„Van élet a diszlexián túl is”
Beszélgetés Révész Emesével
– Mivel foglalkozol a mindennapokban?
– Művészettörténész vagyok és a Magyar Képzőművészeti Egyetem tanára. Imádom a munkámat, annak minden részét, a tanítást, a kutatást és az írást egyaránt. Ezen belül az egyik kutatási területem a gyerekkönyv-illusztráció, ami ebben az esetben csak annyi előnyt jelentett, hogy nagyjából ismertem a hazai gyerekkönyves kínálatot.
– Miért volt számodra fontos, hogy a diszlexiáról is mese szóljon?
– Ez az egész „tanulási nehézségek kevert zavara” címszó, amiben a disz-ek (diszlexia – az olvasás nehézsége, diszgráfia – az írás nehézsége, diszkalkulia – a számolás nehézsége) megjelennek hivatalosan, egy meglehetősen nehezen körülhatárolható, komplex jelenség. Persze a gyógypedagógusok tudják mérni a nehézségek fokát, a szülők és gyerekek számára azonban nehezen megfogható valami. Az alapállás ugyanis az, hogy a diszes gyerek okos, ám az iskolai teljesítménye mégis rossz. Olyan kicsit az ő helyzetük az iskolában, mintha beküldenének valakit kosarazni egy rollerrel: száguldasz, de a labdát nem tudod megfogni. Egyszóval, ha egy ilyen normától eltérő módon működő gyerek bekerül egy „normál” iskolába, akkor folyamatosan azzal szembesül, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak. A gyógypedagógusok teszik a dolgukat, fejlesztenek. De kevesen és ritkán foglalkoznak a lelki sérülések gyógyításával, a sérült önbizalom helyreállításával. Hiszen ezeknél a gyereknél a legnagyobb veszély éppen az, hogy a folyamatos frusztráció idővel felemészti a pozitív önképet, a nehézségek folyamatos kompenzálása pedig felmorzsolja a személyiség tartalékait, s végül már azt sem tudják kiaknázni, amiben tehetségesek. Szerettem volna tehát egy olyan történetet megjeleníteni, ami kiutat mutat a diszlexia csapdájából, azt jelezve, hogy „van élet a diszlexián túl” is.
– Hogyan született meg Simi meséje?
– Mesének nem mondanám, hiszen nagyon is valóságos benne minden. Ez egy napjainkban játszódó, jelenkori történet. Meseszerűnek legfeljebb azt nevezném benne, hogy kissé idealizáltak a szereplői, s pozitív a végkimenetele. Egyébként úgy született, mint sok hasonló történet: az öngyógyítás céljával. Az írás kiváló terápia, gyógyír a nehéz élethelyzetek feldolgozására. Számomra ilyen volt egyetlen fiam tanulási nehézségének feldolgozása, elfogadása. Sok év alatt épp elég tapasztalatot gyűjtöttünk össze ezzel kapcsolatban ahhoz, hogy úgy érezzem, van mit mondanom róla. Elég gyorsan kialakult, hogy Simi története azt a folyamatot szeretné bemutatni, ami a diszlexia felismerésétől az elfogadásáig vezet. Személyes tapasztalatok feldolgozása, tehát rólunk is szól kicsit persze. De fontos volt, hogy legyen annyira általános, hogy mások is sajátjuknak érezzék. Simivel ez a szembesülés és felismerés az első osztályban, egy tanév alatt zajlik le. A diszlexia diagnózisa azonban ritkán születik meg ilyen gyorsan, és még ritkábban már az első osztályban. Általánosabb, hogy 2–4. osztály folyamán válik egyértelművé. Simi történetében így azonban jól ki lehetett emelni az érzelmi zuhanást, amit sok ilyen gyerek átél az iskolába lépve, a reményteli várakozástól a teljes kiábrándulásig.
– Mi volt a célod vele?
