Bene Zoltán
Isten, ítélet
részlet az azonos című regényből, melyben az ország készülődik a gyászra, Szórád Lőrinc pedig hazalátogat
Lőrinc szedelődzködött. Nagy lovag ellátta megfelelő mennyiségű arannyal. Legelőször is egy fiatal, szilaj kun hátaslovat vásárolt, öreg kancáját így teherhordásra foghatta. Öltözékét kiegészítette újabb darabokkal, és egy kereskedővel levelet küldött a nővérének meg a sógorának Szórádra, amelyben beszámolt páduai tanulmányairól és közeli nápolyi küldetéséről (utóbbiról csak annyit írt, amennyit írhatott), valamint arról, hogy tervei szerint útjának első szakaszát a következő útvonalon teszi meg: Buda-Szeged-Bátmonostor, egyszersmind jelezte, hogy ha már így alakult, meg fogja látogatni Szórádot. Ezután megéleztette fegyvereit a fegyverművesek utcájában, aztán megalkudott azzal a besenyő kalmárral, akihez Nagy lovag irányította. A besenyő először mogorván fogadta, később azonban, miután fülébe jutott, hogy ifjú útitársa jártas a fegyverforgatásban, megörült az erősítésnek.
− Ha urunk elhagy bennünket, bármilyen idők jöhetnek ránk − szögezte le a kalmár tudálékosan.
− Lajos herceg keze biztos, és immár elég erős is − felelt Lőrinc.
A kalmár tudomásul vette, amit hallott, s heteken keresztül, egészen Szeged határáig nem váltott több szót utasával. Talán kétnapi járásra lehettek a várostól, amikor újra megszólította:
− Te ismered ezt a Szegedet, igaz?
Lőrinc bizonytalanul ingatta a fejét.
− Nem sokszor jártam benne, s az a kevés alkalom is régen volt már. Azonban atyámtól sokat hallottam felőle…
− Arra azért csak tudsz válaszolni: igaz-e, hogy nincsenek falai? − erősködött a besenyő.
− Az éppenséggel igaz − hagyta rá Lőrinc. − Fölösleges volna falakat húzni a házak köré, meg aztán a követ is messziről kellene szállítani. Szegedet védi a Tisza és a belőle kiszakadó ezernyi apróbb és nagyobbacska vízér. A város voltaképpen szigeteken fekszik, egymáshoz közel fekvő kisebb települések alkotják, egészen pontosan három fertálya van. Apám mesélte, hogy többször javasolták már egyes túlbuzgó városiak, hogy legalább a központi részeket vegyék körül palánkkal, gyepűvel, ám végül mindig elvetették az ötletet. Ezek a városrészek amúgy magasabban is fekszenek a környező vidéknél. A Tisza-parti hajókikötő és környéke pedig, ahová a régi kőút torkollik, igazi városnak mutatkozik, majd meglátod.
− No és vára? Vára csak van!
− Van. Az van! Most ugyan, ha jól hallottam Budán, zálogban éppen. Lajos herceg zálogosította el a menyasszonya rokonságának, ajándék gyanánt.
− Magam is így értesültem − bólintott kurtán a besenyő. − Jó vár?
− Erős, jó vár − mosolygott Lőrinc. – Amennyire tudom, nagyjából téglalap az alapja, három kapuja van, kettő ezek közül toronnyal védett. Minden sarkán bástyák, a legnagyobb közülük az Öregtorony, délkeleten, a folyó partján... Hanem a kereskedelem a város dolga, emiatt ne aggódj, a várnak ahhoz nincs köze. A király emberei elveszik, ami a királyé, ahogyan tették mindig is Szent István óta, de ezenfelül a sónak és halnak, meg a délnyugati Tarcal-hegység borainak köszönhetően gazdag polgárok nem tűrnek beleszólást az ügyeikbe!
A besenyő elhúzta a száját.
− Helyes − mondta. − Helyes!
Lőrinc jól ismerte az efféle kalmárokat: tájékozottak, mégis mindig bizonytalanok. Ha keresztények, szégyellik a mesterségüket, s attól tartanak, már csak megvetésből is zaklatni fogják őket, ha muszlimok, mint a besenyők egy része, köztük az ő útitársa is, büszkék az ügyességükre, furfangos eszükre, ám ezt mindenáron leplezik, amint azt is, hogy mindenről mindig ők értesülnek legelőször. Próbálnak úgy létezni, akár az árnyék: csöndben, észrevétlen.
