Kötter Tamás
Fair játék
– Látta valaki a parancsnokot?
– Megsebesült – szólt a sötétből egy hang. – Azt mondják, súlyos.
– Vezessenek hozzá!
A századparancsnok teste egy sátorlapon feküdt. Az arca krétafehér volt, mint egy viaszbábué, az egyenruhájára rászáradt a megfeketedett vér.
– Hívják ide a szakaszparancsnokokat! – utasította a holttest körül állókat Devecseri főhadnagy, s azzal át is vette a század felett a parancsnokságot.
A Nagykanizsai Gyalogezred harmadik zászlóaljának géppuskás századát alig egy órája érte a váratlan orosz támadás. Az ellenségnek éjszaka sikerült észrevétlenül beszivárognia a század szálláshelyéül szolgáló faluba. Mire a honvédek feleszméltek, már orosz katonák lepték el a település utcáit. A világítórakéták pillanatokra láthatóvá tették a házak közt lopakodó támadók körvonalait. Csak néhány szívdobbanásnyi idő telhetett el az oroszok felfedezése után, és máris robbanások, gépfegyversorozatok villanófényei tépték fel az éjszaka sötétjét. Kisvártatva az első sebesültek üvöltését is hallani lehetett.
A támadás váratlansága és ereje, félórás harc után, kivetette a századot a faluból. Az oroszokat is meglepte vállalkozásuk sikere, és megelégedve a település birtokbavételével, nem üldözték a meghátráló ellenséget. A századnak a falu határától jó másfél kilométerre sikerült végül úgy-ahogy rendeznie a sorait – legalábbis nem menekültek tovább. De nem mindenki volt ilyen szerencsés: a faluból még jó ideig tűzharcra jellemző villanások és lövések hangja érkezett.
– Bonta hadnagy? – tette fel a kérdést Devecseri, miután számba vette a zseblámpa köré gyűlt szakaszparancsnokokat.
– A hadnagy úr a faluban maradt – mondta az egyik páncéltörő szakasz parancsnoka, egy hadapród őrmester.
– Mi történt vele? Elesett?
– Jöjjön ide – szólt hátra válasz helyett az őrmester.
Egy kormos arcú honvéd lépett a fénykörbe, ijedten pislogott a feletteseire.
– Mondja el a főhadnagy úrnak is, amit az előbb nekem mondott – utasította a katonát.
– Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem – vágta magát vigyázzba a katona –, Bonta hadnagy úr a szakasszal a faluban rekedt. Általam izeni, hogy a szakasszal nem tudnak kijönni a szállásukból, az orosz teljesen körülvette őket.
– A falu közepén, az iskolában vannak – vetette közbe Kékesi hadnagy. – Jól védhető betonépület, sokáig ki tudnak tartani.
Valamennyien a falu felé néztek, amely most már némán a sötétségbe burkolózott.
– Ott voltak, amikor eljöttél? – fordult a honvéd felé Devecseri.
– Alázatosan jelentem, ott.
– Harcoltak?
– Igen.
– Uraim – fordult a többiek felé Devecseri –, valószínűleg zászlóalj erejű ellenséggel van dolgunk. A zajok alapján harckocsik támogatják őket, ami azt jelenti, hogy hajnalban folytatni fogják a támadást. Nincs sok időnk, hogy felkészüljünk rá. Küldjenek ki figyelőket! Állományról, fegyverről, lőszerről, élelmiszerről egy óra múlva jelentést kérek. Köszönöm. Egyelőre ennyi.
– Mikor támadunk? – kérdezte Kékesi.
Az éppen csak szétszéledő szakaszparancsnokok megtorpantak. Minden szem az újdonsült parancsnokra szegeződött.
– Hadnagy úr, parancsolsz? – fordult Kékesi felé Devecseri.
– Főhadnagy úr, kérlek, azt kérdeztem, hogy mikor támadunk.
A századparancsnokon, Devecserin és Bontán kívül Kékesi volt még hivatásos tiszt a századnál. Magától értetődő volt, hogy ő lesz Devecseri helyettese.
– Miért támadnánk? – tárta szét a karját értetlenkedve Devecseri.
– Mert még magyarok vannak a faluban.
Mintha a hadnagy szavait akarná igazolni, az addig csendes faluból elszórt lövöldözés hangját hozta feléjük a szél.
