a keresztesnyilasok. És miféle rosszat csináltak, amiért menekülniük kellett?
Barbara Grinzinger pedig rám akarja bízni az életét. Hát jó. Máris elárulom az olvasónak, hogy Grinzinger csak az asszonyneve volt, a férjét hívták Franz Josef Grinzingernek. Az elhunyt férjnek ingatlanügynöksége volt, és érdeklődött a modern festészet iránt. Az 1960-as évektől gyűjtötte Georg Richter képeit, de voltak grafikái Alfred Kubin századforduló utáni, korai korszakából is. Egy raktárrá alakított megánlakásban pedig, legalábbis ezt rebesgették az ismerősök, Gillis Mostaert németalföldi festő Fosztogató katonák behavazott külvárosban című remekművét őrizte, de utóbb az özvegy sem a reneszánsz kori festménynek, sem a raktárnak nem bukkant nyomára.
Újdonsült ismerősömről azt hittem, neki is Titkos volt a leánykori neve, hiszen a Titkos nagyapa volt a Titkos Irénnel közös felmenő, Barbarának az apja, Irénnek az apai nagyapja. De nem. Barbara, mielőtt férjhez ment volna, az anyja nevét viselte. Pipacsnak hívták. Kislányként az állami elemi népiskolában, ha a nevét kérdezték, azt felelte: „Pipacs Borbála.” Anyja neve? „Pipacs Mária.” Apja neve? „Nem tudom.”
Aztán már tudta. Titkos Béla közjegyző. Nős, családos, tekintélyes férfi. Törvényes felesége három törvényes gyereket szült neki. Megüzente Pipacs Máriának, hogy hajlandó havonta egy bizonyos összeggel hozzájárulni Borika neveléséhez, de nem akarja látni a gyereket, és nem kíván törődni vele.
Aztán lett egy élettársa az édesanyának. Szelíd, csendes ember volt. Könyvelő volt egy villanyóra-összeszerelő üzemben. Attilának hívták, bár ő maga sem tudta, mi jogosítja fel rá, hogy a világhódító hun király nevét viselje.
Egy ilyen embert lehetőség szerint ne hívjanak Attilának. Nem való az neki.
Borika mégis így becézte: „Ati”. Aztán már így: „Api”. Csakugyan, Api és Marika már a házasságot tervezgették. Sajnos, későn gondoltak erre, mert váratlanul érvénybe lépett egy új törvény, amely Apinak és a hozzá hasonlóknak megtiltotta, hogy feleségül vegyék Máriát és a hozzá hasonlókat. Mi több, a törvény az együttélést is megtiltotta. Ők pedig még egy darabig együtt éltek.
Egészen addig, amíg Apit fel nem jelentette valaki.
Mindössze annyi történt, hogy egy este Api nem érkezett haza. Kiderült, hogy a villanyóra-összeszerelő üzemben sem jelent meg. Borika soha többé nem látta. Amikor kérdezte, mi lett vele, Pipacs Mária nem felelt, hanem csak sírt. Aztán már nem sírt, Borika pedig nem kérdezett.
Háború volt, le kellett menni az óvóhelyre. És már jóval korábban be kellett szerezni a származást igazoló okiratokat. Pipacs Mária összeszedte minden bátorságát, és elment a közjegyzői irodába, hogy segítséget kérjen. Kidobták. Elment Titkosék lakására is. Még inkább kidobták. Pedig nem ártott volna, ha Titkos úr írásba adja, hogy Borika az ő vér szerinti gyereke.
Borika, amikor még nem szóltak a szirénák, sokáig arról ábrándozott, hogy egyszer majd szembejön az apja az utcán. Az igazi apa, aki nem Titkos úr. Nem is Api, aki nincs többé, és akire Borika már csak egészen halványan emlékezett.
Az igazi apa, az van. Az lesz.
Azonnal felismerik és átölelik egymást. Az igazi apa elmondja, hogy évekig utazott, járt Ausztráliában és a Déli-sarkvidéken is, ezért nem találkozhatott Borikával.
Pedig minden percben őrá gondolt.
Börtönben is volt néhány évig, persze csak félreértésből, ártatlanul – jelentette ki a képzeletbeli igazi apa –, mert Új-Mexikóban összetévesztették egy híres gengszterrel.
Ezt követően vízidisznó-tenyészetet alapított Brit-Guyanában. A vízidisznó mázsányi súlyú állat, de semmi köze a disznóhoz, inkább a hód és a nutria rokona. Úgy néz ki, mint egy óriási tengerimalac, amely szívesen lubickol a pocsolyában. Csak aztán a vízidisznók sajnos széttörték a telep deszkapalánkját, és eltűntek az őserdőben, és az igazi apa bottal üthette a nyomukat.
Aztán aranyásó volt Kaliforniában, ahol annyi aranyrögöt talált, hogy abból ők ketten – Borika és az igazi apa – holtuk napjáig fényűző gazdagságban élhetnének, ha az a hajó, amellyel az igazi apa hazafelé indult Amerikából, vízi aknára nem futott volna, és az arannyal együtt el nem süllyedt volna.
Borika alig tudta visszafojtani a sírást, amikor az elképzelt igazi apa szenvedéseire gondolt. Az utcán fürkészte a szembejövő férfiak arcát: melyikük lehet az igazi apa? Korához képest magasra nőtt. Ezzel is magyarázható, hogy némely férfiak így szóltak hozzá: „Mit akarsz tőlem, te kislány? Kicsi vagy te még ahhoz!”
Arra gondolt: valahogy ő is így jöhetett létre. Titkos úr megkérdezte az anyját, hogy mit akar tőle.
Tovább is van, de azt majd máskor mondom el.
….....................................................
Ott tartottunk, hogy Borika, a későbbi Barbara Grinzinger, kislányként arról ábrándozott, hogy egyszer majd megtalálja az igazi apját, akiről semmit sem tud. Még csak azt sem tudja, hogy néz ki. Azt az egyet tudja róla, hogy ő az igazi.
Közben az anya, Pipacs Mária gyakorlati jellegű gondokkal volt elfoglalva. Be kellett szereznie a származást igazoló okiratokat, és napról napra, hétről hétre össze kellett kaparnia a betevő falatra és a petróleumra fordítható napi 80 fillért, jó esetben 1 pengő 20-at. Harisnyát stoppolt, nadrágot foltozott jutányos áron. Jobbmódú házbeli asszonyok néha neki ajándékozták viseltes cipőjüket, és megjegyezték: „De ebből nem csinálunk rendszert!”
