Légrádi Gergely
Énekóra
Tessék figyelni!, és elindította a zenét. A hegedűsök kezdték, aztán egyenként belépett az összes hangszer. Egymásra épülve állt össze a szimfonikus zenekar. Az osztály magnója régi darab volt, de a felvétel elég jó minőségű. A tanár leült az asztala mögé, és a gyerekeket figyelte. Kimérten járatta a tekintetét. Határozott sorrendben haladt. Úgy tűnt, amint a zenekar hangmestere behívott egy-egy újabb hangszert, ugyanarra a ritmusra váltott a padsorok között. A hátsó padokban lévőket mustrálta először, jobbról balra. Így haladt az első padig. Mintha csak egy héber könyvet olvasott volna: hátulról előre, jobbról balra. Aztán padsort váltott. Közben minden bizonnyal jegyzetelt. Feljegyzést készített fejben, ki mennyire érti és élvezi a zenét. Ilyenkor a teljes tanórán szólt a zene, majd a negyvenöt perc végeztével a tanár kihirdette, ki hányast kapott. Zenehallgatásból. Pontosabban elmélyült zeneértésből.
Azon már túltette magát, hogy ilyen tevékenységre jegyet adnak. Ha a tanárnak ez a hóbortja, ám legyen. Azt nem értette, milyen elvek szerint kapják az érdemjegyeket. Hónapok óta próbálta megfejteni, a tanár mi alapján osztályoz. Volt, aki lehunyta a szemét, és úgy figyelt. Bár a Néhányan elaludtak. Mások egy pontra szegezték a tekintetüket, és úgy révedtek a semmibe. Megfigyelte, a legnépszerűbb semmibe vezető pont a tábla felett befalazott konnektordoboz. Vagy heten-nyolcan indultan útnak innen. A szerencsésebbek, az ablak mellett, a háztetőket bámulták. A felhőket, a fel-feltűnő madarakat. Voltak, akik ütemesen ingatták a fejüket: egyesek oldalvást, mások inkább bólogattak. Egyvalaki volt, aki úgy tűnt, mintha rángatódzna. A legtöbben leszegték a fejüket, és a padot bámulták. A bátrabbak rajzoltak, nonfiguratív képeket. Kevesen, nagyon kevesen a magnót nézték, a zene forrását, ahogy dolgozik a gép, forog a magnószalag, és útjára indulnak a hangok. Rajta kívül senki sem akart vagy mert a tanárra nézni.
Meg akarta fejteni, mi alapján osztja a jegyeket. Neki ugyanis mindig négyest adott. Kipróbálta már az összes szóba jöhető pózt és magatartásformát, volt már semmi, repült a madarakkal, sőt, kombinálta a szemlehunyást fejingatással. De soha nem kapott jobbat, mint négyes. Igaz, rosszabbat se. Úgy tűnt, nem az dönt, ki mit csinál. Volt például, aki mindig ugyanúgy hallgatta a zenét, és elégtelen kivételével minden osztályzatot kiérdemelt már. Egy-két osztálytársa esetében egyértelmű volt a helyzet, hiszen mindig a legjobb jegyet kapták. Nem jött rá, a tanár milyen elvek alapján dönt. Kemény volt és határozott, amikor kihirdette az osztályzatokat. Mintha ítéletet mondott volna. Megkérdőjelezhetetlen volt és magabiztos. Ahogy elhangzott egy keresztnév és a hozzá tartozó érdemjegy, mintha egy hosszú ítélet indoklását is kihirdették volna. Az ember értéke abban rejlik, ha önmagán kívül is létezik. Feloldódva a zenében. Akkor lehet szabad igazán, ha túlnő önmagán, ha képes önmagát kívülről látni, zárta mindig az órát, majd kilépett a teremből.
Két hét múlva történt. A tanárt kihívták óra közben. A zenekar nem vett tudomást a távozásáról. A magnó és a karmester változatlan ritmusban tette a dolgát. Jó tíz perc múlva jött vissza. Halkan csukta be az ajtót, majd szó nélkül visszament a tanári asztalhoz, és elfoglalta a helyét. Nem nézett a gyerekekre. Nem kezdte el olvasni a padokban ülőket, héberül. Az utolsó padsor felett találhatott valamit, talán az egyik beázásnyomot. Ugyanazon az úton révedt a semmibe, mint a konnektorosok. Jó néhány perc múlva már a hozzá legközelebb eső ablakon át bámulta szokásosnál is alacsonyabban vándorló felhőket és távolban kergetőző madarakat. Aztán visszatért a terembe, kihúzta magát, és lehunyta a szemét. A feje mozdulatlanul ült a nyakán. A lábai sem jártak. A merev fejtartásból arra lehetett következtetni, nem alszik. Mégsem vette észre, hogy a zene elhalkult, majd megállt. Aki eddig nem mert rá nézni, most már az is őt bámulta. A magnó kattant egyet, a szalag lejárt. A tanár még mindig nem mozdult. Az osztály sem. A csengetés rázta fel. Mehettek, vetette oda, és maradt ugyanabban a pózban, a székén. A legtöbben kisiettek a teremből. Így már csak kevesen hallottuk, ahogy motyogott maga elé, valami olyasmit, hogy nem baj, nincs több súly, már csak egy lépés, csak a zene, mehettek, én is megyek.
