2010. április 06.
Akárhonnan nézem a dolgot: a blog-kalendárium utolsó napját élem.
Mit tesz ilyekor az ember?
Ha szerencsés, nem kell alávetnie magát a számvetésnek, hanem hálát ad, és én most szerencsésnek mondom magam. Újabb egyetemet végeztem el - de nincsen róla papírom!
Szegény Szabó Tibi mit szenvedett velem, és Elek Tibinek hányszor kellett összeszednie engem... Nem! Nem a homokozóból és nem is a Centrálból...! Csak Isten tudja, honnan...
És a kedves Olvasó?
Kimenőcédulát adott nekem testem s a világ börtönéből.
Megosztotta velem a tányérját...
És visszafordult velem a zsákutcából.
A Bárkából nézve a világ szelíd volt és odébb állt, ha útban állt... Mert a vízen álló, vízzel ölelt világnak szüksége van a Bárkára!
Ám mielőtt úgy tűnne: valótlan dolgot állítok, íme hát bevallom:
repülni ugyan szoktam, de úszni nem tudok!
Éjfél
Várom mégis - nem tudom mondjam-e,
hogy elaludj s én betakarjalak,
hogy csituljon körötted mindeme
hangtalan s láthatatlan vad alak.
Fekete fák alá viszlek végre,
hogy ne találjon rád a kikelet,
meggyászolnak az állatok mire
erőre kap benned a lehelet.
Sírni fogok akkor hisz úgy szokás,
Tűzre hányom keresztelő ingem,
kék vekkered s amott az a rakás
többé nem mér, nem ébreszt fel engem.
Kedves Laura, köszönjük, hogy egy egész éven át folyamatosan együtt utaztál velünk. Öröm volt veled együtt dolgozni, olvasni a bejegyzéseidet, verseidet, még ha nem is voltak mindig szívderítőek. Kívánjuk, hogy az irodalom más színterein is érezd magad olyan jól, mint nálunk! És vissza-visszavárunk azért, a Bárka fedélzetén Te már otthon leszel mindig.
Elek Tibor
2010. április 5.
És mire visszaérkeztem: elvették tőlem a Hazát...
Menjek haza! - mondták.
És én megvettem a jegyet.
Indulásig, de: nem, nem írom le, mit teszek addig.
Inkább begyújtok. Akár a téli mínuszok: az április sem különb fagy.
A kölcsön kapott hely: üres.
Huzatjárta.
Hideg.
Halálos.
(Adja magát a párhuzam, hát íme:
üresen talált sír
nevető tömegek
földönfutás
2010. április 3.
Mysterium Veris
Égve maradt egy csonka gyertya -
Korommal kent a templom fala -
Harmadnapon már nem hull a hó -
És látá Isten, hogy mindez jó -
2010. március 23.
Út előtt állok - háttal egy másik útnak (vagy az életnek? még nem tudni).
Oda jutottam, hogy már az álom is kimerít.
Olyan nehéz álmom volt ma éjjel, hogy amikor fölébredtem azt hittem a bányából érkeztem meg. Minden csontom külön-külön fájt.
S még csak azt sem tudom: miről álmodtam?!
Pedig az álom volt az, nem egyéb!
Csomagolok.
(Tavaly ilyenkor is csomagoltam).
Ideiglenes létállapotba megyek át, ahol a világom egy kiscsomaggá zsugorodik össze.
És tudom: olyan súlyos lesz mégis, mint az éjjeli álmom.
Életem „fekete doboza" ez a csomag.
Elviszem Magyarfaluba.
Elvégre minden ott kezdődött.
2010. március 20.
Ez már a tavasz - alighanem nélkül is - állapítottam meg ma reggel, és megállapításom Budán is megállta a helyét.
A buszon találkoztam egy, két lábon járó évszázaddal. Bácsi kinézete volt. Rögtön beszélni kezdett hozzám, és azt mondta: szólítsam nyugodtan Ádám bácsinak, tegnap hagyta el a 101-et.
Még, hogy nem jó hely Budapest!
Fel-alá járkálnak az évszázadok.
S amikor a Tabán szívéből kimagasló templom harangja is megkondult, három fokkal melegebb lett.
Mily különös világ szunnyad az öreg tárgyakban.
És, mily különös, hogy minden emberben egy szó hal meg, amit többé már soha senki ki nem ejt. (Így lesz egyre szegényebb a világtörténelem szókincse).
Az öregemberrel? ... az öregemberrel nem szó: nyelv hal meg.
(Az újszülöttekhez nem értek, csak sejtem, hogy nagyon sok közük lehet a levegőhöz).
2010. március 18.
... és amikor már kifogytam a szavakból, a pázsitra ültem és tépni kezdtem a zsenge füvet. Téptem, téptem, kezem színe megváltozott, fekete nyelven beszéltem a Földdel, és a Föld úgy tett mintha értené szavamat.
Kérdeztem: miről beszélt a Hold az erdővel ma éjjel álmomban, és hogy a déli szél meghozza-e a tavaszt?
A csupa fül Föld mindent hall, mindent elhisz, és bizton tudom: beszél is - ám én, sem csupa fül, sem mindent halló nem vagyok, és senki másnak nem hiszek csak annak, akinek a szavát nem hallom.
Csak azt tudnám, miért hiányzik a tél ha a március elég hideg?
És egyre csak nyomja, elnyomja a holdfény súlyos éjjelemet.
Fekete nyelv
Megírtam végül a bús elégiát:
szívtelen keblére szöggel vert eret,
elárverezte így is koholt magát,
nevet, és nevetnek rá halott szemek.
2010. március 16.
A közmondás úgy tartja: „a leggazdagabb, aki semmit sem kíván" - s én így tudtam meg, hogy miért vagyok gazdag...
Azzal a gondolattal sétáltam reggel a Lehel piacra, hogy ma aztán valami egészen szokatlan eledelt fogok magamhoz venni. Fel-alá bóklásztam, és vártam az étvágyamra, ami csak nem tűnt fel a láthatáron.
Aztán megvettem Édesanyámnak a dughagymát, egy meseszépségű anyókától, aki becslésem szerint háromszoros áron adta el nekem, ám innen is azt kívánom: váljék egészségére! Egy vásárlás erejéig én lehettem a magyar állam. Biztos, hogy legközelebb is hozzá megyek dughagymáért.
Hazafelé azon töprengtem, hogy mily különös az ember... a másik (kedves) embert emberi szeretettel szereti, ám az ellenségét csak isteni szeretettel szeretheti...
Ezért írhatta azt A. France, hogy a könyörület nem más mint igazságosság és szeretet, amihez a szegények a gazdagoknál jobban értenek.
2010. március 13.
Nem tudom, mi jött rám, hogy elkezdtem számolni a napokat.
Addig annyi nap van még hátra, onnantól már csak néhány, aztán az a maradék fél nap már fel sem fog tűnni ... És így tovább, és így tovább.
Pedig, dehogyis várom én az idő múlását!
Mégis: állandóan csomagolok.
Álladóan menni akarok.
Ó, dehogyis: állandóan úton vagyok.
(Az a vicc, hogy nem viccelek.)
Folyvást kérdezik az emberek tőlem: Nem félsz, hogy ha így folytatod...stb. Vagy mások: Ha nem azt csinálod... stb. Akkor ez meg az lesz veled?
Mondom: Hogy a csodába ne félnék!
És mit fogsz csinálni? - faggatnak tovább.
Összecsomagolok, és odébb megyek.
Hová?
Ahová ti nem jöhettek! - szoktam volt mondani.
Aztán mint jóllakott gerlék, abbahagyjuk a marakodást, kiválasztjuk a Gellért-hegy legszebb fáját, egyik ágára szállunk. Odafenn már egyformák vagyunk. Odafenn már féltőmnek is félnie kell ugyanattól, amitől engem féltett.
Mert odafenntről tisztán látszik, hogy minden élet krepp-papírból hajtogatott, és úszik a tüzet okádó vizes Dunán.
2010. március 11.
Mi másról írhatnék ma reggel, mint arról,
hogy ismét tél van,
hogy havazik,
hogy meleg díszletbe burkolóztam,
hogy sapkát húztam és kesztyűt,
hogy fiatalodtam egy esztendőt,
hisz késik a tavasz, még mindig tél van,
s hogy ismét csak magamról beszélek,
holott a Másik mennyivel érdekesebb,
ám mit tegyek, ha a Másik titkolózik, nem fedi fel önmagát,
csak Másról ömledezik, megállás nélkül ömledezik,
fertőzi Mások világát,
s én, annak idején, egyebek mellett, éppen a pletykálkodás miatt iktattam ezer kilométert Mások és közém!
Hogy hová jutottam?
Szaladtam az ördögtől és belebotlottam az anyjába!
Menetelek a levegőben.
Kapálódzom.
Akár egy hópihe, amit egészen sohasem lehet megszelídíteni.
Nem tudom a tél, ha véget ér,
tavasz lesz, március vagy
ismét tél?
Amikor még írtál,
történetem volt és
titkot viselt a szám.
A fák felett ma már
senki nem ismer
rám.
2010. március 9.
Ha megkérdezné most tőlem valaki: hogy vagyok? igazán bajban lennék, mert bármit is válaszolnék a kérdésre: hazudnom kellene.
Még az álmom is idegen tőlem.
És ismét az égbe járok vásárolni.
Ahogy mondotta volt már egyszer valaki: „sokat érő honpolgárságom van, csak a saját bőrömben vagyok hontalan".
2010. március 7.
A kerületben lombtalanítás van, adta magát, hogy én is kipakoljam a fölösleget. A gépemről - természetesen. Bóklászom a sűrű dokkok között. Na, mondom, ez mi a fene lehet? Kinyitom. Aztán... utcára viszem, úgy döntöttem.
Penitencia
Valamikor régen, amikor a tyúk kakasul szólt s amikor az ember egy szóból is megértette az értenivalót, akkor, mondom, nagyon régen: elég volt félni az Istentől.
Tűztől, víztől minden nyavalyától mentsen meg az Isten, ám legfőképpen haragjától! - szólt az egyetlen ima. És bizony Isten is értett a szóból, és bizony a világban rend volt. S ami még ennél is több: az emberben magában lakott a rend.
Nem úgy mint ma.
Egyes emberek úgyszólván eszüket vesztették. Már megbocsásson nekem saját fajom, hogy bűnbánat helyett ítélkezem, de be kell látni: az asztalt nem csak az étkezésre találták fel. Bizony néha rá kell csapni!
A minap itt járt nálam Marica.
Istenem! Hogy kimúlt már ő is a világból!
Leány korunkba mátkások voltunk, mindenhova együtt mentünk, még a szeretőnk is közös volt. Egy időbe'! Az igazat megmondva ma máig vallom: Marica taposott akkor a körbe, hisz Márton is világosan megmondta: engem szeretett igazán. Mártonnak, egyébiránt, örökké voltak Maricái, de Évája csak egyetlen egy volt, s az bizony én voltam. Örökké visszatalált hozzám.
Maricát mégis erősen sajnáltam... Ura, a szegény komám, fél lábbal jött haza Szibériából. Jaj! Micsoda kereszt nőtt Marica vállára! Istenem, most jut eszembe, szegény komámtól meg se kérdeztük hogyan tette meg fél lábbal a gyalogutat? Emlékszem, amikor a falu határába érkezett megkondult a harang. A népek azt gondolták, feltámadt a háború. Pedig a harang, komám érkezésének szólt. Szegény komám! Amikor meglátta magát itthon... eszét vesztette! Marica tegnap is felemlegette...
No, azt kezdtem volt vala mondani, ha el ne lopna örökké ez a nyavalyás emlékezés, hogy a komaasszonyom azt mondja nekem, azt beszélik a faluba, hogy akit a pap tulajdon ágyánál gyóntat, annak nagyobb penitenciát ad!
Eridj innét a szemed világába - mondtam Maricának - ejsze még a pap is orvosságot hoz, még azt is fizessem-e meg? Marica jót kacagva rajtam azt felelte: Jaj, te bolond fehérnép! Nem penicilinát, hanem penitenciát! S aztán két száj kacagott tovább az eseten, mert bizony láttam én, hogy Marica sem tudja ez a... ez a penitencia mit jelentsen! Rea is fagyott ajkára a nevetés...
Jaj, édes szűz Máriám, hamar gyújtsam meg a gyertyát, ebbe a helybe ágyamnál lesz a pap, s ne, én a gondolatommal hol elé járok!
- Minden megvallott és elhallgatott vétkeidet Isten, a mi irgalmas Atyánk megbocsátotta! Menj békével és többé ne vétkezz! Elégtételül mond el a Miatyánk-ot! - szólt a betegre a pap.
Az asszony szájában a nyál hirtelen oly édes lett, mintha először, mintha utoljára nyelne. Meg is fordult a fejében: vajon nem vétkezett-e máris azzal, hogy jóízűen nyelt sőt, majd megfulladt a szapora nyelésekbe. A pap egy másik könyvet vett elő, újból keresztet vetett, imát mondott. Végül az Oltáriszentséget emelte ki egy kisdobozból és az asszony felé fordult.
- Atyaság! - szólt ekkor a beteg, atyaság kérem, mondja el vélem az imádságot! Még sose mondtam egyedül. Félek, elrontom, s magamra rántom az Isten haragját!
2010. március 5. Olvastam egy könyvet aminek a tartalmától - biztosan állíthatom -: okosabb lettem. A Kairosz Kiadó Magyarnak lenni sorozatának, Az ütések alatt címet viselő, Melocco Miklóssal készített interjúkötetről van szó. (Már csak az is felüdülés volt, hogy a könyvet két, az albérlettől a könyvtárig tartó utazás alatt behabzsoltam. A vastag (próza) könyvek közül egyedül a (sok tekintetben: verses) Bibliát szeretem, de ez csak az én kicsinyességemnek a jele). Melocco Miklós valami olyasmi ellen tanított meg engem védekezni, amiről azt hittem, rövidesen végezni fog velem. Íme egy ilyen fegyver, azoknak, akinek csak ilyen fegyver jut... „Az ember tökéleteset akar alkotni, mire alkatánál fogva képtelen. Ezért én ragyogó kudarcaink alapján rangsorolom magunkat. Soha sem szabad félni, hogy egy feladat, amit találtam, erősebb nálam és legyőz". A legtöbbet persze, a szobraitól tanultam. És... mintha önmagamat is csak most értettem volna meg igazán.
2010. március 4. Ha hihetek a szememnek odakint világos van s bizonyos, hogy ez a fény nem a tegnapi. Apropó: tegnap. A könyvtárból jövet a hosszabbik utat választottam azaz elbotorkáltam a Vörösmarty térre. Fehér inget akartam venni. Vettem volna. Ám a tér egyik sarkában egy ember fújta a szaxofont, nem akárhogyan. Mire átfagytam és mentem volna felmelegedni, a boltok már mind bezártak. A hétvégi fellépésen szaxofon muzsikába fogok öltözni. (Még hogy nem tudok nevetni magamon!) No, de most reggel van, és ahogy kinyitom az ablakot, látom milyen szépen bimbózik a szomszéd muskátlija. Nálam csak a szomorúfűz ereszt gyökeret. Az is láthatatlan.
2010. március 2.
A másik román költő, akinek költészete fogva tart és megigéz: George Bacovia.
Ez az a költészet, ahol biztonságban érzem magam. Nem azért, mert Bacovia földim, Bákó város szülötte, hanem azért, mert verseinek egyetlen sora sem hagy nyugton.
Bacovia beszélte a nyárfák nyelvét, akik arról panaszkodtak neki: ha a költő majdan nem sétál a ligetben, hiába is árnyékolják a földet, halandó nem fog már beszélni hozzájuk.
Valahol azt írta, ha egyszer elhal, egy ajtó örökre zárva marad.
(Mégis, sokan elhitették magukról, hogy kezükben éppen ahhoz a zárhoz van kulcs).
Nem ízlett neki a sors csókja, keserűnek találta.
George Bacovia: eltemetett halhatatlan...
Mily különös halál az ember halála, pusztán csak a szemét hunyja le és...és ebben az apró mozdulatban maga az élet ér véget.
Íme, jön a tavasz és egyetlen egy virága sem nyújt vigaszt.
2010. február 28.
A vonaton nem volt büfékocsi.
Ám a zöldtea nem hiányzott, hiszen ott volt velem a kávés flaska.
Három egész órán át Spanyolországban éreztem magam.
Európa kulturális fővárosát látogató spanyol diákok telepedtek körém.
Mindegyik fülében szólt a zene miközben rettentő hangosan beszélgettek egymással.
A mellettem ülő kissrác zenét írt a miniszoknyás tanárnő által kiosztogatott Pécs város térkép hátoldalára. (A miniszoknya nem mellékes információ, valóban nagyon rövid volt, és...: átlátszó. Olyannyira, hogy vakon is megláttam volna).
Mögöttem pszichológia szakos hallgatók osztották a - nem, nem az észt: a tanáraikat. Micsoda förtelmes gyűlölet fakadt abból a hátsó ülésből s folyt át, mit megáradt patak a vagonon. Szóval, ha akarnak, a magyarok is tudnak hangoskodni.
A Mecsek ködben rejtőzött, és szebbnek láttam mint valaha.
2010. február 25.
Reggel elvisz a vonat Budapestről, s nekem Budapest már most hiányzik.
Mit lehet szeretni Budapestben? - kérdezik folyvást és én ugyanazt tudom csak felelni: azt, amit a szépben szokás szeretni.
Budapestet szeretni nem azt jelenti: más várost nem-szeretni. De ez a mondat már csak az én hitvallásom része.
Szóval: elvisz a vonat.
Fák és hegyek, folyók és szántóföldek közé. Afféle táj és tájtalanság együtt.
Számos vadidegen ember világában, akik arcát: jó lesz csodálni.
Bizonyos, hogy a büfékocsiban fogok ülni, és nem Szalon barnát, hanem csak zöld teát fogok inni.
A vajúdó természet folyvást ellopja majd a tekintetemet, és már látom: hiába cipelem a laptopot és a néhány, hátamra nőtt könyvet... amik mégis mindennél fontosabbak, hát ott lesznek velem. Nélkülük egy lépést se, mert elveszek.
A kiűzetéstől északra tartok...
Talán nyomom vesztik, akik elől most menekülök.
S ha vissza is térek, számukra tán már örökre elutazott maradok.
2010. február 24.
Balladára ébredtem. Azóta is dúdolom magamban.
Kidőlt egy fa mozdítástól,
Megválunk babám egymástól.
Pontosan tudom, nem ez az első alkalom, hogy erre a hangra ébredek.
A házunk tornácán, a töltésen, nagyanyám nem egyszer énekelte a kakasszóval egyidőben.
De akkor én nem dúdoltam vele.
Fejemre húztam a vastag párnát, és önfeledten aludtam tovább.
Mit sem értettem én akkor azokból a sorokból, s ki gondolta volna, hogy érdemes figyelni, tanulni, mert egyszer majd én énekelem tovább, hogy:
Búsulj szívem mert én sírok,
Szomorú levelet írok.
Búcsúzásom nem szokásom,
Csak a sűrű sóhajtásom.
Aztán láttam, amit az esztendő markából kicsúszik és összerogy a tél, s a Gellért-hegyen, a püspök lábánál, fészket rak a tavasz.
(Följegyzem ezt a zajt, az emberi szónál jobban megértem.)
A Duna felett kacérkodó szélből, mint biztos kinyilatkoztatásból érzem: már nem sokáig énekelem a dalt, egyre csak dúdolom és egyre együgyűben, mígnem a ballada énekel el engem...
2010. február 22. Végül, ismét az ég nyújt valamiféle menedéket. És, aki ritkán néz a lába elé az sűrűn elesik - ám a fájdalmak okozója az ég, a csábító ég marad. Mi más lehet, a könnyek helyett, az emlékek igazi hordozója? Az ember sírva születik. Ez az első emlék. A könnyek azóta is segítik, nem az újjászületést... a túlélést. A tél ellen - a tavasszal szemben telnek a napok. Szeszélyes, köztes évszak. Emlékeztet valamire. Arra, hogy eljön az idő, amikor még ilyen sem lesz. És eszembe juttatja, hogy az egyetlen és a legtöbb, amit magammal hoztam a világra: a könnyek nyelve volt. S már alig értem az anyanyelvemet. Pedig, aki a történelmet írja, a leggyakrabban könnyekbe mártja pennáját.
