Patak Márta
Tetraplégia
Szólalj meg, Gyuszikám, az Isten áldjon meg! Lehozom neked a csillagokat is az égről, jobban odafigyelek rád, mint a tulajdon édesanyád, és te már második napja meg se mukkansz! Mivel bántottalak meg, édes egy szerelmem? Mondd, mivel? Hát szabad ilyent tenni énvelem? Mondd, szabad? Nézz rám legalább, hadd lássam azt a gyönyörű seprű szempilládat! Megint nem mostad meg reggel, ugye? Nem mos szemet az én drága egyetlenem. Nem szeret szemet mosni. Na, fordulj szépen, szívem egyetlen szerelme, mert így nehéz lesz rád adnom a pelenkát.
Anci nővér negyvenöt-ötven közötti, csinos, vörösre festett hajú, energikus mozgású elvált asszony, két felnőtt gyerekkel. Válása óta tartó viszonyban él egy nős férfival, aki nem hagyta el miatta a családját, de Anci nem is bánja, nem akar ő már új családot, jó neki így, ahogy van, egyedül. Időnként meglátogatja a gyerekeit, a szüleit, két-háromhetente találkozik a szeretőjével, egyébként pedig minden szabadidejét az otthonban tölti.
Olyan nyomorult itt mindenki, rátok fér egy kis derű! Mosolyogjatok, a jóistenit neki, nem vagytok se gárgyák, se nyomorékok, mibe kerül, hogy egy kicsit megerőltessétek a nevetőizmotokat? Ezek a szerencsétlenek is mindjárt másképp néznek rátok! Anci folyton korholja a váltótársát, aki mindig megnyúlt ábrázattal, karikás szemekkel fogadja, akár reggel hatkor, akár délután kettőkor vagy este tízkor váltja. Marcsikám, nem jó a hozzáállásod. Százszor mondtam már, nem helyes, ahogy te nézed ezt a dolgot. Az ember fel is köthetné magát az első fára, ha így gondolkodik, mint te. Minek rágódsz olyasmin, amin úgysem tudsz segíteni? Mondd, kinek segítesz vele, ha a vécében siratod Gyuszikát, mert annyira kiborulsz tőle, hogy pelenkáznod kell? Vissza tudod neki adni a fiatalságát, a férfiasságát? Hát akkor? Szegénynek tudomásul kell vennie, hogy így járt, és ezentúl ha tetszik, ha nem, így kell élnie az életét. Örökre bénán. Kötve hiszem, hogy Jézus még egyszer földre szállna, hogy meggyógyítsa. Úgyhogy légy szíves, embereld meg magad, Marcsikám, ne sirasd ezeket a szerencsétleneket, inkább mesélj nekik viccet, hogy jókedvre derüljenek. Hidd el nekem, nincs jobb érzés, mint amikor megnevetteted, akinek sírni volna kedve, és minden oka meg is lenne a sírásra.
Marcsi erre csak a vállát vonogatja, könnyű neked, látszik a szemében, hogy legszívesebben ezt mondaná, de nem teszi, inkább csak lerogyik a nővérszoba terebélyes karosszékébe, melyben az ügyeletes nővér kedvére szunyókálhat, amíg föl nem riasztja a berregés, ha valamelyik szoba lakójának éjszaka szüksége lenne rá. Átöltözni sincs kedve, annyira elfáradt. Tudja, hogy változtatnia kellene, különben időnap előtt tönkremegy ebben a munkában, csak azt nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.
Nézd, szívem, nem tehetsz róla, hogy ilyen a világ. Arról sem, hogy Gyuszikát huszonnégy éves korában a motorjával együtt maga alá gyűrte egy kamion az M7-esen. De még arról sem, hogy Juli néni, bár fizikát tanított egy jónevű pesti gimnáziumban, mégis agylágyulást kapott. Továbbá Jóska bácsi érszűkületes lábát sem terajtad kérik majd számon, ha egyszer eljön a számonkérés ideje. Azt viszont igenis rajtad, hogy mit tettél a boldogságodért, kedvesem. Úgyhogy légy szíves, állj föl abból a székből, indulj el a fürdőszobába, zuhanyozz le jó hideg vízben, attól mindjárt visszatér a pezsgés az ereidbe! Utána pedig irány az utca, sétálj le a Duna-partra, hallgasd a feketerigókat meg a gerléket, az majd meghozza az életkedvedet! Gyuszika miatt pedig ne fájjon a fejed, majd én gondjaimba veszem. Meg a többieket is. Ne félj, lesz itt olyan derű és kacagás, hogy harsogni fog a hegyoldal! A mai napot is megemlegetik! Nem búslakodni szegődtünk mi ide, édes kincsem, nem gondolod? Hát akkor? Föl a fejjel, irány a fürdőszoba, és látni se akarlak, sipirc, az utcára!