Gyakran idegeskedett, álmatlanul töltötte az éjszakákat a pincében a lányával együtt, mert egy idő után mindennapossá váltak a légitámadások.
Az okiratok kérdése végül megoldódott. Pipacs Mária hitelt érdemlően bizonyítani tudta mind a saját árjavérűségét, mind pedig azt a tényt, hogy a lánya apai részről is árja felmenőkkel rendelkezik, csak éppen törvénytelen születésű.
Mondogatták is Borikának az állami elemi népiskolában: „Te nem vagy zsidó, te zabigyerek vagy!”
Ezt is mondogatták: „Mi a különbség a vízvezeték és a zabigyerek között? A vízvezetéknek van csapja, a zabigyereknek nincs apja.”
Nevezték Zabinak, Zabikának is. Először azt hitte, hogy ez egy becenév, és tévedésből mondják. Eltévesztik a nevét. Aztán azt hitte, hogy azt hiszik róla, hogy ő egy zabföldön született. Pedig hát ő Pesten született, ahol nincsenek zabföldek.
Aztán megértette, hogy ez bizony csúfnév, megbélyegzés.
Egyszer, amikor egy kisfiú, egy bizonyos Palika így szólította, ő arcul ütötte Palikát. Aztán rájött, hogy Palikának és a világ összes Palikájának igaza van. Ő csakugyan zabigyerek. Törvénytelen születésű gyerek. Fattyú.
Később egy latinos műveltségű tanára elmagyarázta, hogy a rómaiaknál több szó is jelölte ezt a fogalmat, és mindegyik más-más jogállással járt. Például a „spurius” olyan személy volt, akinek ismeretlen férfi az apja, és pénzért kapható nő az anyja. A „nothus” pedig olyan, akinek tudjuk az apját, és tisztességes nőnek tartjuk az anyját. Csak hát nem kötöttek házasságot. Előfordul az ilyesmi. Közben úgy nézett Pipacs Borbálára, mintha ő is azt kérdezné tőle: „Mit akarsz tőlem, te kislány?” A kislány nem akart semmit, viszont a latinos műveltségű tanár akart valamit, amiről Barbara Grinzinger nem beszélt bővebben, én pedig nem faggattam.
Borika egész éjszaka sírt az óvóhelyen. A házbeli többi lakó észre sem vette, el voltak foglalva a saját rettegésükkel. Robbanások hallatszottak, hullott a vakolat. Ő pedig lassacskán megértette: nem helyénvaló sírni. Össze kell szorítani a fogakat.
Közben véget ért a háború. Azt mondták: „felszabadulás”. Azt is mondták, hogy a felszabadító szovjet katonák sok nőt megerőszakolnak. Erőszakkal széthúzzák a nő két lábát, és erőszakkal beledugják a nőbe a faszukat. Ezek után a nők egy része teherbe esik. Borika maga is hallott ilyen esetekről. Úgy értesült, hogy ilyen esetben nem kötelező megszülni a gyereket. A terhes nő orvoshoz mehet, aki elveszi az erőszakból fogant, nem kívánt magzatot. Egyszer egy pórul járt nő elmesélte Borikának, hogyan történik az elvétel. Mondta Borikának: ugyanúgy fáj neki elmesélni, mint amikor megtörtént, de ő azt akarja, hogy fájjon.
Borika az anyját kérdezgette: „Miért szültél meg? Miért nem kapartattál ki, ha már teherbe estél?” Az édesanya nem válaszolt, csak sírt. Ennyit volt képes kipréselni magából: „Gyereket akartam. Hogy mégis legyen valakim.” Borika visszaszólt: „Ha azt akartad, megkaptad. Sokra mentél vele!”
Elvégezte a gimnáziumot, jó eredménnyel érettségizett. Érdeklődött a biológia és a kémia iránt. Ezt jellemzésében külön kiemelte az osztályfőnöke. Csodával határos módon felvették az orvosi egyetemre.
*
Első éves egyetemi hallgató volt, amikor édesanyja azt olvasta az újságban, hogy annyi sok minden után a közjegyzői irodákat is államosítják. „Rossz világ jön Titkos Bélára!” – mondta Pipacs Mária, nem minden káröröm nélkül.
A férfi élete már az előző években sem alakult szerencsésen. 1945 őszén igazolóbizottság elé állították, ahol feltárták jobboldali múltját, és korabeli szóhasználat szerint „feddéssel igazolták”. Ez azt jelentette, hogy B (azaz „bizalmas”) listára került, és már csak hivatalsegédként dolgozhatott az irodában. A megtorlás következő hulláma során ezt a munkakört is elvették tőle, és nagy szerencséjének tarthatta, hogy fatelepen dolgozhatott éjjeliőrként.
Volt egy farkaskutyája, Századosnak hívták. Régebben az állománynál szolgált, onnét szerelt le. Az állománynál nem tűzifát, hanem összezárt embereket őrzött. Most is csak kisebb részben a fahasábokat, nagyobb részben az éjjeliőrt figyelte.
Éjjeliőr volt a megnevezése, de nappal is ott kellett lennie a helyszínen.
Itt, a fatelepen bukkant rá Pipacs Borbála orvostanhallgató Titkos Béla deklasszált éjjeliőrre. Párbeszédük sivár és tartalmatlan, de éppen ezért sokatmondó volt. Titkos először azt hitte, hogy a diáklány bosszút akar állni. Már megszokta, hogy mindenki mindenért bosszút áll. Ő is szívesen bosszút állt volna egyéneken és csoportokon, ha tehette volna. De nem tehette.
Hogy neki, Titkosnak semmilyen vér szerinti gyerekéről nincs tudomása. Se lányról, se fiúról. Tessék innen elmenni! Hogy ő soha, semmiféle Pipacs Máriával nem találkozott. Még csak nem is hallotta ezt a nevet. Tessék innen elmenni! Magának semmi köze hozzá, hogy valaha is megnősültem-e, és hogy a házasságból hány gyerekem született. Maga ne akarjon tudni azokról a gyerekekről. Ők sem akarnak tudni magáról. Még csak a nevét sem akarják hallani!
Aztán azt hitte, hogy a diáklány pénzt akar tőle.
Nincs pénzem, nem adok. Tessék innen elmenni! Adtam épp elégszer a maga anyjának. Csupa kidobott pénz volt. A valódi gyerekeim szája elől vontam el az ételt. Maga meg az anyja miatt! Most meg itt töltöm az időt mindhiába, semmiért. Van nekem elég bajom a maga anyja nélkül is, meg maga nélkül is.
Ezt követően mondott valami gorombaságot, amit Barbara Grinzinger nem kívánt szó szerint idézni.