2010. február 19.
A spanyol filmek, (persze: a spanyol filmdrámák) ismét rabul ejtettek.
Ez az állítás kivételesen nem metafora és nem allegória.
Hanem kijelentés: a spanyolok valóban tudnak valamit!
És a szerelem is tud valamit, amit sem a csillagászat, sem a filozófia, de még a vallás sem fedezett fel, pláne nem értett meg.
Hogy mi volna az?
Valami olyasmi, amit... oly sokan éreztünk már... amit egy nő meg egy férfi érez egymás iránt, ám az érzést magát nem ismerik.
És semmi esetre sem vágynak rá.
A főszereplők roppant bénák, és a szerepükben megjelenő világképek, a pogány filozófia ill. a kereszténység is tehetetlenek.
Mindössze arra valók, hogy... nem is tudom... Végül is: semmit nem oldanak meg.
A gyönyörű Hüpatia nem nőtársaitól, hanem: Istentől irigyelte Davust.
A rabszolga Davus a csillagokra féltékenykedett...
Lineárisan semmi nem állt útba.
A vertikális rendszerrel volt a gond...
Hm... A tökéletes szerelem a be-nem- teljesült szerelem, és ezt már a IV. században, az alexandriai Agora mesterei is így tanították.
Miért volna tökéletes, ha nem beteljesült?
Hát azért, mert ezáltal soha meg nem szűnő lesz.
És mire jó a soha meg nem szűnő szerelem?
Fogalmunk sincs róla, holott mind-mind valami olyasmire vágyunk.
Vagy nem.
Mindenesetre a máglyát már akkor feltalálták.
(Amit a moziban láttam, az az Agora címet viselő, máltai-spanyol romantikus kalandfilm. Alejandro Amenábar rendezte).
2010. február 17.
Biztos, hogy törölni kívánja a „kukában" lévő üzeneteket?
... nem... nem... ott egye meg a fene őket!
Pontosan a kukába valók! Az okos emberek nem dísznek találták fel a kukát.
A teljes megsemmisülést ki kell érdemelni.
Igen! Manapság, amikor sokan azt hiszik, hogy nekik minden csak úgy jár, kijár, manapság kiváltképp illendő emlékeztetni a feledésre hajlamosakat, hogy: bizonyos dolgokat: ki-kell-ér-de-mel-ni.
Nem lehet mindenkit főbe lőni, mint Ceauşescut és Elenát.
Nem lehet élőkből építeni a holtak birodalmát.
Ki kell érdemelni a halált.
Azt írtam volna: halál?
Én ostoba...! Hiszen már a halál is kiment a divatból!
Nincs halál! - ez a vallás dívik ma.
Félrevezettek volna engem hajnalban a Ferenciek terén, amikor hamuval keresztelve arra emlékeztettek:
Látjátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk: isa, por ës homou vogymuk...
2010. február 16.
Azt álmodtam az éjjel, hogy megszökött a Hold.
Utána mentem.
Fehérre ázott kövek között botorkáltam, talán a Duna-, talán a Szeret-partján, s amikor megérkeztem, a Hold már odafönn az égen volt.
Álmomban örökké futok... És soha semmit el nem érek.
Még szerencse, hogy József Attilát mindig a Dunánál találom.
Bár van, hogy maga is folyvást keres. Valakit. Szobra helyén nem egyszer csak a kalapját látni.
Tele van vággyal és zokog a lelke...
Vállára szállt egy kétségbeesett jégmadár.
És fényt szórt a Hold a Duna panaszfalán.
2010. február 14.
Azt beszélik, a jövő héten tavasziasra fordul az időjárás.
Lassan összehajtogathatjuk a telet, és eltehetjük - nem tudom hová, csak el az útból.
És minden pillanat ismét reggel lesz, és várakozás.
Tegnap az aluljáróban hóvirágot vettem. Késő este volt, a bácsi nagyon igyekezett haza, így egy csokor áráért kettőt adott.
Szeretem a virágot. Akkor is, ha tilos hazavinni az erdőből. Jól elrejtettem, hogy a szépség senkinek ne szúrjon szemet.
Tükröm elé tettem s a két csokorból négy lett.
Új évszak érkezett a könyvek közé.
Végre mezítláb járhatok a szobámban, és vasárnapi ruhában várom vissza a fecskéket.
2010. február 11.
Csak nem jött már az a busz!
S amikor már minden ember útjában álltam a Jégbüfé előtti megállóban, eszembe jutott, hogy két lábbal is rendelkezem, sőt járni is tudok, és nem félek az esőtől. Irányba és igénybe vettem hát az Erzsébet hidat.
A Váci utca sarkán esőben állt egy ember.
Zsömlére valót kért. Kezébe nyomtam egy kétszázas érmét. Az neki nem elég - mondja, de én, mintha mit sem hallanék, megyek tovább a dolgomra. Ne sajnáljak már tőle egy cigarettát! - morog rám idegesen. Nem dohányzom! - válaszolom neki. Akkor szakadjon le velem a híd! - kiáltja utánam.
(Tudtam én, hogy fogyókúráznom kellene, de ezzel a felismeréssel most nem mentem meg a helyzetem... Nincs mit tenni: rögtön meg kell tanulni repülni! Hiszen úszni nem tudok, a Duna amúgy is hideg, és a hidegtől az orvos eltiltott.)
Kínlódok a szavakkal...
A szavakkal, amik segítenek megszökni onnan, ahol nem jó lenni, ahol ronggyá ázott az arcom, s ahol cafatokban pottyan ki minden szó ajkamon.
2010. február 9.
Esteledik.
Kint áll a hideg, kopog, de nem nyitok ajtót.
Erre utasított az orvos, és én többé nem leszek beteg.
Sajnálkozom a hideg sorsa felett... Kinézek az ablakon és látom, hogy egyedül van, hogy fölemészti majd az éjszaka.
Nem is tudom, a hideg védekezik ellenem vagy én rejtőzöm a hideg elől? Egy bizonyos: köztünk immár fal van. És sötétség.
A halálhoz nem szükséges szabadság, ám a szabadsághoz mindenek előtt falakra van szükség. Falak közé költözöm. Ott élek. A falon falvédő, rajta piros szív, vadvirágos tapéta, s a sarokban feszület. Minden tégla kihúzható, az üregen keresztül beérkezik a világ.
Elfordítom a kulcsot a zárban. A hideg visszaüt... és nincs, akinek elmondjam magam.
2010. február 7.
Nem minden reggel hozza meg az új napot. Vannak napok, amik ugyanazok. És van egy nap, ami sokadik alkalommal: da Capo al Fine.
Ilyenkor jó háttal állni az égnek - hiszen az ég már nem kíváncsi rám - s mint engedelmes fogoly: nézni, vakulásig nézni a földet... Elképzelni az asztalt, rajta pohár vizet, s a víz tükrén az ezüst holdfoltot. Megvacsorázni magánnyal, hideggel és várni, hogy a hajnal betakarjon, eltakarjon a Nap szeme elől.
A száguldó égen rigó sereg tapad, kapaszkodik a szélben, s a behavazott fák mögött hallom, amint a kármel templom harangja kondulni készül. Háromnegyed lehet. Kinyit a váróterem... S jaj, mennyi váróterem van, bennük hány kettétört fésűvel rendezett haj, lyukas könyökű pulóver és hány kölcsön kért és kölcsön kapott életfoszlány hánykolódik...
Nem leszünk már, amikor ránk találnak.
2010. február 5.
Apokrif
avagy invitáció a Csángó Bálra
(2009. február 06., Petőfi Csarnok)
Szent Péter haragot fogott szent Pálra, amiért lépten nyomon ott somfordált az Úr trónusa körül, elfeledve azt, hogy ugyebár... mindenek előtt, különösen is 'a fordulat' előtt, bizony: a császár katonája volt! Egyesek emlékezete valóban kihagy olykor, de Péter mindenre emlékezett.
- Hát aztán, Pál testvér, milyen az ingyen kapott palást? - kérdezi Péter Páltól.
- Az éppen pontosan olyan, Fejedelem, mint a zsold mellé jutalmul osztott ráadás! - válaszolta neki Pál.
- Talán nem jutott még a tudomásodra, hogy első vagyok az elsők között? Hogy nevem: Szikla, és emberek halásza vagyok, és a keresztfán ...
- Kötöttél ki, tudom! - vágott Péter szavába Pál, hatalmasat kukorékolva.
Zavarában ekkor Péter a trón felé fordult:
- Ezt nem tűrheted tovább, Uram! Emlékezz vissza! Együtt fáztam és éheztem veled, és hányszor törtek - ekkor bátortalanul Pálra tekintett -, hányszor törtek az életemre, és micsoda, mi-cso-da nehéz életem volt nekem!
Ám a Mester bíborszéke már réges-régen üresen állt. Az Úr vállára vette kedvenc palástját, és angyalok kíséretében a Bálba ment.
Pál alaposan megveregette a lábszárcsontját, majd fejét két tenyerébe fogva néhányszor jobbra meg balra ingatta. Aztán szívére tette tenyerét, mint ama kétségbeesett ember, aki még akkor is elbizonytalanodik, ha biztos a dolgában.
Ekkor egy angyal jelent meg közöttük és felolvasta az ítéletet:
Péterpálok! Pálpéterek! Semmi különbség köztetek! Mit szaggatjátok egymás között azt, ami nem a tiétek? Húzzátok magatokra az ingyen kapott palástot, mind elfértek alatta! Vagy talán nem is takarózni akartok vele, hanem megszerezni óhajtjátok? Óh, hát nem tudtátok volna, hogy a palást nem eladó?!
2010. február 3.
Ha irodalmár volnék bizonyos, hogy kimutatnám: a világirodalom legszebb, édesanyákról szóló verseit magyar költők írták. És a sort Csoóri Sándor Anyám fekete rózsa versével kezdeném.
Csoóri Sándor költészetében jártam.
A távolban különös orom, rajta különös rom, a falu szívében két templomtorony. A hazaérkezett költő körül fehér ingnyakú szegények kórusa dúdolja: a föld testéről minden este, leégetnek egy anyajegyet. Micsoda köszöntő szavak...! Hát már a templomban sem a reményt hirdetik? Házakat emel körém a sötétség s a házakban nem lakik senki; már rég meg kellett volna szöknöm, már rég meg kellett volna halnom: a földalatti nagyképtárnak, felajánlani arcom - kínálja magát rögvest a kétségbeesés... S bár keze-lába veszve, világ így is a világ, és ... elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország. Ahogyan elhallgatott a határsértő ezékieli vércse is a fán, midőn a fát a bomba kitépte. Facsemetét ültetettek azután, és új dombokat a tájra a népek, és ma is rendezik a roncsokat, s a roncsok között elszenesedett kézfejeket, amiket a csatatéren hagytak a háborúból félholtan elsiető katonák. De ne feledjük: a világvégek ismét kielégíthetetlenül osontak el, gázálarcba kell vacsorázni, bármikor feltűnhetnek. Az életveszélyes tegnapi szavak repedő hártyafalak. Ideiglenes évszak közeledik. Rigó dögökkel viselős a föld; ne vigy engem, Tavasz a kísértésbe...
És e fohászos kalandozásban eszébe jut a költőnek, akkor ott, az oltár előtt, a gyermekkori pajtás, a nyers kölyök, ki kószál egymaga, (...) követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja, s elszalad, elszalad, de hallja (...) valaki nagyon jajgat. Igen... akkor, akkor bár perlekedett Istenével a teremtmény. Most? Most a faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált / példaként fonnyad le, mint megfeszített virág; már csak a kutyáktól vár kegyelmet. A fehér ingnyakú szegények kórusa azt súgja mégis a költőnek: jó volt itt szegénynek is lenni (...) keresni a mindennapos hazát és megtalálva / vagy nem találva, hinni mégis, hogy van s hogy lesz.
És amikor már mindent körülölelt a fekete éjszaka, és olyan csend lett, amilyen a világon még soha sem volt: kivirágzott a fekete rózsa.
2010. február 1.
Más szaga van a halálnak, ha én szagolgatom, és másként bűzlik akkor, ha az szagol engem. Mindenképp: lélegzetelállító. Mily különös: a beteg ember könnyen megtalálja az élet értelmét, (ez esetben, jelesül: Dosztojevszkijt). Hirtelen, olyan nagy átrendezések mennek végbe a feje fölött, amiket nem-beteg körülmények között, hosszú idő, és sok-sok miegymás ellenére sem volna képes megvalósítani. Még jó, hogy mindeközben havazott. Szakadt a hó, a fehér látomás. Mindenki magára zárta az ajtót, és otthon maradt a postás is, pedig hogy várom azt a levelet! Két alvás között arcot mosok, ám a folt nem tisztul... mégiscsak megütöttek... mégiscsak közel járt hozzám a végzet.
2010. január 29.
A kocsmában, ahol a vidámság lakozik, aznap este kikapcsolt az áram.
A lármát halálos ízű csend oltotta ki.
Ez az a váratlan pillanat, amikor a félelem a férfiakba költözik.
És bizony (a nő számára) a megijedt férfinál nincs félelmetesebb látvány.
No, de Magyarfaluban nem akármilyen fából faragták a legényeket!
Bácsi Anti rögtön meg is törte a csendet:
- Mibe fogadunk, Lajos, hogy a lábad most nem bírna el a temetőig?
[Lajos, a falu bolondja, boldog volt, hogy senki nem látja az arcát és a rajta patakzó könnyeket.]
Azt mondja:
- Kend az öreg rendű ember, bácsi Anti! Immá' kend kéne vegye az utat s menjen oda vissza, ahonnan jött! Kend úgy is öregen született, nem úgy van-e?
[Bácsi Antit a csúf neve után: Öreg Antinak hívták a faluban.]
- Nehogy előtte még meglátogassalak én tégedet Lajos, kalapommal a kezemben!
[A kalapot a ravatalnál szokás megemelni.]
- Bánom is én azt, ha meghalok! Kendnek bár van, ami után fájjon a szíve! Én mit veszítek, ha meghalok?
És a kocsmában ismét nyomasztó csend lett.
Igen... halála mindenkinek van, vagyona csak keveseknek, jelene is sokaknak van, jövője csak egyeseknek... a világból a nem-világba tartunk, és ennek az utazásnak már a gondolata is émelygéssel tölt el...
Hát ilyesfajta férgek rágcsálták meg az agysejtjeimet akkor, ott a kocsmában.
Aztán bekapcsolt a tévé, és a villanykörte néhány szikraszórás után kivilágította a pokolian füstös helyiséget, ahol hirtelen mindenki amolyan feltámadással határos élményt élt át.
Édesanyám reggel kinyomta a telefont. Temetésen volt.
Lajos...
Gyönge embernek hitték... holott egy egész földet a talpán hordott.
2010. január 27.
A katonát, akinek az emlékszobrát, karácsony előtt, az egyik kárpátaljai falu templomudvarán lefényképeztem, Hiába Jánosnak hívták.
(És ez, most jut eszembe, most, amikor az Erzsébet hídon vonulok át Pestre, a szeles esővel szemben.)
Hiába János hőshalált halt az első világháborúban.
(De azt már nem értem, hogy a faluban szerzett élmények közül miért éppen a halottak emléke a legelevenebb?)
Hiába János huszonnégy éves volt, amikor halálhíre kelt, de testét nem találták meg.
(Itt van a hídon. Átkísért. És nem volt tériszonyom).
Hiába Jánost az egyedüllét, a maga képére és hasonlatosságára formálta.
(Beszéltem hozzá, mint virág a szélhez, de a híd lábánál megfordult, és... szó nélkül otthagyott engem).
Hiába János röviddel a háború kitörése előtt feleségül vette Erzsébetet.
2010. január 26.
Van egy lap, aminek a legérdekesebb sorai az üresen hagyott, fehér sarkokban olvashatók. Évek múltán itt találjuk meg a hirtelen lejegyzett nevenincs telefonszámokat, a vonatindulás pontos idejét, az áthúzott szívecskéket és a kávéfoltokra rajzolt virágszirmokat. Egyszer ezen a nyelven olvassuk majd a múltunkat.
De most, a postaládából, színes, túlírt lapokat cipelek fel. Kemény és hamis papír ez, tüzet sem lehet gyújtani vele. Ezeknek a tárgyaknak nincs helyük a világban. Mégis jelen vannak, sőt érvényesülnek, holott senki számon nem tartja őket. Csak én cipelem. Megszakadásig cipelem őket, hogy már a tudatom is megfájdul.
S amikor már veszettül irigylem a holtakat a temetőben, eszembe jut az örökségbe kapott újság. A harmadik vállamra akasztott tarisznyába nyúlok, keresem a bedobott példabeszédet, amiben azt tanácsolják annak, aki az akol határát bátorkodik átlépi: óvakodjon az embertől, mert az ember embernek farkasa. Egészen mélyre nyúlok - sok törmeléket hánytam rá azóta - és előhúzom a lapot. Rajta egy tutaj-kép s a mellett üresen hagyott szalagon olvasom a foltokat: meztelenre vetkőztettem a gondolataimat, a tükörrel szemben állva sem voltam ily igazmondó, és lám, nem faltak fel!
Óh, hát valóban nem csak farkasok lakják a világot?
2010. január 22.
A férfi, aki az este a Művészeti Akadémián mellettem ült, beszélni tudó világosbarna kabátot viselt, vállig érő haja volt, vörösbort ívott és nagyokat nézett vastag szemüvegén át a terembe. Bájos arcát akkor láttam meg, amikor ezt meg azt hallván az előadások alatt, minduntalan felém fordult és tenyerével nagyokat legyintett. Legalább tízszer odasúgta: Ej... szegény Arany János!
Ennek a nyolcvanéves (?) embernek a bőrkabát-beszédéből és kézlegyintéséből értettem meg, hogy azoknak, akik a maiak és Arany között vannak, nem nem-tetszik az, ami most van, és nem is Aranyt követelik vissza.
A holnap irodalmát féltik.
A félelem az esztétikai megértés egyik közege.
A hazaúton hóesés kísért. Kiváltságos helyzet.
Isten tudja, miért éppen a hóban araszolva jöttek szembe velem Egry József szavai.
Jöttek, jöttek biztosan pedig mély sötét volt és kísértet lopódzott minden utcasarkon.
De a szavak, az élősködő kísértetfajokkal mit sem törődve, jöttek és meghozták a hírt: Csak az átlagművészek tapodnak tradíciókhoz! Az igazi művészet teremti a tradíciót!
És épségben megérkeztem.
Egy kocsma bejáratának küszöbén álmodtam magam.
Betontörésbe szorult pipacsot próbáltam kihúzni, amit valaki magánya ültethetett.
Most hajnalodik.
Az ebek felvonítanak, együtt imádkozzuk el a magyar Himnuszt.
2010. január 20.
Amikor ismerőseimnek bevallom, hogy eddig minden temetésről elkéstem, nevetve vigasztalnak mondván: na majd a sajátodéra időben megérkezel majd, meglátod!
Megette a ráksúly a logikát.
Ma reggel idő előtt, bő negyed órával korábban érkeztem meg. Ilyen hosszú ideig még sose beszélgettem Deák Lacival.
Útközben Dosztojevszkij-ra bíztam nyugtalan elmém gyeplőjét. Részben azért, mert a monológ a legmegbízhatóbb forma, részben pedig azért, mert mostanság - ó, én eretnek! - bátorkodom azt gondolni, hogy amikor Dosztojevszkij a Feljegyzések az egérlyukból-t írta, bizony tudta, hogy én leszek, hogy én nem sokáig leszek stb. Mindent tudott.
Aztán sajnos megérkeztem. Virágot csak kapni jó. De most virágot vettem.
A világ vége Kőbányán van.
Egy picivel még azon is túl.
2010. január 19.
Holnap találkozom Deák Lászlóval.
Nagyon szomorú vagyok.
2010. január 17.
Blaga kinyilatkoztatása alapján a szavak azoknak a könnye, akik bár nagyon szerettek volna, nem tudtak sírni.
Valóban, van idő, amikor keserű és sós minden szó.
És ha a beszélni tudó közben sírni is megtanul, és a kettőt egyszerre cselekszi, bizony összeszorul az ember szíve.