Soha többet nem tett be kazettát a magnóba. Nem volt zenehallgatás. Az énekórákon csendben ültünk. Ő is, mi is. Az óra végi regula sem hangzott el többet. A júniusi bizonyítványosztáskor derült ki, hogy törölte az összes zenehallgatásra kiosztott jegyet. Mindenki ötöst kapott ének-zenéből. Ősszel aztán már más tartotta az énekórákat a frissen festett osztályteremben. Azt beszélték, a nyári tanévzárás után bezárkózott a terembe, leült az egyik padba, és bekapcsolta a magnót. Az ablak nyitva volt, amikor betörték az ajtót. Szólt a zene, és a falon, a beázásnyom körül mintha találomra írták volna fel a szavakat a falra. Értelmetlennek tűnt. Nem is törődtek vele sokat, még a rendőrök sem fotózták le. Meleg volt és nyári szünet. Mindenki ment a maga dolgára. Pedig csak be kellett volna kapcsolni a zenét, leülni a tanári székbe, és figyelni, ahogy összeállnak a szavak, hátulról előre, jobbról balra, egy mondattá. Akkor lehet szabad igazán, ha
Évelők
1979
Páfrányokat ültettem. Látod, kisunokám? Oda a borostyánok közé, a sírkő takarásába. Nézd meg őket, nyugodtan. Addig leülök ide, a padra. Soha nem láttam még ilyet. Otthon sincs. Kunkorodnak a levelei. Ágaskodnak. Vicces növény.
1985
Szépek lettek a páfrányok. Mindenki kételkedett, hogy minek azok ide. Most már mindenki büszke rá. Nézd csak meg őket, kisunokám! Szépek a levelei. Olyan, mint egy kis pálma. Csak ennek puha, szőrős a levele. És, ha megfordítom, a fonákján, ott a sok mag, szépen sorba rendeződve.
1991
Nagyapát elvitte a bécsi hajó. Tudod, fiam, mielőtt meghalt, félrebeszélt. Ez volt az utolsó, amiről mesélt. Leülök egy kicsit, a padra. Addig hozz vizet, kérlek, a páfrányoknak. Egy hajó Bécs felé. Én még sohasem ültem hajón. Mennyi eldobált cserép a sírok tövében! Ezek mind jók lesznek, nekem, otthonra.
1999
Hozz vizet, fiam. És hagyd azokat a vacak cserepeket. Már kinőttél a gyűjtögetésből. Inkább locsold meg a növényeket. A páfránynak sokat adj! Pedig jók azok a cserepek. És kéznél vannak, ha át kell ültetni egy növényt. Akár egy páfránynak is jó lenne, az erkélyre.
2007
Fiam, leülök, pihenek egyet. Te addig szedd rendbe a sírt. Ahogy szoktuk. És vágd le, kérlek, a páfrány elszáradt leveleit. A száraz levelek alatt kis sarjak nőnek. Szólok, hogy ő is lássa. Nem hall, máshol jár. Megint azt a bécsi hajót emlegeti. Hogy őt is majd, ha úgy alakul.
2015
Nem kicsim, te nem ismerted az én nagyapámat. Csak a nagyapót, az én apukámat, akit nemrég temettünk. Apa azt mondta, ugyanúgy szaladok a locsolóval, mint ő, amikor kisgyerek volt. És ő is összegyűjtötte az eldobált cserepeket, mint én. A páfrányoknak is adj vizet, kicsim!
2019
Szia, apa, rég nem beszéltünk. Sok minden történt, amióta nem voltam itt. A borostyán befutotta a sírt. Kiszabadítom a páfrányokat is. Így. Szóval, apa, elköltözünk. Az egész család. Külföldre. Megváltottam a sírt, huszonöt évre. Jövünk majd. Ahogy tudunk. Menj csak, fiam. A páfrányt még meglocsolom.
…
Tisztelt Hozzátartozó! Kérjük, ne feledje ismételten váltani a 9-es parcella 63-as sírhelyét, még 2044. december 31-e előtt. Tájékoztatjuk, a koporsós sírhelyek lejárati ideje az utolsó koporsós temetéstől számított 25 év, vagy az újraváltási számlán megjelölt dátum.
A páfrányok benőtték a kilences parcellát. A pad korhadt fái felett dombként magasodtak. Néhány hét múlva elérték az Igazgatóság irattárát.
Figyelmeztetjük, a sírokba történő urna, illetve exhuma maradványok behelyezése a lejárati időt nem hosszabbítja meg! A lejárat után – a fennálló rendelkezések értelmében – az újra nem váltott temetkezési helyeket kiüríthetjük és értékesíthetjük. 2044. őszétől a sírhelyre figyelmeztető jelölést is kihelyezünk. Tisztelettel, a Temetkezési Intézet Igazgatósá… A pecsét helyére néhány magszem esett.
A Temetkezési Intézet munkatársai lakattal zárták be a kaput, és kitették a bezárt táblát.
A visszaérkezett tértivevények a postázóban komposztálódtak az irattartó kartonok mellett.
A páfrányok elértek a temető kerítéséig. Leszedték a zárva táblát és kitárták a kaput.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.