Megkérdeztük Péterfy Gergelyt
Legújabb regényed, a Kitömött barbár nemcsak a szakma magas szintű elismerését nyerte el – a legváltozatosabb olvasói csoportok is örömmel és izgalommal forgatják. Te magad mivel magyarázod ezt, miben látod aktualitását ma a Kazinczy–Török Sophie–Angelo Soliman történetnek?
Most, hogy már eltelt egy év a megjelenése óta, elég jól látszanak az irányok. Nagyon sokféle szempont talál fogódzót a szövegben, talán egyedül a patrióta olvasat hiányzik, az is vélhetően csak azért, mivel korszerű magyar hazafiság egyelőre nem nagyon létezik. Feltűnően izmos az aktuálpolitikai olvasat, amelyet néhány erőteljesebb marketing-megnyilvánulásommal magam is elősegítettem. Ahogy erősödik az országban a kleriko-feudális nacionálretrokádárizmus, úgy válik egyre pamfletszerűbben is olvashatóvá a regény, elvégre a negatív szereplők a magyar politikai és mentális jobboldal jellemvonásait viselik. Ráadásul a regény a felvilágosodás heroizmusa mellett teszi le a garast, még akkor is, ha épp az ellentmondásai felől fejti fel a szálakat. A menekültekkel szembeni aljas és becstelen náci kampány – Ausländer raus! – most még jobban ráirányítja a figyelmet, hogy az idegenhez ez az ország milyen reménytelenül középkori-babonás szinten viszonyul. Én egy fiktív magyarságot írtam le a regényben, végtelenül sajnálom, hogy beletrafáltam a valóságba.
Azt mondod, castingoltál az elbeszélők tekintetében. Kik voltak a jelentkezők, milyen esélyekkel, és miért éppen Kazinczy Ferenc felesége nyert?
Az első jelentkező ezen a castingon természetesen Kazinczy Ferenc volt, de neki azt mondtam, hogy bármilyen jól tud is írni és bármilyen mélységben lát is bele saját és barátai életébe, nem foglalhatja el majd 200 év hallgatás után újra az elbeszélő pozícióját, mert egy ilyen szellemjárással mindketten rosszul járnánk. Morális okaim voltak, hogy nem őt választottam. Aztán ott volt Angelo Soliman, aki bármekkora erudícióval és enthuziazmussal látott is neki az elbeszélésnek, hamar kiderült, hogy a nézőpontja korlátozott, és magán kívül nem nagyon tud mást elbeszélni – bár önmagát olyan elegánsan narrálta, hogy ezt a szerepét végül a matrjoska-szerkezetben, többszörös közvetítéssel ugyan, de megtartotta. Aztán jött Bárótzi Sándor, a maga régi vágású alkémista-rosenkreutzer világnézetével, végtelen megvetéssel e nájmódi világ eránt, és majdnem megesett rajta a szívem, olyan sértett mizantrópiával, nemes önutálattal nézett a történetre, amelynek egyébként valóban tanúja volt – de aztán ő teljes egészében beleolvadt az öreg Török gróf figurájába. Végül Török Sophie nyert, teljesen megérdemelten: megtörtsége, elbeszélői pozíciójának fanyar drámaisága az első pillanattól fogva megragadott.
Noha a 18-19. századokban járunk, a regény elbeszélője mai hangon, ismerős nyelvezettel szólal meg. (Persze vigyázva arra, hogy újonnan bevett szavak, kifejezések ne tarkítsák a beszédét.) Nehéz volt eldönteni, hogy ízes régi nyelvet vagy minőségi kortárs szöveget rendelsz Török Sophie egyéniségéhez?
Megpróbáltam archaizálni, de nem tetszett. Persze eleve tudhattam volna, hogy nem fog tetszeni, hiszen azt már előre tisztáztam, hogy ezt az üveglapot nem fogom behelyezni az olvasó és a tárgy közé, nem fogok előállítani egy ilyen klasszikus múzeumlátogatói szituációt, amely deklarálja a múltra vonatkozó hatalmi konstrukciókat. Ráadásul mindent a fikció erejének akartam alárendelni, és nem látom be, mért volna logikus archaikus nyelvet adni olyan szereplők számára, akik részben érintkeznek múltbeli-történeti figurákkal, de egy jelenben keletkezett regényben mozognak.