A sírva beszélő könnyen megúszhatja a jelenetet, ám, aki őt hallja! Ha annak a szíve nem éppen makulátlan, a szerv bizony könnyen gondolhat egyet, és váratlanul megáll.
Alaposan tekintsen tehát ki-ki előbb a megfelelő tükörbe, mielőtt magára ölti a bátorságot.
Nem biztos, hogy rá varrták, hogy jól áll neki, és hogy a szíve el fogja majd bírni.
(De, jaj, én lelkes állat, ismét a szavakon túlra kallódtam, ám jelentem alásan, hogy szeretett Metaforapátriám ezennel elhagytam).
Óh, de hideg kerekedett közbe idekinn!
Rögtön el kell rejtőznöm a legnagyobb kérdés óriás kérdőjelének járataiba, hogy meg ne fagyon szememben a könny.
Hogyan beszélném akkor el, kit láttam ma reggel?
2010. január 15.
Kezdetben minden szép volt.
Amikor még nem volt sztrájk, a buszmegállóban gyülekező népek rágyújtottak a cigire, az égre átkot küldtek, ha késett a busz, nem érkezett időre.
Amikor a járat befutott végre, cigaretta-zivatar hullott, és itt-ott egy félbemaradt zsömle.
Abban az időben fedél nélküli uralmon volt. A Kánaán földje telve vala éppen meggyújtott vagy félig elszívott cigarettával s az ajkakról lepotyogó morzsával.
Történt egyszer, hogy a kozmosz karabalózott és káoszba zuhant.
A (z) űrben most sztrájk van.
A megállóban megszelídült a nép.
Szinte hallani a fogak közé szorult fohászt: Istenem, Istenem, bárcsak jönne! Óh, bárcsak érkeznek végre a.... a buszpótló!
Ám az ég egyik füle ekkor már tömve volt, a másikon pedig éppen aludt.
A sötét éj leple alatt taxis járvány tört ki.
És azon a napon teremtetett a taxis Kánaán.
És látta a Mammon, hogy mindez jó.
És most az egyszer, egyáltalán nem értette, miért elégedetlen a halandó.
És elhatározta, hogy az idők végezetéig az egyenes vonalat kiegészíti a rotáció.
2010. január 13.
Vannak gondolatok, amik nem emberi fülnek készülnek, amiket sem naplóban, sem versben nem írunk meg, és amik nem azonosan az arcra rakódó ráncokkal, sem a virító őszhajszálakkal, hanem valami egészen más jelenségek.
Gondolatok, amik soha semmilyen alakban nem nyilvánulnak meg - de mind nagybetűs gondolatok.
Meghatároznak. Járatokat zárnak le. Szabályozzák a határokat.
Isten a tudója miért szeretem bonyolítani a dolgokat - vagy még inkább, miért bonyolítanak a dolgok engem, de az egyszerűség mégsem egészen maga a valóság.
Az egyszerű dolgokról nem szoktunk doktori disszertációt írni (én még verset sem), sőt fecsegni is csak módjával.
Nincs olyan tárgy, jelenség, ami egy elemből állna. Minden összetett. Ezért egyszersmind bonyolult is. És a bonyolultságot az ellenmondásosság világosítja meg igazán.
Íme egy példa.
Baudelaire az útvesztetteknek azt javasolja: „Dolgozni kell, ha nem jókedvből akkor legalább kétségbeesésből, mert mindent alaposan latra vetve, dolgozni még mindig kevésbé unalmas, mint szórakozni."
Antitézisekben megfogalmazott konklúzió.
Bizonyos helyzetekben az ember valóságot-vált, átmegy álvalóságba.
(Akkor, amikor azt kell tanúsítani, hogy ő aztán semmiről semmit sem tud).
Ez azért bonyolult, mert az élet vissza-nem-játszható, újra-nem-kezdhető.
Az álvalóságból nem lehet visszalépni az álvalóságot megelőző valósághoz, a valóság ott folytatódik, ahol az álvalóság feloszlik.
(Nem lehet tehát meg-nem-történtté tenni a megtörtént dolgokat.)
Ha bonyolult is: roppant gyönyörű szerkezet.
Szinte már látom is a kifeszített életet, teli s teli hólyagokkal, hegekkel, varratokkal és itt-ott mintha-mintha természetes rétegekkel is.
Aki idáig eljutott, annak jutalmul álljon itt egy roppant egyszerű mondás egyenesen Teréz anyától:
„Tudom, hogy Isten nem bíz rám semmit, amit nem tudok megtenni. Bár ne lenne akkora bizalma bennem!"
Most akkor mi van?
Konklúzió:
.
.
.
2010. január 11.
Bizonyos vagyok abba, hogy az archaikus imák minden bírósági pert megnyernek.
Hogy mit keres Pilátus a krédóba?
Nos. Az archaikus imák akkor lépnek hatályba, amikor csődöt mond a „hivatalos" ima, sőt a mágia is kiüríti zsebét: tessék-lássék: kifogytam (mutatja).
Egyszóval a médiumok bevallják: csak közvetítői nem pedig forrásai a végérvényes megoldás(ok)nak.
{Lábjegyzet: Hogy az ima és a mágia szavak hallatán semmiféle ósdi hókuszpókuszra ne gondoljuk, helyettesítsük bátran a két terminust az egoizmus és a manipuláció fogalmával!}
Az archaikus ima kijátssza a törvényt és a törvénytelenséget.
Reggel azt mondja: „Felkelék én jó regvel hajnalba, / Megmosdottam minden bűneimtől, / Megkendőztem arany kendezőmvel, / S úgy tekinték magas mennyországba".
Este pedig: „Színed előtt minden nap elesem, / De te lettél Atyádnál kezesem, / Ha megtartasz holnapi napodra, / Nem fordítom azt megbántásodra".
A bíró erősen elcsodálkozik, kalapot emel a bátor, egyenes szó előtt. Nem csukatja le, nem engedi szabadon, hanem a vele szembelévő bársony székbe ülteti. Az archaikus ima megnyerte a pert.
Egy időben szerelmes voltam Sandro Botticelli: Az elhagyott nő (1495) című festményébe. Ilyennek képzelem el az archaikus imát.
Amikor Édesanyám kérte, magyarázzam el neki, hogyan lehetséges a tárgy iránti szerelem, akkor azt feleltem: Sok időt töltök vele. És mit gondolsz, amikor nézed? - kérdezte. Azt - válaszoltam, hogy a férfit már elítélték. Azt csak belemagyarázod - jegyezte meg. Lehet - mondtam, de a nőt akkor is elhagyták.
2010. január 09.
Van úgy, hogy az ember nem észleli a határt az álom és az ébrenlét(tudat) között.
Egy alkalommal arra lettem figyelmes, hogy a szomszéd a nap huszonnégy órájában figyel. Nem engem, és nem is másokat. Mint valami átlátszó tapéta tapadt az ablakon. Olykor azt gondoltam bábút látok, de akkor váratlanul elmozdult, tehát tévedtem amikor kételkedni mertem. Az igazi döbbenet az volt, amikor ugyanazt az alakot láttam egyidőben az ablak és az ajtó üvegén. Elhatároztam: többé nem tekintek abba a sarokba. És bizony kemény feladatnak tettem ki magam. Leginkább afelett értetlenkedtem, miért nem csinálnak ebből ügyet a házlakók? Roppant megkönnyebbültem amikor a harmadikról valaki leszólt: Azonnal húzza be a sötétítőt, senki nem installálta fel magát kamerának!
Nem néztem ki, nem tudom, mi történt. Csak az órámra pillantottam, keze-lába lebénult. Állt az idő. Sűrűn havazott, legalábbis a sötétet valami fehér világította meg.
Az ijedség olyan mint egy dalkísérlet. A lélek dúdolni kezd aztán váratlanul lekonyul, mit sem törődve azzal, hogy a formát ki kell tölteni!
Pedig milyen szép a csonka hold.
És milyen finom az ementáli sajt.
És ki gondolta volna, hogy a kétségbeesés meghosszabbított gondolkodás, legendák között egyetlen emlék.
2010. január 07.
Úgy képzelem, a csillagok, télen fáznak.
(Innen, a hideg földről nézve mindenképp).
A mínuszok évszaka talán az ő, paradicsomból való kiűzetésük története.
Aztán visszavándorolnak pontosan oda, ahol mindig voltak: az elérhetetlenségbe.
És lám, az ember csak addig fázott, míg a csillag vissza nem került a helyére.
(Az univerzum mint játszótér).
Ám a mókázást félre téve: a minap valóban rajtakaptam a Holdat. Leszállt és lámpásként világított a futópályán, mások is megállapították, hogy így történt. Figyelte minden mozdulatom, akkor is, amikor a befűtött szobába voltam. Tudni akarta: kíváncsi vagyok az égre akkor is ha már nem fázom?
Igen.
A tág, folyvást magasodó égre nézve látom (és nem feledem): mily apró porszem az ember.
Mégis, az embernek van neve.
Az ég névtelenül virraszt hol fényben, hol sötétben az örökkévalóság előtti időben.
Úgy képzelem - bár esteledik már - hosszú lesz ez a nap.
Amikor jobbik énem az együgyűvel perlekedik, véget nem érő, nagy kérdőjellé kunkorodik a föld, amin haladni, egyről a kettőre jutni: nem lehet.
Még szerencse, hogy a világ nem pusztán agyagból áll.
Portalanítani kell a szárnyakat.
Szükség mutatkozik rájuk.
2010. január 04.
Minden egyes moldvai utamat egy-egy budapesti beszámolóval toldottam vagy ismételtem meg. Ilyenkor a visszaemlékezésben jártam be újra a világot, aminek már nincsenek határai, hiszen mindenhová magammal viszem, ahová megyek. Lába nőtt Magyarfalunak. (Akarom mondani: az én Magyarfalumnak).
Első útjaim egyike a Széher utcába vitt. A János-hegy tövében lakott G. T. professzor úr, aki réges-régen szereplője ennek a „szabadon engedett" történetnek. A Tanár úr már nevekre kérdezett rá, utcákra és házakra volt kíváncsi. A falut csak könyvekből és képekből ismerte. Az etnopszichiátert természetesen az otthoniak is ismerték. Egy-egy kérdésem mögött a nénik és a bácsik ugyancsak személyeket láttak. „Ezt az a tánckutató kérdezi, igaz-e?" „Ezt még kérdetted vót emekkor [múltkor], egy doktor tett vót reva [bízott meg vele], jut eszembe [emlékszem rá]!"
A Széher utcát idén is lezárva találtam...
Első utam idén is a semmibe visz.
Pedig seregnyi új adatot hoztam a test nyavalyáiról, s még többet a bajok gyógyításáról. És, Tanár úr! A bú ellen, nincs orvosság - úgy tartják odahaza. És lám: változik a világ! Az ember kettőt is alszik mielőtt úgy dönt, hogy a szíve tájékán örökké kolduló, rongyos, telhetetlen keserűséget meleg kamráiba fogadja.
A bú: negatív hozsanna... - motyogom és haláli jót nevetek magamon. S bár a legcukrozottabb pirula az önirónia, még így sem csitul bennem a hang: a fogak közé szorult lét az igazi.
2010. január 1.
Már kétezer tízet írunk!... csodálkozom én is, a sokadik, meglepett kisbetűs létező. Az idő persze idő marad, csupán a szokás kényszerít az állandóság taglalására és az egymásutániság megszámlálására. Ennek ellenére vagy ezzel együtt az idő - alighanem - véges. A végesség-tudat nem fogja vissza az embert attól, hogy a számlálást újra ne kezdje, hogy a határidőnapló néhány lapját ezzel-azzal be ne sötétítse.
Van egy szó, amit minden oldalra fel kell írni: Magyarfalu. Utoljára anyám méhében láttam a falut úgy behavazva, amilyen most, karácsonykor volt. Mitikus világ. Angyalokkal. (Akik között lázadó és áruló egyaránt volt). Az a hely nem a világ közepe, hanem a világ kezdete. A szépséges fehérség betöltötte a falut, az örülni nem tudó (vagy inkább: nem akaró) embert elkapta, szemébe nézett s az ember szíve bizony egy dobbanással többet ütött. Dicsőség volt vesztesnek lenni.
Ha kétezer kilenc maga volt a pokol - és igen: háromszázhatvanöt vezeklő napból állt az év -, és ha az évek valóban váltják egymást: az új nem lehet az ó folytatása. Persze, azzal a kockázattal vallom ezt, hogy végső soron minden - még az „infernó" örökkévalósága is - lehetséges. De még inkább annak az igazságnak a kimondásával, hogy: de nem minden megengedett. (Előbbit az embert Meghaladóra, utóbbit a nagybetűs Emberre vonatkozóan értve).
Január elseje nem egy naptári nap, nem egy névvel ellátott dátum.
A Mai Nap egy letakart tükör.
Az öreg univerzum s a benne megmártózó ember töretlen jubilál és ünnepel alatta, ám a rongyot nem meri lehúzni róla.
Már nem egészen világos, hogy férfi avagy nő volt, aki az apró gyermeket öltöztette. Azt sem látni egészen meggyőzően, hogy féltés vagy inkább nemtörődömség lakott a szívében. És egyáltalán, fölöttébb bizonytalan volt: kiengedje-e a gyermeket a hóba játszani vagy sem? Ádámkának vagy... hogy is volt? Kivel is esett meg a történet? Vajon már Éva lett volna akkor soron? Istenem... de nagyon régen volt! Végtére, persze, mindegy, hiszen a lényeg úgy is az, hogy a gyermeknek sem viszketett túlságosan a talpa, nem volt zabolázhatatlan menéskényszere. Jó volt neki odabent a melegben is. A patakzó vályogfalon kisujjával világot rajzolt magának, szép, virágos kertben lakott. Oroszlán bábuival játszott a szalmaágyon, és amikor a kinti szél zúgásától megriadt, áspiskígyó hangon morgott az üvegen át az udvarra. Egyszóval: nem volt hiba, nem szenvedett hiányt abban a benti világban... De, mit volt mit tenni? Tél volt s a tél a gyermek évszaka. Ilyenkor nincs munka, virradattól vakulásig lehet játszani. És ha a hó leple is eltakarta már a föld minden göröngyét, akkor bizony szánkózni szokás. Szóval: adta magát a nyavalyás helyzet, valamit kezdeni kellett vele. - Aztán tudod-e, hogy csúszik a cipőd, és ha elesel: összetöröd magad!? - szólt a felnőtt a gyermekre miközben kicsi fején igazgatta a sapkát. A gyermek minden telet úgy élt meg, mint arasznyi életének első telét. Lelkesedésében semmi rosszra nem emlékezett. Azt ellenben el nem tudta képzelni, hogy az ember összetörhet. Tudomása szerint az üvegből készült pohár, no az, igen, az valóban morzsáira hullhat szét. S az bizony erősen csúnya dolog, mert istenesen kikap az, aki olyan málé szájú, hogy még a pohár is kiesik a kezéből. Tudja mit beszél... Még most is belezsibbad arcocskája, ha a darabjaira tört pohárért jutalmul kapott pofonokra emlékszik vissza... Azóta? Azóta kizárólag csuporból iszik. Az nem is drága, és annyi van belőle mint a fene! Hallgatott tehát és a felnőtt kezei alól emelgette fejét vissza a helyére. - Nekem aztán hiába jössz ide vissza sírni, ha elbánnak veled a kölyök! Én nem avatkozom be a játékotokba! Hanem, ha ütnek: semmi esetre se üss vissza! Húzódzkodj félreeső helyre. Meglásd: rugdosód hozzád fog még dörzsölődni, de te akkor is húzódzkodj el, ha ölelni akar. Csak egyszer égetheted meg a kezed, többé már soha nem lesz egész! A gyermek roppant igyekezettel kapaszkodott a felnőtt beszédébe, de mi tagadás, a vastag kabát alatt a kishátán már csurgott a verejték, és kedvére lett volna mielőbb kilépni a melegből a hidegbe. De azzal is beérte volna ha méltóztatnának végre leszedni róla minden fölösleges holmit, hogy ne érezze magát a pokol tűzébe. Azt pedig, hogy a panaszkodásért büntetés jár, nagyon jól tudta. Sőt, az volt az első dolog amit, világra jövén s a szemét fölnyitván látni kényszerült. Afelett sem búslakodott túlságosan, hogy egyedül kell játszania majd. Vannak neki képzeletbeli barátai, akiket mindig életre kelthet, hiszen olyannak ismerte önönmagát, aki bár egy szem ember, többféle embert képes megeleveníteni. A felnőtt mintha kihallgatta volna a gyermek gondolatát. Némán a sálért nyúlt, és a gyermek nyakára tekerte. Egy almát kívánt végül a zsebébe tenni, hogy ne a havat egye, ha megszomjazik. Háttal álltak már egymásnak, amikor a felnőtt megszólalt: - Ha ki akarsz menni, nyithatod az ajtót! * * * * * * * * * * * * * * * * * *
A vepsze Nikolai Abramov verseit olvasom, magyarul, (a fordító kérésére). Vepsze-földet volt szerencsém tavaly élőben is látni. Egyedül a zenéjüket értettem meg. Legalábbis, ahhoz sem tolmács, sem egyéb közvetítő eszköz nem szükségeltetett. Volt benne valamiféle kísértetiesség. A sok állatmaszk, a medve mozgását utánzó táncformák, elmosta a valós és a lehetséges világok közötti határt. A rituális táncból előbb vagy utóbb nem kevesebb mint révülés lett.
És a vers? Első és utolsó határozott benyomásom az, hogy a vepsze és az európai versvilágban nem csak a vers (mint) fogalom, (mint) műnem a közös. A vepsze vers nem népköltészet, nem közköltészet, nem doktrinális, kanonikus líra, mintha ezek együttese, mintha ezek mindegyikétől egészen és lényegileg eltérő „lélek-megnyilvánulás" lenne. Befogadása hozhat irodalmi élményt, értelmezési kerete alapvetően szubjektív lehet, értékelése ellenben csakis a helyi kulturális kontextus figyelembe vételével lehetséges. E költészet nyugati, esztétikai, poétikai mérce szerinti értékelését csak értő szemű, csak kellően felkészül elemző tudja megfelelően elvégezni.
Én persze, nem ilyesfajta szempontok szerint olvasom, ízlelgetem a verset. Ezúttal sem a verslábakat bámultam, és nem ellenőriztem a képleteket.
[Nagyanyám szavai jutottak eszembe: Fiam, ne a szemedet használd a gyomrodhoz, falánkságodban ne a legpirosabb almát kapd el, mert ha mégis rothadt talál lenni a bele: éhen pusztulsz!]
Szóval, Abramov esetében is az alkotás kiváltó okára voltam kíváncsi.
Miért nem lehet nem-írni verset?
Íme, néhány vepsze ok:
- „rövid a levelek élete,
Mintha a hiányt szenvednék."
- „egy részegnek is lehet fájdalma"
- „megint fellobbant szívemben a láng,
Húszévesnek érzem magam újból"
- „tetszenek a nyírfák, mint a lányok"
- „nehéz az én boldogságom"
- „nincsenek ízek, / sós-sós minden"
- „vajon rosszabb vagyok a tükörnél?
Vajon engemet miért hanyagol? (...)
Szerettem volna a tükröd lenni,
Örökkön-örökké téged nézni..."
- „a síromba viszem én két szép szemed"
Az ok: emberi. Emotív. Mégis, ebben a költészetben mintha csak a természet érvényesülne. Számtalan folyó folyik. Megszámlálhatatlan a darumadár és a hal, a parton a berkenye és az áfonya, a nyírfaerdő, s az erdőben a medve, a farkas, a jávorszarvas és a nyúl.
És, igen... mintha az ember még nem született volna meg ebben a költészetben.
Messianisztikus.
* * * * * * * * * * * * * * * * * * *
2009. december 18.
Az Írószövetségnek vannak olyan tagjai, akiknek már nem kell ülőhely. A Költők Karácsonyára megérkező Bella István biztos, hogy nem ül le, nem azért, mert siet, hanem mert nem fáradt. Körbetekint, valahová leteszi a táskáját és ezúttal is úgy dönt: itt marad. Liturgikus hűséggel vezette ezeket az estéket, Verskarácsony antológiát is kiadott. Komolyan vette az ünnepet.