– Nem tudjuk, hogy élnek-e még, lehet, hogy már halottak vagy fogságba estek – nyugtatta meg Devecseri a hadnagyot. – De ha élnek is, ilyen túlerővel akkor sem bírnánk. Ebben a helyzetben egy támadás egyenlő lenne az öngyilkossággal. Már értesítettem a parancsnokságot. Biztos vagyok abban, hogy megsegítenek bennünket, de addig kénytelen vagyok a harcászati előírások szerint eljárni, azaz az erősítés megérkeztéig védelemre rendezkedem be.
– A rosseb egye meg a harcászati előírásokat, amikor a bajtársaink ott vannak abban a kurva faluban, és lehet, hogy éppen most ölik halomra őket! Ennyivel tartozunk nekik!
Devecseri, mielőtt válaszolt volna, egyenként belenézett az alárendeltjei szemébe, de harci kedvnek a nyomát sem találta bennük.
– Majd ha erősítést kapunk, támadunk – zárta le ellentmondást nem tűrő hangon a vitát, aztán még egy pillantást vetve rájuk azzal bocsátotta el őket, hogy egy óra múlva várja a jelentésüket.
A gyűlés pillanatok alatt feloszlott, és Kékesin kívül senki sem hozta szóba Bonta csapatának sorsát.
Egy óra múlva Devecseri megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy alig néhány halottja és súlyos sebesültje volt az egységüknek. Az már jobban aggasztotta, hogy a visszavonulás káoszában sok hadianyag veszett oda a faluban, de ami igazán fontos volt, a páncéltörő ágyúk és az aknavetők hiánytalanul megvoltak. A Magyar Királyi Honvédség gyalogsági zászlóaljának részét képező géppuskás század tizenkét géppuskával, hat aknavetővel és négy PAK37-es páncéltörő ágyúval rendelkezett. Miután Devecseri a parancsnokokkal számba vette a készleteket, arra jutott, egy kis szerencsével ez a tűzerő elég lesz, hogy az erősítés érkezéséig állják az orosz rohamokat.
– Jól van, urak, nem olyan vészes a helyzet, valahogy majd megleszünk – biztatta őket Devecseri. – Most pedig mindenki foglalja el az egységével a számára kijelölt védelmi körletet! Állítsanak figyelőket! Miután berendezkedtek, az emberek egyenek és pihenjenek egy-két órát, mert holnap szükségük lesz az erejükre.
– Nincs más választásuk, itt kell támadniuk – mondta a főhadnagy, miután a szakaszparancsnokokkal a reggeli derengésben egy utolsó haditanácsot tartott.
Devecserinek az előző napi előrenyomulás során módja volt alaposan áttanulmányozni a terepet. A század a falu határától jó puskalövésnyi távolságra lévő, a településsel párhuzamosan futó dombon foglalt állást. A szelíden emelkedő földhátra a falut átszelő földút kapaszkodott fel. Az út két oldalát fű borította, majd jó kőhajításnyi távolságra sűrű, vastag törzsű fák alkotta, harcjárművek számára járhatatlan erdősáv következett. Ez egyben kijelölte a várható orosz támadás irányát és sávját is. A zöld fűtengert hamarosan apró vakondtúrásokra emlékeztető lövészgödrök pettyezték, ahogy a század zöme a géppuskákkal és a páncéltörő lövegekkel az út két oldalán beásta megát.
– Tudom, hogy a roncsok takarják a rálátást a célra, de talán javunkra is fordíthatjuk őket – fordult Devecseri a páncéltörő szakaszokat vezető őrmesterekhez.
A dombot a falutól elválasztó mezőt orosz tartály- és teherautók kiégett roncsai borították. Egy néhány nappal korábbi stukatámadás végzett a harckocsiellátó-oszloppal, itt-ott bombatölcsérek szaggatták fel a földet.
