Fekete Vince
Porlik minta…
1.
Kedves naplóm, az én apukám a legnagyobb székely a faluba, és szerinte háromféle székely van, az egyik nagyon székej, a másik még ennél is nagyonabb, a harmadik pedig nem székej. Ezt a kettőt, ami három, szokta nevezni igazi, tőről meccett székejnek. A harmadikkal nem szokott foglalkozni, ami szerintem pont olyan, mint az előbbi kettő. Csak teljesen más.
2.
Édesapám azt szokta mondani reggel, amikor reavirrad a szekéren ülve, hogy ha én Én vagyok, akkor találtam egy szekeret, de ha én nem Én vagyok, akkor ellopták a lovaimat… A bótba pedig bólogatnak, ahova apukám munka után le szokott járni, bétőteni a mindennapi betevőt. Mi pedig lefekszünk, hogy amikor érkezik, eccer-eccer énekelve, ecccer-eccer meg nem, akkor csak anyukám legyen ébren. Mert az apukám nem fél senkitől a világon. Még a medvétől sem. Csak a feleségétől.
3.
A családunk kebelében fejetlenség kapott lábra, mondja nevetve édesanyám, és jókedvűen odalegyint a légycsapóval vagy a törülköző sarkával egyet-egyet felénk, és némileg viccesen, kujakkal egy nagyobbacskát édesapámnak is. Mi jókat nevetünk, és legyintünk mi is, ki evvel, ki avval. Bicska, kés, korbács, vizeskötél (most) kizárva. Jókedvében édesanyám még egy-két székely szólásmondástot is mond. Édesapánk pedig kétségbeesetten, kézzel-lábbal védekezik a népköltészet ellen. Édesanyám most egy kollektíveset hozott, mert ott dolgozik a mázsaháznál, ahol reggel teheneket és fejőleginyeket mérnek, s csak úgy dobálja a hatalmas mérőeszközre a mi törékeny testű édesanyánk a kókadt fejű leginyeket, akik véletlenségből minden egyes hajnali érkezéskor kimerítenek egy-egy fél veder feketeribizlibor seprőt a borpince előtti gyűjtőből, felkeverik vízzel, megisszák, s ezért a kollektívelnök eltárs rendszerint a jászlakból gyűjti össze őket. Számtalanszór meg vót mónva, idézi az elnök eltársat édesanyánk, hogy a villanyáram nem játék. Élő példa, akit a tegnap temettünk. És itt zokogva megemlíti szomszédunkat. Sírunk egyet erre, aztán énekelünk kicsiddég. De szigorúan csak bús, kesergő népdaltot. Népdaltokat.
4.
Édesapám édesanyám születésnapjára mindig elvisz minket egy szekeres futtatásra. Felültet a szekérderékba, és kiszekerezünk a hegy tetejére. Ez a mi transzfogarasi útunk, mondja viccesen, olyan kacskaringós, sziklás, veszélyes terep ez. Felfelé menet még nincs is baj, hanem csak lefelé, mert minden kanyar előtt elkezdi az ostorral ütni-verni a lovakat édesapám, mire azok elkezdenek eszeveszettül száguldani, mi pedig ott reszketünk és imádkozunk a szekérderékban. Szinte mindenik kanyart sikeresen bevesszük, mire édesapám mindig felkiált, hogy ezt még mindig sikerült... Bevenni. Kivéve egyet, a legutolsót, ott úgy felborulunk, hogy összevegyülünk fűvel, sárral, lovakkal, hámmal, mindennel. Tapogatjuk a csontjainkat, mire édesapám bánatosan elnéz a messzi távolba, mint Csík Nórisz, elmosolyodik, s azt mondja szomorkásan, hogy no, ezt a kanyart eddig még soha nem sikerült bévennem… De azért emlékezetes szülinap volt ez a legutóbbi is, senkinek sem törött el semmije, mindenki túlélte, édesapám két utolsó fogát leszámítva. Pont olyan volt, mint a tavalyi, tavalyelőtti és sok-sok azelőtti, s mint amilyen jövőben is lesz, mert biztos, hogy megint ide fogunk jönni, mert édesapám rettenetesen ragaszkodik hezzája…
5.
