Abafáy-Deák Csillag
Ad acta
Tar-Kovács Jenő nem szereti a hétvégéket. Főleg, mióta kis albérleti lakásában él. Semmi otthonosság, könyvtárából itt kevés példány fért el. Költözhetne nagyobb lakásba, de az ezzel járó macera elriasztja, meg úgyis keveset tartózkodik otthon. Várja a hétfőket, munkahelye tágas termeit, a végeláthatatlan polcokon sorakozó aktákat, albumokat, bekötött folyóiratokat, szereti a kollégái által áporodott szagnak nevezett illatot. Hiába hívják, ne a levéltár sötét raktárában dolgozza fel az iratokat, hanem a világos helyiségben elhelyezett íróasztalánál, ő mégis marad a félhomályban. Mintha a világ közepén ülne, amikor körbenéz a falakon. Itt senki se zavarja, nem kell hallgatnia kollegái fecsegését, a raktárba néha betérő munkatárs általában könnyen megtalálja a keresett iratot, aktát, és már menekül is ki onnan.
Tar-Kovács Jenőnek van még egy oka arra, amiért ott ül. Így észrevétlenül dolgozhat a nagydoktori disszertációján: Az Anjou-címer szimbolikája az európai kultúrában. Már több mint tíz éve foglalkozik a témával, de még mindig úgy érzi, az anyaggyűjtést nem hagyhatja abba. Gyakran munkaidő után is bent marad a levéltárban, erre engedélyt kért, amit szívesen megadtak neki, legalább valaki lelkiismeretesen dolgozik, és nem dobja el a tollat, amint lejárt a hivatalos munkaidő.
Most még az ágyban álmodozik, szombat reggel van, a kávéját sem főzte meg, amikor a telefonján megjelenik a sárga boríték ikonja. Egyetemi kollegája küldött születésnapi üdvözletet. Kiment a fejéből, hogy születésnapja van. Nem olyan nagy baj, hogy ez ma van, így hétfőig talán elfelejtik a kollegák, és nem köszöntik, nem lesz émelygős, vajkrémes torta, és nem kell hallgatni a jó tanácsokat, hogy keressen magának egy társat.
Hétfőn reggel tapssal, lufival várták, a tortán a 46-os szám. Mielőtt elfújta volna a gyertyákat, a hatos felső része gyorsabban leégett, és úgy nézett ki, mintha 40-es szám lenne. Kollegája mutatta, na, Jenci, nálad visszafelé mennek az évek, látod, csak negyven éves vagy. Jenő bólogatott, igen, jó lenne, mert akkor még élne Janka. Nagy csend lett, majd Piri szólalt meg, szép kort ért meg így is, és ez neked köszönhető, igaz, hogy az egész fiatalságod ráment. Nem ment rá semmi, nekem a húgom volt a legfontosabb ember. Piri nem hagyta magát, te azért nem nősültél meg, mert azt gondoltad, senki se fogadja el azt, hogy fogyatékos családtaggal kell együtt élnetek. Janka nem fogyatékos volt, csak más, csak egy kromoszóma-rendellenesség, és én sokat tanultam tőle. Most is nagyon hiányzik, azért költöztem el abból a lakásból, ahol együtt éltünk.
Na, öregem, hagyjuk a múltat, szólt a főnök, most már tényleg kereshetnél egy társat, vehettek egy szép lakást, gyerek is jöhetne, még nem késő. Bizony késő, mert aki korban hozzám illene, annak már rizikós a gyerekvállalás, előfordulhat ugyanaz, ami Jankával történt, anyánk már a 40-es éveiben járt, amikor megszülte. Te két évvel Janka után születtél, és ma már ki lehet szűrni az ilyen problémákat. Igen, egy gyerek az nagyon hiányzik, de most kezdjek el keresgélni? Jó parti vagy, ha felíratkozol egy társkeresőre, özönleni fognak a nők, jóképű vagy, biztos állással, és ahogy az utóbbi években éltél, megtakarított pénzed biztos van. Jenő elkente a torta maradványait a tányérján, és nem szólt semmit.