A diáklány megállapította, hogy az idősödő férfi testileg-lelkileg leromlott. Régebben, akármilyen szívtelen és önző volt, aligha beszélt volna ilyen közönségesen.
Az éjjeliőr egyrészt azt hitte, hogy a kis kurva a hiánycikknek számító dorogi brikettből akar annyit lopni, amennyi a táskájába fér, másrészt pedig azt, hogy be akar furakodni a családjába, amely a mostani nehéz körülmények között is őrzi a keresztény nemzeti középosztály önérzetét. És ha a magyar embernek semmije sincs, akkor is a gerince még mindig megvan.
Százados előjött, mint aki véget akar vetni a fölösleges párbeszédnek. Vicsorgott, haragosan csaholt.
Borbála többé nem akarta látni Titkos Bélát, aki még sokáig élt, de ennek történetünk szempontjából nincs jelentősége. Legfeljebb annyi, hogy egy hét múlva Borikát egy barátnő múlt időben kérdezte az apjáról. „Neked ki volt az apád?” Borbála így válaszolt: „Valaha tudtam, de már elfelejtettem.”
Ugyanez a barátnő, egyszersmind évfolyamtársnő anatómia szigorlatkor, miközben idegesen cigarettáztak a folyosón, váratlanul elmondta, hogy ők négyen vannak testvérek. Van egy bátyjuk, aki két évvel idősebb, a többiek pedig hármasikrek. Borikának felragyogott a szeme. Nagyot szívott a cigarettából, kifújta a füstöt, és lelkesen kiáltotta: „Ugye milyen szép négy gyerek?”
Arról ábrándozott, hogy neki is van három testvére. Nem a Titkos Béla törvényes gyerekei, ők már nem érdekelték. Hanem, hogy ő és a két húga meg az öccse, akik hármasikrek. Hallotta vagy olvasta, hogy a régi germánoknál a hármasikreket vízbe fojtották, mert azt hitték, hogy három különböző férfitól foganta őket az anyjuk, aki ezek szerint nem tisztességes asszony. Annál jobb, gondolta. Három testvér, három különböző férfitól. Akkor nemcsak őt macerálná az anyja.
Valójában egyetlen testvére sem volt. Kettesben élt az anyjával, és az édesanya megkeserítette az életét. Egyszer az utcán az esti sötétben egy részeg férfi kiabálta: „Kurva anyád!” Ő pedig találva érezte magát. Egész úton hazáig suttogva ismételgette: „Kurva anyám... kurva anyám...”
*
Ha beült egy kávéra a Záróvizsga presszóba az Üllői úton, az édesanya szemrehányó arccal fogadta otthon: „Hol maradtál ilyen sokáig?”
Ha felvirradt az első verőfényes tavaszi nap, az édesanya a napsütésben szállongó porszemeket figyelte, majd végighúzta középső ujját a komód hátsó szegélyén, és a piszkot felmutatva megkérdezte: „Hát ez meg micsoda?”
Amikor Borika megnézte a Balaton moziban az Egy nyáron át táncolt című svéd filmet, amely sok év után az első nyugati film volt magyar vetítővásznon, kisírt szemmel érkezett haza, annyira megrendítette a falusi cselédlány boldogtalan szerelme. Kezdte volna mesélni a cselekményt, hogy Göran, az első éves egyetemi hallgató vidéki nagybátyjához utazik nyaralni, de Pipacs Mária megvetően a szavába vágott: „Persze, mert neked mindig csak a szórakozáson jár az eszed!”
Amikor aztán Borika másodszor is megnézte Arne Mattson 1951-es filmkölteményét, ezúttal a Vörös Csillag moziban, mert – ne köntörfalazzunk! – tetszett neki a Görant alakító Folke Sundquist, és a Vörös Csillagban jóval szélesebb volt a mozivászon, mint a Balatonban, az édesanya legyintett, és megállapította: „Két kézzel szórod ki az ablakon a pénzt!”
Kiderült ugyanis, hogy a Lenin körúton, a Vörös Csillagban nem 80 fillér a jegyár, mint az Üllői úton, a Balatonban, ami szintén pénzkidobás volt, hanem 1 forint 20. Ezek után már nem sokat számított, hogy Ulla Jacobsson (ő Kerstin, a cselédlány) zavarba jön, amikor Folke Sundkvist felkéri táncolni. Ő még sohasem táncolt, mert neki nem a szórakozáson jár az esze, neki éjjel-nappal dolgoznia kell. A faluban amúgy sincs táncmulatság, mert a szigorú lelkipásztor nem engedélyezi. Pipacs Mária erre is csak azt mondta: „Két kézzel szórod ki az ablakon a pénzt!”
Pedig Borika spórolt. Éjszakai ügyeletet vállalt, hogy pénzt keressen. A kávéról is lemondott, azt a pénzt is megtakarította. Ügyeletben, vagy amikor éjszaka tanult a vizsgákra, kávé helyett koffeinkristályt szopogatott, hogy el ne aludjon. A kristályos koffeint a laborból vételezte, úgyhogy nem került egy fillérjébe sem, viszont később veseproblémái lettek miatta.
Az így megtakarított pénzből szeretett volna venni egy lemezjátszót. Felbukkant ugyanis a szaküzletben egy Supraphon lemezjátszó, ami az új idők egyik jelének is tekinthető volt, akárcsak a svéd film a béketábor filmszínházaiban. Valaki rögtön lecsapott rá, de az eladó azt ígérte: a vállalat egy hónapon belül be fog szerezni másik példányt. Volt is néhány hét múlva lemezjátszó a szaküzletben, de Borika megtakarított pénze már nem volt meg, mert az anyja elkobozta.
Azt mondta: ő is feláldozta magát, hogy a lányát fölnevelje, Borika is áldozza fel azt a rongyos 220 forintot.
Azt is mondta: „Amíg az én háztartásomban élsz, én mondom meg, mire költjük a pénzedet!”
*
Sajnos, nemcsak ezt mondta meg, hanem azt is, hogy Borika mikor fogadhat vendéget. Akkor fogadhatott látogatót – férfiakról, fiatalemberekről beszélek –, amikor ő is otthon volt. Többször megesett, hogy feltűnően távozni készült, fejére kalapot illesztett, kezét esernyő és retikül után nyújtotta, a sarokban gubbasztó Jánoshoz vagy Tamáshoz pedig így szólt: „Most el kell mennem. Legyen szíves, kísérjen el!”
