Oláh Péter
négyzetméternyi bélés
Sárinak
A panelházak álló plüssmackók. Nem hallja, amit mondok. Arról beszél, hogy itt kéne laknunk, hogy mennyire jó lenne pár négyzetméternyi közös csend. Nem akar többet a szülei mellett lakni, mert az elviselhetetlen, mert többet nem fogják neki megmondani, hogy hova tegye a fogkeféjét, és nem fogják megtiltani, hogy a nappaliban hagyja a könyveit. Napok óta ezzel nyaggat, hogy vegyünk már ki egy lakást, költözzünk össze. Az autóban úgy hallgatom őt, és nézek ki az ablakon, mint akinek csak egy legyintés megvenni egy egész lakótelepet.
Ő is tudja, hogy nem tehetem. Gyerekkorom óta plüssmackónak látom ezeket a betonszörnyeket. Nappal nem veszem annyira észre, de ha felnézek, akkor látom az olcsó vékony betonból készült szemüket, amik egészen addig követnek, amíg el nem hagyom a belvárost. Nem tudnám elviselni, hogy bennük éljek. Láttam már belülről ilyen lakást, először nem tűnik rémisztőnek, de nem merném ott tölteni a napjaimat, és főleg éjjel fürdés előtt, mikor megengedem a kád vizet, félnék attól, hogy még bele sem teszem a lábam, kiömlik, és úgy tesz a víz, mintha hab lenne, de én tudom, hogy szösz, összecsomósodott vattadarabokként lehet elképzelni, és ami megfojt majd, és átalakít apró kis porszemekké, amelyek nem azok, hanem a plüssmackó bélése.
A barátnőm szerint őrült vagyok, hogy ilyesmit nem lehet gondolni, ilyet kitalálni lehet maximum, és nevetséges vagyok, hogy ennyire nem vagyok képes engedni. Ilyenkor igyekszem másra terelni a témát, és a kezemben lüktető vadkacsákra mutatok, hogy most nézd meg, hát nem furcsa, ha a füledhez teszem, akkor még hápognak is. Ő elhallgat, és inkább szótlanul nézi az elsuhanó lakótelepeket, mint érintetlen üveggolyókat, amikkel nem rendelkezik, és minden alkalommal egy kicsit belenyugszik, hogy nem is fog.
A nagypapához megyünk, aki állítása szerint ki nem állhatja a melegeket, nem magyarokat, és bárki mást, aki kicsit is különbözik tőle. Elfogadtam, hogy engem nem bír. Nem akarom meggyőzni semmiről, és vitatkozni sem, mert velük nem lehet. Az autót mindig rázza a kavicsos, kátyús út, ahogy a ház felé tartunk. Mindig azt érzem, hogy az út csak azért tud ennyire romlott lenni, mert nem tud meghasonulni azokkal, akik itt laknak, ez alól a nagypapa sem kivétel. Neki nem mondom, mert személyes támadásnak venné, és nem poénnak, és nagyon nem mosolyogna rajta, mert az én családom se jobb, de elmenni hozzájuk akkor is kötelező, és mert karácsony van, ne gyűlöljük már őket ennyire. Mégis ő hozta fel témának, ő beszélt rengeteget arról, hogy mennyire nem tudják elfogadni a másikat, és mennyire utálják azt, ha valaki más, mint ők. Nem bír komolyan venni, csak megsimogatja az arcom, miután azt mondom, hogy ne csodálkozzon, mert a korlátolt emberek fejében ott van egy bontatlan csomagolású medvesajt, amit minden válaszadásnál megpróbálnak kicsomagolni, de nem sikerül nekik, ezért is különböznek tőlünk, akiknek brokkoli erdőnk van, és képesek vagyunk normálisan válaszolni.
Valahogy ez az ünnep is úgy tört rám, mint egy gyilkos. Jött a kertek alján, és felkeltett álmomból, és nem bírtam visszaaludni, mert foglalkozni kellett vele, mert ajándékokért szaladgáltam, és több helyre rohangáltam, hogy meglegyen a megfelelő karácsonyfa, ami a szüleinek is tökéletes, és aminek a tűlevelétől nem undorodom. A legjobb hal beszerzéséről nem is beszélek, mert még mindig forgolódom tőle az ágyban, hogy lehet ennyi halárust, boltot ismerni, kezet fogni velük, hogy kiváltsam apjának elismerését.
