Megkérdeztük Márton Lászlót
A Nibelung-ének fordításáért és teljes írói életművéért Artisjus Irodalmi Nagydíjjal tüntették ki idén. Mit jelent önnek ez az elismerés?
Mindig örülök, ha egy intézmény elismeri a munkámat, és ezt a rendelkezésére álló díjjal jelzi. Nagy öröm számomra az Artisjus Irodalmi Nagydíj, és büszke vagyok rá. Ugyanezt elmondhatom előző díjamról, a Bárka-díjról is. Az is közös a két díjban, hogy sajnos nem lehettem jelen a díjátadón, mert eddig nem került rá sor: a járvány miatt nem lehetett megtartani. Mindnyájan reméljük – a szervezők is, én is –, hogy ezt még pótoljuk. Még valami összeköti a két díjat: mindkettőnek van valami köze A Nibelung-énekhez. Az Artisjus ennek fordítására adta a díjat, a Bárka pedig az idén kezdte folytatásokban közölni a nagy elbeszélő költemény színpadi változatát. Ugyanis időközben azt is megírtam. Az, hogy a Bárka szerkesztősége ilyen nagyszabású közlésre vállalkozott, ugyanolyan öröm és megtiszteltetés számomra, mint az említett díjak.
Korábban Walther von der Vogelweide verseit is átültette magyarra, majd a szintén középkori Nibelungenlieddel kezdett foglalkozni. Miért fordult ismét e korszak felé?
Hozzáteszem, hogy előzőleg még egy nagy művet, Gottfried von Strassburg Trisztán és Izolda-regényét is lefordítottam, csak az nem vált közismertté, mert nem került könyvesbolti fogalomba (de egyszer még arra is sor kerül). Mindhárom szerző – Walther, Gottfried és A Nibelung-ének ismeretlen, névtelen szerzője – a XIII. század elején élt és alkotott. Mindhármójukhoz íróként, késői pályatársként közelítettem, és mindhármuk művében a modern írói törekvések előzményét láttam. A Trisztán és Izolda a modern lélektani regény előfutára: olyan, mint egy középkori Bovaryné vagy Anna Karenina. Walther életművét, mind a közéleti-politikai, mind a szerelmi költészetét az a fajta autofikció teszi izgalmassá, amelyet manapság Knausgard prózájában szokás ünnepelni, csak éppen a középkori kollégánál több a költészet. A Nibelung-ének pedig a modern történelmi regényt előlegezi meg. Úgy fest nagyívű freskót a korabeli – elvileg népvándorláskori, valójában keresztes háborúk korabeli – Európáról, hogy megmutatja, milyen tragikus különböző civilizációk találkozása, ha nem értik meg egymást, és összecsapás lesz belőle. Az ilyen felismerésekből én íróként is sok erőt és ösztönzést kapok.
Mai magyar nyelven szólaltatja meg a középfelnémet nyelven íródott elbeszélő költeményt. Milyen nehézségekkel szembesült a fordítás során?
Ne feledjük, hogy a középkori szerzők a kortársaikhoz szóltak, akkori viszonyokhoz képest korszerű, modern nyelven. A súly- és hosszmértékekkel, a korabeli harcászati és jogi szakkifejezésekkel éppen eléggé archaikus hangulata lesz egy nyolcszáz évvel ezelőtti szövegnek. – A fordítói nehézségek minden szerző és mű esetében másfélék. Walther von der Vogelweide esetében nem mindig egyértelmű, mire gondolhatott a költő. Egy egyszerű példa: az egyik verse a „halm” és a „bone” vetélkedéséről szól, azt állítja, hogy az előbbi jobb az utóbbinál. A „bone” egyértelmű, babot jelent. A „halm” viszont jelenthet fűszálat is, búzaszálat is. Utóbbi esetben Walther azt állítja: a kenyér jobb, mint a bab, mert a bab dohos és zsizsikes. Ez nem valami erős állítás. A másik esetben arról van szó, hogy Walther lovának jobb dolga van, mint a költőnek, mert a ló friss füvet legel, míg Walther dohos és zsizsikes babon tengődik. Ez a vándorló költő nyomorúságáról szól, egyszerre ironikus és tragikus versmondat.
Három év telt el legutóbbi regénye megjelenése óta, novellás- illetve drámakötettel még régebben jelentkezett. Milyen tervei vannak a közeljövőben? Jelenleg szépírói munkásságára koncentrál vagy újabb fordításon dolgozik?
Rövidesen megjelenk a Kalligramnál egy drámakötetem, benne három színmű. Az egyiken három hétig, a másikon negyvenegy évig dolgoztam, a harmadikon a kettő között. Drámakötetem utoljára 1994-ben jelent meg, ez volt A nagyratörő, vagyis a Báthory Zsigmond-trilógia, és azóta, ha jól számolom, eltelt huszonhét év. Elkészült egy új elbeszéléskötet is, de minthogy a megjelenés úgyis csak jövőre esedékes, lehet, hogy egyik-másik szöveget addig még kibővítem. Elképzelhető, hogy az egyik, kisregény terjedelmű elbeszélést kiveszem, és önálló kötetként jelentetem meg – a kiadó erre biztat. Ha így történik, akkor a helyébe legalább egy, de inkább több másik elbeszélés kerül. Utána szeretnék írni, illetve összerakni egy középkori drámakötetet, amelyben szintén három színmű lenne. Az egyik A Nibelung-ének színpadi változata, amellyel a Bárka olvasói felvonásról felvonásra megismerkedhetnek. A másik kettő legyen meglepetés.
Kérdezett: Major László
A beszélgetés hosszabb változatát az érdeklődők a Bárka 4. számában olvashatják majd.