Máskor megkérdezte Vilitől vagy Feritől, mikor borotválkozott utoljára. Tibortól pedig aziránt érdeklődött: igaz-e, hogy az apját kuláklistára tették? Mert ő azt hallotta megbízható hírforrásból, hogy Tibor édesapja ágrólszakadt mezőgazdasági cseléd volt Somodorpusztán. Ha ez igaz, akkor mit keres a kedves papa a kuláklistán? Ha viszont harmincholdas jómódú gazda volt (ezt is hallotta), akkor érthető a kuláklista, de akkor hogyhogy ő, Tibor, a született osztályellenség mégis egyetemre járhat?
Egy idő múlva Borika lemondott róla, hogy látogatókat fogadjon. Inkább ő járt el hazulról. Egyszer, amikor hajnalban jött haza, Pipacs Mária negyedórán át folyamatosan pofozta. Az ütlegek oka nemcsak az éjszakai kimaradás volt, hanem az is, amit Borika mondott az aggodalomból eredő anyai szemrehányásokra: „Hagyjál békén. Fáradt vagyok, aludni szeretnék. Egész éjszaka basztunk.”
Negyedóra, azaz 15 perc annyi, mint 900 másodperc. Ha 4 másodpercet számítunk egy pofonra, akkor Borika ez idő alatt 225 erőteljes pofont kaphatott. Nem csoda, hogy ezt követően az édesanya ínhüvelygyulladásra panaszkodott, és borogatta a csuklóját.
*
Pedig már az első pofon előtt megállt volna a levegőben az ütésre emelt kéz, ha Borika azt is elárulja neki, mit mondott neki a Zoli nevű fiatalember a szeretkezés egyik szünetében. Még hétfőn kora reggel, a Szabad Nép-félóra papiros ízű lelkesítő szólamai közepette is ez járt az eszében, de még aznap késő délután, a heti politikai tájékoztató szűnni nem akaró, lelkes tapssal kísért hitvallásai közben sem tudta kiverni a fejéből.
Nyelvével és ajkaival ő is az akkoriban szokásos két személynevet ismételgette ütemesen, de az eszmélete arra lett volna kíváncsi: hogyan tudott olyasmit kitalálni az a jólelkű, de buta és műveletlen fiatal férfi, mint amivel őt az éjszaka során elkápráztatta?
Ez az ember ugyanis, miközben egymás karjaiban, egymás verejtékének forró gőzében feküdtek a paplan alatt, a társbérleti szoba padlójára fektetett matracon, váratlanul kijelentette: „Jártam a túlvilágon, a mennyországban.” Úgy beszélt, mintha mély álmában szólalt volna meg. „Láttam egy csomó angyalt, és ott volt köztük az apád is.”
Borika félig elborzadva, félig bosszankodva kérte alkalmi partnerét, ne vicceljen. Az embernek az apja nem tréfa. „Nem tudom, ki volt az apád” – folytatta álombeli hangján a fiatal férfi –, „csak annyit tudok, hogy ő volt az, és hogy a mennyországban van. Félig-meddig már ő is angyallá változott, de még ott a nyakán a régi, emberi feje a régi arcával együtt. Úgyhogy te magad is ráismernél, ha eljutnál a mennyországba. Beszélni is tudnál vele, mert egyelőre még érti az emberi beszédet. Én is magyarul beszéltem vele, vagy esetleg oroszul. Ami csak azért furcsa, mert egyrészt nem tudok oroszul, másrészt nem értem, miért kellene oroszul beszélni a mennyországban.”
*
Egy vasárnap délelőtt, amikor szépen sütött a nap, és az édesanya bosszús arccal végighúzta az ujját a komód szegélyén, Borika kénytelen volt bevallani, hogy elmaradt a havi vérzése. Pipacs Mária csak annyit kérdezett: „Ki volt az?” Kiderült, hogy Zoltánnak hívják az illetőt. Még csak nem is orvostanhallgató, hanem pincér, a Népszínház utca sarkán álló Casino kávéházban található meg. (Azt is hogyhogy még nem zárták be?)
Mire Pipacs Mária: „Legalább az abortuszt fizesse ki!”
Amikor ez történt, már vagy egy éve nem Ratkó Anna volt az egészségügyi miniszter, de a róla elnevezett korszak még javában tartott, és még évekig születtek a „Ratkó-gyerekek”. Rég elmúltak azok a háború utáni, szabad szellemű évek, amikor egy nő eldönthette, ki akarja-e hordani nem kívánt módon megfogant magzatát vagy sem. Nem léteztek fogamzásgátló szerek, és tilos volt a magzatelhajtás. Az a nőgyógyász vagy szülésznő, aki ezt mégis megtette, csakis titokban tehette, és súlyos börtönbüntetést kockáztatott. Magától értetődik, hogy aki ilyen veszélynek kitette magát – mindig akadt ilyen szakember –, az megfizettette a kockázat árát. Tíz lemezjátszó is kitelt volna egy illegális művi vetélésből.
Sok nő különféle házi eszközökkel próbált megszabadulni a nem kívánt embriótól. Az ilyen próbálkozásokról és következményeikről jobb, ha nem mesélek. Barbara Grinzinger sem akart mesélni róla. Csak annyit mondott: „Hagyjuk inkább.” Elég annyi, hogy Borika gyereke, akit Zoltán, a túlvilágról visszatérő pincér nemzett, végül is nem született meg.
Egy későbbi orvosi vizsgálat kiderítette, hogy Borikának a történtek után nem is születhet gyereke többé.
Pedig alakulhatott volna másképp is. Borika közölte az anyjával, hogy Zoltán esetleg elveszi feleségül.
„Képes volnál hozzámenni? Egy pincérhez?!”
Még nem biztos, hogy feleségül veszi, de ha megmondja Zoltánnak, hogy ő, Borika gyereket vár tőle...
„Szó sem lehet róla!”
Borikának már ott lebegett a nyelve hegyén, hogy Zoltán olyan ember, aki egyszer már a mennyországban is járt. De aztán visszanyelte ezt a kijelentést. Inkább arra hivatkozott, hogy Zoltánnak van lakása. Igaz, csak társbérlet, vagyis egy leválasztott szoba, ahonnét a közös konyhán keresztül lehet kijutni a közös vécére, de ott egy darabig elférnének hármasban is, a gyerekkel. Nem lennének Pipacs Mária terhére, a világért sem. Zoltán a kávéházban jól keres, a borravalókkal együtt nagyon is jól...
„Egy olyan ember, aki borravalóért tartja a markát! Pfuj. És az egyetemi tanulmányaiddal mi lesz?”