Valóban... nem minden ünnepen arra emlékezünk, hogy ha kell, a feje tetejére áll a világ. Az ünnep nem csak karnevál. És máris szól a harang a Bajza utca kapui előtt, a 18-at sem hagyja árván. Kíváncsi a versre. Bágyoni Szabó István szaván erőteljesen elcsodálkozik, bizonyos, hogy a hideg is kirázta, határozattan hallható volt a kongás visszhangja. Igen... régen hallhattunk ilyen erős verset!
Megzenésített angol versek következnek. A három gitáros azt beszéli, egymás szavába vágva, hogy a brit vers szerint a szerelmet az égben állítják elő, angyalok csomagolják be és a magasból dobják a szerencsés ember ajtaja elé. A csomag majd összetörik akkorát esik, s a címzett is éppen csakhogy megússza... valamicske élet marad még benne. A fenébe is! - gondolja magában, és veszettül kételkedik abban, hogy érdemes egyáltalán kicsomagolni. Tegye inkább a polcra? Az angyalszobrok mellé? A festett Paradicsom képkeretére akassza? Épp még odaférne...
A muzsikusok megkapták a tapsot, és végre megérkezett a Karácsony: sötétség. Turczi István valahová egy mécsest rejtett el, vajon hol világít?
2009. december 16.
Lucian Blaganak az volt az egyik rögeszméje, hogy a kígyó valami mást is súgott Évának a Paradicsomba, amit az asszony végül sem Ádámnak, sem az Úristennek nem árult el. Ott őrizte s őrzi ma is azt a pluszt mély, titokzatos tekintetében.
A szépség mitikus magyarázata.
A szépség ördögi eredete.
A fürkésző elme megadta magát.
Kimerült.
Mégis lehet benne valami... Hiszen mivel magyarázható az, hogy a fizikai, érzékletesebb fájdalmak egészen más tőről fakadnak mint a szellemi, erkölcsi „fájdalmak", s így egészen más tragédiákhoz vezetnek.
Abban is van valami, hogy ez a két dolog bizony összetarozik. Aki a gondolkodást nem csak az esztendő piros betűs napjain veszi le a polcról, hanem mindennap körbefuttatja vele a világot, az sikeresen összeköti majd a mítoszt és tragédiát.
Igaz: felesleges...
Csatlakozni kellene inkább a tél lakóihoz: a ködben kísértet táncot járó angyali alakokhoz, a dúdoló hópihékhez, akik tiszta árnyékot vetnek a fényre. S mily különös: gondolkodni is képesek. Engem legalábbis: megértenek. Nem csak a szutykos, törmelék soraimat, hanem a tekintetbe szorult titkot értik és látják, amit kimondani kínvallatások árán sem fogok. Mert azt: végképp nem értenék.
2009. december 14.
A mondás úgy tartja: a bölcs bosszúállása a megbocsátás. Méghozzá - teszem hozzá - az a fajta megbocsátás, ahogyan a hegedűs hasít a vad terembe, amitől a falakba szorult kéznyomok útra kelnek, bejárják a világot, és megsimogatnak minden magányos embert... Igen, a kőműves, a festő keze nyoma, akit a részrehajló boldogság halálosan még sosem fárasztott ki, most útra kell...
A Csík Zenekar nem először igézett meg... s persze a népzene maga, ami valósággal vasba vert, rám nőtt, benőtt egészen, nem látom határaimat, csak hallom, hogy szól bennem, kívülem, szól mindenhol: Keserű víz nem hittem, hogy édes légy... Mintha nem is én hallgatnám, mintha engem hallgatna a zene. A népzenébe soha nem világos semmi. A népzene: látomás.
Hajnalban az utcát elállták a rendőr kocsik, egyenruhás férfiak (valóban, most hogy visszaemlékszem: kivétel nélkül mind férfiak voltak). Toporogtak, utamba álltak, bizonyos, hogy némelyik közülük fázott is. Kissé megrémültem, futáshoz nem viszek személyigazolványt, engem fognak elvinni, ha vinni kell... de nem volt szükségük rám. Egy kifosztott bolt felett virrasztottak és gyászoltak. Milyen egyszerű ügy a kifosztott üzlet ügye: feljelentés, kiszállás, kárfelmérés, eljárás, tárgyalás, kárpótlás etc. és a világ rendje helyreállt.
A kifosztott emberrel csak a halál törődik. S a halál nem igazságosságot szolgáltat.
2009. december 12.
Az éjjel, álmomban, vonaton utaztam.
Behavazott tájon.
Alaktalan férfi ült velem szemben.
Reggel, ébren, megfejtettem: utastársam Paul Celan volt.
Én a saját szememmel, Celan tulajdon, szép, szürke szemével - ám mégis együtt olvadtunk a fehérségbe.
Odakint, a kivetített, kiköltöztetett tekintetében láttam, amint Celan, mint valamiféle óriás vízcsepp minden lábnyomból kicsordul. Lepotyog a megfagyott faágról. Ragyogása olykor a tükör tisztán virrasztó csillagéval vetekszik. Messziről elkerüli a szavakat. Odakint a szavak a hótorlaszon kicsúcsosodó földrögöket, amik arra várnak, hogy az arra járó vízcseppeket felfalják, magukba szívják hisz másként nem lehetnek megtermékenyítettek. De Celant „nem olyan fából faragták". Celan készen született. Celan faraghatatlan volt. A kristálycsepp semmit nem törődött azzal, ami volt. Arra volt kíváncsi, ami nincs. S leginkább az igazgatta ami csak lehetne.
Sose találtam a fülkébe, amikor tetten érni igyekeztem - ám ha kinéztem az ablakon szemem sarkából láttam, hogy ott van. Egyszerre két helyen tudott csak lenni.
[Irigyeltem tőle a halált. Merthogy a megtermékenyítés helyett az egyedüllétet választotta inkább.]
Itt van most is a közelemben. Érzem illatát. Ezt súgja titkon a felhőkből alászálló idei első hópihe is.
Nem kapom el a kezemmel. Akárhová igyekszik: már úgy is az enyém.
2009. december 09.
Ne félj! - mondták a minap. Rendben - válaszoltam, mintha úrnő volnék az ilyesféle dolgok felett. Magamban persze rögtön helyesbítettem: soha nem szeretnék elfeledni félni. És nyomban kirázott a hideg. Ajkam, kezem, lábam reszketett, ám az ember aligha láthatta mindezt. Nem sikerült felzaklatni. Jobb is tán hagyni aludni, hisz mit adhatnék neki, ha felébred?
Istenek között élek... Már nem tudok hová összemenni, összezsugorodni...
Emberek közé vagyom... Cellatársaim közé, akik hallgatni tudnak, s a hallgatásukra csönddel lehet felelni. Akik a meg nem történt dolgokra jobban emlékeznek, mint a megtörténtekre. Akiknek mindennap köszönhetek, s akik nem vetnek meg, ha a némaság átka behavaz és a hideg megdermeszt. Mert maguk is félnek, maguk sem urak s nem úrnők, s mert maguk sem istenek.
Amikor szégyellned kell szutykos kezed (mert tűzbe dugtad, megégetted másért), és érintetlenül kell elengednek az Embert, akit örökre magadhoz ölelnél, oly régen látott szemed embert (s nem istent) - akkor: nagyon fáj karod, szemed, meghasad szíved, s a veszteség míg élsz, zsibbasztja elmédet.
Félsz, és veled együtt félnek, vacognak irigységükben trónusukon az istenek.
2009. december 8.
Az ember szíve bizony gyakran félreüt, s a félreütések szaporodnak akkor, ha megbizonyosodni látszik a mondás: a gyakran emlegetett hazugságból könnyen megszülethet az igazság látszata... Félelmetes sodrás. S a makacs szív mégsem a megállást választja: inkább félreüt.
Ágyam felett üresen lóg a képkeret. Évek óta mutatja, felmutatja a semmit. A semmi számba veszi az eseményeket, egyedül a mozgás szemlélése köti az élethez. A semmi tudásánál még sincs veszélyesebb. Kölcsön kapott tévedésekből helyzetbe hozza magát, érvényt szerez... Könnyű neki, (vagy inkább: úgy kell neki?) hisz szíve: nincs.
Amikor Ádámhoz szögezték a kérdést: „Ki adta tudtodra, hogy meztelen vagy?", Ádám különösebb gondolkodás nélkül az asszonyra mutatott. Az asszony kinyújtotta karját és a kígyóra mutatott. A kígyót már nem kérdezték, mindössze átkot mondtak rá és ivadékaira. Talán éppen ez a jelenet tárgyiasult meg átlátszó képemen.
A megalázhatatlanná válás állapotát kellene elérni... elfeledve azt, hogy ez az állapot egyedül az istenek tulajdonsága.
2009. december 05.
Egyre csak a hóról álmodom. Havazik, havazik, havazik... s én, apró gyermek, az ablakpárkányon térdelek, a verejtékező üvegen át csüngök a behavazott világon, akár egy cseresznyefa ágán, és habzsolom tekintetemmel a zamatosabbnál zamatosabb hópihéket. Kezemmel a muskátliba kapaszkodom, hogy a vizes vödörbe ne essek. S már kiállt is szegény anyám: mit vétett gyermek, a virág ellened? Megrémültem... Csak képzeletben függtem a fán.
Veszélyek közt terem a vágy, s az óhaj nem ismeri a veszedelmet.
Átkelt haragján, ölébe vett anyám. Leszakított a fáról, ennem adott, kérte: aludjak, odakint hideg van, már esteledik s neki még oly sok a dolga. Hiába kiabáltam minden percben: vigyen ki, mennem kell ama helyiségbe, tudta, a gyermek csak ármánykodik. Hány alkalommal kell még kimenned? - kérdeztem, amikor beugrott megrakni a tüzet. Ötször s még fele annyiszor - válaszolta, hogy meg ne értsem.
A havazást várom, igen. Benne az időt mi rajtam egykor átosont s valamivel megszegényített, kevesebbnek hagyott. Elrabolhatott tőlem valamit, azért hiányzik ennyire az égre fagyott szikrázó csillag kegyetlen szépsége.
Rám sötétedett december ötödike. Talán csak köd, talán csak dér amit földre ejt az éj. Akárhogy van, egyre csak hóról álmodom.
2009. december 2.
Kányádi Sándor ma este, az Aranytízben újabb díjat vett át, ezúttal a Budapesti Székely Körtől. A Csaba királyfit ábrázoló érem mellé azt a feladatot kapta, hogy: vezesse még egyszer, győzelemre népét! Tanú voltam. Sőt, újból felolvastam a Bárkában megjelent Kányádi Sándor verset, jóval remegőbb lábon állva, mint első alkalommal (akkor, amikor tán jelen sem voltam a PIM-ben, csak kölcsön adtam a hangom. Ama bizonyos áprilisi hivatalos köszöntésre tán azért is illendő nem emlékezni, mert egyetlen megtévelyedett voltam, aki az ünnepeltnek nem vitt ajándékot - vagyis boltban vásárolt, profin csomagolt, nagy értékű tárgyat.) E rövid történet végéhez íme itt van, itt van az üdvös pont (.).
A Duna-partra kifutó Arany János utca végén ellenben nincs írásjel csak víz s a vízre hulló holdfény és a köd. Adta magát: közbeiktattam egy állomást az eredetileg sietősnek indult hazaúton, és a szemközti szent Anna templommal együtt árnyékoltam a Dunát. Nem tudom, meddig. A talpam épphogy ki tudtam még rántani a talajból kinövő jég fogából. Egyre ritkábban csilingelt a rekedt, csonkított kettes villamos, gyalog araszoltam a hidegben. József Attila köszöni megvan, ilyenkor késő éjjel egyedül a csillagok fényképészkednek vele, s amikor nem látja senki feláll, kihúzza magát és visszamond az égnek: „Bebújtattál engemet / talpig nehéz hűségbe". Aztán visszaült, de mindig odébb egy kicsivel, éppen csak hogy odébb. Készül... valahová igyekszik.
Ha Arany János tudná, bizonyosan elébe sietne. Arany vétke bocsánatos: egyik vállán az Akadémia, másik kezével éppen Kányádi Sándor karjába kapaszkodva...
2009. november 30.
Rózsaszín égre ébredtem.
Ha nem nézem meg az órát, nem tudom, milyen napszak van.
Utoljára négy évesen láttam ily szörnyűségesnek az égboltot. Akkor, amikor hiába kutattuk át a házat, az udvart, a keretet, széltében-hosszában az egész falut: sehol sem bukkantunk édesanyánkra, aki... városra ment.
Titokban. (Hiszen ha szóvá teszi, bizonyos, hogy az egyik gyermeknek rögvest hasgörcse lesz, akit vinni kell a korházba. Szívszorítón öntötte volna magából a hatalmas könnycseppeket a második, mondván, hogy ő bizony életében nem látott még autóbuszt, sem panelt pedig már hatéves is elmúlt).
A rózsaszín égre néztünk akkor, mind a haton, kétségbeesetten.
A testet, ma is átosonta, lefagyasztotta a legsötétebb gondolat.
Nem lehet hozzászokni; a rózsaszín éghez: nem lehet hozzászokni. A kármelita templom harangszavát a jégvirágos konyhaablakon alig hallani. A kávé epésebb mint szokott, a postaládában nem érkezett új üzenet. Nem baj, Isten éltese András ismerőseimet, gondoltam magamban és... az égre emeltem szemem.
Leszállt a köd.
Nem merem felhívni édesanyámat.
Biztos rorátén van.
2009. november 28.
Néha az sem segít, ha az ember elfordítja a fejét; órákig csukva tartja a szemét; nem vizet iszik és nem fésüli meg a haját; nem veszi át a postát és nem jelenti be a villanyóra állását; hazudik, amikor igazat mond, és igazat mond, amikor hazudik. Egyszóval... vannak dolgok amiknek az átélését bizony semmi, semmi nem könnyíti meg. Legkevésbé a vallomás, a szóban elfecsérelt jaj, amit egyedül ama bomló tudat értelemkereső kényszere mondat ki.
A Duna-parton gubbasztok. Akaratom ellenére áztat az ég, pedig aligha lehetek betegebb mint vagyok. Tisztább, talán... A tisztaságról jut eszembe: micsoda teher! Egyszer lehet csak (ám akkor mindenkorra) elveszíteni. Visszaszerezni? Soha.
Esőkabátos turisták telepszenek körém. Nesze neked mélázó magány némi hűtlenség. Tűhegynyi földem nincs, ami tulajdon hazám lehetne. Lejjebb lépcsőzöm, mögöttem már ködben az alakok, hangjuk csak tompán visszhangzik. Idelent mintha már nem is esne. A párolgó felhő megkerüli a vizet.
Vajon a sok szerelmeskedő galamb és kutya, s a szerelmet szakadatlan valló emberiség láttán nem kesereg irigyen a Duna? (Fontosabb kérdés ez annál, hogy a kenyérbe hány fajta E kerül. Mit ér vele az, aki tudja? Igaz, szabadságunkban áll az éhhalált választani).
De vajon az élet maga... mit érne, ha nem volna halál? A borzongáson túl(esve) e kérdő-mondatocska nem is oly sovány közhely...
Kisütött a nap. Fázom.
2009. november 25.
Közeleg december. December közeleg. Leltárba veszem az esztendő papírtermését. Hátha - e rendezettség láttán - már nem lesz szíve kukába dobni mindazt, amit a világgal együtt éltem meg, annak, aki utánam eltakarít.
A borítékok között préselt pipacs. Aligha van hely, ahol megfordultam, s ahonnan ne sajátítottam volna el egy-egy erőtlen búzavirágot. Egyik fekete, kék a másik, és van köztük lila. Nem tudom, honnan származnak...
„Kedves X.! - olvasom egy cafaton, ami egy főgázszámla borítóján tapad árván - Mi nagyon gazdaggá tudnánk egymást tenni, hiszen semmit nem akarunk egymástól! Úgy érzem, tegnap találkoztunk utoljára. Lehet, hogy elmegyünk még néhányszor egymás mellett, talán még sátrat is verünk egy sör körül, de mindebből nem lesz... már soha nem lesz: találkozás. Egyedül az szomorít, hogy nem vagyok szomorú emiatt... [Áthúzott, olvashatatlan sorok következnek, luk a papíron és egy virág, két szirommal]. Valamiféle szabadságot érzek, holott tudom: nem vagyok szabad. Kívánom, hogy mindkettőnknek sikerüljön valóban meghalni a másikban. Tárggyá változni... majd azzá se... majd azzá se, amivé nem-lehet-nem-válni. Magának semmi köze 2001. november 19-hez! El a kezekkel! Üljön ki, üljön be, üljön fel és nevessen! Kívánom, hogy soha el ne fáradjon a nevetésben! Azon a napon, miként első alkalommal is cselekedtem, maga nélkül randevúzom magával!"
Oh, micsoda kegyetlenség! Aláírtam. Velem eshetett meg, én írtam. Talán már csak a szikkadt virágok tudják e sorok történetét...
Nem tudom, a fecnit hová tegyem?!
Megkérdezem decembert.
2009. november 23.
A Baranya Intercityn ezúttal két vers tartott fogva. A pécsi állomásra befutó vonat kegyetlen szívű volt, mit sem törődött azzal, hogy a versek félbe maradtak. Szorongva vonultam át az utcán, sokáig integettem a vagonnak.
A Mecsek alján rugdostam az avart - folyvást a verse gondolva... Olykor valamiféle hűtlenséget éreztem magamba: mintha szerelmes lettem volna az őszbe, a pompás elmúlásba. Az ágról szakadt szürke tavaszra, a toprongyos zöld nyárra s a koldus fehér télre, a bűbájos ősz ezer színe ezer ujjal mutogatott.
Megadta magát, előállt a féltékeny vers.
[A szívtelen]
Romokban is enyém! - mondtad,
felírtam neved, szavaid,
hiába minden bizonyosság:
elítéltek. Hűtlent: igaztalanság.
Várhatott volna még talán,
nem tűrte utolsó szavam:
árnyék ez - nem szerelem,
vesztőhely vélt szívben.
- - - - - - - - - -
A kétely írt róla elégiát.
Szívtelen keblére szöggel vert eret.
Eladta így is koholt magát,
Nevet, s nevetnek rá halott szemek.
2009. november 20.
Az éjjel nem aludtam. Elmerültem egy-egy álomba (vagy inkább csak az emlékezésbe? álmodozásba?), és ez jó jel. Jel arra, hogy élni jobb, mint aludni. Marasztaltam. Nem maradhatott tovább nálam a nap. Még csak azt sem mondta, hogy eljön, újból eljön...
Mintha először és utoljára is, valamiféle koporsóban láttam volna...
Mégis, mily eleven vidámság volt a tegnap.
(Úgy tűnik szeretem a három pontot).
Ám még inkább szeretem a ködös hajnalt. Egy lépésre van az ablaktól a szürke ködfátyol: a nap koszorúja. Meghívtam hát egy kávéra. Beszédes kedvében volt a vastag ezüst, áttekintette a meleg szobát és odalett.
A tegnap járhatott itt, vagy talán véget sem ért?
2009. november 19.
A Lét határozatlan idejű szerződést köt az Élettel. A feltételeket egyoldalúan a Lét határozza meg - jól tesszük hát, ha megadjuk a Létnek, ami neki jár. (Cserében persze nem fog minket jófejűnek gondolni. Nem lesz ettől osztogató kedvű. Nem fog az utcán szórólapozni sem garancia-ajánlatokat, sem egyéb ígéreteket).
Bármennyire igyekeztem a Fiumei sírkertben úgy kopogni, hogy minden mozdulattal tagadjam, tompítsam a tudatot, hogy temetésre megyek, nem sikerült a feketébe öltözött seregnyi embert sem ünnepi, sem hétköznapi gyülekezetnek nézni.
Tudomásul kell vennem: temetésen voltam. És ez messze több annál, mint amit erről a továbbiakban mondani lehet. Talán nem is szabad.
Görnyedt hátú asszonyok, ajkukon szivarral kotortak, gereblyéztek a bokrokban, a kövek alatt, egybegyűjtötték az őszt, darálógépek belébe hányták. A gép a kapun kiment, a rácsot bezárták. Nem tudom, hová vitték az emberi lábnyomokkal sebzett lombokat... és a füvet? A füvet, amit nem a gyász, nem is a szerelmesek halálos ölelése rongált meg, hanem amit..., amit a szobrok verejtéke öntözött, árnyékolt és ölt meg...