Gyalog indult haza, még érezte a születésnapi pezsgő hatását, nem szokott alkoholt fogyasztani. A bejárati ajtó kilincsén egy csokor felakasztva. Kibontotta a selyempapírból, megcsapta az orrát az édeskés illat. Egy szál liliom. Kártya nem volt mellékelve. Bevitte a liliomot a szobába, letette az íróasztalra, és próbálta kitalálni, ki küldhette. Az Anjou-címer virágját. Csak olyan személy jöhet számításba, aki tudja, hogy szabadidejében mivel foglalkozik. Levéltári ember, illetve nő lehet. De akkor miért nem a születésnapi köszöntésen adta át a virágot? Többen hoztak apróságokat, édességet, sőt kis csokrot is kapott és szivecskés, rózsaszínű lufit, ami szerencsére munkaidő végére kipukkadt, szégyellt volna azzal vonulni az utcán.
Reggel gondosabban borotválkozott, haját is több ideig fésülte, és csak most vette észre, ideje lenne elmenni egy hajvágásra. A kedvenc, norvég mintás pulóverét vette fel. Az irodában most minden nőt megnézett. Az első Piri volt, őt teljes mértékben kizárta, mindig nagyszájú volt, nem rejtené véka alá, ha Jenőre hajtana. Csak most vette észre, milyen sok női munkatárs van az intézményben, tizenöt éve dolgozik itt. A főnök titkárnője nem volt teljesen kizárható, bár ő mindenkivel kacérkodott, ráadásul a szóbeszéd szerint a klasszikus helyzet is fennáll. A főnök és a titkárnő.
Tizenöt év után most fordult elő az, hogy nem ült egész nap a sötét helyiségben, hanem alig várta, hogy kimehessen a kollegák közé, sőt délben még a kantinba is lement. Otthonról szokott ennivalót hozni, néha útközben a kínainál vett egy menüt. Most babgulyás mellett ült az ebédlőben, és nézelődött. Abban reménykedett, valaki, illetve egy nő leül mellé, és bevallja, ő küldte a liliomot. Hiába várt. A babgulyás kihűlt, úgy vitte vissza a tálcát. A munkájára se tudott koncentrálni, pedig a hét elején mindig több feladat adódott. Arra gondolni se mert, hogy disszertációjával foglalkozzon. Munkaidő végén végigsétált a folyosókon, hátha az egyik szobában még dolgozik valaki, akkor talán az az ő embere, illetve nője. Szíve választottja is lehetne, ötlött föl benne ez a kifejezés, és az is, hogy a küldött virággal ő is a szíve választottja ennek a teremtésnek. Egy ilyen szó lüktetett a fejében, hogy teremtés. Creatura, genesis, jöttek elő a latin szavak. Ezen elmélázott, és eszébe jutott az a kifejezés, őket a Jóisten is egymásnak teremtette.
Csendesek és sötétek voltak a folyosók. Ilyenkor szokott nekifogni a doktorihoz szükséges kutatáshoz, összefoglalókhoz, de most erre sem volt kedve. Gyalog indult haza, végigsétált a Duna-parton, beült az egyik bárba. A pultosnak csak annyit mondott, valami erőset. Nem tudta, mit töltött a poharába, de jólesett, és ami még fontosabb volt, az ital magas alkoholtartalmát egyből megérezte. Na, még egyet, tartotta a poharát. Tántorogva érkezett haza, és ruhástól feküdt le az ágyba. Reggel a csörgőóra jelzése előtt felriadt, nem értette, hogy került az ágyba, főleg ruhástól. A hideg zuhany felébresztette, eszébe jutott, mi történt tegnap, de az is, mi mindent nem csinált meg, elhanyagolta a munkáját. A tükörbe nézve megriadt, egy elkínzott arc nézett rá, haja még rendetlenebbnek tűnt, sehogy se tudta úgy fésülni, hogy ne legyen borzos. Munka előtt bement a fodrászatba. Nem ő volt az első vendég, de szeretett volna elsőnek sorra kerülni, ezt kis idő után szóvá is tette bocsánatkérések közepette, munkahelyére be kell érnie időben. Többen lehurrogták, miért nem jött korábban, ők szintén azért vannak itt ilyenkor, mert munkába sietnek.
