Géczi János
Ezeregyéjszaka
(regényrészlet)
37. (Ezeregyéjszaka)
Oleg Szergejevics Belov és Karl Kraus rajtam keresztül barátkozik össze. Általam. Mindhárman ugyanabba az osztályba járunk. Oleg kollégiumban lakik, s egy ideje lett neki apja, aki, habár nevelőapa, ahogyan Oleg jellemzi, jó arc. Karlnak csupán anyja van, nekem pedig pápká. Fölvetődik bennünk, Oleg az értelmi szerző, hogy hozzuk össze az öregjeinket. Pápkának eldadogom a lehetőséget, s megkérdezi, ebben mi lenne számára a jó. Győzködöm, hogy neki miféle előnyöket jelenthet Karl anyja. Arról faggat, hogy Karl anyjához vagy inkább Karlhoz ragaszkodom, de a válaszom alapján képtelen eldönteni, füllentek-e vagy sem. Mondom, hogy én tökéletesen megelégszem azzal, ha Karl a mostohatestvérem. Pápká szerint ehhez nem kell másodjára megnősülnie, egy feleség a férjét bármikor otthagyhatja, ha azonban barátnője van, az nem. A barátnő másféle. Azt kirakni szokás. Ennyiben maradunk.
Aztán Oleg kideríti, hogy pápká és Karl anyja rokon szakmában dolgoznak, pontosabban, ha megfelelő végzettség nélkül is, de hasonló tevékenységet végeznek. Nyilván ellenérdekeltek a munkáltatóik, ne kísérletezzünk az egybeboronálásukkal. Hagyjuk a véletlenre, az sokkal jobb kerítő nálunk. De ha meggondolom, Oleg és Karl sem kedvelik kezdetben egymást, s elégnek bizonyultam ahhoz én magam, mármint a hozzájuk fűződő haverság, hogy eltűrjék egymást, mígnem végül összebarátkoznak.
Oleg a mi vezérürünk, nemhiába ő él egyedül, az ő idejéből bőségesen jut ránk. Oleg megfontolt, céltudatos és idősebb nálunk, s ennyi elég a vezérséghez. Legtöbbször reá marad a döntés. Ha az estéli szürkületben az erkélykorlátokon nevelt piros és bordó virágok légies árnyalathoz jutnak, hol Karlék, hol a mi ablakunk alól fölhangzik a füttyjele, mi pedig lerohanunk hozzá, hogy felkeressük a harmadikunkat. Ezek sosem előre tervezett találkozások. Jó úgy várakozni, hogy sejtheted, hogy hamarosan találkozol a barátaiddal. Az ilyen találkozások egyikén áll elő az ötletével. Hogyan tudunk annyi pénzt szerezni, hogy szülői támogatás nélkül össze tudjunk hozni magunknak egy nyaralást? Mi egyedül elmehetünk nyaralni.
Oleg fedezi föl, hogy a tengerparton, ahová, amikor volt Szovjetunió, számosan jártak fürödni és napozni, Bakunak ezen az egyetlen kedvelhető plázsú partján, amelyre nem sodródik uszadék, ezen az egykor népszerű helyen, amely évtizeden át maradt gondozatlan, ismét megjelentek a munkások. Kibányásszák a homokból a benne heverő lomot, az odahordott rozsdásodó acélszerkezeteket, elviszik a szél és víz összehordta szemetet, bokrokat és fákat ültetnek, röplabdapályát készítenek, helyreállítják a lerobbant, telefirkált ajtajú kabinokat, és hatalmos dobokról műanyag csöveket húznak le, hogy édesvíz-vezetékeket fektetve legyen az úszóknak mivel lemosni a tengervíz ragacsos mocskát. Mert bizony mifelénk a víz nem alkalmas fürdésre, még ha az újságok és a rádiók egyre arról számolnak is be, hogy megtisztították a Kaszpi-tenger vizét, ami valójában tó, mert nincs kapcsolata a többi tengerrel. Meg azért is, mert alig sós a vize, a sótartalma kb. 12 ezrelék, az átlagos tengervízi 35 ezreléknek alig harmada.