Itt ülünk, ebben a kicsi előszobában, és bambulok, és megkérdezi a nagyapja, hogy bámulod az öreg marhát, mi? Nem tudok mit válaszolni erre, hallgatok. Elszúrtam, de nem tudom helyrehozni. Az ujjbegyemről tépem le a bőrt, még nem vérzik, csak a vadkacsa hangját hallom, ideges vagyok, de még pohár vizet sem merek kérni, mert jön majd a hab, a szösz és az összecsomósodott vattadarabok. Az ünnepre gondolok, hogy gyilkos, hogy ennyire hirtelen támadott rám, meg arra, hogy nemsokára vége, és kijutunk innen, de nem és nem leszek bélés, nem asszisztálok a plüssmackók világuralmához.
törékeny
Porcelánból van a testem. A családomat idegesíti, ha mezítláb járok a lakásban. Utálom, hogy nem fogadnak el. Hiába próbálják, nem szeretnek. A fiam múltkor gyomorszájon rúgott a labdával, pedig mondtam, hogy legyen rám tekintettel, de ő csak a futballkarrierjére gondol. Nem sokáig fogom ezt tűrni. A nappaliban a páfrány útban van. A szőnyegre borul a virágföld, és tisztán látom, ahogy a gyökerei elsorvadnak.
Nem értem a férjem nyelvét. Legtöbbször nekem ugat, ha látja az értetlenségem, még hangosabb. Nem volt ő mindig ilyen. Régen csillogó porcelánomnak szólított, ma csak az érthetetlen csaholását hallom. Amióta nem ő a főnök a cégben, azóta egyre agresszívebb, egyre többször rúgja fel a növényt. Mélyül közöttünk a szakadék, mert még a szuszogását sem tudom hova tenni. Jobban hasonlít egy vizslára, mint egy férfira. Ezt a páfrány körül terjengő húgyszag miatt tudom. Régen megetetett azzal a mosolyával, mára engem piszkít, korog tőle a gyomrom.
A konyhában félhomály, szeretek leskelődni, nézni a holdat. Készítek egy pirítóst, előveszek egy fehér tányért. Az arcomba csap a hideg lehelete, mikor megszólal. Pontosan tudom, Aliz, hogy nem érzed jól magad itt. Miért nem hagyod itt őket, és mész el Svábhegyre? Nem látod, hogy csak útban állsz, és akadályozod őket az életben? Megfogtam a lapátot, és felsepertem az üvegszilánkokat. Féltem attól, hogy felkeltem az alvókat, ezért a lapáton hagytam. Nem kell nekem tányér, kit érdekelnek a morzsák.
Repedést találtam reggel a mellkasomon. Mi romolhatott el, töprengtem. A fürdőszobában néztem a pengét. Nem tudnám vele elvágni a karom, ahhoz is gyáva vagyok, hogy zacskót húzzak a fejemre. Azok az éles mondatok megölték a türelmemet. Rengetegszer gondoltam arra, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem, mégsem mertem megtenni. Menekültem. Nem vártam tovább arra, hogy a szemembe mondják azt, amit már én is tudok. Megfogtam a bőröndöt, és megálltam a liftnél. Nehéz volt elindulnom, felnéztem az ablakunkra. A nyitott ablak függönyét fújta a szél. Sírtam. A könnyek porcelánszilánkokra törtek a betonon.
Nem kerestek. Az állomáson egy érzéketlen női hang közölte, hogy kimarad két személy. Ültem ott, és azon gondolkoztam, hogy miért nem keresnek. Nem hiányzom nekik. Ahova megyek, ott is majd pár napig fognak sajnálni. Nem kedvelt engem senki, csak ez a férfi. Kár, hogy nem tudom visszavinni a játékboltba a férjemet, ez a kutya oda való. A karórám megállt, kiléptem az életükből, pedig most kellene a fiamat edzésre vinnem, és mosolyognom, hogy mennyire ügyes. Elviselni azt, hogy bennem csak eszközt lát. A többi ember nem bírta tovább hallgatni, ahogy sírok. Megsüketítem őket. Üvöltöztek velem. Felálltam, gyalog mentem Svábhegyre.
Több napja vagyok már a hegyen. A levegő, azt mondják, itt gyógyít. Engem inkább összezavar. Több ér repedt meg a mellkasom bal oldalán. Fáj, hogy nincsenek szeretteim. Ez az olvasztó. Szeretnék cserép lenni. Ugyanúgy semmibe fognak venni az emberek, de legalább ültethetnek belém növényt. Az sem érdekel, hogy nem tudok majd mozogni. Nem akarok gondolkodni sem. Félek attól, hogy újra testem lesz, és el kell majd viselnem a közönyt és az üres tekinteteket.
Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.