Az asszonyok biztosra veszik: a tél az, ami érkezik.
Háttal álltam már mindennek, amikor végre az égre mertem tekinteni. Találtam odafönt egy vékony kék csíkot, amire felkötöttem tekintetem. Őrült, aki ezt teszi, és megbolondul, aki másként cselekszik.
2009. november 16.
A hétvégén Bécsben voltam.
Céltalanul.
Csak úgy.
(Ahogyan mellesleg élni is szoktam).
Már nem tudom, szombat volt vagy inkább vasárnap? A turistának egyforma minden nap. Minden nap: szabadnap (vagy, ahogy réges-régen mondatták volt vala: ünnepnap).
S ha már ott jártam, sokáig sétáltam (idehaza ilyesmire nem jut idő); kávét ittam, ahol csak ihattam, és persze... egész nap tanultam a divatot.
Egymás nyelvét nem bírjuk, ám szólnom végül nem szükségeltetett.
Bécsbe mentem hallgatni, ahol a hallgatás nem gyanús cselekedet.
Ahol még felidézhető az utolsó érintés, amely örökre utolsó érintés marad.
Utolsó ... ebbe a szóba sok lélek mártotta kenyerét. Ezért az egy szóért sok élet megtörik még...
Tavaly ilyenkor Bécsben voltam.
Mintha éppen tegnap történt volna...
Ily hamar nyoma veszett hát a köztes esztendőnek?
A fejem fölé nőtt esztendőt elnyelte az eutanázia. Szabadlábon, ki halállal etette az évet. Boldog. Arcára fagyott a nevetés.
Vigasz, hogy véges az élőnapok száma.
S hogy céltalanul, csak úgy, hallgatni Bécsbe járhatok.
2009. november 12.
Vannak helyzetek, amikor minden szó végére pontot kell tenni. Tömérdek mondat elfér egy-egy szóban. És persze, olyan helyzet is van, amikor az egész élet s maga a világtörténelem egy darab mondat vagy egy szem szó csupán. Ilyen állapot volna ez az egész mai nap is, aminek a lombos sötétje már az ablakra rakódik, idebent beszürkül, lámpát kell gyújtani s a fény... a fény kilakoltatja a világosságot.
A verőfényes reggelt zúzmarás hangulattal fogadtam, a hold udvarát még tetten értem, éppen oly korán ébredtem. Amolyan ötödik évszak ez a nap, az ember már a télnek tart, de fogva tartja még az ősz, a tudatban pedig végképp kitavaszodott.
A futópályán is többen voltak, mint szoktak. Igaza van Stasiuknak: az első vallás az időjárás volt.
Pontos jegyzőkönyvet készítek a holnapról - a tegnappal már nem foglalkozom, vége a kirakodóvásárnak. A tegnap is egy évszak volt. A kétségbe ejtetések s a kétségbeesések évszaka. Sokáig utánoztam a hallgatást... Mindig az a legérdekesebb, amit nem mondunk ki, amit csak: mondhattunk volna.
A parázna szavak s a kicsipkézett mondatok ezúttal is elállták útját annak, amit talán kimondani nem is fogunk soha.
2009. november 8.
Hétfőn a Központi Szabó Ervin Könyvtárban egy virtuális világlakóval több lesz, hiszen azon a napon én is megjelenek ott, kopogok, zavarok, elkapom mások elől a könyvet és mindenféle arcra tekintettel válaszolok. Mindeközben vagy azon siránkozom, hogy milyen kár, hogy hétfőn a Széchényi Könyvtár zárva tart, vagy azon mélázom, miért nem maradtam inkább otthon. Olyan kérdések ezek, amelyek megválaszolásához nem kell könyvet olvasni. De még írni sem.
Van, hogy az ember egy bizonyos ideig minden történést Egyvalamihez köt. Minden egyéb (másvalami) vajmi kevés - még csak szánalmas sem lesz. Eljön azután a pillanat, amikor az Egyvalami elveszíti aktualitását, úgyszintén a hozzá viszonyított élet. A vélt kötődés vélt szorongást ölt...: lehetséges, hogy az Egyvalami pusztán egyike a létállapotoknak?
Az emlékek ellene mondanak a múló időnek. Végül a kérdés nem az, hogy van-e értelme az Egyvalaminek, az életnek, hanem az, hogy: elviselhető-e vagy sem? Hogy igazán emlékezni lehessen, előbb mindent el kell feledni.
Azt is, hogy ma hétfő van, hogy a Körúton azt láttam, amit láttam.
És hogy a világ nem lehetőség, nem megoldás.
A világ: kérdés.
2009. november 5.
Az ember várta, bizony várta November megérkezését, mint valami olyasmi dolog láthatóvá válását, amiről a teremetés megfeledkezett. Két lábon érkezett a sovány hónap. Önkívületi állapotban. S még így is ő a szigorú. Fegyelmezett és szúrós tekintete van. Öltözz fel jobban! - csipked. Nem tudja: nincs az a ruha, mely vesémig átmelegítene. Ezt a ruhát November maga a hosszú úton: felélte. Szigorú túlzásokba bocsátkozik: esőt zúdít a városra, otthon feledeti az esernyőt, ellopkodja a villamost mikor a lábam már az utolsó lépcsőt éri... Semmi nem talál kegyelemre a szemében.
Minden rendben, November, de hol maradt a virág?
Csönd. Az embernek semmi nem: jár ... Van az életben valami ősfelfoghatatlanság
Minden történet egy mítosszal kezdődik és a végzetes kételkedésben ér véget.
2009. november 3. Ott tartok, hogy: ördöghit Magyarfaluban. Az Ördög Isten ellenfele. Milliméter pontosságra egyforma hatalmuk van - egy apróság mégis hierarchiát visz a történetbe. Kettejük közt a különbség abban van, hogy az Ördög lelket teremteni nem tud, lelket csak megszerezni képes. Egyébként pedig mindenütt jelen van. (Az ember soha nincs egyedül. Magyarfaluban az ember három lényből tevődik össze: az alany, a szent és a démon. Mi tagadás, e három sors közül az ember története a legizgalmasabb... az emberé akibe két, egymással vívó erő szorult). Az Ördög fekete. Szarva és farka van. Villát hordoz magával. A földben elterülő sötét pokolban lakik, merthogy egyszerre több helyen is képes jelen lenni. Az Ördög nyilván lelket akar szerezni, ezért fáradozik, élete ebből áll. Végső célja az ellenfél legyőzése, azáltal, hogy a világ végén a mögötte sorakozó hadsereg létszáma nagyobb lesz, mint Isten népének a száma. Fürgébb és szorgosabb melós az Istennél, aki az embert szabad akarattal kente fel. Léleknyerő hadjáratai során rossz cselekedetek elvégzésére buzdítja az embert. Keresztbe tesz és kerékkötőként futkos keresztül-kasul az ember életén. Az Ördög ember alakot is ölthet, ám jó és rossz tettek elkövetésére csak a liberum arbitrium-mal bíró ember képes. Ekkor, a haragos néni a történetből kiszólal, hosszason sóhajtja: ... meg mondom neked igazán... a Rossz sem tud olyan rosszat csinálni, mint az ember! De... látod-e, milyen nyomorúságos az élet... rossz a Rosszal, de rosszabb a Rossz nélkül... Még megvetésre sem érdemes sors...
2009. november 1.
A rokonlátogatás az esztendő két jeles napjához kapcsolódik: halottak napjához és karácsonyhoz. És mert az idő oly kevés s a két ünnep egymáshoz oly közel van, no meg annál az oknál fogva, hogy pontosan kibogozni nem is lehet: ki az élő és ki a halott - van, hogy egy látogatásra jut.
Szokás a távolságra hivatkozni... s ki tagadná: az élők és a holtak között valóban bejárhatatlan a távolság. Azazhogy: nincs távolság. Aminek nincs távolsága, annak sem kezdete sem vége nincs. Csak: van. Ezt felfogni nem érdemes, elnyomna, mint álom a szemet.
A Baranya Intercity büféjében sokáig egyedül utaztam mígnem Sásd után valamivel két fiatal toppant be, hátukon a házukkal. Egy világos Szalon sört és egy sós csipszet rendeltek. Egymást etették és itatták. Hangoskodásuk ellenére a nyelvet sokáig nem ismertem fel s most is csak sejtem: szerbül beszélhettek.
Stasiuk zarándoklata Babadagba olykor oly filozofikus járatokon vezetett, hogy a barna Szalon egyenesen átmelegedett oly ritkán kortyoltam belőle.
Szent magányomat két népi ruhába öltözött ember - később egymásra borultak, akkor tehát: egy pár - zavarta meg, akik érdes hangjától sem élni sem meghalni nem tudtam. (Olvasni pedig - úgy döntöttek - nem hagynak).
Középen ültem. Jobbomon egy, balomon másik boldog párral. Zavaromban egyre sűrűbben szemezgettem a büfés nénivel, aki gyanakodva figyelte motyogó ajkam s még szúrósabb tekintettel követte írásom. Láttam, amint megállapítja magában: valamiféle író lehet ez is... lebiggyesztett ajakkal, arcát félig elfordítva figyelt tovább.
A boldog nőket láthatóan roppant szerelem fűtötte, ám a mellettük ülő legények e határozott, vastag odaadás alól ki-ki bújtak olykor és... az ablakon a sötét szárnyalásba avagy a visszatükröződő látványba pillantottak.
Mily groteszk a halottak napi boldogság... Ennél már csak az irtózatosabb, hogy élő nevet adunk a halottainknak.
2009. október 30.
Ha november, akkor Farkasréti. Ha Farkasréti, akkor temető. Ha temető, hát akkor... ha temető, akkor hát: szerelem. Ez az a föld, ahol a lelkeket újból egybeköti a nemlét. A rög itt újból rög lesz, mit ércszobor és fakereszt süllyeszt s majdan a gyom, mígnem a semmi lesz a legszikárabb nyom. Gesztenyék meggyillata árad. Itt minden egynemű. Itt minden friss virágszirmot mécses égeti. Úgy fájhat a nyersnek, a zöldnek a tűz, miként a hűtlen szó a szívnek. Mögöttem az ösvényen a vágyak salakja gyülemlik fel, nem nézek vissza.
Nem nézek vissza. Szemem a semmiben bolondul kerengő bolygóra emelem. A föld meginog, inti: vesémig lát s ha zabolátlan szám: a válláról lehány. Kételkedem, hát vagyok. Megküzdeni a mindennapi és kézzelfogható valóssággal?
Aki az útnak hátat fordít: a múlttól elszakadni bátor, a kapuhoz megy és villamosra száll, és soha nem tudhatja, hogy Farkasrétet újra láthatja-e még valaha.
2009. október 28.
Álmomba ma éjjel nagyanyámat láttam, aki 84 éves kora ellenére fiatal arcú ám ősz hajú volt. Fatuskón ült az erdőben, egy flaska borral a kezében. Engem irányított a gombaszedésbe. Előbb oda menj, most amoda, odébb is van egy, ott egy zöldkalapú, ott egy kenyérgomba! Idővel mindketten elszédültünk - más-más oknál fogva. Vérzett a lábam. Mellé ültem. Borral itatott. Mondani kezdte a Miatyánkot. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, és ne vígy miket a kísértésbe... Ej, anyó! kiáltottam rá: egy részt lenyelt belőle! Anyóm megvakarta a járóbottal a derekát, maga elé nézett hosszasan - ekkor láttam, hogy nincsen szeme - de nézett, nem vágott semmi tekintetébe s én félni kezdtem. Fiam, jól jegyezd meg: élni lehet Isten nélkül, de meghalni nem! - mondta, talán már nem is anyóm, aki már régen tovatűnt.
Görbe hátú asszony? férfi? jelent akkor meg és egy nyitott fa hordóba mosta a világot, igen, a világot, a földkerekséget amely kezében akkor olyan volt mint egy szutykos fehér lepedő.
Valóban... eszembe jutott, míg élt a nagyanyám, nem hitt abba, hogy az ember embertársának igazán, szívből meg tud bocsátani.
Ebbéli hitét sem az imában sem az álmomban nem hazudtolta meg.
2009. október 26.
A Kálvin téri aluljáró olyan, mint az összes többi budapesti aluljáró. Most éppen feltúrt és megzavarodott, de egy-egy muzsikus és egy-egy virágárus még odamosolyog az embernek. Egyik előtt sem fetreng kalap, nem az apróért állnak őrt ezrek útjai felett. A barlangban a népek a világító falrészeket szemlélik. Kívülről tudják mit ír a sajtó, mit ígér a reklám, melyik könyvet kell elolvasni, mely darabot kell megnézni a színházba, mely kiállítás anyagát kotorták elő a történelem legaljáról s hozták ide hozzánk a világ végére, hogy a Kálvin tér aluljáróján átosonó ember ne éljen hiába.
Az ember itt nincsen egyedül.
Mégsem a másik ember tűnik fel neki.
Testtelen gondolatok mutatják meg arcukat.
Az, például, hogy az ember egyszerre több időben él. Hogy egyszerre él életet és halált; egyszerre van és nincs. Hogy az ember tudja, hogy mindenek érte történnek és minden történés ellene van, és tudja, hogy az ellentétekben nem rejlik üdvösség, de mégis így van a van. Tudja: miképpen minden életre van indok azonképpen egy halálra sincs magyarázat.
És végül tudja, hogy kérdéseire kismilliárd választ kiagyalhat: Istennek kötelessége mégis (és annál inkább) mást és másként „gondolkodnia". Ha gondolkodik s nem pusztán és csupáncsak: szeret.
Abszurd.
Vajon a szeretetre a halál a helyes válasz?
Abszurd.
Egy nő fillérei hullnak alá, pénzgurulás visszhangzik a térben.
Használt világ a Kálvin tér.
Emlék a jelenben.
2009. október 22.
A világ legtermészetesebb dolga, hogy két, egyazon hajón utazó tengerész a kapitány tudtán és akaratán kívül nyilvánosan randevúzik. Csak semmi pánik és semmi történelmi időtudat! Cserháti Ferenc és Petru Gherghel nem először fogott kezet, igaz, Lábnyikban talán most először. Ám a hajóról nézve a körülmény mindig és csupáncsak egyhangúlag: víz. A víz pedig mindenütt víz. A hajó minden vízen úszik. Hogy mit gondol a víz, a folyó, a tenger és az óceán a hajóról ,az talán még a kapitányt is nyugtalaníthatja, ám rakoncátlankodnia akkor sem érdemes, mert a hajó: magára hagyja. Új vízre evez. A víz egyedül marad, mint az évszakok, céltalan hányódik a fekete-fehér űrben. Az utazóból hódító lesz, a hódítót pásztorként fogadják, és a pásztorból halász lesz újból.
Ha szégyenszobrot kényszerül emelni az utókor, hát kit mintázzon meg? A hajót. Mert ha kővé válik a víz ,és a mesterből hamu lesz, a hajó... a hajó borzadály árán is körbevisz s a megérkezéskor: kiköt.
Hogy fából vannak a csillagok, tűzre hányva is világítanak, melengető gondolat itt a tétova októberi éjben, ahol minden történés a legtermészetesebb dolog.
2009. október 15.
Gyorsuló haladás ide meg oda, a postaládából kiszedett, és roppant igyekezettel feltépett boríték, a találkozás az élő betűvel: égi élmény...
Ám minek mélázni, mikor a levél emléke is komor, nyomott. És így: magasztos.
Ez a levél messziről érkezett, az 1997-ben abbamaradt beszélgetésből, amit az induló vonat ketté szakított, s amit a töprengés, az utca minden kövét rugdosó mozdulat sokáig fejtegetni igyekezett, majd mint valami éltető szervet, a test, egész a mai napig éltetett, viselt.
Rejtegetett napok, letagadott órák, a parkból ellopott virágok s a sötétben eltévedt visszhangokat kihallgató csend...
Igézet ellen nincs orvosság, a levél nem hozta meg a feloldozást. Olvasni nem szükséges, a betűk vonulata is ismert, a levélből mintha én magam szólnék. Nincs nyoma itt sem a jövőnek, sem az elmúlt tizenkét esztendőnek. Most már értem: miért elég a fél szelet kenyér, a kávés csésze alján miért marad egy korty, és értem miért egy és ugyanaz a jókedvű és a szomorú nap. És értem már, hogy az ölelés miért szentel és kárhoztat.
A kehelyből feledést iszom, a kehelyben nincs bor. Sötét nyugalomban várom a nap végét.
2009. október 8.
Vannak átaludt utazások, átolvasott és átbeszélt utazások. Az utazáson a magától szerveződő beszélgetés meglepetésekkel teli. Az idő múlása ilyekor saját törvényszerűségeit megszegi és minden perc újdonságot hoz. A valós tér kisétál a világból, a nyelvben zajló belső utazáshoz csak az idősíkok közötti lapozgatás szükséges. És ez a könyv: az ember maga. A kecskeméti állomáson már nem az az ember lép a peronra, aki vonatra szállt Pesten.
A megérkezésnek nincsenek metaforái csak színei. Az ölelésnek pedig története van. Kecskemét belvárosában sok a templom s a téren sok az apró gyermek. Kecskeméten él Kodály Zoltán. Ezer tekintettel figyel. Most éppen azt látja, amint az öreg gesztenye tövében ülő asszonyok járóbotjukkal kotorásznak a levéltörmelék között. Kodály hallgatja ezt a zenét. Arcát a szélnek tartja, a szél megveti rajta a hópehely fészkét. Kodály ha fázik, ha melege van, s amikor csak teheti a Kodály Iskolába megy, ahol kiváltképp szeretve van. Odabent Kodály hófehér. Fehérebb az emlékezettel előhívott istenszakállnál amit a festő kevert ki, amit az idő kivasalt, kilúgozott a gondolat.
És a búcsú? Dobozi Eszterhez és Alföldy Jenőhöz csak megérkezni lehet.
Integetünk egymásnak, de tovább már együtt utazunk.
2009. október 3.
Szombat. Korán reggel tíz kör (futás), piac majd könyvtár.
A piacról már csak virágot hordok haza. A néni hálából egyre szebb csokorral vár, vár rám minden nap, „hacsak érkezésem van arra futni" - teszi hozzá szerényen. Tükör arca van. Nem tudom: reszket vagy didereg vagy csak él. Fizetem a vörös, a fehér és a legkedvesebb színű sárga krizantém csokrot. Mintha évtizedeket vásárolnék. Az asszony kiárusít. Értéktárgya élőlény.
Súlya van a virágnak, leállok, vissza már csak sétálok. A mély sárga krizantém fekete lesz olykor. Ha sír volna és útba esne most a múlt bizonyos, hogy a virággal beteríteném és vígan futnék tovább.
Kérdezem a kőtől fáj-e néki az őszi napsugár, hideg-e a hajnali harmat, ám emlékei csak a jövőből vannak. Visszahúzódik a pocsolyába, kutyák szaglásszák, egy levél borul a testére.
És az utcámban minden ház ablaka már nyitva. Előírásszerű szellőzetést, kávé-, tojásrántotta illat és cigarettát tartó kinyújtott karok.
Kártyavár kisvilág. Tollát hullajtó, vonuló madár. Erzsébet-híd. Halászok a folyóparton. Ha Kányádi Sándor bácsi a híd budai lábánál, az Attila utcában van, és éppen a Dunára néző ablakon tekint a reggelre, bizonyosan a Hargitáról odalépett követ faggatja, ami a meztelen platánfával kézen fogva tekint a közelgő télre.
2009. szeptember 27.
A parttalan hullámverésbe meredt szemek végül hátat fordítanak az ablaknak, a falakat ölelő könyvespolcokba kapaszkodva a szemhéj: összeesik. Odabent mindennek megvan a helye, odabent mindennek helye van. Odabent mindig éjszaka van, csillagos, teli holddal az égen.
Az angyalok palástja gyűrött, bizonyára odaát is szokásba van a kapkodás - motyogom magamba miközben Kondor Béla képei közt lapozgatok. Hányom a fekete grafikákat, egymásra halmozom, hallani vélem a hírnökök hangját, de a visszhang akár a szivárvány, száműzött játéka az égnek, megjelennek, hogy eltűnhessenek.
Eszembe jut a kócos gyermek, ki egykor voltam, kézbe veszem a fésűt, megfésülöm arany, göndör hajam s látom anyám elejtett mosolyát, látom, amint homlokon csókol, már futott is tovább, s szaladtam én is a misére.
