Tőzsér Árpádot kérdeztük
A Könyvhéten két könyvét dedikálta, legújabb naplókötetét (Einstein a teremtést olvassa – Naplók (2005–2007) naplója), valamint a könyvtárgynak is figyelemreméltó, Erről az Euphorboszról beszélik című összegyűjtött verseit. A Kossuth- és József Attila-díjas szlovákiai magyar író, költő folyamatosan rendezi, szerkeszti kézzel írott napi feljegyzéseit. A korábbi évekről szóló naplói már megjelentek: Szent Antal disznaja (2007), Érzékek csőcseléke (2011), A kifordított ember (2013).
Legújabb, negyedik naplókötetében engem megragadott, amit a napló műfajáról mond, miszerint Montaigne írta le először: minden embernek „az emberi létezés (condition humaine) teljes egészéről kell tanúságot tennie”, s ez alatt azt értette, hogy bárki a teljes embert szemlélheti önmagában, ha az esszé nagyítója alá helyezi magát. Számára az „esszé” kezdetben gondolatokkal, a világról való véleményekkel feldúsított naplót, személyes világvallomást jelentett. Híres gyűjteménye eredetileg bevallottan is olvasónaplónak, idézet- és jegyzettárnak készült, s csak az utókor csinált belőle „esszékönyvet”, s tette az esszét önálló műfajjá, az önkozmosz kanonizált képévé. S most úgy tűnik, az „esszé”, e fenséges műfaj (a condition humaine változásaival párhuzamosan) visszavedlik azzá, ami Montaigne előtt volt: „mesteri összevisszasággá” (Szerb Antal). Miért tartja fontosnak a naplót? Milyen szerepe lehet ma?
A kérdés kétágú: más a szerepe a naplónak az írója, és más az olvasója számára. Az én esetemben lehet, hogy csak az elkorcsosodott prózaíró kárpótolja magát a műfajjal, az olvasó pedig valószínűleg elsősorban dokumentumként olvassa. Kordokumentumként és az író életének és alkotásainak a dokumentumaként. Naplót persze írhat bárki, nemcsak hivatásos író, ha elég érdekes az élete s valamelyes írói vénája is van, akkor még olvasója is lesz, de a legtöbb ilyen naplónak csak személyes érvénye és értéke van. Az író viszont sok esetben művészi alkotás szintjére emeli a naplóit, azaz utólagosan átstilizálja, bizonyos értelemben meg is komponálja az eredetileg halmaz alakú szöveget. Ezek az ún. művészi naplók (ilyen Füst Milán vagy Márai naplója), ezeket maga az író készíti sajtó alá. Ha halála után jelennek meg (az író nem érkezik vagy nem is akar művészi formát adni nekik), akkor azok is elsősorban doumentumértékűek. A mai olvasó, úgy vélem, összetéveszti a naplót a tényirodalommal, s főleg szenzációt keres benne, ezért vagyok kénytelen a naplókönyveim alcímében figyelmeztetni, hogy az én naplóm „naplók naplója”, azaz az egykori feljegyzéseim kisesszékké, történetekké, vers- és műmagyarázatokká stb. kerekítése. A „napló”, hogy úgy mondjam, csak narratívája az egykori halmaztörténéseimnek.
A könyv végén a névmutatóban tekintélyes névsort találunk, legtöbbjük a szellemi élet és a művészvilág képviselője. A naplóolvasó külön élménye, hogy bekapcsolódhat egy gondolatfolyamba, és miközben rengeteget tanul, kulturális csemegéket kap, lélekben szinte a saját naplóját is írja… Nagyon helyénvalónak éreztem, amit Georg Christoph Lichtenbergtől idéz: „a könyv, (a szöveg) piknik, ahol a szerző hozza a szavakat, az olvasó a jelentést.” Gondol írás közben azokra, akikkel majd „piknikezni fog”?
Természetesen. A művészi napló pontosan ott kezdődik, hogy míg a közönséges halandó naplója kötetlen, életének véletlen kanyarait, gondolatait másolja, addig az alkotó ember naplói bizonyos formai szempontok szerint íródnak, rendeződnek újjá. S ezek között a szempontok között nagyon fontosak az olvasó szempontjai: az érdekesség és értelmezhetőség. Nem lehet az olvasót magára hagyni az értelmezhetetlen, odavetett, csak a szerző által érthető tényekkel. A közlések jelentése és funkciója a szövegösszefüggésekből ki kell derüljön. Egyébként a napló unalmas szöveghalmaz. Remélem, nem követek el kegyeletsértést, ha itt megjegyzem, hogy Nagy László naplóinak a kiadása, olvasói nyilvánosság elé bocsátása nem volt valami jó ötlet. Ezek bizony sokszor értelmezhetetlen és kicsit unalmas, személyes használatra készült feljegyzések.
Naplója egy helyén említi korai olvasmányélményeit (köztük édesapja háborús naplóját, amelyet ő papír híján Benedek Elek A székely lakodalom és más történetek című könyvének sorai közé írt). Ezek az olvasmányok „kezdték görgetni azt az eszmeködöt” írja, „amelyből a számomra annyira fontos Énem kialakult. S ha így fogom föl Énem történetét, akkor akár ez a rengeteg betű, amelyet nap mint nap papírra teszek, sem más, mint Benedek Elek egykori meséinek, székely lakodalmának a fölülírása.” Nagyon tetszik ez a meglátása – vagy inkább látomása?!
