Halmai Tamás
Az ég utolsó szava
Iancu Laura: névtelen nap
Kortárs Kiadó („Kortárs vers"), Budapest, 2009
Jelenkori költészetünket a gazdag sokirányúság jellemzi. A kortársi paradigmák alig belátható világában a műveltségre alapított poétika, az intertextusok derűs játéka, a formanyelvi virtuozitás testesíti meg az egyik végpontot. A depresszív tónusoktól s a rezignált-cinikus versnyelvi magatartástól sem ódzkodó, önreflexív líranyelv a másik véglet. A kettő között a sanzonos könnyedségtől a minimalista természetlíráig ugyancsak számos érvényes alakulatot találunk. Iancu Laura verseit azonban csak üggyel-bajjal tudnánk elhelyezni nemzedéktársai kísérletei között. Mélyen személyes, gyötrelmesen szenvedélyes lírája nem sokat törődik a költészeti korszellemmel. Expresszíven tördelt, többségükben központozás nélküli szabadverseiben zaklatott alanyiság, panaszos vallomás fejlik ki, az áldozati beszéd megannyi alakváltozata. Istentől és a szerelemtől elhagyatva lenni, egyszersmind Istent is, a szerelmet is szüntelen fáradsággal keresni-szólongatni: ebből a lírai alapállásból bomlik ki ez a költői világ. A halálos kétségbeesés és a szorongató hit kettősségében a párkapcsolat keserveit a teodícea síkján értelmezi, a rejtőzködő Isten elől pedig olykor szinte elrejtőzni vágynék a versek beszélője. Árvasága ontológiai indokú, otthontalansága köznapi gyökerű - félelmei közös félelmeink. A töredékes-indulatos versbeszéd rendszerint kihagyásos tömörséggel, asszociatív képalkotással, a látomásos népiesség emlékezetével mutat vissza művészi előzményekre: a - merészségében neoavantgárd ihletésű, irányaiban archaizálóan klasszicista - alaktan Nagy László, Kányádi Sándor, Nagy Gáspár formakincséből merít, miközben a képanyag és az élményvilág Pilinszkyig s - különösen az anya-versekben - József Attiláig nyúl vissza.
Iancu Laura új kötete már alaki sajátosságaival megerősíti előföltevéseinket. Elsőként a névtelen nap szószerkezet alliterációs finomsága késztet tűnődésre. Bármelyik (mindegyik) napra érvényes lehet, amiről olvasni fogunk? Esetleg úgy értendő a kifejezés: apokrif időben, kívül a teremtett világon szólalnak meg a versek? S ekképpen - Isten nélkül - neve sincs, így léte is kétséges, értelme is bizonytalan, tartalma is semmis a napnak (az emberi időnek)? A - jelentéséhez illően kisbetűvel írt - cím több olvasatot megenged. S a címadó költemény profán fohásza (az önmagát kiüresítő, de ezzel éppen a válasz helyét megteremtő imabeszéd példájaként) mindegyik közelítést igazolja: „reggel nem írsz nem vársz velem / sem buszra sem egy kézre / torkon szorít a túlélt nap / oda vagy minden este" (78.). A borítóképet adó Kokas Ignác-festmény, a Törmelékcsendélet puszta szépségén túl is jelentéssel bír. Hiszen a törmelékes létezésről beszélnek, az elhallgatás kísértésével néznek szembe, de az élet önmagáért való vigaszában bíznak az általa takart művek. A - bizonyára szerzői - fülszöveg önértelmező szavaival: „Kivirágzott szürke falak közt, pohár vízzel az asztalon, omlatag öröklétben van, amíg van. / Ebben a világban két irányba nyílik és záródik az ajtó, ám a kilincs csak egy kézre hajlik". Végül a tartalomjegyzéket (több mint száz szöveg!) épp csak átfutva is lényegi tartalmakra érezhetünk rá. A verscímek (csupán találomra néhány: agónia, latrod uram, tisztaság, Te. Én., Rosarium, kopjafa, gyermekzsoltár, A názáreti, nagycsütörtök, amikor imádkozni, pátria, Csángó anyáknak) egy kortárs, ráadásul fiatal költőtől szokatlan tematikai együttest ígérnek. (A hét ciklus is többé-kevésbé a verstárgyak szerint szerveződik.)