Szótlan világ a múlt, képei rács mögött, és minden érzés zárolt. Nyitott ajka van a múltnak, óriás szája, ám beszélni nem tud. Az emberek belépnek, elindulnak, félúton elfáradnak vagy egészen elvesznek benne. Mintha átkot viselő labirintus volna a mindenkori tegnap...
Kiszabadultam, némán tekintek ama vasárnapi ebédről maradt pohár vízre. Minden mozgás körülötte bonyolódik s én ma sem nyúlok érte, véletlenül sem verem le. Fogalmazhatnék úgy is: a pohár tiszteleg rögtönzött létezésem előtt: maga sem tör rám.
Talán kő, talán idő már a víz benne.
Szomjam bevésődött szemem alá.
2009. szeptember 21.
Még egyszer a pipacsról.
Az Akadémia előtt, a Duna-parton, a hűvös kövek közt lilásan pirosló pipacs szirmairól issza a felkelő nap a deres harmatot. Itt maradt, őszbe szorult a szegény virág s a partra verődő víz már hantolásra készen áll... Gyöngéd, akár a neve: pipacs s a világon már keresnivalója nincs...
Vesztes harcos, ügyetlen az ősz, egyetlen találmány, amely sohasem lehet hős. Elájult, omlott barna táj, s majd meztelen lesz a zord világ. A megcsupaszított ember pedig, egyre több ruhadarabba menekíti a benne lakó apró, sovány életet. A porszem: megdagadt. Súrolják egymást a megtoldott életek.
A bölcs pipacs már fekete, indul az útra, nem néz az enyészetre, enyészet lesz maga. Nem áztatja az ég vize, nem topog sárba', hóba', féltében a Duna ölén oda lesz. Oda.
Vajon, kit nem az anyaföld poshaszt porrá, amelyből vétetett, hová tér vissza, micsoda, és merre van az oda?
A néma víz tükrén a pipacs, mint újszülött gyermek: magasba emeli szirma peremét: tépett karját, tekintetembe kapaszkodik, súly szállt most szememre.
2009. szeptember 16.
A környezetet, ahol mozgok, ahová a napjaimat lerakom, ahol építem a múlandóságot, egyre jobban foglalkoztatja a költészet - ha engem megjelenni lát. Nem miattam s nem is az én költészetem, hanem a Költészet maga a kérdés; én csak a kiváltó ok vagyok. Micsoda kiváltság!
Az egyetemi tanár, akinek sűrűn köszönhetem a könyvtárban a napi sokadik kávét, sehogy sem érti, hogyan tarthatja érdemlegesnek a költő, a lírikus, a vallomás-tevést ebben a mai (pont, pont, pont) világban.
A költő valóban vall, de ehhez és ettől a kornak sem vigyázban nem kell állnia, sem térden nem kell vezekelnie; nem áldozni jár az olvasó a költészet templomába; fordítva, a költészet kér helyet az olvasói világban.
Igen, olyan lények lettünk, akik nem csak a testükön, a lelkükön is ruhát viselnek. És ez az öltözék a szellemet is gúnyába pólyázza. Valóban.
Ruhát viselő állat az ember?
A tanár és köztem maradt a kérdés és a különbözőség. Különben is elfogyott a kávé. A gondolat, véget ért.
De a ruhatáros még megkérdezi: „Tündérem, igaz-e, hogy József Attila forog a sírjában? Ha látná ezek a mai költők, mit írnak, visszamenne a sírjába, én ebbe biz'isten biztos vagyok!"
Maga olvas kortárs verset? Minden tiszteletem a magáé! - mondam neki.
És már nem igazítottam meg az óriás tükörben a sálam, a hajam.
Nem mertem saját arcomra nézni, saját szembe belelátni.
2009. szeptember 15.
stációk
I.
3 pillanat aztán félóra
s még mindig dobog a szív
percenként hatvan bűnt üt le
nem ismeri határait
II.
szempillám mögött megszáradt szavak
egy szóban elférsz
láthatod
III.
szerelmed megmarta sarkom
vérembe száll a szenny
isten
a hajléktalan
IV.
öregednek az éjjelek
reszket a hajnal megfáradt
vérzik a föld a talpam alatt
félek, hogy élni kell
félek, hogy meghalok
2009. szeptember 12.
Az egyre hűvösebb szeptemberi hajnalok késve, de ködben is fénylő napfénnyel rakják az apró ablakot. Hófehér krizantém üdvözöl. A test felül, visszaesik, felül. Visszaesik. Tudja, nem bírja már a gyomor a kávét, kávé nélkül pedig nincs élet. Visszaesik. Ám átaludni sem lehet a maradék élőnapo(k)at. Sőt, az alvás olyan jószág lett, amit semmivel nem lehet megszelídíteni, megmakacsolta-, kéreti magát, néhány éjszakája megérkezni is elfeled. Marad a józan túlélés: a munka. És persze nem kérdezzük, hogy: az meg akkor minek? Nem. A nem-ek világában minden kérdésre nem a válasz. Sőt, itt nincsenek is kérdések, mert gondolkodás sincs.
Olyan életbe kezdünk, ahol a mindennapi élet alanyai és állítmányai helyett szél, virág, avar és harmat lép színre. Új nyelv, új világ. Amiről nincs és nem is lehet tapasztalat csak benyomás. Majdnem élek állapot. Így minden újszerű és ismeretlen lesz. Rácsodálkozom az ezerszer lejárt utca barnuló fáira, a kutyasétáltató, tegnap óta megőszült testre, a kirakatban tükröződő zöld táskával osonó testre: önmagamra.
1984-ben induló vonatot látok, felirata: „egyik szemem Sodoma / Gomora a másik / aki megmenthetne menekül / csak a háta látszik / csak a háta látszik" (Ferenczes).
A gyalogló gyalogol tovább az egyenes sínen. Papírtörmelék tapad a talpra: az élet így is élet, és többet ér mint valaha.
2009. szeptember 9.
A világtörténelem háromszor kilences napjának reggelén ('09. 09. 09.), megérkezett hozzám a második lecke, az Ember legújabb kívánsága:
Tessék!... Tessék!... (Majd erőtlenül összeroggyan ajkán a szó)... Szóval tessék!... (aztán leönti torkán az unikumot)... Igenis, tessék!... (Végül bele kiállt a Duna-parti presszóból a világba): akkor is kimondom: tessék vi-dám-nak lenni a kutyafáját neki!
Nohát! Csodálkozom mosolyogva, s nézek meredő szemekkel az emberre, aki ettől mindjárt boldogabb lesz.
Erről van szó! Erről a mosolyról! Jaj...jaj, istenkém... micsoda...ó!
A túlexponált ember nem kíváncsi másra csak önmagára, az embert s a világot akkor fogadja el, ha azokban a saját képét és hasonlatosságát látja visszatükröződni.
Ellensége mindannak, ami (számomra és más számára) szép.
Védelmeznem kellene előtte a szomorúság szépségét, a nyugtalanság mámorát, az őszi megváltó halált.
Ez az ember rögvest meghal, ha félbe tépett párnáról, vánkos alá rejtett könnyekről és jajszókról, a szóbába szétszóródva hánykolódó, torokba szorult mondatokról, az amnéziában megfázott és kiköpött tüdőről, a kávéba megmártódó, megrontást okozó hajnalcsillagról kellene beszélni.
Bizonyos, hogy a Dunában végezné be másokat vidámságra bátorító missziós küldetését.
Pofonegyszerű - esküdözik érvei fogytán.
Feloldozott tekintetében látom, egyáltalán nem hallotta, miről beszéltem magamban.
Újabb unikumot rendel, rágyújt, észre nem veszi, hogy mellette a szék már régen üres.
Vidámságra éhező hajnali emberek sorakoznak a Duna-parti presszó előtt.
Osztják a boldogságot, felfalják egymást a székért a népek.
Kisétálok a talán őszbe, a talán félelembe, a legutolsó ölelésbe. Nem nézek vissza, sem előre. Tudja az út, hol van az avar, ahol vár rám a szomorú, de nékem legszebb szomorú Te.
2009. szeptember 5.
Pécsről Budapestre, a Baranya Intercity vonaton, a büfé kocsiban, két rendkívüli társaság kíséretében: a magyarfalusi, papírra préselt néprajzi gyűjtések és az égen ragyogó ezüsthold, no meg az egymás karjába rohanó, felém közeledő budapesti fények: tagadhatatlan élményben részesítettek.
A kacérkodó, el-el rejtőzködő hold olykor visszatért, a papírok felett görnyedő hátam megszállta, megülte, majd a csillagokra bízva sorsom újból a sötét égnél sötétebb felhők mögé bújt. Kortyoltam ilyenkor, s mint vad őz tekintettem a sötét világba melyen a vonat átosont.
Illett volna tán sűrűbben a papírra nézni. De, aki maga is papíros ember, annak a „nem saját" papír nem pihentető eszköz... Minden papír és minden betű egyszer írója ellensége lesz - és ez nem egészen szójáték. El tudja egymást nyelni a föld a Földdel.
Mint ahogy az sem vicces dolog, hogy a vonat ismét késik, hogy az esti érkezésből éjszakai betoppanás lesz, bár ez a kérdés az élet „ már oly mindegy" részét alkotja.
S már az sem érdekes, hogy a szerény csillagok végképp elvonultak a budapesti égről, s tekintetemben feltámad a fényes város, ami mint jöttmentet, akinek nincs saját csak választott földje: eltemet.
2009. augusztus 31.
A vacakoló várakozás végén vonuló utolsó lehelet ma reggel őszre ébredt. Tévedés árán is: itt az ősz, itt van. A ház előtt, bejön az ablaknyitásban, a könyvek között van, a lusta porban, a kihűlő napban. Itt van. Nem jár, nem persely s nem apró, sem nemes gesztus, hanem csak úgy van. És a dér, a harmat, az avar, mind-mind csak úgy lesz. Ezen az ezüst földleplen gyönyörködik feketedő csillagaival a féltékeny ég.
Ilyenkor születik meg a szentpéter apokrif, miszerint az apostol kéri az Istent: hadd érezze szíve még egyszer a földi kínt, lába hadd érje a rozsdásodó erdőt, a rothadó fatuskóban hadd lássa a tél ősz felé nyújtott kezét.
Az ősz a természet elejtett legendája. Bezúzott sóhajok, levágott égdarabok, köztük egy szál élő fehér krizantém.
Kilakoltatott búcsút visz az ima.
Ma ősz van és holnap is ősz lesz.
2009. augusztus 17.
A lila eget bántani nem tudnám - a benne és mögötte Lakó hát védett helyen van. A hajnalra akaszkodó sötét foltokat ellenben gyufalánggal, apránként leégetném. Ha védtelenül maradna egy napon az ég biztosan betörnék. Azazhogy: benyitnék. Mint rég várt vendég. Nem préda, nem lekaszált fű és nem is csonthalmaz, pláne nem por és hamu állapotban. Így. Akár a meztelen gondolat. Minden matériától mentesen. Egyetlen mozdulattal feláll és felém fordul, Aki mindvégig háttal állt.
Ilyen hát az ember, ha reggel négykor felébred és nem jó a hely, ahol felébred. A Margit-híd alatt sem jó a hely, és nem jó a kórházágy és legkevésbé jó a cellakoporsó. Aki álmából mégis ott ébred, nem sűrűn kalandozott a lila homályban. Tudta, mindenkinél jobban tudta, hogy odafönt soha nincs jelen a Gazda, dolgát végzi valahol idelent. A világban pedig nem szokás homály után futkosni. Az egész város pompázik a fényben. Eltakarja a világos homályt. Üres tarisznyáját nem megtöltik: elragadják, annak ki azt hiszi vásártér van odafönn. S aki nagyon magasra botorkált, annak az angyalok könnyen lenyesik a szárnyát és egészen összetörve hullajtja magát vissza az anyaföldre.
A lila éggel nem érdemes játszani.
2009. augusztus 10.
Holnap már ősz lesz, s a kamra pusztán csak pókhálókkal van tele. Pedig a Lehel téri piac mellett lakom, jártam is néhányszor arrafele - igaz fodrászhoz és ásványvízért a pincébe bujdosó Reál boltba, de akkor is: ugyanarra a dologra gondolunk akkor, amikor „a Lehel térre megyek"-et mondunk.
Szóval közeleg az ősz. Közeleg. Jönnek a hideg évszakok. Elhagy az augusztus, a három meleg hónap. Kinyitom a szekrényt, kiemelem a zsákba pakolt kötött melegítőket, kihúzom, összerakom az őszi viseletet. Ez az ősz más lesz, egyik ruha szűk, bő a másik. Az ember, aki felhúzza nem a régi. Egyik ruhába sincs már számomra hely. Tegnap hófehérbe, holnap tán feketébe, de ma? Ma, amikor nincs már nyár és nincs még ősz, ma miféle lény az emberfia?
Ezt a napot figyelmetlenségből teremtették, ha teremtették...
A lét ma nagyszünetet tart.
2009. augusztus 7.
A történetekbe folyó ember olyakor végérvényesen elvész. Reggelre új nevet vesz föl a régi test. A nevet változtató ember már csak álmodik korábbi énjéről, odalett életéről. Gyakran mások által írt könyvekbe olvassa vissza egykori önmagát. Ez a történet-változat nem az ember, hanem az emberiség története lesz. Ebben a közös változatban versbe keresztelt pillantok, pipacsok, megszelídített átkok jönnek szembe az olvasóval; hozzák a hullámzó szavak, sorok. E történetek közt húzat van, e történetek között lopódzó ember nincsen biztonságban. Figyelő csillagok, szimatoló virágok és sötét éjszaka játszik a történetek közt botladozó emberrel, aki végül, lehunyt szemmel kilép a közös históriából.
Odakint vízpart. A Dunán hajók úsznak, rajtuk boldog tekintetek néznek irigykedve a szigetre. Aki a vízen van, szárazföldre vágyik, s akit a föld magához láncolt, a vízzel együtt folyna szívesen. Egymásra irigykedő sorsok, történetek nőnek a víz fölött. Az ember előveszi a jegyzetfüzetét, leírja, amit lát, ahogyan látja. A szemre itt sincs szükség, lehunyja, minden ott belül, legbelül zajlik, hallgatja, írja. A papírt elrántja a szél. De papírra sincs szükség, a történet tovább íródik, kőre, vízre, napsugárra. A levél elszáll mégis. Üresen.
Száműzött szivárványt hullajt az ég; éhes férgek törik fel a földet; világosnak ígérkezett a nappal, mégis besötétedett.
2009. július 28.
Aki az utazást elgondolta, annak nagyon viszkethetett a talpa. Nem tagadom: elindulni jó, megérkezni is csodás, de amit közte meg kell élni, az... arra nincs is szó, csak hasonlat. Olyan az, ami a kettő között van, mint egy híd, amire ha az utazó fellép, tőmondatokra szakad az élete. Az élet olyan lesz, mint egy kettétört, párnára fektetett könyv, amit vagy kézbe vesz még olvasó, vagy sem. Az olvasó örökre elalszik, a könyv örökre lefektetett, nyitott könyv lesz. Szűkszavú lesz a világ, mindig csak sejteni lehet: mintha-mintha szólna valamit. A száguldásban nem fekszik meg a hang.
Elvileg hosszú útra készülök, de hogy meddig jutok el az már a híd teherbíró képességén múlik. A magam részéről itt hagyok mindent, amiből kivetkőzni egyébként is kötelező. Könnyű és egyszerű ember, gyermek indul, aki máris, újból becézi Istent, s akit hirtelen visszabecéz az ég billiárd csillaga.
Találtam egyszer, s keresem azóta mindig azt a Valakit, aki annyiféle, ahányféleképpen Őt nézik. Mozzanat az élet, benne parányi minden káprázat és minden gyötrelem. Szépsége az, hogy minden szókapcsolatot, minden félbemaradt és csak elgondolt érintést egyszer lezárnak. A híd alatt éhező embernek csak koncok, csak fecnik potyognak a nyelvére.
Hazudik mind, aki csemegét mond a méregre.
2009. július 25.
Július vége felé, szellemidézésre kiváló hely az Alexandra könyvesbolt. Sok a halott ajkú könyv és még több a torzmosolyú lény, de hűsítő élményben részesülhet a könyvfalatért betérő ember. Csak József Attila szerelmeiről egymás mellett sorakozik hét darab önálló könyv. Megérte szeretni, JA! Vékony, közepes, vastag, színes, fehér, fekete, szerző, szerzőnő tollából, kéz- és szemmagasságban. Kívánság szerint minden megtalálható. És persze: ár, kiadó, ideológia szerint is kínálva van. Hogy senki hitébe ne tapossak, s legfőképp, hogy föl ne ismerjem a sorok között a ráolvasást, óvatosan nyitom ki az egyik könyv legsötétebb színű lapjait. A képekhez török utat, a szerelmek szemébe nézek. A légkondicionált kánikulába a szavak izzadtan fetrengnek a lapon, így még kevésbé kívánatos a jelenség maga. Marad a siratófal, a római betűkkel jelölt képsor.
Kijelölök egy albérletet a polcok alatt, lenyúlom a könyvet kotorászó ember ülőkéjét, ránehezedem, kényelmetlen, visszagördítem, a fölismert ikeás szőnyegre ülök, inkább megfelel az nekem. Percenként fölkapom a fejem: a kamerákon kívül élő szemek vigyázzák-e cselekvésem, s mikor olvassák fejemre: kérjük, a kisasszony viselkedjen! József Attila szerelmeit így nézegetni nem lehet.
Vissza mindent. A helyére. Új játék kezdődik. Mely könyveket adnám anyám kezébe, hogy a tűzgyújtásra ne legyen többé soha gondja? Egyiket sem.
Oldd meg, anyám, ahogy eddig is megoldottad. Minden cselekedeted amolyan lejárt óra, születésed óta ugyanazt végzed. Nem csodálom, hogy unod, hogy a kopasz földön megbotlanál olykor, s ezért az egy élményért mindent megteszel. Megbotlani. Legalább egyszer. Esni egy jót. Egy földet nem érő törvénytelen halált.
Kár, hogy nem ismertétek egymást.
Most szép arcod nézne rám Vágó Márta, Szántó Judit és mások között...
Mily másként gurulna ma összedrótozott életed, életem...
A soha meg nem írható végrendeletben, múzsák közt elsőszámú múzsa vagy örök anya.
2009. július 21.
Csillag után kutakodik, kinek egén a sötét hold haszontalan virraszt. Idelent egyenes adásban megy a holnap, a máról soha nem beszélünk, a ma mindig csak olyan amilyen, elfogadjuk, rosszabb ne legyen. Mindig csak úgy van. Éjjeli lámpa világít felette; az élet maga szakadatlanul a holnapért van. Errefelé legalábbis. Hozzá lehet olvasni ezzel egészen ellentétes eretnek vélekedéseket is - annál sötétebb lesz az éjszaka. A vesztes pillanatok ággyá zsugorodnak, ráfeküdni illúzió, üdvös illúzió.
A bizonyságtól a kétely felé haladva ... egyre kevesebb a levegő a meztelen hétköznapokban. Bárcsak holnap, bárcsak ősz volna már. Púpos lélekkel loholó akarat és gyengeség kóvályog a hőségben. Májustól szeptemberig nincs személy, nincs személyiség és lélek sincs. Csak cselekedet van. Meleg és hideg, rossz és jó tett az ember élete. Szeptemberben megérkezik a felébredés, feltámad a feledés. Szeptemberi arccal már nézhet az ember tükörbe.
A kettészelt egész akkor egybeforr a harmat vizén - vagy két félként, külön rothad a szent avar ölén.
A kettészelt én azt mondja akkor: ember vagy; egyedül vagy; védd magad.
2009. július 14.