Azért Lőrinc nem állta meg, hogy ne meséljen tovább.
− Apámtól tudom, hogy a várat régebben, még a szent királyok sarjainak idejében kevés ideig bírták a híres-neves johannita lovagok is, noha erre már alig emlékszik valaki. Talán nem is igaz. Sokat megért katonák állítják, hogy ők bizony nem látnak johannitákra utaló jeleket a vár építési módozatain, bár ez lehet az idő rövidsége miatt is, amit a lovagok Szegeden töltöttek. Több templom és több kolostor áll a városban, bizonyságául gazdagságának, nemességének, jámborságának és nagyságának. A Szent Dömötör-templom a várhoz közel emelkedik, a Szent Györgyről nevezett pedig Felszegeden; ezek a szegedi főesperesség alá tartoznak. A déli Szent Péter-templomról azt beszélik, a johannitáké volt egykor, miként a vár, manapság azonban csak omlik és romlik, bár a környéke éppen mostanában kezd igazán benépesülni, ahogy hallottam. A ferencesek kolostora és Szent Erzsébetről elnevezett egyháza a várban, a dominikánusok klastroma Felszegeden áll, a Szent Miklós bencés apátság ugyancsak ott. Ez a Felszeged amúgy a város központi részei mellett a leginkább figyelemre méltó terület, sok jó mesterember lakja, főleg hajósok és halászok, és arra találod a pénzverdét is, amely jó királyunk kegyéből működik Isten és a város dicsőségére.
A besenyő mindvégig bólogatott Lőrinc beszédére, de igazán nem figyelt oda. Nyilvánvalóan nagyon jól tudta mindazt, amit tudnia kellett. Szórakozottságától Lőrinc kedve is lelohadt, szavai elapadtak.
A következő nap délutánján − már föltűntek előttük a szegedi templomok tornyai – Lőrinc, málhás lovát rájuk bízva, elvált a kalmároktól azzal, hogy két nap múlva újra csatlakozik a karavánhoz, és elnyargalt Szórád irányába.
A tüdejét teletöltötte a levegő régi ízével, amit annyi év elteltével is pontosan megismert. Ahogy közeledett a helyhez, ahol nevelkedett, egyre jobban hajszolta a lovát. Az állat sörényére borult, bátran ugratott át kidőlt fákon, árkokon, bokrokon, a szíve a torkában dobogott. Mire a birtok mezsgyéjéhez ért, ló és lovasa fürdött a verejtékben. A gyepűnél mégis visszafogta a száguldást. Óvatosan nézett körül, nem lesi-e birtokőriző legény valamelyik fa koronájából. Lépésben haladt át a határon, és csak akkor váltott ügetésre ismét, amikor senki nem kiáltott rá, senki nem toppant elébe, nem csapódott figyelmeztető nyílvessző a ló patái elé. Gyorsan elérte az udvarház körül szétszórtan álló kunyhókat. Békés kép fogadta: a majorság szép számban kapirgált az udvarokon, mezítlábas gyerekek hada szaladgált mindenfelé. A házak előtt állingáló férfiak félelem nélkül tekintettek rá.
− Csak nem az úrfi? − hallotta egyszerre valahonnan. A hang felé fordulva az egyik régi kun legényt pillantotta meg. Igaz ugyan, hogy réges-régen nem legény volt már, mégis azonnal ráismert. Széles mosollyal kérdezett vissza.
− Hát nem őrzi senki a gyepűt, Edömér?
− Minek őriznénk, jó uram? Nincsen már veszedelem esztendők óta.
Lőrinc leugrott a nyeregből, az öreg kunhoz szaladt. Megszorították egymás kezét.
− Hát a néném meg a sógorom?
− Benn vannak a házban, várnak rád napok óta, jó uram!
Lőrinc rábízta a lovát Edömérre, ő maga a ház felé indult. A torkában dobogott a szíve. Aprónak és szegényesnek találta a nagyrészt fából rótt, földszintes épületet, parányinak, vaksinak az ablakait, amelyeken halhólyag feszült, mosolygnivalónak földdel erősített oldalát, mohával benőtt zsindelytetejét. Sejtette ugyan, hogy így lesz, mégis elkeseredett kissé. Mielőtt beléphetett volna, egy sudár, de lesunyt fejű asszony és egy elnehezült, görnyedt férfi jöttek elé a tornácon. Mikor a lábát a grádicsra tette, mindketten mélyen meghajoltak.