A városiak ismét szeretnek a plázson heverni. Naponként ott gyülekeznek a velünk egykorúak, na és a szerelmespárok. A magánytól szenvedők rátaláltak a helyre. Végezetül a családok, akik a maguk számára teljes napra itt lelnek nyugalmas helyet. A plázsnál közel s távol jobb hely nincs. A városi hivatalok ismét megnyitották a fürdőhelyet. Azt a nevet kapta, hogy Ezeregyéjszaka.
Asztronautaként érkezem, Oleg fölfedezi rajtam az űrutazás kellékeit, és a csillagokról beszél, hogy a kedvembe járjon. A csillagok az éjszakai tengerpartról ugyanolyan jól láthatóak, mint a hegyek csúcsáról, persze, ha tiszta az idő, de ez itt is, ott is érvényes. Axiómának tekintendő. A csillagképek egymáshoz viszonyított állásából meghatározható, hogy az év melyik szakaszában járunk. A csillagok helyzetéből, hogy az éjszaka melyik órájában vagyunk. Mindezek ismerete teljesen feleslegessé teszi a karóra használatát. Karl lopva rápillant a vadonatúj karórájára, amelyet, mert így dívik, lazán, karperecként csatol fel a csuklójára. Pontosan ugyanúgy, mint Oleg és én. Karl utánunk, nyilván a példánk nyomán jut a karórájához, és elkeseredve veszi tudomásul, hogy arra, ha megtanulja a csillagokból történő olvasást, nem lesz többé szüksége.
Szent Lőrinc könnyeiről ugyancsak szó esik. Arról a meteorrajról, amelynek Perseidák a neve, és augusztus közepével éri el a Földet, hogy fényes vonalakat és szokatlan színű felvillanásokat rajzoljon az éjszakai égre. Arról, hogy több mint ötvenre tehető az évente visszatérő meteorrajok száma, s ezek az évnek mindig pont ugyanabban az időszakában figyelhetőek meg, aminek következtében elkészíthető egy csillaghullásnaptár. Ami öröknaptár. Érthetetlen, hogy az emberi kultúrák nem a csillaghullás rendje szerinti naptárat használnak, s nem mondjuk azt, hogy én a Geminidák meteorraj idején, azaz decembernegyedike és tizenhatodika között születtem, vagy a Leonidák, esetleg az Éta Aquarida meteorraj feltűnésekor. Szent Lőrinc akkor könnyezik, ha meteorrajok, üstökös vagy asztreoida-porfelhő érkezik.
Ezt az elvet követve pápká, számolom ki, a Perseidák szülötte lenne. Óránként 80-120 hullócsillag jelzi, hogy elérkezett az idő megköszönteni.
Nem az ilyenek fölött való töprengésre gyűlünk össze, hanem annak eldöntésére, munkatársként kit alkalmazzunk.
A plázs, legalábbis gépjárművekkel, egyetlen úton közelíthető meg. A gyalogosok számára járdákat építenek, és minden előzetes terv nélkül ösvények is kitaposódnak. A közeli emeletes házak lakói a magasból követhetik, a közlekedési útvonalak bonyolult, pókhálónál összetettebb, ám annál szabálytalanabb mintázata miként alakul ki. Gépjárművel azon az úton kanyarodhatnak be, amely a móló tövénél válik le a körforgalomról, s elkeskenyedve, ép ésszel felfoghatatlan kanyarokat vetve kúszik a part felé. A szélét betontömbök, rozsdásodó tartályok és építkezések törmelékhalmai képezik. Erre az útra, ha valaki ráfordul, hogy elérje a plázs előtti, homokos felületű szabad parkolót, nem marad egyéb választása, mint hogy teljesen végigmegy rajta. S mivel a kacskaringós út beláthatatlan, s egyetlen autónyi szélességű, a szembejövők miatt sokszor leáll a forgalom, s a torlódások vitákra, torzsalkodásra szolgáltatnak okot. Ki s hogyan tolasson vissza?