Borika, mint a hasonló helyzetbe kerülő fiatal lányokkal gyakran előfordul, kezdett elbizonytalanodni. Mondta, hogy kér egy év halasztást az egyetemen. Aztán a gyerek bölcsődébe jár, ő pedig megszerzi a diplomát. De már érződött, hogy egyre kevésbé ragaszkodik a saját alapítású család ábrándjához. Neki az anyja a családja, és ebbe a kötelékbe más személyek nem férnek bele. Ez így van, és így is kell, hogy maradjon.
„És ha nem vesz feleségül? És ha elvesz, de aztán elhagy? Nézz csak rám! Én is egyedül neveltelek, és ráment az életem! Nem akarom, hogy a tiéd is rámenjen!”
Ez és a többi érv megtette a hatását. Az édesanya igazat beszélt. Abban is igaza volt, hogy másmilyen férj illene Borikához, meg hogy korai volna még szülnie. Mégis becsapta a lányát. Amikor erre Borika rájött, pedig hamar rájött, már késő volt.
Aztán szakterületet választott. Már nem emlékszem, mi volt ez a szakterület, pedig elmesélte. Úgy rémlik, belgyógyász lett. Megszerezte a diplomát, méghozzá „summa cum lade” minősítéssel. Munkahelye is volt egy darabig, valamelyik pesti kórház.
*
Aztán elkövetkezett 1956 késő ősze. Forradalom volt, leverték. Ellenállás volt, szétlőtték. Borika felkapaszkodott egy teherautóra, és több tízezer sorstársával együtt elhagyta Magyarországot. Előzőleg elbúcsúzott az édesanyjától. A búcsújelenetet kétféleképpen mesélte el. Először 1990 tavaszán, a bécsi Wollzeile, azaz Gyapjú-sor egyik végén álló Figlmüllerben, ahol a svájcisapka nagyságú rántott borjúszelet a legfőbb nevezetesség, aztán három évvel később a Wollzeile túlsó végén álló Plachuttában, ahol a főtt táfelspicc tejszínes tormahabbal mindent visz.
Az első változat szerint Borika itthon akart maradni, és az édesanyja beszélte rá, hogy menjen el innét, amíg lehet. Azt mondta Pipacs Mária, hogy Ausztriában vagy Nyugat-Németországban Borika szédítő karriert csinálhat, és megkaphatja az itthoni orvosi fizetés ötszörösét vagy akár tízszeresét is. Erre Borika, legalábbis az első változat szerint, azt felelte, hogy őt nem érdekli sem a karrier, sem a jövedelem, ő nem hagyja magára az anyját, neki az anyján kívül nincsen senkije.
Erre Pipacs Mária állítólag azt felelte, hogy nemcsak erről van szó, hanem arról is, hogy itt forradalom volt, és ahol forradalom volt, ott megtorlások is lesznek.
Borikának már csak ezért is menekülnie kell. Sőt, főleg ezért.
Borika erre azt az ellenvetést tette, hogy neki nincs mitől félnie, ő nem vett részt sem a forradalomban, sem a harcokban. Az édesanya letorkolta: hiába nem vettél részt benne, ha rád fogják. A Péterfy Sándor utcai kórházban dolgoztál, sebesülteket kötöztél. Ennyi bőven elég ahhoz, hogy felakasszanak. Vagy ha mégsem elég, jönnek tanúk, akik géppisztolyt láttak a kezedben. Be tudod bizonyítani, hogy nem fogtál fegyvert? Menekülj, amíg lehet. Amíg nyitva áll a határ!
A második változat szerint az édesanya sírva könyörgött Borikának, maradjon itthon, ne hagyja őt magára. Erre Borika állítólag azt felelte, hogy márpedig neki menekülnie kell. Neki ebből az országból elege van, az anyjából pedig még inkább elege van. Magyarország: halálos ítélet, Pipacs Mária: életfogytiglani szigorított börtön.
Az anya kétségbeesve kiabálta: „Nem hagyhatsz itt egyedül!” A lánya kinevette: „De még mennyire, hogy itt hagylak!” Az anya: „Ha elmész, nem lesz az égvilágon senkim!” A lánya: „Eddig sem volt!”
*
Így történt, hogy 1956 végén a majdani Barbara Grinzinger kijutott Ausztriába. Mehetett volna messzebb is, de ő csak a hazájától és az anyjától akart elszakadni, és ahhoz Innsbruck is elég volt, ahová a többi magyar menekültekkel került. Ott sem maradt sokáig. Nem volt jó érzés naphosszat kicsavart nyakkal, felfelé tekintve bámulni a tiroli Északi-Hegylánc meredek sziklafalaira. Hamarosan visszafelé vitte a busz, Bécsben találta magát.
Jól tudott németül, tolmácsolt, de nem sok kedve volt hozzá. Aztán elismerték az orvosi diplomáját, és az Allgemeines Krankenhaus egyik belosztályán kapott munkát. Az első két évben együtt élt egy magyar sráccal, aki festőnek mondta magát, de nem tudta eladni a képeit. Később már nem is festett, csak ivott, vagy az ágyban feküdt, és a mennyezetet bámulta.
Barbara, mire megszokta, hogy „Pipaksz”-nak ejtik a nevét, és beletörődött, hogy a fizetéséből Gyurit is el kell tartania, megismerkedett a jóval idősebb és gazdagabb Franz Josef Grinzingerrel, aki ingatlanügynök és műgyűjtő volt. A nácik alatt kompromittálódott egy kicsit, nagyrészt ebből származott a vagyona is, de ezt már csak azért sem volt illendő felhánytorgatni neki, mert egyfelől bőkezűen támogatta az Osztrák Szocialista Pártot, másfelől jó kapcsolatai voltak a Néppárttal is.
Az ismeretség Gyurinak volt köszönhető, aki megpróbálta Grinzinger úrnál pénzzé tenni újabb képeit, de az üzletember nem látott bennük fantáziát. Annál inkább megtetszett neki az éhenkórász festőművész csinos élettársa, aki jelen volt a műteremlátogatásnak nevezett megalázkodáson. Ő tolmácsolt, mivel Gyuri mindaddig nem volt hajlandó megtanulni németül.
Ezt használta ki Grinzinger, amikor Gyuri jelenlétében megkérdezte a nőtől: nem volna-e kedve átköltözni hozzá? Az ő döblingi villájában is láthat szép képeket. Egy kicsit még szebbeket is, többet is, mint ebben a nyomorúságos odúban.