− Isten hozott, öcsémuram, itthon! − köszöntötte Jolánta.
− Isten hozott, sógor uram − dörmögte Amadé. − Remélem, nem szenvedtél nagy fáradalmakat az úton!
Lőrinc megtorpant, nézte a két ünneplőruhába öltözött embert. Alig hitte, hogy a rokonait látja, borzadva érezte meg a belőlük áradó már-már állati szorongást. Nem szólt egy szót sem, csak a nővéréhez futott, hogy magához ölelje. Amint hozzáért, úgy érezte, az anyját érinti meg, s ettől kis híján kicsordult a könnye.
− Jaj, néném és sógor uram − habogta elszorult torokkal −, el sem hiszitek, milyen boldogság nekem ez a nap!
− Mi is örvendezünk hazatérésednek! − hajolt meg felé ismét Amadé.
− Reméljük, a birtokodat rendben találod, és elégedett leszel azzal, ahogy a jussoddal bántunk. Bízunk abban is, hogy tehetségünkhöz mérten a lehető legjobban ki tudjuk majd elégíteni méltányos és nagylelkű követeléseid! Tisztában vagyunk azzal, itt te vagy az uraság, s mi csupán alázatos szolgáid kívánunk lenni, semmi több!
Lőrinc hátralépett, végignézett a két emberen, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
− Én csak azt látom, sok a baromfi és sok a gyerek − szólt végül higgadt, nyugodt hangot erőltetve magára. − Azt látom, hogy a sok kölyöknek kerek az arca és dudorodik a hasa a pendely alatt. Szórád virágzik, még jobban is, mint az ország egyéb részei. És én bizony bejártam sok vidéket, nem a levegőbe beszélek, hihettek nekem! Hogy ez itt az én jussom volna, az eszembe se jutott. Messzire sodort innen a sorsom… Az Úr akarata és néhány alig ismert uraság szeszélye a távolba szólít most is, kurta látogatásra van csupán időm. Nem állítom, hogy nem fogadom el, ha megvendégeltek és megajándékoztok valamivel, de követelni semmit sem követelek, amiképpen nem tekintem a szolgámnak egyikőtöket sem. Rokonok vagyunk, egy család, egy vér. Én képtelen lennék a birtokot megtartani ilyennek, ti ellenben nagyszerűen értitek a módját a megfelelő és mind az Úristennek, mind a teremtényeinek megelégedésére szolgáló gazdálkodásnak.
− Hát nem azért jöttél…? − csodálkozott a nővére.
− Azért jöttem, hogy beszívjam a szórádi levegőt − csattant föl Lőrinc, ezúttal hangyányit ingerülten. − Meg azért, hogy lássam a házat, ahol fölnőttem, ahol anyám és apám élt és meghalt. Ezért jöttem, semmi másért, szeretett nővérem! S holnapután megyek tovább. Nem a magam dolgában járok, testvér, s attól tartok, én már soha életemben nem fogok a magam késztetése szerint cselekedni, mert nem áll majd módomban sosem.
Jolánta és Amadé ezektől a szavaktól teljesen megváltozott. A férfi kihúzta magát, kezét nyújtotta a sógorának, beljebb tessékelte a házba. Jolántában föléledt az anyai ösztön, és már vigaszra és gondoskodásra szoruló kisöccsét látta az érkezőben, nem a veszedelmes urat, akitől függenek, s aki nyilván azért érkezett, hogy megdorgálja őket, és kicsikarja belőlük a lehető legtöbb csengő-bongó aranyat, amiből kedvére dőzsölhet majd Itáliában, ami, ha a kósza híreknek hinni lehet, a romlottság kénbűzös földje. Előparancsolta gyermekeit, az aprócska fiút és leányt, akik kezet csókoltak nagybátyjuknak, és szeppenten figyelték furcsa viseletét. A leányka Lőrinc ölébe kéredzkedett, a zekéjét díszítő ezüst boglárral játszadozott elmélyülten, sokáig. Lőrinc még Páduában vásárolta a díszt, igen becsülte és büszke volt rá, hamarosan mégis az unokahúgának ajándékozta, aki sikított örömében, és körbe-körbeszaladgált az udvaron, mindenkinek mutogatva, miféle ajándékot kapott.