Oleg találja ki, hogyan jussunk a kirándulásunkhoz feltétlenül szükséges minimális összeghez. A hajdani fúrótorony stégjére, amely az út közepe táján féloldalára dűtve hever, egy vízszintes felületet kialakítva feltelepedünk, asztalt és székeket rakunk a felhúzott napernyőink alá, és szemmel tartjuk a forgalmat. Mindkét irányba piros, illetve zöld lámpával jelezzük, melyik felől szabad a forgalom. Az irányítást elfogadják és követik a strandolásra igyekvő autósok. A stégről alálógó bádogra azt festjük fel, hogy VÁM, s mert egyikőnk sem akar a felirat előtt naphosszat álldogálni, felismertük, hogy szükségünk van az alkalmazottra.
Ezt kívánjuk megbeszélni. Abban értünk egyet, hogy lány álljon az út mellé, aki kosárba gyűjti a lehúzott ablakokon át kiadott aprót. A szolgáltatásunk után csakis a behajtóktól várunk pénzt, ezt mindegyikünk méltányosnak találja. Olyan valaki szükséges, aki a teljes strandidényt át tudja dolgozni, azaz például nem jár iskolába, s aki nem ver át minket, aki elég reprezentatív kinézetű, azaz nőtt melle, és olyan blúzokat visel, amelyekben megmutatkozik a hasa, hogy a fiúk nézzék, de nyelve is van, hogy mindazokba belemarjon, akik utána nyújtogatnák a kezüket. Megannyi szempontnak szükséges megfelelnie. Ezek föltárása nem kevés idő.
Az üzlet, várakozásunk ellenére, gyorsan beindul. Legtöbben egy manatot hajítanak a kosárba, néhányan számolatlanul maréknyi gopikot. Nem ritka az olyan nap, amikor ezer manat is egybegyűl estére. Az összeg egynegyede a lányé, a többin mi osztozunk, akik fenn ülünk a stégen, figyeljük a forgalmat, és a zöld és piros fényt váltogatjuk. Oleg aztán beszervez néhány kisegítő fiút, akik minket, a tulajdonosokat helyettesítenek, de idővel őrökre lesz szükségünk, mert a lányt – mindig estével, mindig, amikor elapad a forgalom – kirabolják. Miután hat alkalmazottra emelkedik a munkatársak száma, s rég összegyűlt annyi pénzünk, hogy akár fél évre felmehetünk a hegyekbe, megfagy körülöttünk a levegő. Pápká váratlanul, mondja, férfi a férfival, elbeszélget velem. Akkor hónapok óta alig találkozunk, hol valamerre utazik, hol, ha Bakuban tartózkodik, csak reggelente futunk össze. Oleget a nevelőapja, Karlt az anyja ülteti maga elé. A vállalkozás veszélyeiről – amelyekről nekünk szintén van tapasztalatunk – tárgyalnak velünk. Hogy Oleg nevelőapjával találkozik pápká, arra az utal, hogy kifigurázza a beszédmódját. Olyan orosz, akinek az ősei itt élnek, aki óorosz kifejezéseket és azeri szavakat kever a mondataiba. Az újoroszok ugyanazt a nyelvet beszélik, amit Moszkvában. Persze ki-ki olyan kifejezéseket használ, amelyeket abból az országból hozott magával, amelyben katonaként szolgált.