Végére járni valaminek? Nem szabad. Filozófiailag nem is lehet. Mert valami csak akkor kezd el igazán lenni, amikor már nincs - és emberre nézve ennél félelmetesebb kísértet aligha van. Ilyet produkál a halál, a befejezettnek vélt könyv, a megfojtott szív (azzal, akinek a torkán a sors mindezt legyúrta). Akkor hát hogyan legyen? Hagyni lenni azt, ami van. És ami még nehezebb: úgy, ahogyan van. A haldoklást. A bevégzetlen művet. A megtagadott szerelmet. Semmi nem ér véget, aminek valaha köze volt a léthez. Csak a darabolás, a felfüggesztés, a romlás, a penészesedés, a levegővé válás, az újratermelődés lehetséges. És mindez virágot termő talaj lesz. Igen, a lét egy virágos rét. Lenni pedig annyi, mint messziről megcsodálni egy virágot, a legszebbet, de soha el nem érni, soha meg nem érinteni, csak tudni, hogy van. És soha nem gondolni azt, hogy a virág én vagyok. Az én nem lehet a lét, az én csak létezhet. Semmit nem szabad elérni, csak a törekvés a megengedett. Nem vagyok, csak lehetséges, hogy létezem.
Ilyekor nyáron ez is csoda. Úgy, hogy nem lehet átlapozni az évszakot: szédületes teljesítmény.
2009. július 9.
Hogyan lett egy nem kívánt találkozásból epiphánia? Súlytalan óra kellett hozzá, s még súlytalanabb élet. Ezen kívül két sör is volt az asztalon és zivataros könnyözön. Leginkább ez utóbbi vihetett föl a Sionra, hisz sör minden pulton szobrozott, mégse a korsók előtt kápráztak a népek: csinos leányok rontották tekintetüket.
Az útkereszteződésben gyökeret vert ember - ha egyik irányba sem léphet - váratlanul szárnya nő. Fölrepül. Csak egy részét gyarmatosították az égnek; az univerzum parlagon hever. Akit cipője szorított idelenn, odafönt nem üti bokán magát. Mezítláb sem.
Tehát: amikor a jövőről kell beszélni, válaszolni a hogyan tovább? miből fogsz megélni? munkát keresel? kérdésekre, akkor az ember kénytelen egy ültében visszapillantani ilyen meg olyan életére és kiejteni a várva-várt, de sohse hitt szavakat: majd csak lesz valahogy, nem? Legalább te hidd! Aztán a szót szó követi, emelkedés a szárnyalást, és a Sion lábánál felragyog a mondat: a remény egy olyan ráolvasás, amit az ember múltjára olvas. - Az nem lehet, Laura. Nem logikus. A remény előre néz.
- Lehet... De, aki a visszapillantóban két-három éves szerződéseket, hűtlen kezeket és kopott térdeket lát, a múltban hisz, a múltban keres értelmet és életet.
- Van benne valami...
Koccintunk és az előttünk itt vacsorázóktól örökölt fehér szalvétával kitörlöm szemgödreimet.
2009. július 7.
Visszatérő gondolat ilyekor, hogy az ember fel akarja mutatni a fejét vesztett világnak: íme ez a jó, íme ez a nagyon rossz a nyári hónapokban. De amikor mondani kell a szót, amely a valóságon kimondva sem változtat, két kézzel, biztos mozdulattal legyintek: csak nyugodtan! Zárjatok be minden könyvtárat, üdüljetek boldog szigeteken, én őrt állok, feltalálom magam a kapualjban is, kívül rekedten is. Bőröndöm nincs, ügyeltem rá, hogy örökségbe se kapjak, nem csomagolom be a világot, miként jöttem, azonképp hagyom mögöttem az utat, rajta két lábon, az üres világba ballagó magamat. Ez volna a nyár. Senki sincs otthon. Ebben az időben valahol mindenki turista. Felfüggesztve a rend, befagyasztva minden, ami nem jégkocka, nem hideg sör vagy éppen fröccs.
Szóval fel kellene mutatni az önmagát körbejáró kisvilágot, amely pontosan odaérkezik vissza, ahonnan kizökkentetett, pusztán körbejárta a pályát, elhullajtott néhány hideg és meleg csillagot az éterbe. És megszülettünk. Igen, nyáron is szül a világanya. Nem. Nem csak az emberek. Nyáron: egymást kioltó fények születnek.
.
2009. július 2.
Az ember hazatér és nem érzi magát otthon. Ismerős persze minden, ami a négy falat díszíti, ismerős az élet minden megtörtént és meg nem valósult története, hisz láthatatlanul rezdül a levegőben. Érezni a Lehel piacról kiszabadult barackillatot, és látni a szomszéd ablak muskátliján kotorászó macskát, s az azt figyelő, földszintről feltekintő öreganyót, kinek öléből a rejtvény soha nem hiányozhat. Harry Potter nagyanyja lehet, a kölyök kiköpött mása.
Továbbra is délelőtt van. Tehát még nem éhes az ember, s mily különös a hűtő ezúttal is üres. Természetesen. A házat felújítják, de a háborús zajokat idéző gépek mégis barátságosan szép melódiát játszanak. Ez itt a valóság, bejártam világom, nem leltem magamra benne.
Meglep, hogy az éjszaka ismét tova lett. S tudom, hogy a múlt nyomomba van, keres, s én bujkálok. Lámpát gyújtok, árulás-parfümmel fújom be magam, életterem, hogy ne találjon, s ha rám lel ne akarjon. A múlt. Nem adom neki a mesékből kilopott három kívánságot; az emlékezésben hordott kinyílt virágot, amit anyám tarisznyámba rakott akkor rég, hogy a hosszú buszúton átvészelhető legyen a rosszullétet. És nem adom a holnapot. Ahhoz a mának előbb meg kell történnie.
Mihamarabb becsukom az ablakot és kettőspontot rajzolok a most abbahagyott mondat végére [:]
2009. június 25.
Gondolatok a könyvtárban
Azt gondolom először is, hogy könyvtárban nem lehet gondolkodni; hogy gondolkodni a könyvtárban nem szabad, mert a könyvtár meghatározott időben bezár, és a raktárból felkért könyv olvasatlan marad. Levegőtlen visszaszúrják urnájába, a többi halott könyv közé, s a borítóra tapadt kéznyom haldoklásba kanyarodik. És a halál: terjedő fájás. Felszínre tör, kézbe kapaszkodik, átölel, elaltat. A könyvtárban aludva könnyen meg lehet halni.
De még mielőtt... e könyvlom-rengetegen, mint juh a gyepen elterülnék, megfogadom, hogy az asztalra csak azt a könyvet rakom, aminek a betűit valóban - legalábbis tervek szerint - elolvasom. „De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?" Írom... éppen azt írom. Megírták mások is. A sajátjukét. Közös könyvünk is van, de azért a könyvért mi vagyunk, s nem az van érettünk. Mindenki számára más-más könyv számít a közös könyvnek. Éppen ezért mindig csak „mondhatjuk" de ki nem mondjuk soha: „Köszönjük, élet! Áldomásidat! / Ez jó mulatság, férfimunka volt!". S a legújabb ki-nem-mondásig a legszebb mozdulat mit ember tehet: a közös könyvért nyúl, belelapoz, olvassa hol, mit vétettek ellene, mikor tett rossz fát a tűzre, mikor alud ki az élet benne. Nem kell meghalni ahhoz, hogy ne éljünk.
2009. június 22.
Még hogy az egyedül élő magányos?! Joggal sértődne meg rá a falak hűsége, a plafon, mely az éjszakai tekintetet táplálta, a bársonyos holdfény, a hajnali kávé íze. A társasági tagok sora hosszasan sorolható tovább. A legbiztosabb, s persze az egyetlen igazi jelenlévő a gondolat. A gondolat kölcsönzi az embernek a szabadságérzetet. Arra gondolok, amire fantáziámból telik. Csodálatos. Akkor is, ha tudom: állóvízen evezek.
A jól kitervelt, logikus történetek helyett burkoltan és megfoghatatlanul adja át magát a lehetséges valóság. Szépsége, hogy haszon nélküli. Ártalmatlan. Testtelen-betűk, az üzenet mégis olvasható. A mértéket nem ismerő gondolat a láthatatlanhoz is elég közel merészkedik. De az visszafolyik magába.
Nézem az eget a földtől elválasztó horizontcsíkot.
2009.06.18.
Az élet dolgai közt van olyan is, aminek egyetlen létformája a kimondhatatlan. Az is törölve. Folyamatos nyomtalanítás. Élet az is, nem is akármilyen. Törölni, törölni, törölni azt, ami eredendően törölhetetlen. Ellenben annál elevenebb.
Az ember csendben végrendelkezik minden kitörölt betű, nyom, tekintet, illat, bűn a kitörölt élet felett. A kitörölt élet az igazi élet. Törölt élet az, ami lehetett volna. Mindenkinek van egy kitörölt, egy törlés alatt álló és egy megélt élete. Egyszer élünk - mondjuk - de életeink száma nagy.
Viszlát Magyarfalu!
Csatlakozásra várok Adjud rettenetes, szocialista várótermében. A peron ázik, a varjak krákognak odakint. Két óra van. Ha nem kellene jegyet váltani, meglátni az egyenruhás embert, azt is hihetném, hajléktalanországba jutottam, ahol a kóbor kutyák, éhező verebek többséget alkotnak. Furcsa látvány lehetek én is a szemükbe. Nézzük a röpködő verebeket, hazájuk e váróterem. Az ember itt vendég lehet. A kukák, a padok falán a nemzeti lobogó színei. Nem ülök le. Kosz van. A táska a hátamon marad. Óriásfestmény a falon: jelenet a szüretről. Boldog idők. Magyarfalu templomában hasonló csillár lóg, mint amin a pókok most hálójukat szövik. Bizonyosan egyazon helyről származnak.
Messzire kell innen menni. Csikszereda irányába. A Kárpátok vadvirágai közé. És tovább.
(2009.06.09.)
Mindaz, ami van, az erdélyi hegyek, a templom köré borosodó falvak és sirtelepek, mind-mind élet. Szép élet. Esztétikailag szép. Mint egy műalkotás.
Béke van itt, korán reggel és én rettegek Parajdon e békétől.
Jó, hogy tovább visz a busz. Itt, az erdőrengetegben már jobb is a levegő. A hegyi patak a helyén van, folydogál. Elsétálnék a fel-felbukkanó köveken. Gondolatban, persze. A természet a vadaké.
A szerelem pedig a képernyőé. Négy filmet néztem végig a Budapesttől Csikszeredáig tartó hosszú éjszakán. Mindenki szép, legszebb. Filmvilágban egyirányú az élet. Szerelem. A többi körülmény, ami megrohadhat, ha elégedetlenkedik. Nem is értem igazán, belemagyarázni a logikát, minek? Igy van és kész.
Tamási Áron továbbra is Farkaslakán pihen; a tölgyek körül zarándokok. Udvarhelyen jól élnek a gazdagok.
Hogy a haza izét előcsalogassam a mélyből vagy a valóságon kivüli tartományból, előveszem a fülhallgatóm és angol lecke helyett moldvai népzenét hallgatok.
Jó úton vagyok. Már csak három órát kell Csikszereda utcáin, kávézóiban, könyvesboltjaiban elszórnom. Kevés van, hamar végzek. S már jön is a Brassóból Galac felé tartó vonat, közelebb visz. Megmutatja magát a haza.
Edesanyám csodálkozni fog megint: "lelketelnül" érkezem.
Hosszú volt az út, anyám.
És egy egész világot cipeltem magammal.
Ki se csomagolok.
2009. május 03.
Magamnak fogadalmat, másnak ígéretet tettem arra, hogy földre szállok. Itt élek, eszem és iszom, akár a többi nép a világon. Írnom is itt kell. Földiesen.
Ez itt a feladat. S már most tudom: a legnehezebb feladat.
Elfeledtem, hogyan kell egyszerűnek lenni.
Elfeledtem a lényeglátást.
Elfeledtem a titkot kimondani, leírni, amit nem lehet.
Elfeledtem.
És hiszek a feledésben.
Ez a hitem.
Emberi ágon rokona vagyok Hervay Gizellának, akinek a kötetét ismét valaki más forgatja a Szabó Ervin könyvtárban (ha könyvtár ez, és nem pláza).
Legalább nincs hideg. És meleg sincs.
Legalább jó most itt lenni.
Történhet velem jobb? Aligha.
Anyagból vagyok. Mégis a lelkem éhezik.
De csak a kávézó van nyitva. Hervayt értő kezek ízlelik.
Csodálatos. A büfében nincs üres hely. A vizsgalázban csevegő fiatalok zsivaja rögvest elüldöz. Elfeledtem azt is, milyen volt vizsgázni. Pedig közel háromszáz alkalommal tettem vizsgát. Közülük csak a legelső volt bukás. Anatómia. Sejtem: míg élek, gyűlölni kényszerülök az emberi testet.
A kankalinra gondolok inkább. A mezőn lakóra. Akit az ég óv, akit az eső etet. Aki nem tudja magáról, hogy van.
Útba esik egy antikvárium. Könyvet venni is elfeledtem. Megszoktam, hogy kapok.
Az egész életem úton-levés. Amivel találkozom, aki felém jár, az vagyok. Célom a vándorlás. Ezért sem szeretem a születésnapot. A helyzeteket. Csak a vándorlást.
Címtelenül. Dísztelenül. Ember.
Hol van már az egyszerűség...
Az egyszerűség az, amihez hűségesnek kell lennem.
Van ellentétje az egyszerűségnek?
Nincs.
Hacsak a fikció nem az.
De kitalálni nem illik. A legegyszerűbb valóság is érdekesebb minden összehazudott mondatnál.
Hűségesnek kell lenni a valóságához, akkor is, ha ellenem szól, lelkem és értelmem ellen. Méltó ellenfelem a valóság. Leckéztet. Leckéztetem. Vívás. Gyötrelem. Szerelem.
Megoldás nincs.
Csak türelem.
Ilyen egyszerű.
És az életben ez a legnehezebb.
2009. május 27.
Hosszas, az üresség teljességét bejáró gondolkodás után az író leteszi a tollat. Többedik üresjárat. Már nem is tudja, honnan ily ismerős ez az állapot. Hiányoznak a saját szavak. Mondani kell a másét. De azok mind jövevények. Különvált szavakból áll a világ.
Az író vélt hozzáértéssel, mint előre szaladt isten egymáshoz tapasztja a szó elemeit. Létrejön a lehetséges világ, ami aztán az egyetlen valóságban egyre több tragédiát rendez.
Az író ismét tollat fog, nyilatkozik az igazságtalanságról, amely véle megtörtént, a félreértésről, amelyet tisztázni kell.
Lehel, de mindhiába a kiszáradt tollra.
Megérkeztek a saját szavak. Újjáalkotásra kész állapot.
Ám hiába.
Az író feláll, a képet lerántja a falról, az hadakozik, betöri az üveget, igen az is csak egy kreatúra, s ki élt, az halni kényszerül. De a kép hozzá szokott a falhoz és egy ideig holtan is ott marad.
A nemes anyagból való az igazán fontos dolgokról hallgat.
A történet itt felfüggesztődik.
Függő itt minden létbe-lógó-szerkezet.
Akárcsak Bécsben, ahol még a sör is meleg volt. És semmitmondóan sötét. És néma. Kockatökély palotái közt megesz a magány. Meg sem érzi az ember, hogy elfogyott.
2009. május 24.
A halandó ember vasárnap délelőtt az ikonvilág kertjében pihen. A hosszú, földre hulló festett üvegeken alápergő szent múlt, angyalsereg. Mennyország-album a tér. A sarkok mindegyikét megülte a jóság. Örök történet-faragványok, festmények ülnek velem szembe. Virággal védett szegletek. Oda nem léphetek. Amott az orgona, körötte Bach tömjén-hangja száll, és szól.
Az oltáron kiskápolna, éppen olyan, mint a kisfalum temploma. Már látom is a tövében térdeplő asszonysereg markára feszített rózsafüzéreket, amint földre eresztik a szemeket, amiket aztán a madzag mégis visszaránt. Gyönyörű, fejkendővel takart arcokat elhagyó vágyódást látok. Innen a távolból, oda messzire nézek.
Mert ott vagyok én is, ahol ők vannak. Az orgona hidegében. Fázunk, s didergésünkre angyalok vigyáznak. Odakint meleg május - hív. Szivarfa és jázmin illatozik. A Szent Erzsébet rózsakötényét átszúró napfény kísért, a Margit-szigetre hív.
A Mennybemenetel egy helyben marasztal.
Nem tudom, merre van.
2009. május 22.
Amikor a fecskék elfáradnak, az ablakomat kettévágó drótra szállnak és mondják, csevegik a maguk búját, bánatát - gondolom én - mi mást? Egyik kezemben könyv, ölemben a laptop, másik kézzel töretlenül nyúlok egy korty vízért, teáért, sörért. Mikor miért. Unják és elszállnak az ismeretlenbe. Nem tudom, hol járnak. Visszajönnek még?
Átrendezem a vackom, virágot teszek az párkányra, letakarítom magamról a tárgyakat.
Kihúzom, amit eddig írtam; a valóság több mint e szavak összessége...
A fecskéknek igenis joguk van meghalni. Önzés visszafordulásukra várni. Különben is csak innen nézve halnak meg. Önmagukban bárhol élhetnek még.
A drótra csillag ül; fölötte a Hold s a súlyos sötét.
Elhagyatott egy föld.
2009. május 18.
„Vannak éjszakák, amelyek után nevet kellene változtatni, annyira mások lettünk" (Cioran, E.).
Hosszason nálam lakott a csend - mindhiába keresték odakint. Ahová léptem, odajött, velem volt, egy volt velem.
Betört egy napon, leült a félelem. Csendem parazsára ült, szembe velem.
S én nem tudtam már, nem ismertem. Tükörbe nézek? Csendre tekintek, a félelem vigyáz rám?
Akár a Hold alatt, a Duna-parton, ölel magához a sötét éj. Kint csillag, gyertya odabent s a küszöbön állok én.
Harminc múltam, nem vagyok ezzel egyedül; mégis az én éveim sokasodnak, gyűrűznek ujjaim.
Gördíts tovább engem Uram, hajnali csillagok hullnak. Kattints a Napfény címszóra, szórj tisztább levegőt. Küldd levegőd házamba.
Tölts le egy programot, futtasd át gondom, bánatom, vétkem, óh, virtuális temető, virtuális hitem. Irtsd ki a vírust. A billentyűkbe fészkel. Gátat emel, vermet ás. Csönd van és mormolás ma reggel. Félek. Tükörbe nézni.
2009. május 15.
A szigorú közhelyek utcáján az emberi jellem van terítéken.
Egyik asztalnál azt beszélik: hogyan lehetséges az élet az ég alatt? A másiknál arról: hogyan lehetséges az élet földdel lábunk alatt? (És nem az anyaölbe).
A középút valahol ott bujkál, ahol a kérdést fel sem teszik, mert az a tárgyba alámerül. Megélik. Több világ polgára is lehet egyszerre az ember?
Igen. Ha az ember: zene.
De az ember csak visszhangja a zenének.
Áztatja fülét az örökkévalóság echójába.
Az úttest közepén fekete zacskó. Tele van.
Valaki élete a zebrán maradt.
Az egyetlen érvényes menekülés az égbe vezet.
2009. május 12.
A hosszan tartó hajnalozás gyomorfájdalmaiban a legszomorúbb nyilallás a kávétól való önmegtartóztatás. Nem. Nem lehet...
Errefelé csak a virágillat jár.
A Gyümölcsből még nem ettem én.
A könyvek bezárkóztak. Nem kíváncsiak rám.
A falak elfordulnak. Rám vetik az ébredő napfényt. Árnyék vagyok mellettük.
Így állunk. E virágos labirintus hullámai közt a véletlenre bízott foglyok. Pillanatcseppek.
Egy helyben állok.
A tér elmozdult. A nyelv elhagyott.
Valahol kávét főznek a szélben.
Illata hozzám száll.
Magával visz. A fájdalom irigyen horkol tovább. Magában maradt a kilincs.
2009. augusztus 8. (sic!)
A vonaton tűző nap, kezemben könyv. Olvasok. Szemben velem egy férfi. Utazik. Lottószelvényeit ellenőrzi. Összeveti az óriás Szerencse Mix újság számtengerével. Legalább 80 éves.
Olvasok.
A betűkről felitta a tintát a fény. Nem látom a sorokat. Hófehér írás.
A bácsi rezzenéstelen arccal figyeli a számokat. Vastag szemüvege van. Orrán sebfolt. Frissen borotválkozott.
Olvasok.
„Ne restelljék kutatni azt, ami a gyógyításban hasznos lehet" - így Hippokratész.
De ekkora pipacsmezőt még soha nem láttam. Én is pipacsból lehetek - különben miért akarnék pipacs lenni?