Csakhamar az asztalra került az étel, a bor, és Lőrinc egyre csak mesélt: Visegrádról, Kadosa haláláról, Nápolyról és Páduáról, a hatalmas városokról, a beláthatatlan tengerekről, kifürkészhetetlen szerzetesekről és különös lovagokról (utóbbiakról fölöttébb homályosan). Mesélt a királyról és arról, úgy hírlik, megszámolta már napjait a Mindenható. Megemlítette Lajos herceget, a trónörököst és Erzsébet királynét, a fenséges asszonyt. Testvére és sógora szájtátva, szinte vallásos áhítattal hallgatták, míg bele nem fáradtak a sok beszédbe mindannyian.
– Holnapután indulok tovább – emlékeztette Lőrinc a családot. – Egy besenyő kereskedővel utazom, mielőbb Itáliába kell érnem.
– A holnapi nap hát még a miénk, sógor! – csapott a vállára Amadé. − Mit szólnál egy vadászathoz? A legények tegnap este bölényt jelentettek erdeidben. A potyadékát már hetekkel ezelőtt fölfedezték, s jó ideje izgatottan várjuk, mi sül ki ebből. Most végre megmutatták magukat az állatok: egy hatalmas bika és három vagy négy tehén. Borjak is járnak velük.
– Nem bánom – mosolygott Lőrinc. – Menjünk rájuk! Utoljára a budai hegyekben vadásztam, amikor a studium generaléban mélyítettem tudásom. Akkor szarvasra mentem, de az erdő oly rejtekeibe vezetett, ahol olyasmi várt rám, amitől megilletődtem. Azóta nem űztem vadat.
Amadé szélesen vigyorgott.
– Itt az ideje, hogy bepótoljuk!
Nyugovóra is tértek gyorsan, hogy másnap kipihenten, erőtől duzzadón vessék magukat a bölények után. Lőrinc a hajdani bálványról álmodott, ami előtt a szarvas teste áldozat gyanánt hevert.
A sógorokat hét ifjú kun legény kísérte, meg Edömér, a harcedzett, öregedő vitéz, akinél jobban senki nem ismerte a birtokhoz tartozó erdőket. Napkeltével indultak, éppen csak egy kevés hideg libasültet faltak előtte, könnyű borral öblítették. A vadászgerelyek frissen élezve, a tegezek új vesszőkkel teli, a kulacsokban savanykás tavalyi bor. Amadé nehéz számszeríját is lovára kötözte, amiért a kunok magukban kinevették: a nehézkes fegyvert túl soká tart fölajzani, célozni is hosszadalmasan lehet csak vele, és bár a bivalybőrrel vont vastag tölgyfa-pajzsot is átüti, a lomhának tetsző, ám valójában fürge és ravasz bölény ellen mit sem ér. Jolánta aggódva tekintett utánuk, maga sem tudta, öccsét vagy urát félti jobban. Úgy érezte, most ismerte csak meg a fivérét, végtére is gyerek volt még, amikor elváltak. Szívében hatalmasra duzzadt az iránta érzett szeretet és büszkeség: lám, nemcsak tanult, a király közelébe jutó udvari ember, bizalmas feladatok végrehajtója, de jóságos és nagylelkű uraság is egyben, aki nem felejti, mit jelent a vér szent köteléke, és − bármennyire is megtehetné − nem akarja kifosztani a rokonait.
A vadászok mélyen behatoltak az erdőbe. A legények mutatták az irányt, amerről az állatokat jelezték. Amennyire lehetett, csöndben ügettek. A fák ágai között mókusok ugráltak, a bokrokban borz zörömbölt, róka surrant. Olykor egy-egy csapat őz iramodott el mellettük, fehér faruk akár sebesen röppenő óriás lepkék, lebbentek ide-oda a vadászok szeme előtt. A madarak vidáman hangoskodtak, ám ahol átvonultak, ott menten elnémult minden erdei élőlény. Lőrinc élvezettel hallgatta az erdő zajait. Eszébe jutott, hogy Itáliában jóval csöndesebbek a madarak, nyilván a gyakori vadászatok miatt. A taljánok kedvenc eledele az énekesmadár, amint Nápolyban és Páduában is megtapasztalhatta, míg itthon legfeljebb nagy éhínségek idején fanyalodnak rájuk a parasztok.