Pápká arról szónokol, hogy ma nem az az embertípus él, akik kíváncsiságuktól hajtva ismeretlen vidékeket keresnek föl, hogy leírják, miféle tájakat látni, milyen növényekkel és állatokkal találkoznak, mily kalandos módon jutnak az egyik szálláshelytől a másikig, s milyen körülmények között laknak azok a törzsek, amelyekről a civilizált világ emberei mindeddig nem tudtak. Az emberi faj több száz éve túljut a földrajzi fölfedezéseken, nincs a világunknak oly zuga, amelyet ne pontosan és körültekintően írtak volna le, tudjuk, hány békafaj él a Föld kontinensein, s hány halfaj a mélytengerekben, s még a barlangokat is föltártuk. Nincs ok az ismeretlent keresni, arról bármit könnyebben megtudhatunk a könyvtárban, mint hogy elzarádokolunk a helyszínre. Az emberiség különleges tulajdonsága: az ismeretekhez a legkönnyebben, azaz a legkevesebb energiabefektetéssel szeret hozzájutni. Szóval feleslegesen ne vágjak fejszét a fába, meglehet, egyszerűbben is hozzá tudok jutni az aprófához. A legkisebb energia felhasználása a legnagyobb haszonnal elv mentén! E mentén érdemes a ma emberét megvizsgálni, mérlegre tenni. Azok az emberek jutnak leginkább a javakhoz, akik fellelik a mindenféle hagyomány és a mindenféle törvény között azon réseket, úgy nevezik őket, hogy élelmesek, akik a jég hátán megélnek, amelyek mentén el lehet jutni a kincses barlangba. Mondja a példázatát, amelyet ezerszer hallok, hogy Azerbajdzsán az olajával éri el, hogy az oroszok jóban akarjanak vele lenni, tudja, hogy elég egy rossz szó, és máris Törökországgal kezdhetünk üzletelni. Nem véletlen, hogy Isztambul beleegyezik a déli olajvezeték megépítésébe. Azon át, ha az oroszokon keresztül nem juttatható el Európába az olaj, akkor eljut a Földközi-tengerre, hogy aztán tartályhajókon érkezzen meg az Adrián a horvát kikötőkbe, s onnan szállítsák tartálykocsikkal az osztrák, a német, a magyar vásárlókhoz vagy északabbra. Egy ilyen szituációban most az a sikeres ember, aki a folyamatot, bármely részletében is, a legolcsóbban képes működtetni. S az jut a legnagyobb haszonhoz. A biznisz embere nem a kíváncsiságát, hanem a jogi szabályozást figyeli. Nem a testi erejét használja, hanem az eszének azt a részét, amellyel spekulálni képes. Mondhatom, pápkától az Olegékkel folytatott üzletünk kapcsán nem kapok leszidást. Arra figyelmeztet, hogy lehetnénk körültekintőbbek. Részletekbe nem bocsátkozik, mit kell értenem a körültekintésen: De látom, hogy Jerma a kifejtettség mértékét tekintve elégedetlen.
Oleg és Karl a szülői elővételükről az enyémtől eltérő tapasztalatokkal számolnak be. Nagyobb részben kapnak feddést, kisebb részben hasznosnak, bár felügyelet alatt végezhetőnek tartják a vállalkozásunkat.
Valami módon az iskolánk értesül a strandolókra kivetett sápról, homályos utalásokkal megtűzdelt szónoklatát az irodalomtanárunk s egyben osztályfőnökünk nyilván nekünk címzi. Fejmosását, az etikai megítélés elkerülhetetlenségét hangsúlyozó beszédét az osztálytársaim ugyan végigkuncogják, de láthatóan büszkék ránk. Mindenesetre a tanárunk azt javasolja, hogy a tantermünk polcairól az osztály valamennyi tagja emeljen le egy szépirodalmi könyvet, és olvassa el. A választott regényről pedig mindenki beszámolót ír, arra figyelve, hogy attól milyen erkölcsi útmutatást kapott. És rámutat a polcra. Ott minden egyes könyvből huszonhét példány található, éppen az osztály létszámának megfelelő mennyiségben. Bármelyiket lehet választani, mutat ismét a könyvekre: Azok ott az élő azerbajdzsáni írók regényei. Oleg, Karl és én egyöntetűen választjuk ki a legkisebbnek tűnő regényt, mindannyian Natig Raszul-Zade Lovas az éjszakában című művét emeljük le. Karl az suttogja, hogy néhány busznyi út alatt el lehet olvasni. Reggelenként és délutánonként ugyanis az iskolabusz az orosz kolónián keresztbe-kasul bolyong, otthontól otthonig kanyarog, merő időpazarlás az egész szállítás, ahelyett, hogy szabadon engednék a tanítványokat, mindenki haza tud találni.
Ülünk a stégünkön, alattunk homokot fú a szél. Homokfodrok épülnek és bontódnak el. Se Oleg, se én nem olvassuk el a könyvet, holott le kell adni az olvasónaplónkat. Hogy előbbre jussunk, s legalább a beszámolónkat el tudjuk készíteni, Karl először elmondja a regény cselekményét, aztán összegzi az erkölcsi útmutatását, majd fölvázolja, hogy szerinte mi az, ami ebből útmutatás a tizenegy éves fiúk számára.