A bácsit mindez nem érdekli.
Hogyne jutna erről eszembe Illyés Gyula?
De a bácsi ezt sem érti. Legalábbis nem néz föl.
Olvasok.
Feláll. Beméri szemével az Alföldet. Leül, és újból kézbe veszi: Szerencse Mix + lottószelvény.
Olvasok.
De már nem tudom: mit? Vagy kit?
Van, hogy a bácsi lapozhatóbb a könyvnél.
Sose értettem a vagy-vagy gondolkodást. Is-is-re nevelte. Sőt: isis isis-re.
Aki azt akarja, hogy igaza legyen, az nem szolgálja az igazságot. Kezében eszköz és nem cél az igazság. Odahaza a mutatóujj örökké fölfele emelkedett. Senki nem bökhette mellét sem koponyáját tulajdon ujjával, mondván: az igazság éppen ottan tanyázik.
Mert az igazság örökké úton van. Közöttünk. Sokan belehaltak e távolság átúszásában.
Leveszem a szemem a bácsiról. Unja már, hogy olvasom. A könyvet. Ő nem kíváncsi rám. De nem ártana, ha meghallgatnám.
Látom.
Menekülnek az őzek.
Házvázak röpködnek szembe.
Kőbánya-Kispest állomás.
Leszállni.
A Nyugatiban bombariadó van.
2009. május 5.
A talált tárgyak felett szomorkodom. Porosak lesznek. Gazdátlanok. Ezért prédái mindenkinek. Itt van például ez az utca. Csak a szél jár rajta. Meg a hold. Visszafordulok.
Amott egy gitározó ember? Nem: fa. Szoborféle. Húrjain szerelmeskedő gerlék.
Tavasz van. Vagy már el is múlott? Az orgona valóban elvirágzott. Az akácfürtök is lehavazták a konyhaasztalt. Kidobom az árván maradt leveles ágat. Penészszagú a víz. Kimosom.
Lakótársaim a könyvek. Őket is sajnálom. Néznek, várnak rám éhezetten. Panaszoljatok isteneteknek, amiért kettészakította a napot, amiért megosztotta és megrövidítette az időt - mondom a polcokon sorakozó hűségtárgyaknak.
Roppant féltékenyek, ha könyvtári könyvet veszek ölembe.
Nem is haladok úgy az olvasással, amint kellene. De csak azért, mert a kritika, amit olvasok „költeményebb" az elemzett versnél.
Úgy sajnálom a verssé alakult pillanatokat. Hol napfényruhát, hol máglyatüzet kapnak.
Csak ha engedik, akkor szólhatnak.
2009. május 2.
Mire jó a május egy? Mire volna jó? Felemás világokról való látomásra.
...
Házat építek. Hívnak a pókok: készen áll a háló. A hinta elkapott, lassú belátás következik: íróasztalom: töredéktemető. A következő lombtalanításkor talán kidobom. Vagy demitologizáljam inkább? De mi lesz az éggel istenek nélkül?
Fekete virág néz rám az ablakból. Otthonom nem kísérleti terep. A mondat nem úgy folytatódik, hogy: hát akkor mi? - hanem úgy, hogy éghajlatváltozás van odakint. Az ablakot be kell csukni.
...
Miért töredékes mindaz, amit (le)írok?
Mert az álom ilyen. Töredék.
Mert nem magamról szólok. Hanem valakiről, valamiről, amit homályosan látok.
Hogy a gondatom miért töredékes?
Mert olyan, mint egy nyitott ajtó. A világ azon belül van. A teljesség is. Ha kimászik az ajtón: töredékes lesz. Mert annak látod.
Töredékes ez a tudósítás is. Amott belül nincs természet, nincs virág, nincs hierarchizált társadalom. Amott belül nem vagy te, csak én vagyok.
Csodálkozol, hogy kiegészítjük egymást?
...
Azt mondják annak a bizonyos valakinek a versei: szubjektívek. (Én is megnézném a két szememmel azt a költőt, aki versíráskor leveti a bőrét, leállítja a vérkeringést, a szívverést, az agyjárást).
Valóban.
A forrásból, melynek kútját az a valaki ásta ki, elsőként maga iszik belőle. Csak annak oltja szomját, aki éppen erre a vízre szomjazik. Ilyen az ízlés természete.
(2009. 04. 29.)
A blog: hangos gondolkodás. Ha olvasókkal számolok: hangos beszéd. Nem magamról. Kérdésekről. Az első szavak valamikképpen teremtő szavak. Horizont és színpad lesz belőlük. Nagyszerű, hogy nem élőadás a blog. Így a hangos gondolkodást kiegészítő mimikai kommunikáció („az élet") a láthatatlanba marad. Azaz: nálam.
Mennyit nem vakarja a fejét az ember, hány bögre teát meg nem iszik, hányszor kinéz az ablakon, míg az utolsó betűt is bevégzi... míg azt nem hiszik: áll a híd az én és a másik gondolatvilága között.
Pedig az a lengő hinta csak fáradt tekintetünket csábítja a sötét éjszaka kavicsos ágyába...
A partra, ahol a folyóba ömlött ma egyre távolabbra kerül.
De milyen irányba?
Fel is út, le is út - így a ballada.
Én meg maradok egy helyben.
A két út között lévő kőfejtő pillanatba.
Felakasztom a szavakat a képek fogasára.
Hadd irigykedjenek majd este a csillagok az emberi faragványokra.
(2009. 04. 28.)
Alma
ha a magyar nyelvet egy szép zöld almához hasonlítjuk, akkor azt mondom, hogy vannak vidékek, ahol a népek egy fél almát kaptak
a másik fele út közben elrothadt
nos hát akkor: hogyan lehetne egy gyümölcsöt úgy megoperálni, hogy a hiányzó felét kipótoljuk?
sehogy
hol hallott ilyen az ember?
ez itt a valóság, kérem
azt a fél almát kereszteljük: népköltészet névre, jól áll neki
a fél alma nem keserűbb és nem csúnyább az egész almánál csak rothadékonyabb
megoperálni tehát nem tudjuk, de tartósítani: igen
mert az a fél alma minden egész almába benne van
a legfinomabb falat
aki ilyet nem evett az nem is szereti az almát
igen, van, aki az almát egyáltalán nem eszi
van, akit az alma nem szeret
és van, akinek fél alma is elegendő az egészséghez
és van, aki az almát nagyon-nagyon szereti
például én
holtan is megennék egyet
annyira ízlett az a fél, hogy már az egészet eszem
s ha egyszer nagy leszek még almafát is ültetek
Isten engem úgy segéljen
(2009. április 24.) Késő este, amikor még nincs éjjel, de a nap már véget ért, az ember „dolgai elől rejteget"-i (JA) a Valakit. Mert valaki mást vár helyette. Valaki mást (is) keres. Akivel összeférhetetlenek.
Ami Benne összeférhetetlen az az emberben jól megfér egymás mellett.
A különbségek létérvek.
A mai nap 12 órájában volt egy pillanat, amit nem éltem meg. 14.27 után nálam 14.29 következett. Az is csak rémlik, hogy kiesett. Valahogy így gondolom el az elképzelhetetlent. Valami, amiről valami miatt emlékképem van. A megelőző és követő pillanatok közötti lenyomat. Az is: valami. Ami a kettő között van. Egy + jel.
Igen. Ha van ott, akkor ott valami plusznak kell lennie. Mindenképp.
Ahogy itt most ezen a Duna-parti padon, amin oly sok járás megpihent, itt hagyott néhány percet, néhány órát vagy napot. Valami pluszt tartalmaz.
A valami a semmiben van.
Mindkettőre csak emlékszünk.
Ahogy már nem látom csak emlékszem, hogy az imént leselejteztek egy csillagot onnan föntről.
(2009. április 22.)
Az emlékeim között van egy völgy. A völgy alján egy csipkebokor, mellette egy hatalmas lepke diskurál egy fűszállal, kering felette. Vagy a saját gondolatai körül? Hm… van különbség a kettő között? (Most átváltok a dőlt betűről nem-dőlt betűre, mert elálmosodtam). Habár a völgy-képzet is álmosít(hat). Igen. Egyik osztályfőnöki órán Csíkszeredában az osztályfőnök azt mondotta: német kutatók kimutatták az álmatlanság ellen küzdő elme jól jár, ha zöld mezők, zöld rétek, zöld völgyek képét idézi föl. Bizonyos, hogy álomba szenderül.
Nagyanyám némileg más módszert eszelt ki ugyanerre a betegségre. A szomszéd, bácsi Izidor panaszkodott, hogy márpedig neki, akár milyen késő éjjel fekszik le: nem jő álom a szemére!
- Úgy biza? – kérdi tőle a nagyanyám. Aztán olvasód* van-e Izidor? Me’t ha én aztot mondani fogom biz’isten abba a helybe elaluszom!
- Néni Nyica! Én az Istennel nem csúfolódom! Hogy imádkozzam? Én olyankor olyan istentelenül káromkodom, hogy az ég és a föld minden ördöge körülöttem van, de isten egy se!
- Kicsi pálinkád nincs-e?
- Há… vót de elapadt…
- Hallod-e nálunk is nagy szárazság volt… Megvan-e mind a tíz újad?
- Még nem kérték vissza egyiket se!
- No, hallod-e, morzsold azokat este, mond az üdvözlégy-et, meglátod, elaluszol!
- Ha kettészakadna a főd s vóna benne egy csepp pálinka, bémenné a fenekére es, ne legyen többet, aki elaludjon, vagy el ne aludjon…
- Hadd el, no, ne gondolj még a halálra! El jő az magától es, mikor küldik!
Minden mondat befejezetlen. S bár úgy tűnik, a halál pontot tesz a végére, ez mégsem így van. Minden történet tovább íródik. A lét egy mondat, aminek az első szakasza megírattatott. Sokan vannak, akik kívül rekedtek ez egyetlen mondaton, s mint a pokolra alámerülő majd onnan felszálló Krisztus-ingébe kapaszkodó kárhozottak, csüngnek a mondatot övező horizont mezejébe.
Erőltetett menetelésben szedett erőltetett metafora.
Minden más: hit.
* rózsafüzér
(2009. április 20.)
Kedves hajnal! Itt, a négy fal között, kevéssel éjfél előtt – bár neked az óra mit sem mond – ahol, akkor is sötét van, ha kint nappal van, valaki úgy gondol rád, mint egy völgyre, mely harmatos hideggel takar el a tegnaptól, a tovább élni akaró pillanatoktól. Fekete-fehér zenét hallgatok. Ne leljen rám, aki valamikor réges-régen elhagyott. Ma keres, kutat. Érzem, amerre lépek, mindenütt a nyomát látom, ott járt, ott jártam.
Hajnal! Utolérsz, beérlek, mégsem borulunk egymásra, ahogy az alkony a földdel.
Még néhány síratlan könny. Még néhány óra. Még néhány lejárt szavatosságú gyertya. Még néhány óra. És azután?
(2009. április 18.)
fűszál
kivirágzott szürke falról
leszáll és betakar
a festett táj
nehéz álmodni – tudja, aki
nappal feléli ábrándjait
éhes, ki csak a földet eszi
és éhen hal az is, akit
az ég etet
lábujjak közé szorult fűszál
beszéli el
a viharban imádkozó pásztornak
mivel táplálkoznak az angyalok
reggel felkel a nap
pohár víz az asztalon
akár a többi nép a világon
portalanítok, tányérom összeragasztom.
(2009. április 17.)
Hiába minden, nem vagyok egy copia verbum alkat.
Igaz, az ember homo narrans, saját és mások, a múlt és a jövő történeteinek barlangjában közlekedik… Fárasztó mégis és még inkább kínos a szószaporítás akkor, amikor a valóságot – ami valamilyen formában már megtörtént – rekonstruálni kell. Minek átélni újból, amikor már egyszer átment rajtam? Értelmezni, azt igen! És mit ér a tanulság, ha kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba?
De hát a filozófia ugyebár nem rendelőintézet. Még szerencse.
Csak a meg- nem-fogalmazott kérdésekre nincs válasz.
A generációk arra valók, hogy a kérdéseket feltegyék, a válaszokat felülírják.
Innen nézve. Máshonnan nézve, persze: más miatt vannak.
Nagyanyám egyszer azt mondta – hat-hét éves lehettem akkor –: minden ember egy kérdésbe hal bele. Legtöbben azért, mert nem ismerik fel a kérdést, amit hordoznak. És azt is mondta: minden élő fa potenciális keresztfa.
Ezek hallatán akkor én azt gondoltam: már megint bolondgombát evett!
Ellenben az inkvizíció bizonyos, hogy pert nyert volna.
(2009. április 16.)
Tegnap este, Gyöngyösről, Lackfi János és Lovasi András estjéről jövet jöttem rá arra, hogy az angyaloknak márpediglen szárnyuk nincsen. Hogy miért éppen ekkor kellett e felismerésre jutnom, nem tudom. Sejtésem persze van. Az emberi élet másból sem áll, mint a furcsábbnál-furcsább hipotézisek (vigyázat! a hipotézis csak legitim tudományos laboratóriumokban engedélyezett műszó!), megszelídítésének majd megdöntésének a sorozatából. Vae Victis - Vivat Victor! Az emberiség legyőzte az embert! Szóval, amolyan öncélúnak látok olyakor mindent és ilyenkor nem hiszek az angyalokban. De éltem én már át ennél hitetlenebb napokat is.
Persze, soha sem tudom, hogy én hiszek, vagy a csütörtök hisz, vagy 2009. április 16. este 19.52 perc hisz, vagy a levegő vagy a… most soroljam fel mindazt, ami látható vagy láthatatlan formában létezik?
Igen, úgy kellene! Akkor talán kiderülne. Akkor talán kiderülne az is: mi közöm van ahhoz, hogy vagyok?!
Ma reggel végre csak hőemelkedéssel ébredtem. Elém is állt egy vers, ami remény-nek mutatkozott be. Közöltem vele: ilyesmit nem fog a tollam, és még a papír sem bír el. De hiszen tavasz van! – morgott rám.
Kávét főzött.
Meghozta a kedvem.
Pedig én soha sem tudtam mit kezdeni a reménnyel! Mígnem átírtam a szót: „minden körülmény között: dolgozni” meghatározásra és az élőkhöz illően lélegeztem tovább.
Az idő és a remény együtt jár. A reménykedő az idő (el)múlását várja. Sietteti. Az ember úgy tekint az időre, mint valami tárgyra. Mint valami mérhető szakaszra. Ez a képződmény végül teljes egészében uralma alá veszi az embert, aki alapvetően maga a magány.
Az ember valami miatt az éjszakához, a sötéthez, a csendhez társítja a magányt. Gondolom éppen a költészet hatására. Néha ez mégis fordítva mutatkozik: a magány az, ami vagy aki megjelenik éjszaka, sötétség és csend a hatalma. Erre a jelenésre az egyetlen válasz a magány. Az univerzum, a történelem magányára válaszoló ember magánya.
A döntetlen viaskodásban (remény – magány) az ember (csak) az idő egyik hajtása. Az a „hely”, ahol a lét csatái és ellentmondásai lecsapódnak.
Ha most újból előállna a reggeli vers, meginnám. Oly régen álmodtam valami szépet. Hátha megfogan.
(2009. április 14.)
Akárhogy is áll a dolog, egy bizonyos: házam táján kísértetek járnak. Akár csukva, akár nyitva a szemem a horizonton rendőrök sétifikálnak, leintenek, fütyölnek, megelőznek, ellenőriznek. Mentőkocsik szirénáznak fülembe. A kétezer kilométeres út oly jól érezte magát a világomban, hogy metamorfózis révén virtuális valóság formájában nálam maradt. Ezt a jelenséget egyszerűbben egy szóval is megfogalmazhattam volna: fáradtság. És a közönséges dolgokból ennyi elég is volt.
Az embernek, ahhoz hogy bizonyos élményeket másokkal együtt „létrehozhasson” és megéljen, mindenekelőtt tér-távlatokat kell megszűntetnie. Egyszerre csak egy térben lehet. Egyazon időben valakikkel együtt van, valakik számára pedig hiányzik. (Legalábbis nincs jelen.) De az élet (?) nem ilyen ártatlan, együgyű gondolkodású. Váratlanul meglep. Ez a mániája. Ha fessük az ördögöt a falra azért, ha nem hát akkor azért. Odahaza Magyarfaluban van nekem tizenkét esztendőm. Ezt a tizenkét esztendőt egyre több halott lakja… Keresem a bácsikat, néniket, a szomszédokat. A kertünk aljába vezető ösvényeket és a legelőn feledett kardigánomat. Keresem az én Magyarfalumat. Aminek minden földdarabkáját nevén szólítottam, ismertem és tudtam. Megérkeztem a térben, de az élményt egyedül élem meg. És ez az élmény rettentően idegen. Nincs jelen a tizenkét esztendőmben. Vajon hol jártam akkor és hol járok most? A falu bizonyos, hogy el nem mozdult. Valaki ott járt. Megelőzött.
Ezek nem szomorú dolgok. A szavak szomorúak. Nem tehetek róla, hogy a világlátásunkhoz hasonlóan szavaink is két pólus köré szerveződnek. Szomorú és boldog szavak.
(2009. április 13.)
Megérkeztem oda és visszaérkeztem ide. A világról nem sok hírem van. De amire gondoltam azt rövidesen megírom.
(2009. április 06.)
Tavaly ilyenkor... nem, még egy héttel ezelőtt is azt gondoltam: a blogírás nem az én műfajom. Nem is értettem pontosan mi az... azaz hogy: nem érdekelt. Nem volt s ma sincs véleményem róla. Hogy miért írok? Mert vagyok. No de blogot miért írok? Mert szeretek tanulni... nem: szeretek tudni. Mit? Mindenre kíváncsi vagyok, ami én - vagyis az ember- vagyok. És ebben a kor eszközei megérnek egy próbát.
A szükségletek, a kultúra, az ideológia és az intézmények (család, iskola, vallás, munka stb.) olyan erőszakos jelenléttel bírnak az életben, hogy az, képes úgy elmúlni, hogy az ember nem veszi észre azt, hogy volt. Hogy itt volt. Hogy milyen volt. Hogy miért volt. A mások által kövezett úton haladva elmegy önmaga mellett. És ez miért vagy kinek baj? Hát azért és annak, aki ebből bajt kovácsol. Például én.
Persze, továbbra sem az önmegvalósításról beszélek, hanem a tanulásról. Hogy miért kell a tudás, azt mindenki sejti.
Mert az én-en keresztül valójában a lét, a létezés megismerése a cél. Pontosan azért mert, megismerhetetlen. Úgy, ahogyan végül az én is ismeretlen marad. Az én végül visszavonul azokba az elemekbe, amelyekből egykor mások fejében létre jött.
Rettenetes együtt élni az emlékekkel, amik a történelem érzetét keltik az emberben. Abban a rettegésben tartják, hogy eltűnnek, elmosódnak, elhatalmasodnak, hogy rajtuk múlik, az én léte. Azt hazudják: volt egy kezdeti pont, volt egy eseménysor, van a jelen, ami nem más, mint a múlttá változás pillanata.
Most például éppen indulás előtt állok. Hogy hová utazom? Gyakorlatilag haza. De a hazám elvileg: Magyarország. A szülőföldem Moldva. Van, aki irigykedve azt mondja: örülj neki, neked kettő van! Persze, persze... Két szék között merre tart az irány... ?
Az ezer kilométeres utazás valójában félelmetes bolyongás egy vad bozótban. Taposok, vágok, lesem, keresem az anyafészket... nem ilyennek láttam legutóbb...
Az útra kelésben a cél csak apropó... semmi garancia nincs arra, hogy végül ott kötök ki...
Aki se oda se ide nem tartozik, tudja: úton lenni a legjobb. És persze a legrosszabb. Purgatóriumi állapot. Kényszer. Kár, hogy csak két szemünk van és ennek megfelelően kétpólusú a világlátásunk. Van jó és van rossz. Az egyik nem a másik. S bár tarkabarka mindaz, ami van és ami történik a jin-jang sem tökéletes képlet a világ értelmezéséhez. Valószínűleg azért, mert az elviselhető modellt mindenkinek magának kell fölépítenie. Abból, amit a hagyomány fölkínál és abból, amit megtapasztal, megálmodik.
