Gömöri György
Harmadik karantén-napló
Április elseje van, süt a nap, de fúj a szél, változékony a tavaszi idő. Most jöttünk viszsza az egyik nagy londoni oltóközponból, ahol megkaptuk a második Pfizer oltást, ami, úgy tudjuk, védelmet nyújt a vírustól legalább fél évre. Minden rendben ment, az angolok amúgy is szívesen állnak sorba, maszkosan persze, de távolságot tartva, mert az emberek (az idősebb korosztály legalábbis) itt nagyon fegyelmezettek. Megható és ugyanakkor reményt keltő volt látni, az öregek életösztöne meg pragmatizmusa hogyan győzi le a gazdasági érdekcsoportok által is szított oltás-szkepticizmust, amely azért Londonban is létezik, nem csak Közép-Európában. Úgy néz ki, hogy április 15-re Anglia felnőtt lakosságának többsége lesz beoltva, s ha szerencsénk van, a lassú, óvatos nyitásnak köszönhetően emberhalál tekintetében kevésbé drámai lesz ez az év, mint a többhullámos tavalyi volt.
Mindez, meg kell mondanom, nem Boris Johnson bölcsességének vagy előrelátásának köszönhető – az első hullám idején az örök optimista, alapjában megbízhatatlan, gyakran lódító politikus teljesen elhibázott taktikát követett: azt gondolta, a „nyájimmunitás” minden problémát megold. Akkor ébredt csak rá, mit kell tennie, amikor már ő és legközelebbi tanácsadója is megkapta a vírust, és késlekedésének (hogy teljes zárlatot rendeljen el) idős emberek tömegei estek áldozatul. Az első hullám elkerülhetőnek vélt haláleseteinek számát most mintegy 27 ezerre teszik azok az újságírók, akik könyvet írtak az egészről. Jonathan Calvert és George Arbuthnott Failures of State (Az Állam Kudarcai) könyve a napokban jelent meg, s az abban leírt történetet Andrew Marr, a kitűnő újságíró, „alaposan kikutatott anyagnak” nevezi. Borist egyébként most két oldalról is szorongatják: az ellenzék és vele több hangadó lap vizsgálóbizottságot követel a tavalyi járvány kezelésére, amire a brit kormányfő azt mondja: „most még nincs itt az ideje”. Ha nincsen most, akkor mikor van? – kérdezhetnénk. Ugyanakkor Johnsont saját képviselőtársainak egy csoportja is szorítja: a gazdaság újraindítása érdekében kevesebb korlátozást, gyorsabb nyitást követelnek.
Amiben egy liberális és egy „illiberális” állam különbözik, az az információk elérhetősége, illetve kizárólag politikai okokból történő titkosítása. Utóbbi lehet, hogy bumerángként fog visszaütni a következetes titkosítóknak – a jelenlegi számok Közép-Európában sehol nem biztatóak, hiába próbál kisajtolni az adatokból nap mint nap sikert a hivatalos propaganda. Borsodban vagy Somogyban lehet, hogy nem érdekli az embereket, hogy áll a „lakosságarányos” halálozás, az viszont nagyon is érdekli, hány embert tud fogadni a helyi kórház koronavírusos osztálya. Ebből a szempontból Anglia sokkal jobban áll, még akkor is, ha a Brexit miatt számos európai ápolónő távozott az országból, ami roppant megterhelést jelentett azoknak, akik maradtak, és napi 24 órában tartották a frontot a kórházakban. A különbség az egészségügyi szervezet hatékonyságában, illetve az átlag-állampolgár fegyelmezettségében van.
Most, ebben a harmadik (és remélem, utolsó) karantén-naplómban föltehetem a kérdést: mikor lesz hát vége ennek a nyomorult járványnak? Ha felgyorsulnak az Európai Unión belül az oltások, talán az őszre jelentősen javul a helyzet, de még akkor is hátravannak a szegényebb országok, kevesebb pénzzel és roszszabb infrastruktúrával – azokkal mi lesz? Az úgynevezett Covax-program Afrikában talán csak a lakosság egyharmadát tudta beoltani, tehát messze vagyunk még a járvány terjedésének megállításától. A napokban olvastam egy olyan interjút, amelyet a WHO, az egészségügyi világszervezet egyik emberével készítettek, ebből az derül ki, ha nincs olyan program, amely mindenütt elejét venné a fertőzésnek, a vírusnak újabb és újabb mutációi fognak keletkezni és az még az évtized végén is jelen lesz, tehát igenis: globális Covid-ellenes program kell, akár tetszik ez a helyi politikusoknak, diktátoroknak és diktátor-jelölteknek, akár nem. Kérdés, képes-e az emberiség egy ilyen mindent átfogó védekezésre – ha nem, akkor megfordítva egy régi városvédő jelszót: „unokáink sem fogják látni” a járvány végét, azt, amit nagyszüleik még nem értek el 2021–22-ben.