A tíz éves Zorik, azaz a harminc éves körüli Zohrab azt kiabálja, állítja Karl, hogy király vagyok! Két szálon fut a történet, szögezi le mindenekelőtt Karl, a kisfiúé az egyik, és a börtönbe vonuló férfié a másik. A kisfiúban, állítja Karl, a szülők hamis vágyakat táplálnak, őt, aki szobrász szeretne lenni, arra nevelik, hogy a szobrászkodás boldogságát váltsa le a szobrászkodással elérhető elismerés akarásával és az anyagi ellenszolgáltatás bősége nyújtotta örömökkel. Huszonhárom éves, olvasta és mondja számunkra el Karl, ráébred, hogy semmire se viszi a művészettel, csak a művész indulatossága maradt meg benne, a kitartása szertefoszlott. A becsvágyó kisfiú és az életet habzsoló férfi, állítja Karl, amint az várható, egyazon ember, csak különböző életszakaszban. Hogyan válik egy művésznek készülő kisfiú, veti fel a kérdést Karl, kétes egzisztenciájú, remekül üzletelő felnőtté, aki végezetül gengszter lesz? Aki karcsúsított ingben jár, almás a telefonja, szórakozottan forgatja a teázóban az aranyozott stukkerét, a barátai fogait, ha egy verekedésben elvesztik, aranyból pótolja, és ha nem elég lezser a nyakkendője, akkor a kísérői ölelést szimulálva meglazítják az inggallérja alatt? Ennek a Zohrabnak, aki Baku királya, fekete terepjáróval közlekedik, állítja Karl, a zsebei – mert több található neki a szokásosnál – tömve pénzzel, ragadozóként veti rá magát a zsákmányra, s az olvasó követheti azt a folyamatot, hogyan válik az éjszakai lovasból éjszakai haramia.
– Na jó. De mi benne a nekünk szóló erkölcsi tanulság? – kérdi Oleg, miközben tépegeti a szandálja bőrszíjai közé szorult fűszálakat. – Nekem az a gyanúm, hogy ebben a regényben minden a helyén található.
– Nem tudom. Talán az, hogy a sokat dolgozni és a sok pénzt keresni, az nem ugyanaz – mondom, de ezzel, érzem, van valami baj. Olyan, mintha pápká szólalna meg az én hangomon.
– Én se tudom. – fontoskodik Karl. – A könyv tele olyasmikkel, hogy valaki figyelmesen belenéz egy embertársa szemébe, és észreveszi benne a szomorúságot, a tétovaságot, a félelmet, a szerelmet vagy egyéb ostobaságokat. Buta beszéd az egész, manapság senki nem néz a másik szemébe, és ha belenézne, akkor se olvas ki belőle semmit. Nem érnek rá erre. Ki nem fütyül arra, hogy mi húzódik meg a másik ember szemében? Én arra gondolok, hogy azt kell meglátni a regényben - állítja Karl -, azt mondhatjuk, hogy az érdektelen munka olyan munka, amit fél kézzel, lélek nélkül el lehet végezni, szóval pusztán fusimunka, amit csak a pénz kedvéért csinál az ember. És a fusimunkához észrevétlenül, fokozatosan hozzá lehet szokni, ahhoz, hogy mindent fél kézzel csináljon az ember, kapásból, gyötrődés és kínlódás nélkül, szinte oda sem figyelve.