Édesapám eddig kétszer halt meg életében. De mind a kettőt túlélte. A székely, szerinte, soha nem ijed meg, nem vérzik el, ha megszúrják sem, s ha megszúrják, az sem fáj neki, csak ha röhög; és nem fut el senki, semmi elől. Csak hátrál. Amikor először meghalt, ilyen nagy, grizzlys támadta meg a… Hargitán, mesélte csatakosan, álmából felijedve. De ő nem rettent meg, hanem lassan, elszántan, vakmerően elkezdett hátrálni. Igen, de egyszer csak egy hatalmas szakadék szélén találta magát, azon keskeny palló volt, s amikor már-már a közepénél lett volna, hátranézett, s mit lát, hát hátulról is jön egy nagy hatalmas grizzlysmedve. Az is a Hargitáról. No, és mi történt, kérdeztük tőle nagy szeretettel, odafigyeléssel. Hát mi, mi, megettek, mondta édesapám. De ez semmi, egyszer a sivatagban vették körbe az oroszlányok, ő behunyta a szemét, és elkezdett – pedig nem is tud –fohászkodni, hogy: add, Istenem, hogy ezek itt mind keresztények legyenek. Kinyitotta, előbb az egyiket, majd a másikat, s azt látta/hallotta, hogy a fenevadak térdepelve fohászkodnak: jöjj el, Jézus, légy vendégünk, amit adtál, áldd meg nékünk, Ámen. És? Megint megettek.
6.
Édesapám amikor nem, akkor nem, de amikor igen, akkor nagyon igen. Amikor jókedve van, akkor igen, vagyis csattan ki az örömtől, és ijenkor ajándékozni szokott mindenféléket. Édesanyám kapott már tőle rézüstöt, többféle méretben is, szíjostort, azt is mindenfélét, beleértve a borsikaostornyeleset is, mert az hajlik a legjobban, többféle pálinkafőzőt, hogyha kedve kerekedne otthon besegíteni a pancsolásba. Mi pedig mindig tőrkést vagy bicskát kapunk a testvéreimmel, vagy eredeti Solingen késkészletet, amit a piacon szokott vásárolni szinte semmi pénzért ilyen járkáló bácsiktól. És ami egy hét múlva egytől egyig megrozsdásodik. De mi ezzel nem törődünk, a márka a fontos, nem az anyag, és egymás között testvériesen szét is osztjuk, nekem mindig a késfenő szokott jutni, múltkor pedig a műanyag doboz, mert elég sokan vagyunk a családba, ahogy az egy igazi székejbe kell, hogy legyen, hogy megmaradjunk vérzivataros századokon is keresztül. Sorolom is, hogy kik, s hányan: anyám és két leány, apám és két leginy, Én, Gyafi bátyám. S még egy. A leányok laskasirítőt szoktak kapni, hogy gyakoroljanak vele harcművészetet, a leginyek még szilvapálinkát. Köményes szóba se jöhet, mert az egészségtelen. Gyafi bátyám zöldlevél formájú lapítót, vagyis deszkát és halasbicskát, met hogy ő ijen ződ. Az erdészetnél portás. Édesanyám fűrelizelő pálinkafőzőket is szokott még kapni szuvenírként. S hogy jókedve legyen, és ne lekvár legyen a szilvából, hanem pálinka…
7.
Édesapám egyébként ijen hóme oficeba dolgozik, ül otthon egész nap, reggeltől estig, gondolkozik, iszik, s amikor elfárad, akkor aluszik egyet. Aztán megint felkel, megint fojtatja a munkát, gondolkozik, megint iszik, szigorúan csak szilvát, köményes szóba se jöhet, amíg van szilva, mert egészségtelen, csak akkor, ha már elfogyott. Aztán tart egy kicsi szünetet, aluszik egyet, majd felébred, s vissza a munkához megint. Anyukám szokott vele kiabálni eccereccer, de ezt ő fel sem veszi… Nagyon. Bár tőle fél a legjobban. Az édesapám által csiholt szikrák a családban egyelőre nem kapnak a közfelháborodás lángjára. Mert szereti egymást az én apukám meg anyukám, és minket is nagyon. És mi is őket. Vagy fordítva. Kapunk töllik rendesen szeretetetet: egyszer-egyszer egyszer, s egyszer-egyszer egyszer sem. De nekünk elég is ennyi.
8.
Nálunk nemcsak édesapám van hóme oficeban, hanem a tehenyek is, ki sem mozdulnak az istállóból, nem járnak a legelőre, sem a szép híves patakra, ülnek otthon a setétben, kérőznek, amikor van, amit, osztán tejelnek, amikor van, amitől. De általában van. Vagy általában nincsen. A kutya, a tyúkok, azok es ijen hóme oficeosok, a kutya láncon van, megkötve, de csak szigorúan a pandémia idejin. S egy hangfalból egész nap hallgathatja Bééthoventot, azt a zenészt abból rockaegyüttesből. A tyúkok pedig egy ketrecben gubbasztanak, hogy ne terjesszék a vírustot, ami nincs is egyébként a faluban, csak sokan azt mondják, hogy de. Egyedül a lovakat nem sikerült hóme oficeban tartani, mert azok minden este elhagyják a szekeret, édesapámat egymagában a szekéren, és valahová elcsatangolnak. Másnapra meg visszajönnek. Egyébként azóta vannak édesapámnak ijen identitásprogrémái.
9.