Egy tisztásra érve megállapodtak, meghúzták a kulacsokat, s elengedték a nyugtalan ebeket. A kopók rögvest izgatott szimatolásba kezdtek, a bokrok tövébe szagoltak, föl s alá szaladgáltak, végül határozottan megindultak egy irányba. A vadászok a nyomukban. A fák errefelé ritkásabban nőttek, és egy vizes réten Edömér hatalmas kupac ürülékre bökött. Lőrinc és Amadé sokatmondó pillantást váltottak. A kutyák csaholtak, a lovak remegtették a fülüket.
– Közel vannak – vélekedett az egyik legény.
– Jófelé indultunk – somolygott konya bajsza alatt Amadé.
– Bízni lehet az embereiben, uram – jegyezte meg Edömér. – Ha aszongyák, erre van a bölény, akkor erre is van!
Lőrinc elfojtott egy mosolyt. A kunok önérzetességét mindig kedvelte. Büszke, szabad nép ez, ha szolgál is ilyen-olyan urakat, mindig egyenrangúnak tekinti magát velük.
A cserkészők lesiklottak a lovak hátáról, a szárakat a legifjabb legénynek vetették. Edömér pisszegett, horkantott, mire a kutyák elhallgattak, csak a nyáluk csorgott tovább. Amadé a levegőbe szagolt, figyelte a szellő járását. Jobbra tőlük sűrűbbé lettek a fák, arra indultak. Halkan, óvatosan hatoltak az ősöreg kocsányos tölgyek közé, vigyázva léptek, nehogy a talpak alatt reccsenő ágak elárulják jelenlétüket. Mintegy százötven lépés után újra gyérült az erdő, s az élen haladó Edömér szoborrá dermedt, jobbját magasra emelte, majd leejtette. Lőrinc közvetlenül mögötte osont, lélegzetvisszafojtva állt meg, amint észrevette a jelzést. Nagyon lassan Edömér mellé araszolt, és a kun vaskos, görbe mutatóujjával kijelölt irányba fürkészett. Csakhamar megpillantotta az állatokat: hatalmas, barna monstrumok, busa fejükön kurta, ám annál hegyesebb szarvakkal, marjukon, nyakukon a szőr hosszabbra nőtt és sárgás színben játszott. Eszébe jutott Mihály, akivel Nápolyban ismerkedett meg. Tőle hallotta, hogy Erdőelve hegyei között hatalmas csordákban élnek a bölények, ide, az Alföldre is onnan hozták őket a régiek, hogy errefelé is kedvükre vadászhassák a fejedelmi állatokat. El sem tudta képzelni, milyen érzés lehet egy egész csordával találkozni, amikor ez a néhány példány is megrendíti az embert.
– Egy bika, két tehén – szűrte a szót a fogai közt Edömér. – Arra, balra, bent a bozót mögött akad még egy tehén, borjakkal. Érzem a szagukat… Az úrfi megcélozhatná az egyik tehenet, én a másikba eresztek egy vesszőt. Utána gerelyre!
Lőrinc bólintott. Közben nem kerülte el a figyelmét, hogy jó uramból úrfi lett, és ez melegséggel töltötte el. A hátán keresztbe vetett tegezből nyílvesszőt vont elő, a régóta szorongatott, szép ívű csontíj idegére illesztette. A fegyver még az apjáé volt, reggel kapta a nővérétől. Jól emlékezett rá, kamaszkorában használta néhány alkalommal. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog, a keze hangyányit reszket. Célzott. Valaki hátulról egy pillanatra a vállára tette a kezét, bátorítón megszorította. Lőrinc megnyugodott, és amikor Edömér szisszenő hangot hallatott, azonnal lőtt. Az öreg kun telibe találta a maga tehenét, Lőrinc nyílvesszeje is elevenbe csapódott, bár nem túl veszélyes helyen.
– Hajrá, legények, kerítsétek! – rikkantott Edömér, egyúttal valami fura torokhangot is hallatott, amitől a kutyák felvonítottak, és vérbe borult szemmel rontottak a bölényekre.
