Falusi Márton, a szerkesztőbizottság
egyik vezetője
Megkérdeztük Falusi Mártont
a Magyar irodalmi művek 1956–2016
lexikonról
A Magyar Irodalmi Művek 1956–2016 című rendhagyó magyar irodalomtörténet struktúráját és tartalmi szempontjait illetően is más, mint a kanonikus irodalomtörténetek (ha vannak ilyenek). A legfőbb különbség talán abban van, hogy nem egy zárt rendszert képvisel. Mint lexikon több értelemben is nyitott mű, de leginkább azért, mert a nemzeti irodalom egységében gondolkodik. A főszerkesztői munka során milyen irodalomtörténeti szemléletet képviseltek, milyen paradigmák mentén alakult a koncepciójuk?
A paradigma kifejezést itt szerencsétlennek tartom tudományfilozófiai értelemben, különösen az irodalomtudományt viszi tévútra. A szemlélet hegeliánus fogalma viszont közel áll a gondolkodásomhoz. Igen, ez egy nyitott mű, cinkosan összekacsinthatunk Umberto Ecóval, mert a könyv nem képvisel ideológiát és nem fejlődéselvűen gondolkodik: afféle hálózatot hoz létre, amelyben valamennyi olvasó egyéni kánont alakíthat ki. Ez egyszerre felel meg a kiegyensúlyozott nemzeteszme kívánalmának és felel a jelenkor mediális kihívásaira. Ha történeti elbeszélést konstruáltunk volna, fő- és mellékszereplők lépnének színre, így azonban minden szerző egyaránt főszereplő és mellékszereplő. A klasszikus irodalomtörténeti elbeszélések historiográfiai törvényszerűsége, hogy vannak szerzők a kánon csúcsán, és a többiek mind mellékszereplők, akiknek történelmi küldetése ki is merül az ő fellépésük előkészítésében. Ha pedig nem az ő fellépésüket készítették elő, akkor legfeljebb epizódszerepet kaphatnak. Fontos szempont volt számunkra, hogy minél szélesebb szakmai összefogást teremtsünk, amiből adódott, hogy sokféle megközelítés, módszertan, iskola helyet kapott. Nem létezhet ugyanis abszolút olvasó, akinek kifogástalan az ízlése, és mindent alaposan elolvas, amit csak nyilvánosságra hoznak.
A kötet kívánt direkt módon kapcsolódni az egyéb irodalomtörténetekhez, így például Kulcsár-Szabó Ernő (A magyar irodalom története 1945–1991), vagy a Szegedy-Maszák Mihály–Veress András szerkesztésében megjelent (A magyar irodalom történetei 1920-tól napjainkig) művekhez? Hogyan gondolkodott ezekről a lexikon tervezetének a kidolgozása során?
Az 1990-es évek magyar irodalomtörténeti diskurzusának egyik központi kérdése volt, hogy elbeszélhető-e még az irodalomtörténet, és ha igen, hogyan beszélhető el. Éppen akkor tájt csöppentem professzionális értelemben az irodalmi életbe, immár nem csupán költőként, amikor a Szegedy-Maszák-féle könyv megjelenését élénk viták kísérték. Ott voltam az írószövetségi vitán, és emlékszem a könyvről szóló, tanulmányméretű kritikákra. A ’90-es években indult szakmai párbeszéd, úgy éreztem akkor, nyugvópontra jut, de korántsem megnyugtatóan. A magyar irodalom történetei igazából nem irodalomtörténet, ezt a funkciót azóta sem tölti be, hanem tanulmánygyűjtemény. Közelebb áll a Csipesszel a lángot című, 1994-es, nagy hatású kötethez, mint a híres-hírhedt Spenóthoz. Inkább a kutatók elméleti érdeklődéséből indult ki, nem pedig az esztétikai tapasztalatból. Hosszú tanulmányok születtek, amelyek csak a hiánylistával szembesítették a szerkesztőit. Nagyon kevés író, költő életművét tárgyalja, és tanulmánygyűjtemény létére nehezen érthető módon, valamint saját címének is ellentmondva, eszkatologikus irányultságú. A mi lexikonunkban ehhez képest csupa főszereplő lép színre. Óriási szakirodalom olvasható arról, amit itt címszavakban felvetettem. Számos történetbölcselet foglal állást a narratív kényszer leküzdése érdekében, és számos célból lehet irodalomtörténetet írni. Mi ezt a dilemmát meg is kerültük azzal, hogy lexikont állítottunk össze: nem konstruáltunk sem történetet, sem történeteket – műelemzéseket készíttettünk. Meg aztán az említett két vállalkozás óta megjelent egy új nemzedék – bocsánat a konzervatív terminusért, de így van. Valóban igyekeztünk okulni mindebből, és elsősorban a korábbi irodalomtörténeti munkák hiányosságait szeretnénk pótolni. Vajon az erősen, sok szűrőn és értekezleten keresztül szelektált több mint háromszáz szerzőből hányat tanítanak, hoznak szóba kurzusokon a felsőoktatásban? És hányról hallottak a mai olvasók? Pedig a recepciót vettük alapul, nem alapkutatásokat végeztünk. Bízom