Valóban inkább „látomás” (pontosabban: szókép, szinekdoché), mintsem „meglátás”. Benedek Elek itt természetesen az irodalom egésze képviseletében említődik. A naplóm ovasónapló is, sőt tovább megyek: javarészt az. Általában akkor jönnek a legjobb gondolataim, mikor olvasok. Az olvasás és írás így nálam csaknem azonos fogalmak. Mint ahogy a valóságban is rokon tevékenység a kettő.
A naplókon kívül, Erről az Euphorboszról beszélik címmel megjelentek összegyűjtött versei (1963-2012) is. A kötet nemcsak a hozzávetőlegesen 60 évnyi költői pálya versanyagát tartalmazza, hanem az azokról szóló legjobb kritikákat is, jelezve, hogy a költő csak a különböző olvasatok sorával együtt gondolja működő szövegkonstrukcióknak verseit. Ismét naplójából idézek: „Mallarmé szerint nincs haszontalan vers, mert hisz mennyi rosszat csinálhatna az ember versírás helyett!” Mire gondolhatott Malarmé a „rossz” alatt és mire gondolt Ön?
Hogy Mallarmé mire gondolt, azt természetesen nem tudhatom, de én, Mallarmé után több, mint száz évvel, mondjuk arra gondolhatok, hogy rossz verset írni is jobb cselekedet, mint terrormerényleteket végrehajtani, ártatlan nyaralókat gyilkolászni, nőket megerőszakolni, tömegeket újkori népvándorlásra indítani. A vers választékos, illedelmes beszédre szoktat (persze nem a limerickek!), a középkori lovagok versben beszéltek, udvaroltak hölgyeiknek, a leveleiben elég goromba, sőt vulgáris Balassi is mindjárt ellágyult, ha verset kezdett írni. Korunk pedig olyan mértékben durvul, amilyen mértékben a költészettől távolodik.
A könyvheti dedikálás közben, a közeli színpadon épp versesköteteket mutattak be, és Ön felkapta a fejét, amikor Áfra János fiatal költő egyik versét hallottuk. Mi a véleménye az újabb generációkról?
Áfra Jánosról, töredelmesen bevallom, először az idei könyvhéten hallottam. (Köteteinket együtt mutatták be a Szlovák Intézetben.) Azóta már elolvastam néhány versét, s mondhatom, új bajnok van a magyar vers arénájában. Erős, sőt erőszakos versnyelv (de milyen legyen a bajnok, ha nem erős!), amelyben nemcsak minden verssor, hanem minden kép is más irányba vág, mint a gyakorlott kézben a kard. Csupa váratlan fordulat, kitöréses támadás a nyelvi kényelmünk, sémáink ellen –
Áfra Jánosra érdemes lesz figyelnünk. S a magyar költészetben sok Áfra János van, sok tehetséges fiatal. Verseiket olvasva persze hiányérzetem is van. Egyet említek: nem érzem a verseikben a folytonosságot, azt, hogy az ötezer éves világirodalmat igyekeznének tovább írni. Hogy is mondjam: mintha az eredetiséget tudnák az egyetlen esztétikai követelménynek és minőségnek. Pedig a folytatás a művészetekben legalább annyira fontos, mint a kezdés.
Pályatársa halálára emlékezve említi: „engem szemérmetlenül már csak mindennek a versbe állítása, a teremtés érdekel.” Másutt így fogalmaz: „A téma magam vagyok, az életkorom… ennek a túlélésnek a csodáját kellene megírnom.” – Ha jól számolok, e kijelentés idején még csak 72 éves volt… Van-e az életkornak saját stílusa?
Korunkban, amikor az emberi életkor meghosszabbodása nyilvánvaló, a 72 és a 80 éves kor között valóban nagy a különbség. (Ebben az évben én is betöltöm a nyolcvanat, amit mondok, tapasztalatból mondom hát.) A 70 éves ember ma ha nem is fiatalnak, de fiatalosnak mondható, a 80 éves viszont már csakugyan koros. Élettere beszűkül, egyetlen témájává szinte maga az egzisztencia válik. Az „öregkori stílus” problémáját nemrégen Kertész Imre vetette fel, Beethoven utolsó szonátái és szimfóniái kapcsán, így: egyfajta befogadó, megbékélő, ugyanakkor mégis felmagasztosuló stílus ez, melynek megbékélése nem a szarvasmarha legelő kérődzésének bamba belenyugvása, mert radikalizmus van mögötte: a halál radikalizmusa. De egy nemrégi (az Euphorbosban még nem szereplő) prózaversem kezdő sorai szintén ide céloznak:
Már csak folytatásokat írok, a befejezése bárminek
is lehetetlen: nincs időm, csak a jövőtlen létre. Nin
csenek végességei világomnak, amelyekkel hosszú
életem során poétikai viszonyt ne kezdtem volna,
sajna, nem mindig sikerrel. Sok elkezdett témám,
tárgyam szívéig nem jutottam el, néhány már köze
ledésemre eltakarta fácitját, mint Keresztelő János
az arcát Salome csábító szeme elől. Most, vénen, a
a nagy- és végelszámolások idején zárójelentések
kel és kommentárokkal próbálkozom hát.
Eszerint az öreg kor stílusa a zárójelentések és kommentárok stílusa. Az egzisztencia, az élet, a történelem, a Teremtés kommentárjainak a stílusa.
Szepesi Dóra
