Murányi Sándor Olivér
Halak között
(Regényrészlet)
– Megismersz? Péter vagyok. Nem a halász – lép hozzám a sötétben egy alacsony férfi. – Pedig én éppen halakon gondolkodom – nevetem el magam, majd rákérdezek: – Mit keresel éjjel itt a folyamparton? – Annyi a munkám otthon, hogy ilyenkor akad időm egy félórás sétára. Nem tudom, miért indultam ma a part felé, általában Pócsmegyer utcáin sétálok, esetleg a töltésen. És mit lehet gondolkodni a halakon? – Megigazítom a nyakkendőm, úgy felelek: – Hogy egész életemen át kísérnek. Már kisgyerekkoromban akváriumot kértem karácsonyra a szüleimtől. Guppikat és szifókat tartottam benne. Később jöttem rá, hogy hasonlítanak hozzánk, emberekhez, akik válaszokat keresünk életünk fordulóin. Nemigen tudhatták a halak, hogy egy székelyudvarhelyi tömbház második emeleti lakásában, a gyerekszobában, az emeletes ágy melletti akváriumban úsznak. Valahogy így vagyunk mi ezzel, emberek, amikor körbenézünk a világban. Csak akkor érezzük kicsinységünket, törékenységünket, amikor megmozdulnak a természet erői. Ez a halak esetében kisebbik öcsém volt, aki egy alkalommal, távollétemben lábat mosott az akváriumomban, hogy az aljzati homok és kavics a hegyi patakokra emlékeztesse. Drága emlékezés volt. A szappantól (a Ceauşescu-korszakban nem tudtuk, mi a tusfürdő) a teljes halállomány kipusztult… Kezdődött minden elölről: indultam az akvarisztika boltba halat venni. – A jövevény felnevet, aztán csend lesz. Mellém telepedik. Gondolkodunk.
Eszembe jut, hogy az akvarisztika mellett horgásztunk is mi, a három fivér. Balindot, paducot, sebes márnát fogtunk tavasszal és ősszel a Küküllőben. Serdülő korunkban Kászoni Zoltán legendás erdélyi halszakember Akvarisztika és sporthorgászat című könyve volt a bibliánk. Abból tanultuk meg többek között az első horgászkötéseket. Sőt, idézni is tudtunk belőle. „A horgászat fejleszti a látást, hallást, a megfigyelő- és cselekvőkészséget. Gyors elhatározást kíván, különösen a kapás bekövetkezésének pillanatában, ugyanakkor természetesen komoly szaktudást és gyakorlatot. Hosszú az út addig, amíg a horgász felelni tud arra a kérdésre, hogy hol, mikor, milyen felszereléssel lehet zsákmányul ejteni a sebes pisztrángot, a harcsát vagy a süllőt. Egy XVII. századbeli vers töredéke a következőképpen hangzik: Dolgozva pihenek, közben gondolkodom, s kifogván a halat, ismerni tanulom.”
Nyáron többnyire a román-magyar határnál, fugyivásárhelyi nagyszüleinknél töltöttük a vakációt. Két nagybátyánk is volt, akik szenvedélyes horgászokként elvittek bennünket a Kőrösre fejest fogni. Volt, hogy halászattá fajult a dolog. Ilyenkor a rokonság apraja-nagyja kivonult vesszőből fonott kosarakkal a Tasádra, a falu határában folyó kis patakra padmajozni. Ennek a módszernek az volt a lényege, hogy amíg a nők a parton pulóvert kötöttek, keresztrejtvényt fejtettek, vagy csak simán a hétköznapok apró eseményeiről beszélgettek, a férfiak a part alatti üregekből (a helyi nyelvjárás szerint padmajokból) a vízfelszín alatt tartott kosárba kergették a halat. Volt olyan alkalom, amikor háromszáznál is több fejest, csíkot, paducot számolt össze a társaság nagyszüleim udvarán. Aztán következett a közös halpucolás és a sütés.
A legyezőhorgászat megismerése új fejezetet nyitott az életünkben. Öcsémékkel rájöttünk, hogy a legnagyobb kihívást számunkra székelyföldi őshonos halunk, a sebes pisztráng jelenti. Mindketten szenvedélyesen kezdték kötni a műlegyeket. Nekem nem volt türelmem hozzá, ezért állandóan ők ajándékozták a csalit. Kimentünk a Küküllő zeteváraljai szakaszára, és ott igyekeztünk minél pontosabb dobásokkal kapásra bírni ezt az igen szép halat. Néha sikerült, néha nem. A legkisebbnek is nagyon örültünk. Minden alkalommal visszaengedtük, mert piros pettyeivel túl szépnek láttuk ahhoz, hogy egy serpenyőben végezze.