A bika kitágult orrlikkal, szétvetett lábbal fordult szembe a támadókkal. Azonban – legalábbis Edömér utóbb így magyarázta – rögvest érzékelte, hogy nem rá támadnak, inkább elcsörtetett hát a harmadik tehene meg a borjai irányába. A kutyák akkorra a két sebesült óriáshoz értek, marták a lábukat, ahol érték. Amikor az első legények gerelyeiket a tehenekbe verték, az egyik eb már kifordult belekkel nyüszített a füvön, egy másik sántítva iszkolt. A legények, akár a villám, olyan gyorsak voltak, összeszokottak, biztos kezűek. Abban a pillanatban, amelyikben elhajították a vadászgerelyeket, már félre is ugrottak, és rohantak visszafelé, amerről jöttek. Ekkor Amadé számszeríja sivított föl, utána Edömér és egy sebhelyes arcú fickó lőtték ki a nyilaikat. A két tehén jóformán lépni sem tudott többet, nem kellett hosszan és fáradságosan űzni őket a rengetegben, szinte a vadászok lábai elé omlottak.
– Áldja meg az Isten ezt a gazdag zsákmányt! – vigyorgott szélesen Amadé. – És áldja meg az ügyességünket, amivel megszereztük!
Lőrinc megbabonázva nézte a leterített gigászokat. Edömér elismerően bólintott felé, cinkosan kacsintott, mielőtt sietve a kibelezett kutyához ment, hogy ledöfje a szerencsétlen állatot, ne szenvedjen, és ne is kergesse őrületbe a többi ebet fájdalmas nyüszítésével. A sántító kutyát a sebhelyes arcú vette gondjaiba.
– Az egyik bőrt majd vidd magaddal, szeretett rokon! – ajánlotta Amadé.
– Nincs elég idő a kikészítésre – tért magához Lőrinc. – Inkább atyám íját tartanám meg.
– Az a tiéd – hajolt meg a sógor szertartásosan. – Mióta atyádat magához szólította az Úr, csakis rád várt.
Időközben megérkezett a hátrahagyott legény a lovakkal, a kunok gyorsan saroglyákat eszkábáltak, és négy-négy ló mögé kötözve egyet-egyet, rájuk fordították a bölényeket. Így indultak hazafelé.
A falu lakói visongva fogadták őket, Jolánta megkönnyebbülten ölelte meg a férjét és az öccsét, utána vidáman irányította a bölények földolgozását.
Eközben Lőrinc bejárta a birtokot Edömérrel. Szótlanul lovagoltak egymás mellett, az öreg kun csak ritkán fűzött egy-egy megjegyzést ehhez-ahhoz, szántókhoz, legelőkhöz, magtárakhoz, kerítésekhez, építményekhez. Estére farkaséhesen tértek meg az udvarházba. Az úrfi lovát a lovászgyerekekre bízták, Edömér némán álldogált a magáé mellett, és nézte, ahogy Lőrinc hátasát az istállóba vezetik.
– Úrfi – szólt halkan.
– Hallgatlak – mosolygott rá Lőrinc.
– Sajnálom, hogy Kadosát elveszejtette a király. Mi mind kedveltük. Jól szolgálta atyádat, és jó embered volt neked is, úgy hiszem.
Lőrinc kurtán biccentett. Úgy van. Nem kellenek ahhoz szavak, hogy megerősítse mindezt.
– Gyerekkorodban, serdülőként, majd ifjú emberként leginkább kun harcosok vettek körül – folytatta Edömér. – Ismersz bennünket, érted a szívünket, az eszünk és a szavaink járását. Kicsit közibénk tartozol.
– Mikor Nápolyba utaztam felséges urunk kíséretében, a kunok nem egyszer úgy bántak velem, mint a testvérükkel, mert értem a nyelvüket és ismerem a lovakat – mondta Lőrinc. − Kadosának köszönhetem ezt, s nektek mindannyiótoknak. Atyám helyesen tette, hogy ide fogadott benneteket.
– Házat, munkát adott – Edömér hangja tiszteletteljesen csengett. – Hálásak vagyunk neki mind. Szerettük őt.
– Ennek örülök. Sok urat nem szível a házanépe, magam tapasztaltam.
– Sok úr rá is szolgál arra, gondolom. Ha meg nem bántalak ezekkel a szavakkal.
– Atyámhoz is őszinték lehettetek mindig. Hozzám nemkülönben.
– Tudtam… − mosolygott Edömér. − Nemhiába szeretünk téged is, úrfi. Gyerekkorod óta.
Lőrinc elvörösödött.
– Mit kívánsz, Edömér? – kérdezte rekedtes hangon.
– Gondoltam, egyedül vagy a világban, amióta Kadosa meghalt. Ha lennének jó embereid, elhoztad volna őket ide. Te azonban nem hoztál senkit, ráadásul hitvány besenyő kalmárokkal utazol – Edömér szemében huncut fény csillant.