2.
Tavaly karácsonykor lefordítottam George Szirtes magyar születésű angol költő versét 1956 telén történt meneküléséről. George akkor nyolcéves volt, és élményei sokban hasonlítanak ahhoz, amit feleségem is átélt, tízévesen. Míg a határ átlépése nyomasztó élmény maradt, ugyanakkor a karácsony előtti Bécs csillogón-villogón kivilágítva fogadta az ólomszürke, még lövésektől visszhangos Budapestről távozókat – Bécs teljesen más világ volt, jóllehet az államszerződést csak egy évvel korábban kötötték meg, akkor vonták vissza a szovjet szektorból a csapatokat, és Kismartonban, a hajdani szovjet laktanya fölött még jól olvasható volt a Vörös Hadsereget dicsőítő cirill betűs felirat.
Ausztria persze már évek óta élvezte a Marshall-terv gazdaságélénkítő áldásait, a szabad választások pedig lassan visszaállították a „békebeli” Ausztria illúzióját. De arra, hogy milyen volt a négy megszállási szektorra osztott Bécs közvetlenül a háború után, már kevesen emlékeznek, ezért örültem, amikor az angol tévé felújította Carol Reed The Third Man (A harmadik ember) című, 1949-ban forgatott filmjét. Ennek főhőse Harry Lime, egy gátlástalan feketepiaci üzér (az utóbbi szót se használtam vagy hatvan éve), akit Orson Welles jelenít meg, s akiről a film kezdetén azt állítják, már nem is él, megölték, eltemették. Ez nem felel meg a valóságnak, mert Lime él, a szovjet szektorban rejtőzik, talán szolgálatokat is tett a szovjeteknek. Nem akarom tovább ismertetni a filmet, érdemes megnézni, kiszedni a film-archívumból. A filmben Bécs éjjelente a kijárási tilalom miatt kísértetváros, rosszul megvilágított, sötét utcákkal. De emlékezetünkben megmarad egy dallam és néhány kép: a citerán játszott, tipikusan bécsi „ti-ti-ti-tá-ti-tá-ti-tá”-zene és a Práter óriáskereke, ahol Lime találkozik napközben barátjával. Más szóval, a brit néző, aki sohasem járt Bécsben, megtudhatja, hogy ott sokkal előbb volt óriáskerék, mint Londonban.
De ami a régi filmeken felnőtt magyar nézőnek feltűnik, az egy másik filmkocka, Lime meneküléséről a bécsi szennycsatornán át, míg végül egy rácshoz nem ér, amelyet nem tud kinyitni, csak ujjai görbülnek rá a rácsra, miközben üldözői lelövik. Ez a kép, amely egy egyedül maradt bűnöző utolsó perceinek tragikumát érzékelteti, teljesen más módon ismétlődik egy hét évvel később készített lengyel filmben: Andrzej Wajda Csatorna című filmjében. Az 1944-es varsói felkelés idején lengyel harcosok próbálnak menekülni a szennycsatornán át, amelybe a németek könnygázbombákat dobálnak, és itt, az egyik mellékcsatorna rácsához érkezve adja fel a küzdelmet az egyik harcos. Mekkora különbség a két nagyon hasonló kép között! Mennyivel jobban átérezzük a közösségért folytatott harc lengyel áldozatainak tragikumát!
3.