Hallgatom Karl szavait, és úgy figyelem, hogy közben, utoljára járom az expedícióm végső állomásán a táborhelyem környéke elhagyott kertjeit. A szolgák és a teherhordók a tengerparton, a legzöldebb és legterebélyesebb píneafenyő alatt verik fel a sátortáborunkat, a függőágyamat pedig, a kérésem szerint, egy oldalra vízszintesen hajló ágra szerelik. Tudom, a jövőben sokáig nem fogok függőágyban aludni. Tudom, hogy nem biztos, valaha is visszatérek-e ide. Tudom, hogy nincs elég tartalékunk, hogy kiadós vacsorával várjanak a sátornál, jó, ha maradt némi kétszersült. Tudom, holnap, korán reggel, közel a parthoz, kiköt az értem érkező hajó, és el kell búcsúznom hűséges társaimtól. Tudom, hogy a ládákban el kell rendeznem a hazaszállítandó, az expedíció eredményességét szavatoló anyagokat, a sózott állatbőröket, a lepréselt növényeket, a vadaktól ajándékba kapott egzotikus tárgyakat, a kőzetmintákat és a gondosan elcsomagolt fényképnegatívokat. A kerteket szárazon rakott, omlófélben lévő kőfalak határolják egymástól, a legszélesebbik tetején sétálok, azon, amely a tengerparttal párhuzamosan görbül. A művelés alól kivont kertekben egy-két silány olajfa, s jóval több fenyő nő, köztük vének. Kabócák énekelnek s alápereg a száraz fenyőfű. Fenyőtűavaron lépkedek, süpped a talpam alatt, de mint a matrac, ha lelépek róla, kirúgja magát. A fal az egyik helyen lerombolódott, az omladékon át kisétálok a partra. A tengerszéli apró szirtre keresztény kápolna épült, egykor Szent Kristóf szobrát helyezték belé, az építmény alig nagyobb annál, mint ami be tudja fogadni a csúf szobrot. Dagály esetén a szirtet magába foglalja a remegő felszínű víz, s a kápolna, néhány cserépnyi nehezékkel a tetején, a kitűzött kereszttel egyetemben úszik a vízen.
Üzleti vállalkozásunkat nem szülői nyomásra adjuk fel. Nem azért, mert az iskola szabályzata nem teszi lehetővé. Indokát ugyan nem tudjuk, de egyöntetűen arra a következtetésre jutunk, hogy nem lenne helyes a strand közlekedésének irányítását tovább folytatnunk.
Együtt kuksolunk, a parafa kalapomat forgatom a kezemben, Oleg a csillagok kifényesedésére vár, Karl pedig átszámolja a soros alkalmazottól átvett napi összeget, amikor férfiak csapata kapaszkodik fel a stégünkre. A konzolok közül egymás után másznak elő, olyan harmincasok, komor képpel bámulnak a semmibe, annak a szájából, aki rágógumizik, kivillan a fémfog, zsebre dugott kézzel tornyosodnak fölénk, mígnem előlép a vezetőjük. Alaposan megnéz minket, a tekintetétől borsódzik a hátam.
– Hallottuk, el akarjátok adni a stégeteket. Lehalásztátok azt, amire nektek szükségetek volt, igaz?
Oleg nagyot nyel, ránk néz, majd bólint.
- Így igaz.
Karl rábólint erre. Majd pedig én is.
- Mármint melyik? Hogy eladjátok a stéget? Vagy hogy elegetek volt ebből az üzletből?
- Mindkettő.
- Az akkor jó. Mi így gondoljuk.
Oleg igyekszik magabiztosan vigyorogni, de csupán vicsorog.
– Arra gondolunk, hogy tíz százalék megmarad a ti részesedésetek. Minden szezon végén elszámolunk. Most pedig, a vételár fejében, mert nekünk nincs semmi készpénzünk, amelyet nektek adhatnánk, abban megállapodunk, hogy élethosszig tartó védelmet kaptok tőlünk. Persze csak Bakuban.
- De hiszen ez méltánytalan! – háborodik fel Karl. – Minek nekünk védelem?
- Mert ez a szokás. A kolóniátokon kívül jó, ha vigyáznak rátok. Mifelénk bármi megeshet. Érdemes bebiztosítani magatokat, mondhatni, jó befektetés.
- Tudjátok, hogy az örmény férfiak átlaga a negyven évet sem éri meg? – szól közbe valamelyik.
- Mi oroszok vagyunk! – emeli fel a hangját Karl. Mint egy vénasszony, úgy sipít.
- Ja. Ők hosszabb életűek – hagyja rá a vezér. És önelégülten mosolyog.
Megjelent a Bárka 2020/3-as számában.