– Ez így igaz – ismerte be Lőrinc.
– Arra gondoltam, kellene valaki Kadosa helyett. Melléd. Nemesember vagy, a rangod megköveteli a kíséretet. Familiárist, fegyverbíró vitézt.
– Én már inkább vagyok a toll embere, meg a könyvé, Edömér.
– Ahogyan ma lőttél, nem erről árulkodott.
– Nem jó helyen találtam.
– Vadásztál már valaha bölényre?
Lőrinc a fejét rázta.
– Na, ugye! Ahhoz képest nagyon is jó helyen sebezted meg! De egy szó mint száz, úrfi – a kun egyenesen Lőrinc szemébe nézett, határozottan, keményen –, elfogadnál-e engem kísérődnek? Nem vagyok nemesember, de nem vagyok jobbágy sem. Szabad kun harcos vagyok, saját akaratomból álltam a családod szolgálatába, ahogyan hajdan Kadosa. Szabad akaratomból szegődöm melléd is. Hogy hasznodra legyek. Talán azt hiszed, megvénültem, ám…
– Együtt vadásztunk ma, Edömér – szakította félbe Lőrinc. – Tudom, hogy fölérsz bármelyik fiatallal.
– És mit felelsz nekem?
– Nincs semmi, ami szomorúságot okoz a szívednek, ha magad mögött hagyod? Nem marad senki, akit elemészt a bánat, ha elviszlek magammal? Lehet, hogy soha többé nem keveredünk haza!
– Az asszonyom meghalt, belefúlt a vízbe négy éve, az áradáskor. Gyerekünk nem volt. Nem született sose. Bizonnyal valami nagy bűnünk miatt, amit se a bölcs öregek, se a barátok nem tudtak kikutatni. De már nem is vágyom utódra. Ha az Öregisten így rendelte, hát legyen így.
Lőrinc Edömér elé lépett, két vállára tette a kezét, magához ölelte.
– Legyen akkor így – mondta. – Szedd össze, amit kell, rendezd el, ami elrendezni való. Pirkadatkor indulunk!
A kun meghajtotta a fejét, nagy, csontos jobb kezét Lőrinc két keze közé helyezte.
– Amint hasad a hajnal, én itt várlak, és a lovad is készen áll majd, úrfi, erről gondoskodom.
Lőrinc igyekezett palástolni megrendültségét, miközben családja körében vacsorált. Edömér fölajánlása mélyen megindította. Aztán meg, mi tagadás, elérzékenyült arra a gondolatra is, hogy talán soha többé nem láthatja a testvérét, az unokahúgát és az unokaöccsét, sem a kedélyes, derék sógort. Sem a bölény omlósra pácolt, gazdagon fűszerezett húsa, sem a zamatos bor nem tudta kellemesebb témákra terelni a gondolatait. Mielőtt nyugovóra tért, Jolánta és Amadé egy gyönyörűen kivarrott, hatalmas szarvasbőr takarót ajándékoztak neki.
– A bölény bőrét valóban nem lehetett – mentegetőzött a sógora.
Lőrinc csak somolygott a szabódáson, miközben igyekezett erősnek és rendíthetetlennek mutatkozni, holott nagy erőfeszítésébe tellett, hogy ne ölelje keblére szeretett rokonait, és ne sírva rebegjen hálát, amiért láthatta őket, és körükben tölthetett egy kevés időt. Kurta szavakkal köszönte meg a pazar ajándékot, nehogy lelepleződjön. Nehezen forgott a nyelve, midőn elmondta, hogy Edömért, saját kérésére, magával viszi. Sem Amadé, sem Jolánta nem ellenkezett, nem is búsult a háznép megcsappanása miatt, inkább örültek, hogy az ugyan sokat tapasztalt, ám tagadhatatlanul még nagyon fiatal Lőrinc nem egyedül vág neki a nagyvilágnak. A távozó végül megcsókolta a gyerekek homlokát, ivott még egy korty bort, azzal aludni tért. A puha tapintású szarvasbőrbe burkolózva nyomta el az álom.
Reggel érzékeny búcsút vett Jolántától és Amadétól. Újfent hatalmas önuralomra volt szüksége, hogy ne bőgje el magát. Az ég alja még éppen csak derengett, amikor, Edömérrel a nyomában, elvágtatott Szeged irányába.
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.