Középső öcsém a Magyar Horgász szaklap írójaként témakereső horgászutakra járt. Gyakran elkísértem. Csukákat fogtunk romániai, majd írországi tavakban. Utóbbi helyeken, Dublintól nem messze, egy tórendszerre leendő feleségem is elkísért. Volt is gond vele, mivel akkori egyetemista lányként egyedül volt a férfiak között, ugyanis velünk együtt éppen egy karcagi tűzoltókból álló lelkes horgászcsoport tartózkodott az ír vendéglátónknál. Egyik este felelőtlenül nem kapcsoltuk le az éjjeli lámpát, így, amikor a csukázásról hazaérkező autójuk begördült az ablak alá, rajtakaptak minket. Több órás harsány nevetés következett, egymást próbálták túllicitálni a megjegyzéseikkel, miközben mi – természetesen, ha későn is, de már eloltott lámpával – szégyelltünk kimenni hozzájuk a szobánkból. Nem restellték a kulcslyukon át bekiabálni horgászhasonlataikat: – Fárasztottad-fárasztottad? Jól bekapta a wobblert? – Mikor az éjszaka közepén kimerészkedtem a közös vécére, már csak a legidősebb volt ébren közöttük. Halkan megjegyezte: – Karcagon minden közös.
Talán életem legtöbb csukáját fogtam az ír tavakon. Ahogy vízbe került a horog, krokodilokként haraptak rá a csónak közvetlen közelében. Nem győztem kivenni őket. Ennél csak a harcsavadászatok voltak izgalmasabbak a Duna-Delta Csernovka-ágában és az itáliai Pó folyón. Hallani, ahogy a sötétben felrobban wobblerem helyén a víz. Érezni alkaromon a nagy erőt, amely a folyam aljára törekszik. Először látni meg a fejlámpa fényében a hatalmas halfejet. A vizek medvéjével való találkozás a legnagyobb kalandnak bizonyult számomra.
Érdekes módon az akvarisztika újra és újra visszatér az életembe. „Az akvárium szórakoztat, oktat és nevel, betölti üres perceinket. Felébreszti a fiatalok érdeklődését a természet iránt, fejleszti a tapasztalatgyűjtő- és megfigyelőképességet. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a fiatalok – de az idősebbek is – szívesen foglalkoznak akvarizálással, sőt még a halakat nem kedvelők szeme is észreveszi az akváriumot, hiszen ez otthonunk egyik dísze.”
Kászoni Zoltán megállapításán túlmenően az akvárium számomra nem csupán szórakozás, hanem maga a család. Onnan tudom, hogy szünetel vagy véget ért magányos vándorlásom, hogy veszek egy üvegmedencét, berendezem homokkal, különféle vízinövényekkel, és megérkeznek bele az első trópusi halak. A növényt és állatot együtt mutató szobai szelence számomra a nyugodt, biztos házasélet szimbóluma, amely elhagy, ha hányódni kezdek újra az utakon. Vajon a mostani végleges? Ki tudja? Egy biztos: a szigeti íróasztalomon élő guppik, neonhalak, királylazacok és dalmata mollyk mellett udvaromon a kerti tóban úszó kínai aranyhalak várják a mindennapi etetést. Soha életemben nem vettem így még körül halakkal magam. Talán ezért nem találkozom velük a folyamban? Unalommá és mélabúvá vált emiatt az életem.
– Hülyén nézel ki itt éjjel fehér ingben, nyakkendőben. Még mindig a halakon gondolkodsz? – riaszt fel a mellettem ülő Péter az éjszakai parton. Mutatóujját felemelve folytatja: – Van egy ötletem. A pócsmegyeri Malomban lakom, amelyben egy alapítványt is működtetek. Idén karácsonyra árva gyerekek írtak nekem az ország több részéből, hogy milyen ajándéknak örülnének. Egyetlenegy kért közülük horgászbotot az angyaltól… Adnál egyet a tieidből orsóval és teljes felszereléssel, hogy feleségemmel elküldjük neki? Tizenöt éves fiú, és a debreceni árvaházban él… – Ennek hallatán meghatottság és izgatottság lesz úrrá rajtam. Sietve állok talpra. – Megismerhetném személyesen? Magammal vihetném a halakhoz? – Választ nem várva rázok kezet Péterrel. Hazasietek, hogy még hajnal előtt összeszereljem a botot.
Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.