Tar-Kovács Jenő két órás késéssel érkezett a munkahelyére. Csak azt kifogásolták, miért nem szólt oda telefonon, hogy valami probléma van, aggódtak érte, hiszen eddig soha egyetlen percet sem késett. Elnézést kért, és elvonult a szokott helyére. Kis idő után bóklászni kezdett a folyosókon, minden nőt feltűnően megnézett, az egyik rá is szólt, fogja vissza magát. A felső emeleteken nem szokott járni, ott csak adminisztrációs részleg volt. Még mindig működött a páternoszter felvonó, de neki tériszonya volt, sose mert beszállni, attól félt, elvéti a kilépést, és baleset történik. Álldogált a páternoszter előtt, és nézte a kabinban fölfele tartó nőket, az egyik nagyvirágos ruhában, talán liliomok is voltak rajta. Jenő behunyta a szemét, és fellépett a nő mellé. Ketten voltak a fülkében, megszólította, ugye itt ezek liliomok? A nő bosszús pillantást vetett rá, és már ki is lépett a következő emeleten. Jenő nem bírta követni. A páternoszter csak emelkedett vele tovább, azt hallotta, hogy nem úgy fordul át, hogy ő fejjel lefelé csüng majd, de így is kiverte a víz. Behunyta a szemét, és sok ideig nem merte kinyitni, aztán érzékelte, hogy már lefelé halad. Munkatársak szálltak be és ki, de ő nem bírt kiszállni. Nem érzékelte az időt, liftezett, körbe-körbe, míg végül az egyik közvetlen kollega került mellé, aki látva Jenő kétségbeesett tekintetét megfogta a kezét, és most lépj kiáltással maga után húzta. Végre szilárd talaj volt a lába alatt.
Lement a büfébe, de ott már vizet se adtak, olyan késő volt. Visszament a páternoszterhez, ott talán láthat újabb nő munkatársakat, akik a felső emeletre tartanak, meg kell találnia a virágküldőt. Hiába ácsorgott ott, nagyrészt férfiak álltak a liftben, többen szóltak, szálljon már be. Eloldalgott a helyére, a sötét raktárhelyiségbe. A mobiltelefonján látta, hogy már alig egy fél óra van a munkaidő végéig, így már nem érdemes nekifognia semminek, inkább az Anjou-liliomos aktákat nézegette. Az arany liliomot, ami akár egy lándzsa is lehetne, most így is érezte, szinte szúrt feléje. Becsukta a mappát.
Elindult hazafelé, de újból a bárban kötött ki. A pultos fölismerte, ő csak bólintott, és már kapta is az ismerős italt. Most még többet ivott, és arra sem emlékezett, hogyan ért haza. Reggel nem hallotta a csörgőórát, mikor fölébredt, látta, hogy már rég bent kellene lennie a munkahelyén. Minden porcikája fájt, betelefonált. Piri vette fel, gyógyulást kívánt, pihenjen, biztos kimerült a sok túlórázástól. Jenő csak feküdt az ágyban, nézte az asztalon álló liliomszálat, egyik szirma lehullott, nem cserélte a vizet. Próbálta elképzelni, hogyan nézhet ki az a nő, aki születésnapjára liliommal lepte meg. Egész nap nem evett semmit, csak amikor kiment a vécére, akkor ivott a tenyeréből néhány korty vizet.
Este nemcsak a csörgőórát, hanem a mobilját is beállította ébresztőre, nehezen aludt el, a csöngésre ugrott ki az ágyból. Legjobb ruháját vette fel, és úgy indult munkába. Kérdezték, volt-e orvosnál, mert nagyon nyúzott. Csak rázta a fejét, és a helyett, hogy a helyére ment volna, megint járkált a folyosón, több nővel szóba állt. Mikor visszament a helyére, ott a főnök várt rá. Legalább a telefont vinné magával, ha már nem bír a helyén ülni, ez itt munkahely, és nem sétálóhely, hallotta. Ha beteg, kezeltesse magát, és addig keresnek helyettest, de ez így nem mehet. Jenő csak annyit mondott, nem beteg, sose érezte magát egészségesebbnek. A főnök szó nélkül kiment a raktárból, de előtte tett egy mozdulatot az íróasztalon tornyosuló aktakupacra. Miután egyedül maradt, Jenő félrelökte a paksamétát, és rajzolgatni kezdett, amit otthon is szokott, főleg hétvégén.
