Elek Tibor újévi olvasmánya
Az év utolsó és első napján Iancu Laura Élet(fogytiglan) című kötetét olvasgattam. Épp jókor, vagyis inkább, éppen a megfelelő időszakban, ugyanis a szerző maga is sokat foglalkozik az év(ek), évszakok, hónapok fordulásával, a természet folytonos változásával, megújulásával, az idő múlásával. Szükségszerűen, mivel ebben a kötetében a költő azt a hetvenkét levelét foglalta egybe, melyet 2002 szeptemberétől, 2008 szeptemberéig hónapról hónapra írt Budapestről vagy a moldvai Magyarfaluból, és tett közzé a Moldvai Magyarság című folyóiratban. Kezdetben annak az Erzsike néninek címezve, őt meg is szólítva, aki egykor a Moldvából beküldött/kiküldött csángó gyerekek (így a szerző) tanítója, nevelője volt Csíkszeredában. Szerencsés megoldásként ő, Borbáth Erzsébet írja a kötet előszavát, mintegy a kedves tanítványának válaszul. Nem is nagyon lehet nála jobban összefoglalni, hogy mi is olvasható ebben a kötetben: „Hónapról-hónapra, évről-évre egyre szélesebbre táguló térben és időben, a személyesről egyetemesre váltva 'tér és idő keresztjén függő' moldvai magyarok Istenbe kapaszkodását, hitéletét, szokásait, hétköznapjait, ünnepeit bemutatva, a múltat, a jelent, a 'látomásszerű jövőt összemérve' tekinthetünk be a levélíró és a 21. századi moldvai csángó magyar falu életébe, lelki világába. És mindezeket egy utánozhatatlan költői nyelven és stílusban láttatva."
Természetesen ez utóbbi az, ami megemeli, szépirodalmi értékűvé teszi ezeket a kezdetben leveleknek, később, már a megszólítás elhagyásával is jelzetten, inkább magánérdekű naplófeljegyzéseknek látszó, de az egzisztencialista jellegű kérdezésmód és az általánosabb érvényű kifejezésmód által közérdekűvé tett, számunkra is átélhető, bennünket is megszólító szövegeket, miniesszéket. A Iancu Laura versek olyan konkrét vagy éppen inkább elvont, de jellegzetes téma-, és motívumköreinek élményvilágáról, referenciális hátteréről vallanak ezek a levelek, mint a szülőföld, Isten, anya, ontológiai szorongás stb., de mivel prózában, így egészen másként, mint a sűrített versbeszédben. Miközben, ahogy már jeleztem, kicsit úgy is, mégiscsak, mert a Iancu Laura-i költői észjárás, képes beszéd a prózanyelvet is a maga működésmódjához igazítja, erről árulkodik, mind a metaforikus, mind az aforisztikus, szentenciózus szóhasználat, fogalmazásmód iránti vonzódása: „Az újesztendő kegyelem. A visszatérés, a hazatérés kegyelme. (...) Aztán az újesztendő újjászületés is. Meghal a természet, s a tél elővételezi a feltámadást, a tavaszt. A mi életünkhöz viszonyítva a tél csak viszonylagos halál, s a tavasz is csak átmeneti feltámadás. A mindenség ugyanis mulandó, mi azonban halandók és halhatatlanok vagyunk. Így lehetséges az imádság, a hit, és így lehetséges az, hogy itthon vagyunk és mégsem hazánk a föld. Ezért kell megadni az időnek, ami az időé, és az örökkévalónak a maga halhatatlan részét."
Ugyanakkor, míg a versekben egyre kevésbé, itt még feltűnően, de érthetően, sokat foglalkozik a levelek írója a csángósors, csángó identitás belülről és kívülről való láttatásával, értelmezésével, s míg a versek egyre inkább az istenhiány, istenkeresés élményét variálják, a levelekből (még) árad az Istenhez igazodás harmonikusabb élménye. De ez is érthető, hiszen a közösség tagjaként, a közösségről író én belülről tudja, saját élményei alapján is állíthatja, hogy „a csángók életében a vallás a legalapvetőbb rendalkotó (lét)elv - minden egyén életében, legfeljebb más-más formában". Nem véletlen, hogy a kötet szövegeit is, a természeti univerzum körforgása mellett, a keresztény vallás ünnepkörei tagolják és szerkesztik leginkább, rendre ismétlődnek a karácsonnyal, húsvéttal, halottak napjával, újévvel kapcsolatos feljegyzések.
E rövidke olvasónapló-jegyzetben a kötet két további fontos olvasati lehetőségét már csak megemlíteni tudom. Különös élmény végigkövetni azt a már-már önkínzó tanulási folyamatot, ahogyan ismerkedik a szerző, a moldvai világról nem megfeledkezve, sőt folyamatosan arról vallva, a Moldván kívüli világgal, a létezés egészével (s abban saját énjével), illetve annak irodalmi feldolgozási, megformálási lehetőségeivel. A szándék hiteléhez és tisztességéhez kétség nem férhet, ezért tudja az ember a pátosszal teli törekvéseket és megfogalmazásokat is zavartság nélkül olvasni, elfogadni. Nem alaptalanul írja Borbáth Erzsébet már első mondatában, hogy úgy olvasta újra végig a leveleket, mint egy izgalmas énregényt. Örömteli élmény rádöbbenni arra is, hogy ezekben az esszéisztikus és lírai szövegekben már egy rendkívül egyéni világú és hangú, láthatóan tehetséges prózaíró, egy igazi történetmondó készülődik. A költő már bizonyított, nem lennék meglepve, ha előbb-utóbb a prózaíró is újabb művekkel varázsolna el bennünket.
Ez a leveleskönyv még egészen friss, egy-két hónapja jelent meg az Universitas Szeged Kiadónál (Jankovics Marcell igazán stílszerű illusztrációival), még csak kevesen találkozhattak vele, ezért is adok hírt itt (is) róla és azért is, mert nagyon megérdemli. Ilyen bekezdések vannak benne:
„Az újévi jókívánság kimondatlanul is egy roppant kapaszkodás az istenségbe. Újév napján a kínzókamra mélyén lévők is reményről áhítoznak. Még a teljes reménytelenség, a belső üresség is magában hordozza a kegyelmet. Ma nincs egyedül az ember, ma nincs magány. Ma együtt lélegzünk a reménységben. (...) 'Búzál virágozzék a kendek házába' - mondták újesztendő napján a falut járó gyermekek, és markukkal mélyen a zsebükbe nyúltak, s búzaszemet hintettek a befogadó házak szobáiba. (...) Szent mozgások egy elhagyatott világrészen; mindenütt szakadék tátog, mégis megfér egymás mellett a kétségbeesés és a remény. Ezért kötelességünk a bizalom és a tisztességes munka. Mert aki nem érzi magát egyedül, az valóban nincsen egyedül..."
Kapcsolódó anyagok:
