Fehér Béla (Bach Máté fotója)
Megkérdeztük Fehér Bélát
Fehér Béla trilógiájának középső kötete, a Banánliget tavaly jelent meg a Kortárs Könyvkiadónál. A kötet félmúltunk sötét, feltérképezetlen területét, a rendszerváltást és az azt követő zavaros időszakot ábrázolja. Az írót Szil Ágnes kérdezte.
Két huszadik századi barlanglakó, Téli Pál és Piricske Tamás története, vagy ha úgy tetszik, a rendszerváltás kudarca a Banánliget témája. A két főhős 1988-tól figyel meg egy ellenzéki személyt, s e tevékenységgel akkor sem hagynak fel, amikor megtörténik az egy évvel későbbi fordulat. Nem zavarja őket, hogy már nem kapnak sem ellátmányt, sem fizetést, sőt az sem, hogy az ellenőrizendő személy elköltözik. Olyanok, mint a póráz végét szájukba vevő, magukat sétáltató kutyák. Számukra nincs jelentősége, melyik évet írjuk - Örkénnyel szólva a semmiből jönnek, és visszatérnek a nagy büdös semmibe. Ilyen volt, ilyen lehetett (visszatekintve) a rendszerváltás?
Kinek milyen. Van, akinek csak annyi, hogy megvehette az újságosnál a Playboyt. A rendszerváltozásnak hatalmas az irodalma, de meggyőződésem, nem telt el annyi idő, hogy megfelelő rálátásunk legyen. Sőt, ha belegondolunk, még ma is tart. Sokan mondják, nem abba az irányba változott az életünk, ahogy szerettünk volna. Sok jó ömlött ránk, de sok rossz is, csakhogy a rossz osztódással szaporodik. A butaság, az önzés, a szabadosság része lett a mindennapoknak. Felkészületlen emberek fűt-fát beszélhetnek, önjelölt politikusok bármit, bárkit bemocskolhatnak. A pénz mértéktelen uralma jellemformáló erővé vált. Az sincs rendben, ha a szabadság nevében kétségbe lehet vonni hagyományt, kultúrát, illemet, nemzedékek neveltetését. Ez nem pártszimpátia kérdése. A Banánliget arról is szól, hogy egy rendszert nem lehet csak úgy hirtelen abbahagyni. Nem úgy megy, hogy lefekszünk a szocializmusban, és másnap jogállamra ébredünk. Még sokáig fogunk hadakozni a múltunkkal. Hála néhány történésznek, csak mostanában derülnek ki a szocializmus újabb nagyszabású disznóságai. Kérdés, hogy az ifjabb nemzedékben buzog e annyi tudásszomj, hogy mindez érdekelje. Ami a regényemet illeti, tudjuk, hogy 1990 után a régi rendszer hívei nem adták fel, dúlt a harc a kulisszák mögött. Tény, hogy a szolgálatok 1990 után tovább működtek, mégpedig sokak tudtával. A titkos T-lakások és a konspirált K-lakások dossziéit már 1989-ben viharos gyorsasággal megsemmisítették
A szöveg egyik narrátorát, Várkonyi Kata dokumentumfilmest meglátogatja az elhárítás, és figyelmeztetik, hagyjon fel a kutatással, aztán a laptopját is elveszik, ez körülbelül a regény időben meg nem határozott végpontja. Értsük ezt úgy, hogy ez magyarázza a szöveg mozaikos szerkezetét?
Nem ez magyarázza, hanem a Jelenetek egy vakondűző életéből című regényem, ami 2013-ban jelent meg a Magvetőnél. A rendszerváltozásról és „környékéről” szóló trilógia első kötetének szántam. A Banánliget ennek a második darabja. A Vakondűző cselekménye az emlékezés csapongásait követve, az időrendet felborító asszociációs lánc mentén halad előre. A Banánligetnél ugyanezt a mozaikos technikát választottam, és nyilván a harmadik is így íródik majd. Az időben előre és hátra kanyargó cselekmény töredékei egymást értelmezik, kiegészítik. Várkonyi Kata a Vakondűző egyik kulcsfigurája, esélyt kínál az élet újrakezdéséhez a főhősnek, a disszidens Ecsedi Gyulának. Várkonyi Kata személye köti össze a két regényt. A Banánligetben ő a naiv lélek, aki nyilván abszurditásnak tekinti az egyébként vérvalóság konspirált lakást és a belső elhárítás két kövületét. Éppen ez fogja meg, ezért akar róla dokumentumfilmet forgatni.
A művészetről is beszél a könyv: olvasható benne egy színielőadás leírása, amelyben unalmas és elszabott, értelmetlen történetet ad elő egy társulat. Az országos rajzpályázat bírálóbizottságán mámorosan üt rajta az elhárítás, az orosz klasszikusok pedig bő egy évszázad után is alkalmasak arra, hogy végképp megzavarják egy ember elméjét. Ez a kisember, a nyárspolgár viszonyulása a művészethez? Számukra addig terjed az értelmezés, hogy „aranyporral lefújt, meztelen hermafrodita csellózik egykedvűen”?
Megtörténik, hogy az író a regénye lapjain adja ki a mérgét. Tisztelet a kevés nagyszerű kivételnek, de a színházat is felfalta a középszer, az is lebutítva. Erről szól a regénybeli előadás. Egy neves színházi szakember panaszolta nekem: nehéz ütőképes előadást csinálni, a jó darabokra alig van igény, az emberek szórakozni akarnak. Dübörög a gagyi, a tévé ontja a szemetet, pusztítja az agyakat. Mintha egy színvonalas dráma nem lehetne szórakoztató. Shakespeare vagy Dürrenmatt nem szórakoztató, nem élmény? Vagy a Tóték? (Megnéztem, Örkény darabja ma sehol nincs műsoron). Tudom, vannak gazdasági szempontok, mert azok már mindenütt vannak, de az a véleményem, hogy a színház akkor se hagyhatja magát terrorizálni, lehúzni. Nehéz lesz visszakapaszkodni. Ha ugyan...
A regény figurái fejlődésre képtelen, sőt mondjuk ki: gerinctelen kisemberek, szereptévesztésben élnek, de sem ők, sem mi nem tudjuk, mi is lehetne a szerepük. Előbb az elhárítást, aztán a drogmaffiát szolgálják, szó szerint ki kell őket robbantani a másfél szobás lakásból, ami tulajdonképpen alkalmas színpad lenne – azaz meg lehetett volna írni drámának is a szöveget, vagy könnyen színpadra lehetne állítani, a szerkezete alapján is tulajdonképpen filmre kívánkozik. Felmerültek ezek a lehetőségek?
Nem, egyik lehetőség sem merült fel.
(Kérdezett: Szil Ágnes)