Délután ugyanaz történt, a bárban megitta a maga még nagyobb adag alkoholját, és otthon bezuhant az ágyba, fel se húzta a csörgőórát. Délben ébredt. Nem mert telefonálni. Piritől több hívás volt a telefonján, aztán egy SMS: a főnök kirúg, azonnal gyere be, talán menthető a helyzet. Nem ment, nem telefonált. Estig feküdt az ágyban, akkor csengettek az ajtónál. Csak nem Piri bolondult meg és jön, hogy meggyőzze. Odament az ajtóhoz, kinézett a kukucskálón, egy nőt látott, hogy nem kolleganője, az biztos. Csak nem a liliomos nő? Tágra nyitotta az ajtót, a nő megszólalt, doktor úr, ne haragudjon, hogy zavarom. Jenő félbeszakította, nem vagyok doktor! A nő folytatta, de én tudom, mert láttam az asztalon a doktori munkáit. Jenő megint közbevágott, honnan tudja, mi van az én asztalomon, és már csukta volna be az ajtót, amikor a nő elővett a táskájából egy kulcsot, és Jenő felé nyújtotta: doktor úr, Kovácsné vagyok, nem ismer meg? Visszahoztam a kulcsot, nem akartam szó nélkül letenni az asztalra, felmondtam az egész házban. Jenő szólni se tudott, Kovácsnét talán kétszer látta, hosszú világoskék tunikában, haját fejkendő alá rejtette, most meg egy farmernadrágos, feliratos és virágdíszítésű pólós, csinos nő állt előtte. Az alsó szomszéd ajánlotta be özvegy Kovácsnét. Jenő nehezen állt kötélnek, hogy beengedjen valakit a lakásába, és kikötötte, akkor takarítson nála, amikor ő nincs otthon, íróasztalán semmit se mozgathat, írja fel, hány órát dolgozott, következő alkalommal ott lesz a pénz az asztalon, és kulcsot adott neki.
Jenő nem nyúlt a kulcsért. Miért kell felmondania, kérdezte a nőt. Kaptam a város másik felében, ahol az albérletem van, egy fizetősebb munkát, így nem kell annyit utaznom, több időm marad a tanfolyamra való felkészülésre, ahova esténként járok. Nem szeretnék egész életemben takarításból élni. Jenő nem kérdezte, mit tanul, csak bólogatott és nem nézte a virágokat sem a nő pólóján, hanem a csillogó, búzavirágszínű szemét, és eszébe se jutott egy másik virág. A nő folytatta, sajnos a fiával is gondjai vannak, otthagyta az iskolát, és kidobták a munkahelyéről, őt is kell segíteni. Jenő találgatta, hány éves lehet a nő, mert nem úgy néz ki, mint akinek nagy gyereke lehetne. Milyen munkát végzett a fiú, kérdezte. Futár volt, mert tanulni nem szeret, de ezt a munkát kedvelte, és sajnos ezúttal az én hibámból tették lapátra.
Jöjjön beljebb és nyugodjon meg, szólt Jenő. A nő szeme könnyes lett, én csak jót akartam, összetalálkoztam a fiammal, épp indult a küldeménnyel, kérdeztem, hova kell szállítania, és ezt a címet mondta be, én mondtam, jól ismerem azt a házat, szívesen leadom ott a csokrot, így is tettem. Lett nagy botrány, mert én a doktor úr kilincsére akasztottam, hát ki kaphat liliomot, ha nem ő, akinek az íróasztala is csupa liliomos rajz és könyv?
A nő letette a kulcsot az íróasztalra, és elindult kifelé, bocsásson meg, hogy nem hoztam be a virágot, hogy vízbe tegyem, sietnem kellett, mint most is. Jenő felkiáltott, Kovácsné, álljon meg, jöjjön vissza, és közben a fejében az járt, lehetne akár Tar-Kovácsné is. A nő megállt Jenő előtt, tudom, hogy maga nagyon jószívű, de rajtam nem tud segíteni, majd én megoldom. Mi a keresztneve, kérdezte Jenő, miközben ez a Kovácsné szó járt a fejében, és a polcról leemelte a sok éve felbontatlan likőrös üveget: igyunk pertut, úgy látom, nincs nagy korkülönbség közöttünk. A nő elpirult, és csak hosszú szünet után mondta ki: Lili vagyok. Jenő kiejtette kezéből az üveget. Lili? A nő bólintott, majd elmosolyodott, igen, Lili, sajnos nem liliom, és az íróasztalra mutatott. Jenő nem bírta levenni szemét a nőről, aki állta tekintetét, majd lehajolt, és kezdte összeszedni a széttört üvegdarabokat. Jenő is mellé guggolt, együtt takarították fel a baleset maradványait.
Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.