– Az, hogy ne (csak) a tanuláson keresztül, hanem mindennapi szituációkon át mutassam meg azokat a nehézségeket, amivel a családok is találkozhatnak. Segítő könyvet szerettem volna írni. Korábban tapasztaltam, hogy saját fiam milyen szívesen hallgat történeteket olyan emberekről, akik maguk is olvasási (írási, tanulási) nehézségekkel küzdenek. Egy alkalommal Kertész Erzsi egyik Göröngyös Úti Iskolai történetében tűnt fel egy diszlexiás hős, és láttam, a fiam milyen érdeklődéssel követi nyomon a figuráját. Annak a felismerése, hogy nehézségeivel nincs egyedül a gyerek, önmagában segítség lehet. De nemcsak neki, hanem kicsit a szülőnek is. Simi számos akadállyal küzd, de a végén rátalál azokra a tevékenységekre, amelyekben sikerélménye van. Mindez talán az érintettek számára is kiutat mutat nehéz helyzetükből.
– Kiknek ajánlod a kötetet? Olvashatják olyan gyerekek is, akik nem diszlexiások? Nekik is érdekes lehet?
– A szülő által felolvasható történetnek szántam ezt a kötetet, abban a reményben, hogy így közösen, maguktól eltávolítva élhetik meg a saját történetüket is. A közös, hangos olvasás egyébként is a gyerek-szülő közti kötelék fontos erősítője lehet. Önállóan nem vagy alig olvasó gyerekeknél pótolja az olvasás élményét, fejleszti a szókincset, arról nem is szólva, hogy a szülő fizikai közelsége, az ő hangján megelevenedő szöveg milyen megnyugtató lehet. Jó esetben a történet nyomán elindulhat egy közös beszélgetés a témáról, amiben a gyerek is feltárhatja félelmeit, a szülő pedig (ha ő maga is érintett volt gyerekként) megoszthatja csemetéjével a saját negatív iskolai tapasztalatait. Mivel egyébként Simi története egy nyomozásba van beágyazva, ahol „elveszett” osztálytársát keresi, talán a diszlexiában közvetlenül nem érintettek számára is érdekes lehet. Annak pedig főként, akinek közvetlen környezetében, testvérei, osztálytársai között van érintett. A könyv megjelenése óta kapott visszajelzések szerint egyébként a tanulási nehézségekkel küzdő gyereket segítő gyógypedagógusok és tanárok számára is hasznos, hiszen valamelyest betekintést enged az érintett gyerek belső vívódásaiba, lelki történéseibe is. Növelheti tehát az iránta megnyilvánuló empátiát.
– Mit szótál az illusztrációkhoz? Ilyennek képzelted el?
– Az illusztrátor kiválasztásakor legfőképp azt tartottam szem előtt, hogy aprólékos, grafikailag kifinomult rajzok kísérjék a szöveget. Kevesen tudnak ma olyan cizelláltan, mesterien rajzolni, mint a Képzőművészeti Egyetemen nem oly rég végzett Metzing Eszter, aki a Göröngyös Úti Iskola kötetei és a Királylányok második könyve illusztrátoraként rövid idő alatt nevet szerzett a gyerekkönyvek olvasói között. Klasszikus rajzi tudása révén a valóság gondos megfigyelésével és nagy kreatív fantáziával formálta meg Simi környezetét. A szövegben jellemző leírások, a megfigyelt tárgyak felhalmozott sokasága Eszter rajzain csodaszépen formát kap, így a lomtalanítás utcaképe, vagy a régiségkereskedő boltja. Néhol olyanok a rajzai, mint egy gazdag böngésző lapja. Tapasztalatom szerint az olvasásban akadályozott gyerekek gyakran vizuális képességeikkel kompenzálják lemaradásukat, így a betűkkel szemben a képekre igen fogékonyak. Metzing Eszter rajzai módot adnak arra, hogy a mesét hallgató gyerek a képek böngészésével egészítse ki a verbális történetet.
– Mi az a legfontosabb dolog, amit tanácsolnál a „diszes” vagy SNI-s gyerekek szüleinek?
– Fogadd el és szeresd olyannak, amilyen, és akkor ő is szeretni fogja magát. Nehezített menetre kell felkészülnie, szüksége lesz erre a tartalékra az életben.
– Mik a gyermekkönyves terveid a jövőre nézve?
– Olyan öröm volt írni ezt a könyvet, hogy szeretném átélni újra ezt az érzést. Van mondandóm is, már csak formába kell önteni.
(A szerzővel Schütz Gabriella beszélgetett.)
(Révész Emese: Simi és a rendetlen betűk, Metzing Eszter illusztrációival, Pagony, Budapest, 2019., 121 oldal, 3490 Ft)