De azért ezekben a vészterhes időkben is fojik nálunk a kultúra és a hagyományok. Énekelünk minden nap, hol kínunkban. Szigorúan csak népdalokat. Minden reggel és este meghallgatjuk a székej himnuszt, s hogy ne unjuk meg, hol szimfóneikussan, hol kórusműként, hol pedig népdalként, a 3plusz2, a Bugyi testvérek előadásában, hol a szél által elsuttogva, a Hargita tetejéről, medvék, farkasok, szarvasok hangjától kísérve, satöbbi, na. Verseket is, közmondásokat, szólásokat is mondunk, írásos falvédőket varrunk, és szinte mindig népmesekötettel fekszünk. Az asztal lába alá tesszük, hogy ne billegjen. Azzal is kelünk egyébként, miután ébresztőként meghallgatjuk édesapám telefonjának porlikmintás csengőhangját. Úgy hazudik apátok, mintha könyvből olvasná, mondja mindig édesanyám nagy-nagy szeretettel, odafigyeléssel és lelkesedéssel. Így hát szeressük mi is nagyon a kultúrát, a hagyományokat, a művészeteteteket, a festészetetetet. A szomszédunk például nagy művész, festő, szobákat, házakat, ajtóablakokat fest… Mozart modorában. De egyfolytában terjeszti a kultúrát s a hagyományokat a papbácsi is a templomban, a kultúrigazgató a korcsomában, s a többiek itt es, ott es. A doktor például, ahogy mi mondjuk: a nyakkendős bika, az állatok között, szeretettel, odaadással, szenvedéllyel és melegséggel. Édesapámék járnak felolvasásra is, nekik egy todományos ember, a helyi kántor szinte minden este felolvas a legnagyobb írók könyveiből, például Kányádi Sáruel összes regényeiből egy-egy részletet, de a nagy teheccségű Bartók Méla költeményeinek egy-egy versszakát is el-elszavalja nekik. Ezt olyankor, amikor hétvégeken valamit felavatunk a falu közepin. Ahol a Maradj, ha tuccot mondják Bartók Mélától, Sass Albertetet bácsi kőteményeivel együtt, a templomtól az iskoláig és az egyetemig és a sólymok házáig és vissza. No de avattunk szobrot a Két Kilométeres Túróspuliszkának is, amit szorgos székely asszonykezek készítettek, de falustársunknak, Bartók Mélának is emeltünk egy gallikus, nem: fallikus szimbóleumot. A múltkor a Névtelen Töltöttkáposzta szobrát lepleztük volna le, de belezavart a délutáni, félnégyes medve, úgyhogy szaladt mindenki, kultúra ide vagy oda, ahány felé tudott. Mert mégsem akar senki kiharaptatni a kultúra miatt egyet a legkényesebb alfeléből. Maradt minden másnapra, amikor előreláthatólag a Névtelen Kürtőskalács és az Anonymus Szilvapálinka emlékművét avassuk. Édesanyám szerint a Névtelen Kefélő szobrát is fel kellene, mert olyan már rég nincs nálunk a házban. Mármint csak a neve van. De még a faluba sincs, ő csak tudja, me hogy beszélnek egymás között, csak mint emlék, mint múlt, vagy valami, ki tudja. Mint a porlik minta.
10.
No de, kedves Naplóm, ha megnövök, s télleg megy minden, mint a karikacsapás, én legszívesebben pálinkafőző szeretnék lenni, ami, ugye, apukám kedvence. Vagy édesapám lovai leszek, mert azok mégis azt csinálnak, amit akarnak, legalább éjszakára elszabadulnak, s azzal tegyed! Írtam esztet tavaly nyáron, egy csütörtök délutáni napon, amikorra nálunk a nyár esett, délután öt és hat között, mint Mikes Kelemeny, távoli nagy Rodostómban, ott, azon a délmagyarországi tanyán, ahol, mint nálunk otthon a faluban, mindenki Ábel, én is, édesapám is, édesanyám is, s a munkások is itt mind a spárgaszedésben. Csak Régina néném Áron, valahogy így alakult. Ja, s egyedül Gyafi bátyám nem Ábel, látszólag, mert ő ződ, portás az erdészetnél, de egyébként ő is Ábel, csak a beceneve Gyafi, s neki egyedül van munkahelye, és ő nincs most itt velünk, otthon maradt, mint egy büszke székely fenyő a sivatagban. Ami tkp. nincs is, mármint fenyő ott, csak akkor van, ha nagyon meg vagy ijedve, s akkor még erre a nemlétezőre is felfutsz, ha jön az oroszlány, székely abszurd, vagy mi, azt monta otthon a papbácsi, mert ha tényleg meg vagy ijedve, nem nézed, hogy van-e vagy nincsen fenyő, hanem fel azon, egyenessen a tetejéig. S osztán annyi.
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.