*
Franz Josef pénzéből a fiatalasszony korszerűen felszerelt rendelőt és laboratóriumot nyitott, miközben folytatta a munkát az Allgemeines Krankenhausban. Az idősödő férfi mondogatta ugyan, hogy egy nőnek fölösleges ennyit dolgoznia, hiszen vezethetné a háztartást, ugyanakkor tetszett is neki, hogy orvos van a családban. Aztán váratlanul meghalt. Az özvegyre maradt a műgyűjtemény és a műemlék jellegű kertes ház Döblingben, a Paradisgasséban, a karmelita kolostor szomszédságában.
Én ezt a házat nem láttam sem kívülről, sem belülről. Barbara Grinzinger, az egykori Pipacs Borika rám bízta az életét, de a házába nem hívott meg. Pedig szívesen elnézegettem volna Alfred Kubin hideglelős látomásait és Georges Braque ifjúkori mandolinos csendéletét, amelyre Franz Josef Grinzinger, amíg csak élt, olyan büszke volt, mintha ő festette volna. Másfelől imponált a doktornő hűvös távolságtartása. Az is tetszett, hogy a Paradisgassét szimpla „i”-vel írják, nem pedig „ie”-vel. Az utca tudniillik nem a paradicsomkertről, németül Paradiesról, hanem Paradis kisasszonyról, a híres vak zongoraművésznőről van elnevezve.
Történt ebben a gyönyörű döblingi villában egy olyan esemény, amelyről mindenképpen be kell számolnom, és emiatt néhány évet visszaugrom az időben, mert amikor sor került arra a néhány perces találkozásra, amelyről beszélni fogok, Franz Josef Grinzinger még javában élt.
Egy kora tavaszi napon, talán 1975-ben, a sötétedés előtti órában valaki becsengetett a Paradis utcai villába. Egy férfi állt a kapuban. Barbara kis híján rákiáltott: „Hogy merészeltél idejönni?” Amivel tulajdonképpen ezt kérdezte volna: „Hogy merészeltél ilyen gyorsan megöregedni?” Szerencsére időben rájött, hogy a férfi csak hasonlít az ő egykori élettársára, Gyurira, de nem ő az. Különben is, jóval idősebb lehet Gyurinál.
A látogató Georg Wieland néven mutatkozott be, és azt állította: mostanra van megbeszélve, hogy jön, és mutat egy képet Grinzinger úrnak. Az asszony szabadkozott: perceken belül hazaérkezik a férje. Addig Wieland úr üljön le a nappaliban. Ő maga, dr. Barbara Grinzinger merő véletlenségből van itthon. Ilyenkor dolgozni szokott, de az egyik belgyógyász kollégával elcserélte a szabadnapját.
A jövevény a karosszékhez támasztotta a gondosan becsomagolt festményt, és megkérdezte, szabad-e rágyújtania. Majd pedig, miután szabályos karikákban fújta ki a füstöt, váratlanul kijelentette: „Jártam a túlvilágon, a tisztítótűzben.” Az asszony azt hitte, a váratlan vendég megbolondult. Pedig inkább csak azt a látszatot keltette, mintha elaludt volna a karosszékben, két szippantás között, és álmában folyamatosan beszélne. „Láttam egy csomó kiégett lelket, és ott volt köztük a nagyságos asszony apja is.” Az asszony csodálkozott. Honnan tudja ez az ember, hogy ki volt az ő apja, amikor igazából nem tudja ő maga sem?
„Nem tudom, ki volt a nagyságos asszony apja” – folytatta Wieland úr, miközben újabb füstkarikát fújt –, „csak annyit, hogy ő volt az, és hogy félig-meddig már ki volt égve. Szellemek vették körül, nem ördögök, de nem is angyalok. Az egyik szellem feldugott egy pálcikát a nagyságos asszony apjának az orrába, és csavarni kezdte az óra járásával egyező irányban, és addig csavarta, amíg fel nem csavarta rá a nagyságos asszony apjának a lelkét. Beletartotta a pálcikát a lélekkel a tűzbe – olyasféle volt, mint a konyhában a gázláng –, a lélek pedig sikoltozott és vonaglott, aztán fekete füstkarikákat eregetett. Nem ám olyan szép halványkéket, mint a dohányfüst.”
Ebben a pillanatban betoppant Franz Josef Grinzinger. Alig észrevehető árnyék suhant át az arcán, mert nem szerette, ha vendégei rágyújtanak a nappaliban. Meg sem nézte a felkínált képet – Wieland úr elmondása szerint Gillis Mostaert németalföldi festő Halászzsákmány a befagyott Grevelingen-öbölnél című alkotásáról volt, azaz lett volna szó; telefonon taxit rendelt, és bevitte Wieland urat a képpel együtt az Albertina múzeum festészeti részlegére, ahol több régi ismerőse dolgozott szakértőként.
Majd ők eldöntik, hogy valóban Gillis Mostaert festette-e a befagyott öböl partján szétszórt halakat, vagy inkább csak a mester valamelyik hamadrangú tanítványa, vagy esetleg úgy hamisítvány az egész kép, ahogy van.
Georg Wieland, aki élve eljutott a tisztítótűzbe, sőt, onnét vissza is tért, és még mindig élt, soha többé nem csengetett a döblingi villa kapuján. Én sem jártam a Paradis utcában, pedig szívesen meglátogattam volna Franz Josef Grinzinger özvegyét.
*
Járt viszont a döblingi házban Barbara Grinzinger unokahúga, Titkos Irén, aki olyan aprólékosan leírta a szobák beosztását és berendezését, hogy olyan érzésem támadt, mintha magam is körülnéztem volna Barbara otthonában.
Titkos Irén számára özvegy Grinzingerné döblingi villája volt az a fajta domesztikált túlvilág, ahonnét elevenen visszatérhetnek azok a szerencsések, akik bejutottak.
Állítása szerint Barbara nappalija félig egy túldíszített helytörténeti múzeumhoz, félig egy főúri kastély fogadóterméhez hasonlított. Azt is mondta, hogy mindaddig ehhez hasonlót csak nyugati képes magazinokban látott, de ez még a magazinoknál is olyanabb volt. Látomással találta magát szemben, de ahhoz, hogy érzékeltesse, hiányoztak a szavai.
Titkos Irén 1985 nyarán látogatta meg döblingi rokonát. Barbara Grinzinger akkoriban egy Emma nevű norvég nővel élt együtt. Emma akkoriban negyven éves lehetett. Ő maga mondta németül, hogy a háború utolsó évében született.
A látogatónak az volt a célja, hogy rábeszélje rokonát: utazzék Budapestre, és béküljön ki Titkos Bélával. Előzőleg egy levélben leírta, hogy egyikük nagyapja, másikuk vér szerinti apja még él, de már nagyon öreg és beteg. Ő már nem utazhat. Viszont addig nem akar meghalni, amíg nem kért bocsánatot az egykori Borikától, amiért annak idején elmulasztotta teljesíteni apai kötelességeit és gyakorolni az apasággal járó jogokat.