A születés és a halál, a gyermekkor és a felnőtt lét, az anya, az Isten, a szerelem és a szülőföld vissza-visszatérő motívumok; s a nyelv, a költészet, a kultúra fundamentális jelenvalóságát sugalló verseket is az ezekből nyert érzelmi (sőt, végképp párját ritkítóan: etikai) többlet hatja át. Sötét fények között tájékozódik költemény és olvasója; a létezés itt szakadatlan drámaként, a kiszolgáltatottság kiváltságos alkalmaként tűnik föl: Iancu Lauránál nem lelni példát a hézagtalan idillre. (Igaz, a végső ürességet is minduntalan betölti valami, ami a reményre hasonlít - s jobb híján versnek hívjuk.) Beszédes tény, hogy az első ciklus az Agónia címet viseli, miközben a legelső vers a születés miszteriális eseményét idézi föl - és lényegíti át: „sötét hajnal volt gyűrött / akár az aranyborjúra hányt ima / a trónust füst takarta // elemeiben állt a világ // s én apró tenyeremet tárva / éhesebb voltam mint valaha" (1978. december 30.; 7.). Nemcsak a nyitó darab: jellemzőmód szakrális kérdésirányokat nyit és biblikus motivikával él a versek többsége; s a költészet mint mágikus beszéd, a művészet mint metafizikus tett jelenik meg rejtett - mert színre vitt - ars poeticájukban.
A lírai alany („akiben meghúzza magát a lét" - Keleten; 8.) számára jószerivel mindvégig a magány és az elveszettség a legfőbb létigazság: „egyedül a Fák értenek meg" (Fától fáig; 9.); „Két kezdet közt vesztem el" (in illo tempore; 50.); „Isten angyala nem vagyok, / testvérem nincs a bajban, / anyám a parton áll és jaj, / kezében szélvihar" (Mécs László; 61.); „Temetőt rak bennem a lét" (A feladó; 68.). Társként szegődik ugyan mellé a transzcendencia („e rendezett büntetések közt // sír a Fiú velem" - amikor imádkozni; 99.), de árulkodó mozzanat, hogy a talán legbizakodóbb sorokat az a vers foglalja magában, amely egy másik költő művészetét fordítja át saját tapasztalattá: „nem lehet árva az kinek / feltámadnak halottai" (Kányádi Sándor; 58.). Az istenhiány metafizikája egy ponton a föld („gaz"), az ég és az ember („pupillák") háromlényegű világát annak minden szintjén kilátástalannak tünteti föl: „körös-körül gaz verte / keresztfák / befagyott ég / kitágult pupillák" (körös-körül; 12.); más szöveghelyeken az evangéliumi üzenettől elzárt kreatúra helyzete dereng elő - amennyiben a jézusi történet lényegi mozzanatait idegeníti el a metafizikus garanciáktól a metaforika beszéde: „hiába nyitott / ha üres / a sír" (REKVIEM; 14.); „a getsemánei éjszakát / csonka angyalok vigyázzák [...] rozsdás az ég" (harangok; 79.); „vasárnap a világ / éppoly szomorú, mint a karácsonyfa / alá szorult porszemek" (feltámadás; 86.); „az utolsó vacsorának nincs vendége" (a volt kereszt helyén; 124.). Az „éhes ki csak a földet eszi / és éhen hal az is akit / az ég etet" (fűszál; 19.) intő példájával, az „Omlatag öröklét" (A 48. nap; 28.) és az „elfáradt az Isten" (tudom tudod; 46.) komor sejtelmével a „keress Isten / én is kerestelek" (állomás; 92.) dacos lelkisége szegül szembe. Bonyolult lemondás vegyül azokba a sorokba is, amelyek a szülőföldet féltő keserűséget igazítják istenirányba: „A hontalanság malma / Zilál szent törmelékbe // Melegítsünk Istennek / Szép álmokat is végre" (Szünőföld; 126.).