Anci nővér nem adja fel. Nem olyan fából faragták. Eltökélte, hogy addig kísérletezik Gyuszikánál, ameddig csak kell. Nem hagyja annyiban. Életet fog verni ebbe a fiúba.
Na ide nézz, ki jött tehozzád, édes szép szerelmem, egyetlen Gyuszikám! Mindig így lép be a fiú szobájának ajtaján, akármelyik napszakban indul is, hogy tisztába tegye. A te Ancikád, bizony, a te Ancikád. És miért jött? Hogy tisztába tegye azt az üde szép testedet.
Gyula mosolyogna is, ha nem felejtett volna el mosolyogni az elmúlt másfél év alatt, de jószerivel minden érzéke cserben hagyta. Mintha a tudata meg az érzékelése valahol kívül lebegne a testén, és csak elvétve találkozna magával, akkor is csupán azért, hogy döbbenten megtapasztalja, az a rút emberroncs nem más, mint ő. Nincs másik énje, ebbe kell visszaköltöznie, ha még élni akar. Ha még egyáltalán akar, mert józanabb pillanataiban ebben sem biztos.
Miután a puszta lélegzés már nem kíván egész embert, időnként gondolattöredékek szivárognak át a testén kívül lebegő tudatába, fura csereviszony alakult ki a teste meg a külső énje között, mely mintha onnan kívülről ösztökélné időnként a testét, mintha önmagát ostorozó ló módjára iparkodna haladásra bírni magát, mikor megérzi, hogy a gazdája szánalomból, figyelmetlenségből vagy éppen szeretetből nem hajtja jobban, pedig tudja, hogy többre lenne képes. Olyankor legszívesebben addig ütné magát, amíg el nem fogy a lélegzete. Visszatért idegszálai pattanásig feszülnek, olyan erősen összpontosít a feladatra, hogy most meg kell mozdítania a lábát. Először a balt, aztán a jobbot. És úgy kell tennie, mint aki jár. Gondolatban legalább. Aztán a roppant igyekezetben a maradék ereje is elszáll, és mire fölébred, megint a testén kívülről észleli magát, ha egyáltalán észleli.
Anci nővér körülnéz. Behúzza a függönyöket, hogy a nyár késő délutáni napja ne tűzzön majd be a szobába. Most még nem süt be. Tesz-vesz a szobában, leporolja az éjjelilámpát a halványzöld kisszekrényen, betolja rendesen a fiókjait, körülnéz, mit lehetne még arrébb tenni, mivel fokozhatná némiképp a rendet ebben a szobában. Szereti, ha csillog-villog minden, mint a patikában. Nem is, inkább mint a lakodalmas házban, ahol a vőlegényt várják, aki hamarosan érkezik az első vőféllyel, hogy kikérjék édesapjától a menyasszonyt.
Na drága csillagom, itt vagyok. Megjöttem. Mindjárt megmosdatlak, és tisztába teszlek. Becsukom az ajtót is, szívem, jó? Ne lássanak be. Mutasd azt a gyönyörű fekete szemedet! Nézz rám, egyetlen szép szerelmem. Nyisd ki a szemed. Ne félj tőlem. Nem bántalak. Nézz rám, Gyuszikám, arany virágszálam!
Gyula lassan visszatér a testébe. Furcsa észlelés suhan át egy pillanatra benne. Ha kérdeznék, nem tudná megmondani, micsoda, olyasmi talán, mint amikor egy illat vagy egy íz rég elfelejtett gyermekkori élmény vagy álom nyomát idézi föl az emberben, és hiába erőlködik, sehogy sem tudja előhívni onnan mélyről, marad egy kósza, ám mégoly kellemes érzet, amelyet sóvárgó vágy vagy csöndes belenyugvás követ, és marad minden ott, ahol volt, a feledésben.
Anci nővér odaül Gyula mellé az ágyra, föltornyozza a párnáit, jobb kézzel átfogja a fiú derekát, és óvatosan felhúzza maga mellé. A fiú nyaka megbicsaklik, feje Anci nővér vállára billen. A nővér a vállával is erősen tartja magán a fiú gyönge testét, bal keze pedig alig érezhetően, milliméterről milliméterre haladva elindul lefelé a fiú mellkasán. Egy ponton visszafordul, nagyon lassan halad fölfelé, majd gombolni kezdi a fiú pizsama felsőjét, közben a jobb kezével húzza egyre közelebb magához, és elfúló hangon, szinte suttogva beszél a fiú nyakába, miközben hosszú, vékony ujjaival lassan, finom mozdulatokkal halad lefelé a fiú emelkedő és süllyedő mellkasán, ahogy gombolgatja a pizsamakabátját.
Ne félj tőlem, Gyuszikám! Nyisd ki azt a szép szemedet! Nézz rám, szívem. Gyere bátran közelebb. Nem bántalak. Csak pizsamát cserélünk.
Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.