– A tankjaiknak manőverezni kell majd köztük, ez lefékezi a rohamukat, és ami igazán fontos, ilyenkor kénytelenek lesznek az oldalukat mutatni nekünk. Nagyobb célpont, biztosabb találat. De ha T-34-esekkel jönnek, akkor ne próbálják meg kilőni őket, a lánctalpakra célozzanak. Elég, ha mozgásképtelenné teszik őket, aztán majd gránátokkal végzünk velük – fejezte be a páncéltörők eligazítását a főhadnagy. Még váltott néhány szót a többiekkel: a géppuskásoktól és az aknavetőktől azt kérte, hogy igyekezzenek az orosz gyalogságot leválasztani a harckocsikról. Az volt a terve, hogy a fedezetüktől megfosztott és mozgásképtelenné tett tankokat majd néhány, a roncsok között megbúvó önkéntes mágneses tapadóaknákkal felrobbantja. Miután befejezte az eligazítást, katonaszerencsét kívánva elbocsátotta valamennyiüket.
– Hadnagy úr, kérlek, te maradj még! – tartotta vissza Devecseri Kékesit.
A főhadnagy úgy érezte, a kettejük ügye koránt sincs lezárva, és még az összecsapás előtt szerette volna tisztázni a dolgot a helyettesével. Nem éppen barátságos hangulatban váltak el éjjel, Kékesi szemmel láthatóan azóta sem békült meg a döntésével. Devecseri mindig nagy hangsúlyt helyezett a harci morálra, éppen ezért úgy gondolta, nem lenne helyes, ha ebben a helyzetben egy tiszt megkérdőjelezi a parancsot. Ezzel nemcsak rossz példát mutat a többi katonának, de ilyenkor az is könnyen előfordulhat, hogy az illető nem teljesíti az utasítást, ezt pedig nemhogy most, de még békeidőben sem engedheti meg magának egyetlen hadsereg sem.
– Bontával barátok vagytok?
– Nem, alig ismertük egymást.
– Akkor valami személyes ügy?
– Mondhatjuk úgy is – mondta a hadnagy. – Megmentette az életemet.
– Erről nem tudtam – mondta meglepetten Devecseri.
– Egy hete történt, Tyimnél. Nem vertük nagydobra.
– És most úgy érzed, tartozol neki.
Kékesi bólintott.
Devecseri megsajnálta a hadnagyot. Szegény fiú – gondolta –, ha így folytatja, nem marad sokáig életben. A szolgálat nem tűr meg érzelmeket, főleg nem az idejemúlt szentimentalizmust – a főhadnagy ehhez tartotta magát egész katonaélete során. Most is igyekezett a lehető leghiggadtabb módon kezelni a helyzetet. Szüksége volt Kékesire. „Megpróbálom megmenteni önmagától, és életben tartani” – határozta el, de mondani már ezt mondta:
– Megértelek, de nem vihetem vágóhídra az embereimet.
Minden haditerv, még a legegyszerűbb is, csak az első puskalövésig működik. Ahogy Devecseri és csapata várta, az orosz gyalogságot tankok támogatták. A harckocsik billegve, zötykölődve közeledtek a domb felé. A páncéltörők kétségbeesett igyekezettel próbálták meg a mezőn heverő roncsok közt manőverező páncélos szörnyeket mozgásképtelenné tenni, mielőtt azok elérik a dombhátat, és legázolják a magyar állásokat. A páncéltörők azon a napon kitettek magukért: alig kezdődött el az összecsapás, a tankok közül már három vesztegelt leszakadt lánctalppal, mozgásképtelenül a csatamezőn. De a legénység nem hagyta el a mozdulatlanságra kárhoztatott járműveket, az ágyúik tovább ontották gránátjaikat a magyar állásokra.
A roncsok közt rejtőző önkéntesek sosem jutottak el a tankokig. Devecseri látta, ahogy felemelkednek, aztán görnyedten a következő fedezékig futnak, de egyik sem ért célba, az orosz golyók mindegyikkel végeztek. A negyedik harckocsi, páncélos erőddé változott társai tüzének fedezete alatt, maximális sebességre kapcsolt, sűrű, fekete kipufogógázfelhőt eregetve félresöpörte az útjába kerülő kisebb roncsokat, és a magyar vonal felé tört. Úgy tűnt, hiába a PAK-ok koncentrált tüze, semmi sem akadályozza meg, hogy elérje a dombtetőt.