Vagy ha a bocsánatkérés túlzás volna is, mindenképpen szeretne a szemébe nézni. Szeretne magyarázatot adni a régi dolgokra, keményszívűnek és ridegnek látszó viselkedésére. Továbbá élőszóban elmondani, mennyire örül, amiért a lánya jó körülmények között él abban a Bécsben, és megtalálta számítását.
Az egykori Borika nyílt levelezőlapon válaszolt, hogy rövid lehessen, és németül írt, mert nagyrészt elfelejtette a magyar helyesírást, és nem akarta nevetségessé tenni magát. Azt írta: nem tudja – majd még eldönti –, akarja-e viszontlátni Budapestet, amelyre három és fél évtized után úgysem ismerne rá. Viszont az unokahúgát bármikor szívesen látja. Titkos Irén legyen olyan kedves, látogassa meg őt Bécsben (Döbling, Paradisgasse, házszám), hogy egy kicsit eltársalogjanak. „Még akár a közös ügyeinkről is beszélgethetünk, ha ugyan vannak ilyenek.”
Újabban könnyű útlevelet szerezni. Magyar állampolgárnak Ausztriába néhány éve már vízum sem kell.
*
Így történt, hogy egy nyári kora délután Titkos Irén leszállt a bécsi Westbahnhofon. Váltott egy vonaljegyet, és felszállt a döblingi villamosra.
Addig is, amíg eléri úticélját, gyorsan elmondom, hogy Barbara Grinzingernek a nála tizenhárom évvel fiatalabb norvég nőhöz fűződő ismeretsége nem volt újkeletű. Emma 1965-ben húszéves volt, és külföldieknek adható ösztöndíjjal Bécsben járt egyetemre, mert szülőhazájában nem kívánta sem tanulmányait folytatni, sem hátralevő életét eltölteni. Huszonhárom éves koráig a bécsi állatorvosi egyetemre járt, és a két nő gyakran eltréfálkozott azon, hogy mindketten orvosok, és tulajdonképpen kollégák lehettek volna, ha Emma utóbb nem veszteget el nyolc évet fázisrajzolóként a müncheni filmgyárban.
Nyolc év elteltével Münchenből váratlanul átköltözött Hannoverbe, de ott végképp nem érezhette jól magát, mert még be sem rendezkedett, máris feladta lakrészét az alternatív lakóközösségben, és visszatelepült Bécsbe. Addigra Barbara Grinzinger már özvegy volt, és felajánlotta Emmának: lakhat nála Döblingben, ha van kedve hozzá.
Az olvasó az eddigiek alapján bizonyára sejti, hogy túl voltak egy drámai szakításon, és nyolc vagy inkább kilenc év után ismét egymásra találtak.
Ismeretségük 1965 késő őszén kezdődött a Sperl kávéházban, amikor Barbara Grinzinger asztalához odaült a fiatal lány, és azt mondta: „Jártam a túlvilágon, a pokolban.” Barbara meghökkent. Egyszer mintha már hallott volna valami ehhez hasonlót, de az nagyon régen volt. Már alig emlékezett rá. „Láttam egy csomó ördögöt, és ott volt köztük az ön apja is.”
Barbara Grinzinger, ahogy mondani szokás, köpni-nyelni nem tudott.
„Úgy vettem észre, hogy a pokolnak emberi formája van. Egy gonosz testhez hasonlít, amelyet minden porcikájában kitölt a gonosz lélek. Beszéltem az ördögökkel, akik elmondták, hogy az ön édesapja nemrég halt meg, és még nincs tudomása róla, hogy már nem él. Nem volt egészen gonosz, hanem, ahogy lenni szokott, keveredik benne a jóság és a rosszaság, de már nincs esélye, hogy kijusson a pokolból. A pokol nem egy meghatározott hely a föld alatt, ahogyan hinni szokás, hanem az egyik ember számára a másik. Benne, a másik bűnében és bűnhődésében az egyik megtalálja és tovább gyarapítja a saját gonoszságát. Ezt is az ördögök mondták el nekem.”
A harmincas éveiben járó orvosnő nézte a húszéves lány csuklóját, amelyről felcsúszott a pulóver ujja, és észrevett valamit, ami felkeltette a figyelmét. A keresztnévből addig amúgy sem derült ki, és az akcentus alapján sem tudta kikövetkeztetni, melyik országból jöhetett a különös hírmondó.
„Úgy láttam, hogy az ördögök olajzöld egyenruhát viselnek, és lövésre tartott géppisztoly van a kezükben, de ők elmagyarázták, hogy ezt csak én látom így. Mindenki másmilyennek látja őket, ahogy a szavaik sem igazi beszédből állnak, hanem csak az én fejemben hangzanak el.”
Az már biztos, hogy nem bécsi, nem is Bécsen kívüli osztrák, de még csak nem is Ausztrián kívüli német. Hanem valami más.
„Sajnáltam az ön apját, mert láttam, hogy van benne jó is, nemcsak rossz, de nem segíthettem rajta. Ki vagyok én, hogy bárkit megszabadítsak a pokolból? Annyit tehettem, nem többet és nem kevesebbet, hogy megkeresem önt, és tanúsítom: láttam az ön apját, ezzel a két szememmel.”
Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy Barbara Grinzinger összeszedje magát. Elmosolyodott, és így szólt: „Én vagyok az idősebb. Azt javaslom, tegeződjünk.”
*
Barbara Grinzinger világoskék selyemköpenyt, a norvég nő fekete bársony öltönyt és lila nyakkendőt viselt, amikor Titkos Irén színre lépett a Paradis utcában. A látogatón farmernadrág és szürke póló volt. Emiatt megrovásban részesült. Barbara kijelentette, hogy ilyeneket nem hord az ember.
„Ha így állítasz be a Sperl kávéházba, kidobnak a pincérek.”
Titkos Irén nem értette, mi keresnivalója volna a Sperl kávéházban. Pénze sincs rá. Még a csomagmegőrzőre sem volt pénze, pedig az csak hat schillingbe került volna. Inkább cipelte Döblingbe a hátizsákját. Folyt is róla a verejték. Érezte, de a tükörben látta is, mennyire csapzott a haja. „Az ott egy igazi Picasso?” – kérdezte kínjában. Amúgy tényleg érdekelte a képzőművészet.
„Nem, hanem Braque” – felelte rendreutasítóan a háziasszony. – „Még hogy Picasso! Borzalmasan utálták egymást.”