Idegenség, sztereotípiák, barbárság… A könyv két dolgot is állít: egyfelől, hogy az ember a teste, másfelől, hogy az ember nem a teste. Bő kétszáz évvel ezelőtti pillanatképről van szó – milyennek látod a helyzetet ma ebből a szempontból, merre látszik elbillenni a mérleg nyelve?
Nem tudom teljesen mellőzni a metafizikát, így a hagyomány lélekfogalmait sem: pontosabban szívesen adózom e szép történeti probléma méltóságának, archaikus pompájának, építménye csodálatos szerkezetének és megkapó részleteinek is; viszonyom hozzá azonban ironikus, és a testtapasztalattal, testfilozófiával mozgatom egy közös játéktérben. Erre a játékra különösen alkalmas terep Angelo és Kazinczy története, hiszen olyan korban élnek és gondolkoznak, ahol az eszmék és fogalmak, az ész fegyverei uralják a képzeteket, az eszmék szabad megoszthatóságába vetett hit – míg testük rabsága, kiszolgáltatottsága a hatalomnak minduntalan figyelmeztet a testtapasztalat tragikus végességére, önmagára-utaltságára, magányára, megoszthatatlanságára. Angelo testének sorsa pedig utat nyit az evangéliumi szenvedés világa felé, ahol az univerzálisnak és partikulárisnak megintcsak másfajta ritmikája, fúgája jelenik meg.
A történet tényanyagát megírtad a doktori disszertációdban. A regényben viszont sok fikciós szál van, gyakorlatilag kibogozhatatlanul fonódnak össze a valóságanyaggal. A legnagyobb játéklehetőséget az adja az ínyenc olvasónak, hogy mégis megpróbálja szétszálazni ezeket – és természetesen mindig pontosan fordítva tippel… Hogyan sakkoztál az adatokkal és az egyéni ötletekkel?
Ahol a valóság nem volt elég szellemes, elég váratlan, elég meglepő, metaforáimnak nem kínálkozott elégséges vehiculumnak, ott fikcióval pótoltam. Plusz meg, ahol túlságosan széttartó volt, epikailag megragadhatatlanul sokrétű, ott szűkítettem, redukáltam. Így maradt Kazinczynak csak két testvére, így maradt ki a temérdek levelezőtárs és barát, akik a magyar szellemi élet hálózatát alkották. De mivel nem ennek megrajzolása volt a cél, ez is óhatatlanul kimaradt. Meg aztán Angelo gazdái, Lobkowitz és Lichtenstein, jórészt ők is a fantázia művei, bár a főbb vonalaikat a történeti figurákból vettem. Mindig arra mentem, amerre a fülem vitt: zenei értelemben mondom ezt, hallás után mentem, amelyik dallam, amelyik moduláció megkapóbb volt, azt választottam. A metaforák és motívumok, szerkezeti stratégia szintjén szigorú az aritmetika. Ehhez kellett sok szabad, ha úgy tetszik, boldogan, kaotikusan áramló esetlegesség. Bár talán mégis inkább az az igaz, hogy minden mondat minden kanyarulatában igyekeztem a regény egészét észben tartva manőverezni, így, végül, az esetlegesség mégis nagyon kevés lett benne.
Az utóbbi időszakban igencsak megélénkült a publicisztikai tevékenységed is – leginkább a szellemi, kulturális megosztottság foglalkoztat. Milyen kivezető uta(ka)t tartasz elképzelhetőnek, járhatónak?
Nagyon pesszimista vagyok a hazámmal kapcsolatban. Úgy látom, hogy azok a mély szerkezeti torzulások, amelyek a török hódítás óta meghatározzák ennek az országnak a működését, nem tudtak feloldódni, kisimulni egy modern Európában. A perifériára jellemző tragikus mintázatok határozzák meg a gazdaság és a szellemi élet menetét, ez az a bizonyos megosztottság, amely az ország kissebségben lévő nyugati és többségben lévő keleti identitása között jelentkezik. A politika egyet tehetett volna, türelmes és lassú munkával nyugati munkamorálra, felelősségvállalásra, felnőttségre és szabadságra szoktatni ezt a szolgaságra, önsajnálatra, kivagyiságra és hisztériára hajlamos, úrhatnám népet – e helyett most épp e negatív jellemvonásait erősíti. Azt hiszem, ez tragédia.
(Farkas Wellmann Éva)