Míg Isten elérhetetlennek, a szerelem mulandónak bizonyul; a szeretett személy pedig jelenvalóságában is inkább hideg távolságok hírnöke, semmint az együttlétre hívó meghittségé. Az olyan plasztikus képek, mint az „árnyékod jégverem" (éjjel; 22.), helyreállíthatatlannak mutatják a fényt, a meleget, a megtartó közelséget - amely a páros lét elsőrendű ismérve volna. Örökbe fogadott? vendégül látott? kockára tett mondatról beszél egy következő vers? Mindenképpen nyelvből van, nyelvvé lesz a szerelem - legalábbis a „Sebköltészet" fájdalmas szóvilágában: „Sebköltészet, emeld meg: / várandós törmelék. / Hordd ki a betűt, / a szót felnevelem. / Fogadott mondat a szerelem" (Te. Én.; 27.). Az imádság se több (se kevesebb!): „fekete igék serege" (ablakból; 11.); amint a meg nem írt vers („elodázott sorok") inverz világából előbukkanó „Én"-t is a pénteki harangok misztériuma, s kevésbé a saját erőfeszítés gyötrelme („éretlen almát eszem vérző aranyat") juttatja hiteles jelenléthez: „éretlen almát eszem vérző aranyat / pénteken benéznek hozzám a harangok // akkor az idő nem mélység / nem körülmény / az elodázott sorokból előáll / az Én" (pénteken; 52.). A föl-fölbukkanó parafrázisok is a zsoltáros panasz szolgálatában állnak; mint a „köztetek lettem én halandó" (Rosarium; 33.) beletörődően finom József Attila-átirata vagy a „Ma minden egész eltörik" (Játék; 43.) Adyt újraíró, baljósan mítoszias hangfekvése.
A kiadó „Kortárs vers" sorozata eddig olyan fontos munkákat bocsátott közre, mint Vasadi Péter Intarziája (2007) vagy Kiss Annától Az úrnő ezüst ujja (2008). Hasonlóan figyelemre méltó kötet a Iancu Lauráé: a - Pécsi Györgyi szerkesztette - névtelen nap érettebb és távlatosabb alkotás a költő előző két versesköteténél. (Miközben ezúttal is meghatározó olvasástapasztalatunk, hogy a korpuszból nem egy-egy vers emelkedik ki, hanem a könyv egésze válik magával sodró, mélybe invitáló olvasmánnyá. Jóllehet különösen emlékezetesek az olyan, viszonylag terjedelmes versek, mint a Rosarium, a Kányádi Sándor, a Csángó anyáknak, illetve például a Péter kiskompozíciója vagy a Körömversek aforisztikus-epigrammatikus darabjai.) Poétikája következetesebben egynemű, szerkezete tisztábban kiteljesedő. A verstan bizonytalanságai (a rímek és a ritmika helyenkénti esendősége) fölött is abban a reményben hunyhatunk szemet: a hiányosságok a továbblépés nyelvi-poétikai lehetőségeire mutatnak rá, a gyöngeségek esztétikai tartalékokat sejtetnek.
Az egyik vers (kettőt; 32.) szerint az „utolsó csoda", „az ég utolsó szava": a halál. E sorok írója - a névtelen naptól is fölbiztatván - azt szeretné inkább hinni: a költészet. Vasadi Péter írja egy esszéjében: „A szentség és a művészet a Létnek az itt-létben mintegy a két szeme". Márpedig Iancu Laura lírája két szemmel veszi szemügyre a világot.
Megjelent a Bárka 2009/6. számában