„A nagyapámról szeretnék beszélni veled” – próbálkozott Irén.
„A Sperlbe muszáj elmenni, ha már idecsöppentél Bécsbe” – felelte Barbara. – „A Sperl, az egy fontos hely. Még Hötzendorf báró is odajárt, mielőtt kinevezték vezérkari főnökké.”
A másik szobából előhozott egy bokáig érő piros ruhát, mondván, hogy nagyjából azonosak lehetnek a méreteik. Titkos Irén szabadkozott: neki nincs szüksége erre a ruhára. Köszöni, nem kéri. „Azért csak próbáld fel!”
A norvég nő olyan kihívóan bámulta, hogy Titkos Irén kezdte kellemetlenül érezni magát.
„Mi a baj? Szégyenlős vagy? Ha akarod, elfordulhatunk!”
A norvég nő karján felcsúszott a zakó ujja, és a csuklóján hegek látszottak, sűrű párhuzamosok.
„Igen, jól látod. Öngyilkos akart lenni, nem is egyszer. Na ugye, milyen jól áll neked ez a piros ruha! Neked adom, a tiéd. Én már úgysem veszem fel, meguntam.” A ruhából vastag felhőben áradt a hervadó női test és a drága parfüm illata. Barbara megint átment a másik szobába. Előhozott egy sárga és egy zöld ruhát. „Tessék, próbáld fel ezeket is!”
Titkos Irén maga sem értette, miért engedelmeskedik. Már csak azért fohászkodott, hogy Barbara harmadszor ne menjen ki a szobából, ne hagyja őt egyedül a norvég nővel.
Barbara Grinzinger elmondta Titkos Irénnek, hogy Emma egy úgynevezett „tyskerbarna”, azaz szó szerint „német fattyú”. Magyarul beszélt, de nyilvánvaló volt, hogy Emma minden szót ért akkor is, ha nem ért egy árva szót sem.
Emma a náci fajnemesítő programnak köszönheti létezését. Norvégia megszállásakor egy fiatal német katona csinálta őt egy fiatal norvég nőnek. Állítólag Heinrich Himmler eszelte ki a „Lebensborn”, azaz „életforrás” programot, amelynek keretén belül a német férfiak vérvonalát fajtiszta norvég nőkkel való utódnemzés révén lehetne tovább árjásítani.
Titkos Irén hüledezett. Eddig még csak nem is hallott erről a szörnyűségről.
Na de hogyan tudták rákényszeríteni azokat a szerencsétlen lányokat és fiatalasszonyokat?
Nem kellett őket kényszeríteni, mentek maguktól. Éhínség volt, ők pedig kaptak finom kaját. Csak annyi kellett, hogy lefeküdjenek egy sráccal, aki néha még csinos is volt. Néha még a nők is élvezhettek a fajnemesítő aktus közben.
Orvosi ellátásban részesültek, és ha teherbe estek, pénzbeli ellátmány járt nekik. Jó pénz volt, meg lehetett élni belőle. Gyönyör és létbiztonság. Aztán születtek a fajtiszta árja csecsemők, legalább tízezer. A mi Emmánk is egy közülük.
Aztán a németek eltakarodtak, és akkor a Lebensborn-édesanyák eldobálták Lebensborn-gyerekeiket, akik nevelőintézetbe kerültek, és ott ők voltak a tyskerbarnák, a német fattyak. Gyűlölték őket a felnőttek, a nevelők és főleg a többi intézeti gyerek, a közönséges árvák, akiknek többnyire a németek ölték meg a szüleit.
Emmának nemcsak a csuklóján vannak hegek, hanem máshol is. Volt idő – elmondása szerint hat-hét éves lehetett –, amikor mindennap feldugtak neki egy seprűnyelet.
Amikor elérte a nagykorúságot, megkereste az anyját. Az asszony egy halfeldolgozó üzemben dolgozott, és munka után is erős halszagot árasztott. Azt mondta, hogy ő nem akar foglalkozni ezekkel a régi dolgokkal, ő már megbűnhődött értük. A háború után meztelenre vetkőztették, és kikötözték egy hajóárbochoz a falu közepén.
Hogy kerül egy hajóárboc a falu közepére?
Ő csak arra kéri a lányát, hogy ne kérdezzen, és ne jöjjön többé. Ő ezekre a régi dolgokra gondolni sem akar. Ami volt, elmúlt. Itt, ezen az új helyen őt békén hagyják, de ha kiderül, hogy van egy ilyen háborús gyereke...
Jóval nehezebb volt és tovább tartott megtalálni az apját, de végül sikerült. Elment hozzá Hannoverbe. Erről a találkozásról csak ennyit mondott Barbarának: „Semmi különös. Egy ronda öreg náci. És hagyta, hogy én fizessem ki a kávéját.”
Barbara átkarolta Emmát. „Így aztán szépen egymásra találtunk, mi, törvénytelen ivadékok. Ha az ő fattyúsorsát nézem, az enyém elviselhetőnek, már-már kellemesnek látszik. Hozzá képest szerencsés vagyok. Egy másik ember szerencsétlenségén elborzadni annyi, mint megtisztulva érezni magunkat.”
Titkos Irén összerázkódott. Ezt Barbara észrevette. „A pokol nem a föld alatt van” – magyarázta türelmesen, már-már jólesően. – „A pokol itt van karnyújtásnyira. A pokol az egyik ember számára a másik. Ha észreveszed a másik ember gonoszságát, azzal is a magadét hizlalod.”
Elővett a pénztárcájából egy bankjegyet. „Okvetlenül menj be a Sperlbe, mielőtt felszállsz a pesti vonatra. Gumpendorfer Strasse, ott van egészen közel a Westbahnhofhoz. Igyál egy haboskávét, egyél egy Mohrenkopfot. Hogy is mondják magyarul azt a süteményt? Ez az! Négerfej. Egyél meg egy négerfejet, mielőtt hazautazol. És ne felejts el borravalót adni.”
Szólt a háztartási alkalmazottnak, hogy csomagolja be a három ruhát. A piros ruha tafota volt, a sárga ruha muszlin, a zöld ruha brokát.
Jött Sárika, és nekiállt összecsomagolni az ajándék ruhákat.
Sárika erdélyi magyar asszony, Széken született és nevelkedett, félúton Szamosújvár és Kolozsvár között. Már odahaza, Romániában is jómódú idős asszonyokat ápolt, de itt kint, Németben vagy hol még jobb dolga van neki. Egész Döblingben ő ért a legjobban a csomagoláshoz. A takaros kis pakknak fogantyút is csinált madzagból.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