abban, hogy a lexikon értékelvűen befolyásolja a kánont, melyet legalább annyian kárhoztatnak méltatlanul, opportunista megfontolásból, mint amennyien józanul bírálnak. Az irodalmi kánon bonyolult jelenség. Egyszerre alakítják szándékolt cselekvések és szándékolatlan események. Nem csak a kutatók felelőssége, mi kerül be, és mi nem. Gondoljunk csak arra, mennyi múlik azon, melyik irodalmi hagyományt folytatják a következő nemzedékek alkotói. Most úgy látom, hogy egymás mellett és egymásra kölcsönösen hatva sokféle hagyomány él és újul meg. Ráadásul a kánon nem csak a művek listáját jelenti, hanem a hozzájuk tapadt értelmezéseket is. Ezzel a könyvvel elsősorban teljesebbé szeretnénk tenni az irodalmi kánont, kiegyensúlyozottabbá a kulturális emlékezetet. Megmutatjuk, hogy a különböző hagyományok nem kizárják, hanem kiegészítik, sőt feltételezik egymást. Előszeretettel használom az amerikai kánonvita egyik jeles irodalomtudósa, Stanley Fish fogalmát, az „értelmező közösséget”, amely összecseng a jogfilozófus John Finnis-ével, aki Aquinói Szent Tamás nyomdokain lépkedve alkotta meg a „communitas perfecta” ethoszát. Mindketten egy olyan ideális kulturális közösséget óhajtanak – mi, európaiak hívhatjuk ezt nemzetnek –, amely a kanonikus (irodalmi és jogi) szövegek, valamint a morálisan helyes tettek közötti összefüggések keresésével folyamatosan alakítja identitását. Lehet, hogy ez naiv ábránd, de ez a lexikon kézzelfogható, és ebből a naiv ábrándból született.
A lexikon-kézikönyv átfogó képet kíván adni a korszak irodalmáról. Az 1956 és 2016 közötti időszakban megjelent fontosabb alkotásokról ad tájékoztatást, a fő rendezőelve pedig a kronologikus szerkezeti felépítés. Nem szerzőközpontú, hanem olvasmányközpontú megközelítést alkalmaz. Van olyan irodalomelméleti iskola, mellyel rokonságot tart a szöveg?
Nincsen egyetlen ilyen iskola, és arra ügyeltünk, hogy ne is legyen. Tudom, hogy részben a módszer konstituálja tárgyát, de mi ezt megfordítottuk: a fontos irodalmi műalkotásokhoz kellett hozzáférnünk. Itt az ideje, hogy az irodalomtudósok ne módszertani megfontolásaikat illusztrálják a művekkel, hanem az értékes műveket faggassák, és ahhoz találják meg az alkalmas fogalomkészletet. Ezt szorgalmazta a kutatóintézeti koncepcióm is 2015-ben, amikor elkezdtem dolgozni az MMA MMKI-ban, ahol ez a kézikönyv is született.
Nemcsak a célkitűzés, hanem a számok is reprezentatívak: a könyv a címben jelölt korszakot illetően 332 magyar író 655 szépirodalmi könyvéről ad tájékoztatást, 52 szócikkíró révén, akik különböző iskolákból, különböző kulturális-ideológiai háttérből érkeznek. Hogyan tudták elérni, hogy a kötet ilyen széleskörű szakmai összefogást mutasson fel?
Eleinte többen ódzkodtak attól, hogy részt vegyenek a munkában. Sajnos ma szokatlan az a szabadság, amely nekünk szerencsésen megadatott: erről bizony meg kellett győződniük a szócikkíróknak. Amikor viszont ez az ideális körülmény nyilvánvalóvá vált, egyre többen örömmel csatlakoztak hozzánk. Kizárólag a szakmai lelkiismeretünknek kellett megfelelnünk. Hálás vagyok az MMA-nak, hogy lehetővé tette és szavatolta a szabad ítéletalkotást. Nem szeretnék képmutatónak látszani. Egy ilyen, integratív szellemiségű könyv a végletesen megosztott magyar (irodalmi) nyilvánosság mindkét oldalán megrökönyödést válthat ki. Jó hír, hogy hosszú távon a józanság és az értékelvű ízlésítélkezés erkölcsileg megtérül. Rövid távon persze tűrni kell a nemtelen támadásokat.
Mi volt a legfontosabb következtetése a célkitűzésüket illetően a munka végén, illetve terveznek-e hasonlóan nagy intellektuális vállalkozást a jövőben?
Nem lehetetlen a minőségelvű munka, amelyik félreteszi a politikai nézetkülönbségeket. A másik következtetés, hogy bizony érdemes lenne alaposan felülvizsgálni a bevett irodalomtudományi fogalomhasználatot, szókészletet. Számos fogalmat olyan régóta használ a magyar irodalomértés, hogy elfelejt rákérdezni az érvényességükre. Eredetileg egy fogalmi lexikon elkészítését is javasoltam, ami most – az emberi erőforrások kimerülésével – nem látszik kivitelezhetőnek, de egy efféle kutatócsoport engem inspirálna. Minimálprogramként a lexikon online változatának bővítését tűztük ki célul, különösen a 2016-ot követő évekre vonatkozóan.
(Kérdezett: Pál-Lukács Zsófia)