Távolról szemlélve az összecsapás egyszerre keltett színpadias és egyben drámai benyomást. Fényjelzős lövedékek fénycsíkjai keresztezték egymás a mezőn szétszórva heverő egykori orosz trén roncsainak sötét sziluettjei előtt. A harckocsilöveg sivító hangja összekeveredett a páncéltörők száraz vakkantásával; a nyomjelzők villogó fénycsíkjai felett lustán repültek a halált hozó fémdarabok. Az acélba csapódó páncéltörő gránátok szikrazuhatagot csiholtak a harckocsik fémtestéből, az aknagránátok helyén földgejzírek szöktek a magasba. A harckocsik feltúrták a száraz sztyeppe földjét, mindent beborító porfelhőt kavarva maguk körül. A por és a füst gomolygó viharfelhőkben csapkodó villámokhoz tette hasonlóvá ezeket a jelenésszerűen felvillanó képeket. De közelről ugyanezek a képek már brutálisan csúfak voltak.
A T-34-es a páncéltörök minden igyekezete ellenére felért a dombhátra, és lőni kezdte a fedezékeket. Föléjük gördült, és forgolódni kezdett, hogy betemesse egyik üreget a másik után katonástul, fegyverestül. Két honvéd, mielőtt az ő állásuk is sorra került volna, felugrott és megpróbált elmenekülni, de a harckocsi géppuskája pillanatok alatt végzett velük. Egy másik katona gránátot dobott a lövegtoronyra, de a robbanás csak annyi kárt okozott a tankban, mint egy betonfalnak dobott kavics. A főhadnagy mindezt látta, de semmit sem tehetett. Meg kellett várnia, amíg a tank ráveti magát a következő áldozatára. Az egyik honvéd, akinek az idegei nem bírták tovább a feszültséget, kimászott a gödréből, és mindkét kezét felemelve jelezte, hogy megadta magát. A harckocsi nem pazarolta rá a lőszert, egyszerűen legázolta. Ez a néhány másodperc, amíg a tank a gyilkolással volt elfoglalva, elég volt a főhadnagynak és kis csapatának, hogy mögé kerüljön, és lánggránátokkal felgyújtsa.
– Lőjétek őket! – kiáltotta Devecseri, amikor a sűrű, fekete füstöt okádó harckocsiból előmászott a lángoló ruhájú személyzet.
A többi sima ügy volt. Miután az utolsó mozgásképes harckocsi is kigyulladt, az orosz gyalogság már hiába próbálkozott. Pedig tüzeltek veszettül, és egyik rohamot indították a másik után, de mihelyt felálltak, a géppuskák lekaszálták vagy újra a földre kényszerítették őket. A páncéltörők és az aknavetők tovább lőtték a még mindig tüzelő mozgásképtelen harckocsikat, s bár sok kárt nem tudtak tenni bennük, annyit mégis elértek, hogy a folytonos becsapódások keltette pörölycsapásszerű hangtól megsüketült, orrán és fülén vérző személyzet elhagyja őket. Aztán a PAK-ok repeszgránátra váltottak, és a páncéltesteken, roncsokon szétrobbanó lövedékek mindenkit elpusztítottak, aki a közelükben volt – idézte fel magában az összecsapás utolsó szakaszát Devecseri, miközben cigarettára gyújtott.
– Rettenetes – mondta Kékesi. – Esélyük sem volt.
A két tiszt az orosz harckocsi pusztításának nyomai fölött állt. A honvédek kiásták a betemetett árkokat, hogy kihúzzák belőlük a bajtársaik hulláit. Néhány közülük egyszerűen csak megfulladt a rá zúduló földtől, másokat a lánctalpak felismerhetetlen véres masszává tapostak. Füst, lőpor és a felgyújtott orosz harckocsi égő gázolajának a bűze ülte meg a tájat. Az égett bőr és a gyerekméretre összezsugorodott hullák szaga terjengett mindenütt.
– Rettenetes – ismerte el Devecseri. – De a háború mindig rettenetes, sosem fair játék.
A gondolataiba merült Devecseri már jócskán bent járt a faluban, amikor ráakadt a csődületre.