Nemrég átrágtam magamat Virginia Woolf utolsó nagy, több mint 150 oldalas (!) esszéjén, amelynek a címe Three Guineas (a Guinea egy hajdani, jelentős értékű angol pénznem), és amiben az írónő megpróbálja összekapcsolni a béke és a női egyenlőtlenség kérdését. Teszi ezt 1938-ban, amikor Hitler agresszív birodalmi tervei már eléggé világosak, és a végéhez közeledik a véres spanyol polgárháború. Igen, azt hiszem, már az Anschluss után vagyunk, és Virginia ugyanakkor csak freudi alapon elemzi a férfiak infantilizmusát, azt, hogy mennyit jelentenek számukra a díszes uniformisok és az azokon csilingelő kitüntetések. Sok mindenben persze igaza van, de ahogy egyik életrajzírója, Quentin Bell mondja: „Megpróbálta a nők kérdését összekapcsolni azzal a sokkal kínosabb és aktuálisabb kérdéssel, hogy mit lehetne tenni a fasizmus és a háború növekvő fenyegetése ellen”. Kezdjük a feminista kihívással: Angliában ekkor szinte egyetlen nő sincsen hatalmi helyzetben, a Whitaker Almanach adatai szerint teljes a jól fizetett férfiuralom.
Ez azóta lényegesen megváltozott, legalábbis a világ nyugati részében. Már a második világháború után javult a nők keresete, és a hatvanas évek az olcsó fogamzásgátló tablettával meghozta azt a szexuális emancipációt, amelyről korábban sokan csak álmodni mertek. Ami pedig a protestáns egyházon belüli egyenlőséget illeti, 1989-ben avatták fel az első női püspököt Amerikában, jelenleg a 115 anglikán püspökből 25 nő, sőt Dovernek fekete bőrű női püspöke van! Politikában évtizedekig Angela Merkel volt a legerősebb játékos Európában, a Világbanknak pedig, úgy tudom, ma is nő az igazgatója. Lengyelországban a legjobb miniszterelnök (igaz, csak elég rövid ideig) egy ügyvédnő volt, Szlovákiának jelenleg is egy liberális asszony az elnöke. Igaz, pár kelet-európai és balkáni államban még mindig férfiak a döntéshozók, nem is beszélve a közel-keleti országokról, ahol a nők jogai (vallási alapon) még mindig nagyon korlátozottak. Ami a fizetéseket illeti, nagyon kevés országban teljes az egyenlőség férfiak és nők között, még ha ezt törvény is szabályozza.
Ebben a vonatkozásban tehát, mondhatjuk, Virginia Woolf a jövő hírnöke volt. A második világháborút viszont az adott körülmények között nem lehetett elkerülni. Ami pedig az európai béke megteremtését illeti, hiába kerültek nők hatalmi pozícióba, gyakran teljesen úgy viselkedtek, mint a legmacsóbb férfiak. Margaret Thatcherről ma a legtöbb embernek két dolog jut eszébe: hogy letörte a modernizálásnak ellenálló szakszervezetek uralmát, és belement egy kis háborúba, megvédte a Falkland-szigetek önállóságát az argentin agressziótól. Más szóval, teljesen úgy viselkedett, mintha férfi lenne, nem hiába nevezték „Vaslady”-nek. Azóta volt még egy női miniszterelnöke Angliának – Theresa May talán kompromisszusabb megoldást talált volna Johnsonnál az Európából való kilépésre, de sem ezt, sem az északír kérdés újabb kiéleződését nem volt képes megakadályozni. Utóbbi sajnos újabb vérontással jár vagy fog járni – bohóckodni, mellébeszélni persze még lehet egy darabig, de Boris Johnsonnak is torkán akadt ez a falat, nem képes kiköpni.
De visszatérve 1938-ra: a korabeli fényképeken látható, hány női rajongója akadt Hitlernek Nürnbergben és Bécsben. A paternalisztikus társadalomban felnőtt (idomított?) nők mazochista odaadással emelték fel karjaikat a Vezér előtt. És bár a Capitolium ostrománál főleg a férfi csőcselék jeleskedett, hány női híve van még ma is Amerikában annak a Trumpnak, aki a „gyengébb nemet” vagy rendszeresen megalázta, vagy intimebb testrészüknél megragadva próbálta „megfőzni”? Kár, hogy Virginia Woolf nem nagyon foglalkozott pszichológiával, és Freud mellett nem olvasta a társadalom-lélektannal foglalkozó és abból máig érvényes következtetéseket levonó Wilhelm Reichet.
2021. április