Az iskola épülete a falu közepén, közvetlenül a magtárrá átalakított templom mellett állt. A téglalap alakú, vasbetonból készült épület árasztotta magából a szovjet építészetre jellemző ridegséget; egyetlen dísze a bejárat két oldalán elhelyezett életnagyságú, munkást és parasztot ábrázoló dombormű volt. Az olvasztárkötényt viselő szoboralak arcát robbanás tépte le, de vele ellentétben a kévét tartó paraszt majdnem teljes épségben megúszta az épület ostromát, csak az orra tört le. Az iskola nagy méretű üvegablakai be voltak törve, a falakat golyónyomok pettyezték; a bejárati ajtót mintha egy óriás ökle törte volna be, az ajtókeret megfeketedett a tűztől. A honvédek az ablakoknál tolongtak, és a nyakukat nyújtogatták befelé; a tömeg halkan morajlott, a kitört ablaküvegek csikorogtak a lábuk alatt.
– Mi folyik itt? – vonta kérdőre Devecseri az egyik őrmestert.
– Alázatosan jelentem – vágta magát vigyázzba az altiszt –, a hadnagy úr van bent – de további magyarázatot nem fűzött a dologhoz, csak a kezével tett egy olyan mozdulatot, mint amikor a főpincér betessékeli a vendéget az étterembe.
Az épületet katonáktól hemzsegő szűk folyosó osztotta ketté. Devecserinek a vállával kellett utat törnie köztük, hogy bejusson a helyiségbe, az iskola két osztályterméből az egyikbe. A terem bejáratától jobbra farámás nehéz palatábla állt. A falakon térképek és plakátok rongyai lógtak. A katedrát sárgás színű bútorlapokból készült széles, fiókos tanári asztal foglalta el. A koszos asztallapon orosz tiszti övre fűzött pisztolytáska feküdt. A padokat az egyik sarokban halomba dobálták, az olajos padlót apróra tört üvegdarabok borították.
A teremben a hadnagyon kívül csak egy hátrakötözött kezű orosz tiszt, Miska, a század ukrán tolmácsa, és az orosz mellett őrt álló honvéd tartózkodott, aki a főhadnagy láttán kihúzta magát, és két kézzel görcsösen a melléhez szorította a fegyverét. A kinti zsivaj mintegy varázsütésre elcsendesedett.
– Ki ez, és mit akarsz vele? – kérdezte a főhadnagy az orosz béklyójával babráló Kékesit.
A parancsnok hangjára az orosz felemelte a fejét. A nagyjából Devecserivel egykorú szőke férfinak az ajka felrepedt és megduzzadt, az orrából vékony csíkban vér szivárgott.
– Ő ölette meg őket – egyenesedett fel a hadnagy.
– Valóban? – Devecseri tekintete akaratlanul a padlóra siklott. A mészárlásra, amelynek két nappal korábban Bonta és szakasza áldozatul esett, már csak az olajos padlóra száradt, megfeketedett vértócsák emlékeztettek. A magyarok, miután visszaverték az orosz támadást, másnap erősítést kaptak, és aznap délre, jó néhány orosz foglyot ejtve, visszafoglalták a falut. Bontára és szakaszára a falu iskolájában találtak rá, ahol a visszavonulás éjjelén elsáncolták magukat. Valamennyiüket falhoz állították és kivégezték, ehhez semmi kétség sem fért. A fegyvertelen, értékeiktől megfosztott katonák hullái a terem végében, a célt tévesztett golyók lyuggatta fal tövében feküdtek; üres tekintettel a plafont bámulták, a szájuk körül döglegyek köröztek.
– Honnan tudod? – kérdezte a főhadnagy.
– Ezt nála találtuk – vett elő a zubbonya zsebéből és nyújtott Devecseri felé egy fekete bőrtárcát Kékesi.
– És az orosz mit mond? – kérdezte a főhadnagy, miután néhány bankó és levél mellett a tárcában megtalálta Bonta zsoldkönyvét. – Látom, hogy alaposan kifaggattad.
– Ugyanazt ismételgeti – felelte a hadnagy, miközben az ukrán tolmácsra pillantott.
– Azt mondja, hogy minden fasisztát meg fognak semmisíteni – mondta Miska.
– Szóval beismerte – nézett előbb az oroszra Devecseri, majd odafordult a tolmácshoz: – Miska, kérdezd meg még egyszer, hogy ő adott-e parancsot a kivégzésre!
– Ugyanazt hajtogatja, mint eddig – mondta Miska, miután lefordította a főhadnagy kérdését, és megvárta az orosz tiszt válaszát.
– Minden fasisztát meg fognak semmisíteni – bólintott a főhadnagy. – És most mit szándékozol tenni? – fordult Kékesihez.
– Igazságot szolgáltatok.
– Szóval meg akarod ölni.
– Megérdemli.
– Egyetértünk – bólintott a főhadnagy. – De akkor mire vársz? Lődd le!
– Nálunk nem szokás kivégezni a hadifoglyokat – pillantott elgondolkodva a hadnagy az oroszra.
– Márpedig ha bosszút akarsz állni, nincs más választásod.
– Párbajozni fogunk – mondta csendesen Kékesi.
Halk morajlás futott végig a kintről bámészkodókon, de elég volt a főhadnagy egyetlen szemvillanása, hogy a katonák elcsendesedjenek.
– Szó sem lehet róla! – fordult vissza Devecseri Kékesihez. – Nem hagyom, hogy lelövesd magad. Szükségem van rád, rajtam kívül te vagy az egyetlen hivatásos a századnál – tette hozzá halkra fogott hangon.
– Párbajozni fogunk.
– És mi van, ha ő lő le téged?
– Akkor szabad. Elmehet. Már megegyeztem vele – fordult az orosz felé Kékesi. A fogoly, mintha értené, amit Kékesi mondott, bólintott.
– Szóval így állunk – fintorodott el Devecseri.
– Így.
A hadnagy hangja eltökélt volt. Devecseri látta, hogy nincs mit tenni
– Ez az ő pisztolya? – bökött az állával a tanári asztalon heverő fegyverre.
– Igen.
– Jól van. Menj előre, és készülj fel. Mindjárt mi is megyünk utánad.
Devecseri megvárta, amíg az ablakból eltűnik az utolsó fej is, aztán az asztalhoz sétált. Felvette az övet, rajta a pisztolytáskával. Odalépett az oroszhoz.
– Hát, akkor párbajozzunk.
Előbb ellenőrizte és kibiztosította, aztán visszatette tokjába, és felcsatolta az orosz oldalára a pisztolyát. Elővette és kibiztosította a saját oldalfegyverét is – csak aztán utasította az őrt, hogy vágja el az orosz kötelét. Az orosz megrázta a kezét, és tett vele néhány körző mozdulatot, hogy kiűzze belőle a zsibbadtságot, aztán a válla felett kérdőn a főhadnagyra nézett.
– Indulj – intette a fejével Devecseri, és a nyomaték kedvéért az orosz bordái közé nyomta a Frommert.
Kosztól, lőportól, az égő gázolaj kormos füstjétől mocskos arcú katonák alkottak élő folyosót az épület bejáratának két oldalán. Mint a vásárban a mutatványosokat, mindenki az első sorból akarta végignézni a véres attrakciót. Ebből kisebb lökdösődés támadt, végül az őrmestereknek kellett rendet tenni. A sorfal végén Kékesi állt. A bal lábát előrecsúsztatta, jobb keze kipattintott pisztolytáskája felett, a testétől kissé eltartva lógott; a nap már mögötte járt, az árnyéka hosszúra nyúlt a porban.
Az orosz hunyorogva megállt a bejáratban, és megint hátrapillantott a főhadnagyra.
– Davaj – nógatta a pisztolyával Devecseri.
Amikor kilépett az ajtón, a tömeg zajongni kezdett, és miközben biztonságos távolságba hátrált, a hadnagy nevét kiabálta, és hogy ölje meg az oroszt. Az orosz olyan keményen állt, mint a tölgy, és gyűlölködve nézte Kékesit.
Aztán csönd lett.
– Gyerünk, lőj már! – fogyott el a hadnagy türelme, mire az orosz előrántotta a pisztolyát. Kékesi is a fegyvere után kapott, de elkésett, és ezt ő is tudta. Az orosz fegyverétől csak egy fémes kattanásra futotta, amit egyetlen dörrenés követett. Vége volt. Az orosz, mint egy lassított felvételen, elterült a földön, a mellén Kékesi fegyvere ütötte sebhellyel.
A tömeg pillanatok alatt szétoszlott, mindenki csalódott volt, mert nem kapták meg, amire vártak. Devecseri maradt utoljára.
– Figyelmeztettelek, hogy a háború nem fair játék – mondta, aztán ő is elment.
Kékesi csak ezután hányta el magát.
Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.
